Schein Gábor

(„HOGY ELVÉTESSENEK”)

Mire a tüntetők, akiket ide is elkísért a főbérletek, a társbérletek
ragacsos, édeskés tejszaga, átértek a hídon, Lujza kisasszony, hogy mentse
apját a felségárulási pertől, sokadszor is ugyanúgy megírta levelét
von Kalb udvarnagy úrnak. A tér, amelyet három évtized múltán majd
egyik szélétől a másikig felásnak, és a futóárkokban sötétedésig
gyerekek háborúznak, most szónoklatokat hallgatott, himnuszt szavalt,
lelkesedett. Lujza kisasszony ekkor még áldozatról és bűnről beszélt,
a kikerülhetetlen pokolról, nem tudván, hogy szavai most utoljára
nem fulladnak röhögésbe. És másnap furcsa történetek kezdték járni.
A zűrzavarban, az éjbe mindig máshonnan beleropogó géppisztolysorozatoktól
megrémülve, az állatkertből állítólag kitörtek a zsiráfok, feldúltak
néhány közparkot, kiitták egy szökőkút medencéjét, de ekkor valójában
még szelídek voltak, mintha egy gyerekszoba fiókjából húzták volna őket
elő. A torkolattüzek egy pillanatra széles selyemlegyezőt nyitottak
a házak között. A levegő minden irányból átszakadt, egyre sűrűbben,
egyre követhetetlenebbül, és a zsiráfok ijedtükben repülni kezdtek,
hosszú lábukat széttárva át a Duna fölött, egyenest a színházba, ahol
még ott lebegett Lujza kisasszony utolsó mondata: az üdvözítő halálában
megbocsátott. És a zsiráfok összetörtek a színházban mindent. Mint egy
álomban, kiszakadtak a helyükről a kristálycsillárok, a szilánkok ragyogtak
a kék bársonyon, az erkélyek mellvédjei ledőltek, és a színpad összetört
a zsiráfok veszett trappolásától. Úgy hírlik, félholtan húzták ki őket
a romok alól. A tüntetés helyén, a téren az emberek megnyúzták és
szétszaggatták a zsiráfokat, ahogy a háború után az elhullott lovakkal
tették, és csontjaikat, „hogy vétkeik elvétessenek”, a vízbe dobták.