Dékány András

LÁTHATÁRON: AZ EMBER(I)SÉG

Újabb „kis” könyv a filozófia emberivé
avagy az ember filozófussá válásáról

André Comte-Sponville:
Kis könyv a nagy erényekről
Fordította Saly Noémi
Osiris, 1998. 357 oldal, 1250 Ft

André Comte-Sponville:
Présentations de la philosophie
Albin Michel, 2000. 217 oldal, 98 F

 

„Illúziók és menedék nélküli humanizmus. Az ember sem mint faj, sem mint eszme, sem mint ideál nem halott. Ámde halandó, s ez egy okkal több, hogy védelmezzük.”
(André Comte-Sponville: Présentations de la philosophie)

A dolog kissé szokatlanul, mégpedig azzal kezdődött, hogy az addig teljesen ismeretlen André Comte-Sponville egyszer csak felbukkant Budapesten.
Erre egészen pontosan 1995. november elején került sor.
Februárban jelent meg ugyanis a filozófus Petit traité des grandes vertus című könyve Franciaországban, melynek sikere (több százezer példányban fogyott el rövid néhány hónap alatt) afféle „filozófiai jelenséget” csinált belőle hazájában. Valószínűleg ez lehetett az oka, hogy Magyarországon a francia kultúrtanácsos bemutatkozó látogatásra hívta a budapesti Francia Kulturális Intézetbe. Itt egyébként Le capitalisme est-il moral? címmel tartott előadást.
Kérdeztem is tőle utána: hogy lehet egy ilyen kérdést feltenni? Nevetve válaszolta, hogy először üzletemberek előtt kellett a szöveget elmondania (megjelent utána az Expansion című gazdasági hetilapban), s nekik olyan téma, olyan cím kellett, ami valóban s’accroche, azaz „megfogja” őket. Ekkor csodálkoztam el először: hogy is van az, hogy a filozófus csak úgy fogja magát, s aktatáskáját, könyveit hóna alá csapva, sportos zakóban (tehát nem afféle lepusztult „bölcsész”-öltözetben) kiáll a gazdasági szakemberek elé, nem a szakmája érdekében könyörögni, hanem a filozófiáról beszélni nekik?
Ez az élmény egy évvel később megismétlődött velem Párizsban, a Sorbonne-on tartott nemzetközi Descartes-kongresszus előtt. Ekkor annak az ódon, kopottas Quartier Latin-beli szállodának a pultjánál beszéltünk meg találkozót Comte-Sponville-lal, ahol a konferencia idején laktam. Előbb érkezett, úgy találtam rá a sötét és szűk csigalépcső alján, hogy a gyenge fényben elmélyülten olvasta valamelyik vastag párizsi napilapot. Hatalmas pilótatáska volt nála, s az üdvözlés után, míg reggelizni indultunk egy közeli caféba, kifejtette, hogy miután találkozott velem, egy nagy hírű zenei rádióműsor szerkesztőségébe megy tovább, ahol kedvenc lemezfelvételeiről fog filozófusként a rádióhallgatóknak beszélni, majd pedig a repülőtérre indul, mert délután már Nizzában kell részt vennie egy filozófiai konferencián. Körülöttünk zúgott a város, s az imént hallott időbeosztással, filozófiai programmal szemben oly közömbösnek, oly idegennek tűnt, hogy megint csak elnéztem Comte-Sponville nyurga alakját: lám-lám, íme egy ember, aki kívülről úgy néz ki, akárcsak a saját ügyes-bajos dolga után szaladgáló többi, de aki – velük ellentétben – mégsem azért folyamodik maga is napi ügyintézéshez, nem azért veti bele magát a hétköznapi forgatagba, hogy valamilyen konkrét ügyletet elintézzen, hanem hogy e köznapi eszközök nyújtotta lehetőségeket a filozófia érdekében használja fel.
Szóval ott Párizsban, a tömény praktikum világában Comte-Sponville-nak szemmel láthatóan nem voltak komplexusai. „Használta” az intézményeket (kiadók, rádió, konferenciák stb.), nem pedig félt tőlük, vagy alávetette volna magát nekik. Úgy láttam, minden dolog megítélésénél az az egyetlen – lehet, hogy talán kissé szokatlan – szempont vezérli csupán: milyen vastagon csordogál a gondolat.
Ezt a benyomást korábban már a budapesti találkozás is megerősítette bennem. Amikor a Francia Kulturális Intézet egyik fiatal attaséja fénylő arccal nyomult a közelébe, hogy közölje, diplomáciai kiküldetése előtt ő is filozófiát tanított, s amikor Comte-Sponville kérdésére, hogy vissza akar-e majd térni az oktatáshoz, a fiatalember – előre élvezve válaszának „magától értetődőségét” – nemmel felelt, akkor a filozófus csak jóízűen felnevetett, majd fesztelenül egy keményen hangzó Encore une âme perdue! (Ismét egy elveszett ember!) felkiáltással vett búcsút tőle. És az előadásában sem tett engedményeket az „üzletembereknek”. Napjaink morális világhelyzetét szigorúan a rend pascali fogalmára támaszkodva elemezte, s igencsak „hard” filozófiai okfejtéssel támasztotta alá meggyőződését, mely szerint ma nem is annyira új értékekre, mint inkább új hűségre van szükség a régi értékekhez. (Erről egyébként mindenki meggyőződhet, aki elolvassa az Erkölcsös-e a kapitalizmus?-t a Pompeji 1996/2. számában.)
Ezzel egyidejűleg azonban az lett e budapesti látogatás legfontosabb következménye, hogy az Osiris Kiadó gondozásában 1998-ban magyarul is megjelent André Comte-Sponville Kis könyv a nagy erényekről című műve. Ettől kezdve most már a magyar olvasó is felfigyelhet, ha akar, a jelenlegi francia filozófiai élet egyik jellegzetességére, nevezetesen, hogy Franciaországban a szakmabeli filozófus nem kizárólag az egyetem falain belül találkozik a filozófia iránt érdeklődő közönséggel. És csakugyan. Jóllehet külföldön továbbra is főként a felsőoktatás olyan filozófus kiválóságainak munkássága áll az érdeklődés homlokterében, mint amilyenek teszem azt Merleau-Ponty és Althusser voltak az ötvenes-hatvanas években, vagy Foucault, Lévinas, Deleuze, Ricoeur stb. az utóbbi évtizedekben. Mégis: a szűkebb értelemben vett egyetemi foglalkozásokon kívül gyakran tartanak ma Párizsban – filozófusok részvételével – különböző nyilvános helyeken Journée philosophique (Filozófiai nap) vagy Philo pour tous! (Filozófia mindenkinek!) jellegű összejöveteleket, melyek közel hozzák a filozófiát az emberekhez. (Mellesleg szólva Jacques Derrida is ezt teszi az óráin a párizsi amerikai magánegyetemen, az E. H. E. S. S.-ben, ahol a 2001-es év tavaszi félévében pl. a halálbüntetés eltörléséről tartott előadásokat Abolition de la peine supręme címmel a nem csupán szakértőkből álló közönségnek.) André Comte-Sponville morálfilozófiai könyvei tehát (köztük az erénytan is) ebbe az új keletű francia hagyományba tartoznak, ám bizonyos egyetemi körök olykor mégis fanyalognak (talán a túlzott népszerűségük miatt?), mondván, hogy afféle filozófiai lektűrről lehet csak itt szó, melynek még Franciaországban is azért van csupán keletje, mert a középiskolában mindenki elvégezte a „filozófiai osztályt”.
Van azután, persze, olyan filozófus is, aki nem csupán szakmai féltékenységből berzenkedik a Kis könyv ellen, hanem azért, mert elvileg értetlenül szemléli a morál és az etika megkülönböztetésére irányuló comte-spon-ville-i törekvéseket. Általában ha morálról van szó, ezen a közvetlen emberi megnyilvánulások egyfajta korlátozását szokás érteni a kulturált (vagy éppen megszokott) társadalmi érintkezés zökkenőmentes működése érdekében. Indoklásul olykor még azt is hozzáteszik, hogy erre főként az ember tökéletlen természete, fogyatékos embersége miatt van elsősorban szükség, de kérdés persze, hogy ez a kétségkívül racionális megfontolás mennyiben kárpótol bennünket az elszenvedett veszteségekért. Sokan ugyanis épp önmaguk teljes feladásaként értékelik a puszta kötelességteljesítést, amely a normatív szabályozás révén megszünteti ugyan közvetlen emberségüket, ámde mégis elvéti a legfőbb morális célt: egy magasabb rendű emberi(es)ség létrehozását.
Comte-Sponville álláspontja ebben a kérdésben kezdettől fogva realista, vagyis nem azonosulva egyetlen lehetséges szélsőséggel sem, a morál szükségességét, csakhogy nem a végső szükségességét hangsúlyozza. Mivel tehát egyáltalán nem osztja azt a nézetet, mely szerint az ember humanizmusa már közvetlenül is adva volna mindenki számára, ezért a morál létjogosultságát az emberi értékek fokozatos egyéni elsajátításában, vagyis egy olyan cselekvési sor megtanulásában látja, amely mintha ebből a már létező belső emberségből fakadna. Sőt. Lévén, hogy ez a folyamat már morál alatti szinten elkezdődik (Comte-Sponville az értékek világába való beleszületést, a családi nevelést stb. említi), a „kis könyvben” felsorolt tizennyolc erény közül a leginkább „mintha” jellegű erény, vagyis az udvariasság lesz az első, mint olyan, amely a többihez képest a legkevésbé járul hozzá érdemben egy adott ember tényleges kiválóságához. Ugyanakkor azonban, elismerve e morális nevelődés, az emberi kiválóság egyéni létrehozásának szükségességét, Comte-Sponville legfőbb kérdésfeltevése mégiscsak az olyan cselekvések lehetőségére vonatkozik, amelyeket az ember nem pusztán külső társadalmi parancsoknak engedelmeskedve hajt végre. Az ilyen cselekvések kizárólagos terepét az erénytan a szeretetben (különösen pedig annak legmagasabb rendű változatában, az agapéban) pillantja meg, amely már nem az ember közvetlen humanizmusa rovására létrehozott (passzív) erényesség, hanem maga a működő emberi kiválóság: a szeretetet ugyanis semmilyen formában nem lehet megparancsolni, épp ellenkezőleg, a szeretet parancsol. Vagyis a Kis könyv a nagy erényekről című mű szerint egyedül csak a „szeress, és tégy, amit akarsz” ismert formulát követve léphetünk át a kötelesség (a morál) szférájából a szabad emberi öntevékenység (az etika) szférájába.
Az 1995-ös „kis könyvhöz” képest 2000-ben annyi lesz csupán a változás, hogy Comte-Sponville legújabb könyvében, a Présentations de la philosophie-ban a szeretet helyett a bölcsesség testesíti meg az etika szféráját. Egyebekben azonban az újabb „kis könyv” tartalmilag, de még formailag is sokban hasonlít a régire, ami azt jelenti, hogy a tematikus átfedések mellett itt is fejezetszerű szócikkek tárgyalják a kiválasztott filozófiai fogalmakat. (Nem véletlenül vallja hát mesterének a mai „morális nemzedék” tagja Alaint [igazi nevén Émile Chartier-t], a két világháború közötti Franciaország legendás hírű középiskolai filozófiatanárát, akinek Propos-jai részben módszertani mintaképül szolgálnak számára.) A fogalmak sora ezúttal a morállal, a politikával, a szeretettel, a halállal kezdődik, hogy azután a megismeréssel, a szabadsággal, Istennel, az ateizmussal, a művészettel, az idővel folytatódjék, s végül az emberben, illetve a bölcsességben érje el tetőpontját. Lehet, hogy e fogalmak közül nem mindegyikük tűnik tisztán filozófiainak, ámde a megközelítés és a feldolgozás módszere mindvégig filozófiai marad.
Ez utóbbi állításunkat többek között már az is kellőképpen illusztrálhatja, hogy a Présentations de la philosophie-ban nemcsak morál és etika – általunk már említett – megkülönböztetésével találkozhatunk, hanem sajátos összefüggésük hangsúlyozásával is, amely itt sokkal szembetűnőbb, mint a korábbi erénytanban. „Mi a morál?” – teszi fel a kérdést Comte-Sponville a mű elején, a morálról szóló fejezetben, majd ezt lényegében az örömmel teljesített kötelesség fogalmával azonosítva a következőket válaszolja: „Mindannak összessége, amit az egyén előír vagy megtilt a maga számára, nem azért, elsősorban, hogy saját boldogságát vagy jólétét növelje, ez csak egoizmus volna, hanem azért, hogy számoljon a másik érdekeivel vagy jogaival, hogy ne legyen gazember, hanem hogy hű maradjon az emberiség és önmaga bizonyos fogalmához. A morál a »Mit kell tennem?« kérdésre válaszol: ez kötelességeim összessége, másként szólva azok az imperativusok, melyeket jogosnak ismerek el – még akkor is, ha velem is megesik, mint mindenki mással, hogy erőszakot teszek rajtuk. Ez a törvény, melyet magamnak előírok, vagy amelyet elő kellene írnom magamnak, függetlenül a másik pillantásától és minden várható szankciótól vagy jutalomtól.”1 Általam előírt és helyeselt törvények, a nekik való engedelmeskedés, még akkor is, ha ez nem elsősorban a magam, hanem mások érdekében történik: így fest – nagyon röviden – az André Comte-Sponville-féle ember morális autonómiája, melyben már kezdettől fogva jelen van az etikai mozzanat.
Mégpedig azért van jelen, mert itt már az ízig-vérig modern ember erkölcsi autonómiájáról van szó, mely nem alapulhat máson – s ebben áll filozófusunk mondanivalójának legmegszívlelendőbb tanulsága –, mint gyakorlati humanizmuson. Eszerint a szellemi újkor első szava feltétlenül a morál elsődlegessége kell, hogy legyen, mert korábban a hívő ember, aki egyedül a mennyország reményében vagy a pokoltól való félelmében tartotta csak tiszteletben a morált, nem annyira erényesnek, mint inkább egoistának vagy óvatosnak volt csupán nevezhető. Ez azonban azt is jelenti, hogy a – kanti – remény nélküli cselekvéssel veszi kezdetét a modernitás jó értelemben vett laicitása (mely szerint a hívő éppúgy lehet laikus, mint az ateista), ám ez a vallás és az erkölcs megszokott viszonyának megfordításával jár együtt. Azaz „nem a vallás alapozza meg a morált – állítja Comte-Sponville –, hanem sokkal inkább a morál az, mely megalapozza vagy igazolja a vallást. Nem azért kell helyesen cselekednem, mert Isten létezik, hanem mert helyesen cselekszem, azért lehet szükségem – nem, hogy erényes legyek, hanem hogy meneküljek a kétségbeesés elől – az istenhitre. […] Még ha Isten nem létezne is, még ha nem lenne semmi sem a halál után, ez sem mentene fel téged kötelességed teljesítése alól, más szóval az alól, hogy emberi módon cselekedj”2 – vonja le a morál primátusára vonatkozó okfejtéséből a következtetést a francia filozófus.
Ugyanakkor azonban már ennyi alapján is világos, hogy a comte-sponville-i morál egyáltalán nem akarja az embert az én szűkös falai közé zárni. Épp ellenkezőleg. A Présentations egyik nagyon szép fejezete például az emberi szabadságról szól, és miután a szerző e fogalom valamennyi releváns jelentését kimerítette (cselekvési szabadság, az akarat spontaneitása, szabad akarat, gondolatszabadság – melyek mindegyike valamilyen készen talált szubjektív adottságot feltételez ahhoz, hogy hatékony lehessen), fejtegetéseit a következő gondolattal zárja: „Meg kell tanulnunk megszabadulni önmagunktól, ez a fajta szabadság pedig csak egy másik elnevezése (miként Spinozánál látjuk) a bölcsességnek.”3 Az egoizmus leküzdése tehát fontos lépés a gyakorlati humanizmus létrejövésében. Mert jóllehet Comte-Sponville alapvető víziója szerint „az emberiség tény, mielőtt érték, faj, mielőtt erény lenne” – azaz: legalább olyan embertelen lenne, ha vitatkoznánk azon, hogy az embertelen emberek is az emberiséghez tartoznak-e vagy sem, mint az ő embertelenségük – ez mégsem érvényteleníti azt a helyzetet, hogy „az ember csak születik embernek, emberivé viszont válik”, vagy másképpen fogalmazva, „az ember(i)séget kapjuk, mielőtt teremtetté vagy teremtővé válna”.4
Végül az emberi lét értelmének e sajátos felfogása határozza meg a francia filozófus humanizmus kérdésében vallott állásfoglalását is. Az „embertudományok” elméleti antihumanizmusával szemben (mely szerint az embert csak a szándékaival ellentétes különböző determinizmusok konstituálják), André Comte-Sponville a humanizmus ama másik válfaja mellett kardoskodik, mely az emberi nem állati faj jellegéből kiindulva igyekszik az ember lényegét megragadni. Ezt a fajta humanizmust – az elméletivel vagy transzcendentálissal szemben – gyakorlati, azaz morális humanizmusnak nevezi, mely „egyszerűen csak abból áll, hogy bizonyos értéket tulajdonít az emberségnek, más szóval, hogy bizonyos számú kötelességet
és tilalmat ír elő minden emberi lénnyel szemben”. Comte-Sponville ebben ma már az emberi jogok filozófiai „meggyökeresedését” szeretné látni, mondván: „először is az embereknek csak azért vannak jogaik, mert mindnyájunknak kötelességeink vannak egymással szemben”. A parancsok tehát hagyományosak ugyan (ne ölj, ne lopj, ne erőszakoskodj, ne rágalmazz stb.), ám ez
a humanizmus mégis morális természetű, mielőtt még politikává lehetne.5 „Mindez sokat mond arról, hogy mivé is lett a morál laikus társadalmainkban” – fűzi hozzá filozófusunk. „Többé már nem abszolút vagy transzcendens tilalomnak való alávetettség, hanem az emberiség, és először is a másik férfi, a másik nő érdekeinek figyelembevétele. Többé már nem a vallás függeléke, hanem a gyakorlati humanizmus (lám, már megint itt tartunk) lényege. Miért »gyakorlati«? Mert inkább a cselekvésre (praxis) vonatkozik, mintsem a gondolkodásra vagy a kontemplációra (theoria). Nem az jön itt játékba, amit az emberiségről tudunk vagy hiszünk, hanem amit tenni akarunk érte. Ha az ember szent az ember számára, mint már Seneca mondta, akkor nem azért, mert Isten, de nem is azért, mert egy Isten így rendelte, hanem mert ember, s ez elég. Ez tehát gyakorlati humanizmus: a humanizmus mint morál. Annyi, mint emberien cselekedni az emberiségért.”6
Ezzel azután már le is zárhatnánk a morál szféráját. Búcsúzóul legfeljebb még annyit érdemes tennünk, hogy még egyszer felidézzük, amit Comte-Sponville mond az emberiségről. „Az emberiség nem lényeg, melyet szemlélnünk, sem nem abszolútum, melyet tisztelnünk, sem nem Isten, melyet imádnunk kellene. Az emberiség faj, melyet fenn kell tartanunk, történelem, melyet ismernünk kell, egyének összessége, melyet el kell ismernünk, végül pedig érték, melyet védelmeznünk kell.” Ebben a szférában mozogva tehát nem szabad, hogy méltatlanok legyünk ahhoz, amit az emberiség önmagából és belőlünk csinált, vagyis a morál területén legfőbb erény a hűség, mely Comte-Sponville szemében többet számít a hitnél.7
Mégis hátravan még a legfontosabb kérdés, nevezetesen, hogy miként lesz mindebből az emberi életet értelemmel megtöltő eleven személyesség? A kérdésre a választ a Présentations de la philosophie bölcsességről szóló utolsó fejezetében találhatjuk meg, melyben most újból a morál és etika közti megkülönböztetés lesz a legfőbb filozófiai tét. Az etika (s egyben az egész filozófia) központi kategóriájá-
vá avanzsált bölcsességről ugyanis az derül ki, hogy nem azonosítható sem a szentséggel, sem a vallással, de még a morállal sem. Hiszen „saját életemet kell megmentenem, nem pedig másokét, saját érdekemet kell megvédenem, nem pedig Istenét vagy az emberiségét” – mondja Comte-Sponville, majd hozzáteszi: – „Legalábbis ez a kiindulópont.” Ebben csak akkor láthatjuk a korábban már felszámolt egoizmus visszatérését, ha nem vagyunk tisztában morál és etika alapvető különbségével. Ugyanis a „hogyan éljünk?” kérdésére a filozófia a bölcsességgel, „de a megtestesült, a megélt, a tevékeny” bölcsességgel válaszol, s e válasz következtében „az etika, mely az élet művészete, különbözik a moráltól, mely csak a kötelességeinkre vonatkozik”. „Nagyon is világos, hogy együtt járhatnak vagy kell, hogy járjanak – erősíti meg a kettejük közti összefüggést Comte-Sponville –, mert azzal, hogy azt kérdezzük, hogyan éljünk, azt is kérdezzük, mekkora helyet juttassunk kötelességeinknek.” Ugyanakkor azonban „a két célkitűzés mégiscsak különbözik egymástól. A morál arra a kérdésre válaszol, hogy mit kell tennem?, az etika pedig arra, hogy hogyan kell élnem? A morál az erényben vagy a szentségben éri el tetőpontját, az etika a bölcsességben vagy a boldogságban”.8
Most már tudjuk, miben áll Comte-Sponville szerint morál és etika között a különbség: az etika nem más, mint magasabb szinten történő visszatérés az eredeti kiindulóponthoz, amikor az emberek csak érezték (de még nem tudták, hogyan bizonyítsák), hogy a közvetlen emberség is lehet érték. A morális parancsok, végre, annak tűnnek, amik: elvonatkoztatások a konkrét embertől, s ebből vonja le Comte-Sponville a következtetést: „Egyetlen ne sem elégséges, s ezért van szükségünk a bölcsességre. Mert a morál nem elég, mert a kötelesség nem elég, az erény nem elég. A morál parancsol, ámde ki elégedne meg az engedelmességgel? A morál azt mondja: nem, de ki érné be a tilalmaival?” S ezután a bölcsesség olyan – a mai korszellemnek megfelelő – definíciója következik, mellyel a magam részéről tökéletesen egyetértek ugyan, mégsem tudnám jelenleg a maga mélységében igazán kifejteni. Comte-Sponville meghatározása tehát a következőképpen hangzik: „Arról van szó, hogy mondjunk igent: igent önmagunkra, igent a többiekre, igent a világra, igent mindenre, és ezt jelenti a bölcsesség.”9
Miféle bölcsességről van itt szó? Az ókori görögök jó életéről, mely egyszerre felelősségteljes, méltó és emberi? Netán arról (az ugyancsak antik) sztoikus szellemiségről, melynek jelszava: fogadd el, ami nem tőled függ, és tedd azt, ami tőled függ? Vagy pedig – s leginkább talán erre hajlanék – Descartes ama „titkos” és „intellektuális” örömére gondolhatott, többek között, Comte-Sponville, melyet a legnagyobb francia filozófus utolsó jelentős munkájában, A lélek szenvedélyei-ben fejtett ki? Ám akármelyik irányban keressük is a választ, legalább két dolog biztosnak látszik. Az egyik az, hogy a lét érintetlenül hagyásával folytatott emberi cselekvés (szeretet? bölcsesség?) ma fontos és megoldandó korprobléma, a másik pedig, hogy André Comte-Sponville Présentations de la philosophie-ja olyan érdekfeszí-
tő olvasmány, mellyel érdemes volna magyarul is megismerkedni.

 

 


Jegyzetek

1. André Comte-Sponville: Présentations de la philosophie. Paris, Albin Michel, 2000. 23–24. o.
2. I. m. 30. o.
3. I. m. 96. o.
4. I. m. 165. o.
5. I. m. 167. o.
6. I. m. 168. o.
7. I. m. 171–172. o.
8. I. m. 181–182. o.
9. I. m. 182. o.