Aczél Géza

KOCSONYA

egyszer egy házaspár mesélte közeledve a zöld alkonyathoz
nagyon boldogok – ők ugyanis sosem zabálnak hótdoggot
csak tiszta illatos húsokat melyeken még serceg a szaft
s hogy a harmónia teljesebb legyen sosem nyelnek ugyanazt
egyikük esküszik a csontmellékire hol bő zamattal foszlik
a fölpuhult izom míg a mulandóság fehér köveivel küzd a száj
a másik a bőrös puháját szerette a pirult anyag alatt lazán
zsírból kiforduló kötőszövetet amint ízét lassan serpenyőbe adja
majd fűszerektől s a süléstől földúsulva csöndben visszakapja
hogy derék leletként a nyelvhegy és szájpadlás közé omoljon
így aztán mohó sandítások nélkül fogy el félsonka malac és kacsa
vackán marad emberben az állat reflexből nem les hogy szerette
tányérra emelt vaskos porciója nem a tálból régen kiszúrt szelet-e
milyen jó néha a kocsonyáról is ezt hallani kinek hús kinek a leve
oszlik is gyorsan ezek után a kultúrhistóriának ez a furcsa eledele
ha valahol itt fontos az első szándék a variációkban el ne vessz
egy hamvas mellső csülök és négy hosszába vágott kaparó
sós hagymás borsos babéros lében lassú tüzön majdnem rogyásig
tudom fül bőr farok is de nekem ezek valahogy nem kellenek
talán kis füstölt hús még az bronzosabbra húzza az egészet
és zaklat a fej csak hát a sárga fogak meg az az árva kiszúrt szem
őket kellene valahogy elkerülni s fazékba a nagy bőrös pofát
majd zsírhalászás után zöldségre kaporra főtt tojásra szedett
pedig többször elmondtam már jó-jó de lelkem igen puritán
végül arányos adagokat mert a struktúra miatt a tálkák szebbek
a nekilaposodott egyenetlen kupacokat görgető tepsinél
paprika pirosát csak diszkréten erős tormát mellé puha kenyeret
s majd feledém a ritmusosan készített anyagban zselatin nem lehet
jön az a sok csontból míg remegve nyúlik a megereszkedett hám
te csak egyél hisz mögötted már gyülekeznek a fekete varjak
s mint kiforgatott temető a morzsás asztal e kéjes tor után