Radnóti Sándor

„NAPVILÁGI MŰVÉSZET”

Ilona Keserü Ilona: Művek 1959–1982 Works
Tandori Dezső két esszéjével

A művész kiadása, 2002. 292 oldal,
222 reprodukció, az ára nincs feltüntetve

Keserü Ilona ebben a kötetben a kezdetektől 1982-ig gyűjtötte össze munkáit. Egy korábbi könyv, a Pillantás az időbe tartalmazza a ’82 és ’99 közötti periódus anyagát. Mivel a kötetet a művész maga szerkesztette és adta ki, ezért a kétszáznál több reprodukció színhelyességében különös bizodalmunk lehet. Én álltam már a firenzei Brancacci-kápolnában, kezemben a nagynevű Rizzoli kiadó Masaccio-albumával, és láttam, hogy egyetlen szín sincs a helyén. De aztán megszereztem a Fabbri–Skira Masaccióját, és megint eltöltött a bizakodás, hogy léteznek jó színes reprodukciók. Az eszményi helyzet azonban nyilván az, ha a festő maga ellenőrzi minden egyes képe másolatát.
S nemcsak ellenőrzi, hanem maga mutatja is be életművét. Maga választja ki a hozzá való szöveget; nem művészettörténészét vagy kritikusét, hanem a nagy költő, Tandori Dezső két megközelítési kísérletét 1980-ból. Én ezeket szeretném most szemügyre venni és segítségükkel jutni közelebb Keserü művéhez.
Tandori – mint maga is hangsúlyozza – korántsem szakszerű elemző. Ám tanulságos módon – amelyről nem gondolom, hogy általánosítani lehet – éppen a hiány mutatkozik erénynek, mert Tandori minden igyekezetével a megnevezést próbálja elkerülni: azt is, hogy egy irányzat hagyományában értelmezze Keserü piktúráját és azt is, hogy lefordítsa a festő világlátását. Persze a művelt költő szövegében is ott keringenek mindazok a nevezetek, amelyek a hetvenes évek művészetében, s amelyek érintkeznek Keserü művészetével: gesztusfestészet, akciófestészet, talált tárgy, absztrakt expresszionizmus, stilizált újtárgyiasság, minimal art, fluxus, ornamentika, urbanizált népművészet, pop-art és így tovább. Ám mindezek a fogalmak csak a megkülönböztetést, nem az azonosítást szolgálhatják. És ugyanígy a művek gondolati, fogalmi, „irodalmi” lefordítása is lehetetlennek bizonyul. „Nem tudom, mit értsek Keserü Ilona művein” – mondja a költő. Ez nem az érthetetlenség, a gondolattalanság problémája. „Gondolati ez a festészet és grafikai művészet annyiban, hogy a kész eredmény semmiféle kiegészítő gondolatnak nem ad teret.” Ebből következik Keserü munkáinak rendkívüli intenzitása, amit Tandori úgy fejez ki, hogy „nincs semmiféle »átderengetés«”. Máshol meg úgy, hogy „történik valami ezen a képen, s nem álomként, de nem vagyunk megmondhatói, mi. Nem is akarunk irodalmias elemzésekbe bocsátkozni”. Valamifajta misztikus háttérsugárzás, szürreális álomjáték, másik világ, látomásjelleg, miből mások jelentős művészetet hozhatnak létre, itt nincs jelen, a művek terének, tárgyainak – akár azonosíthatók, akár nem – vaskos realitása van. „Ezeken a rajzokon és táblaképeken, formált téralakzatokon az van, ami van, de az aztán nagyon.”
„Önmagában nem értékhatározó ez – folytatja Tandori –; értékcsökkentő volna viszont, ha bármit is engedne a felismerhető »én« megmutatásából.” Arra lyukad ki tehát, hogy a művek rejtélyes belső feszültségének, a motívumok soha nem önkorlátozó, inkább kiterjeszkedő és mégis rendkívüli egységének (amit az írottak óta eltelt két évtized is fényesen igazolt és gazdagított) a centruma a személyiségben van. Erre azonban csak a látványból következtethetünk vissza. Tandori tehát arra összpontosít, hogy szavakat találjon felidézésükre, ne pedig fogalmi hálót bocsásson le rájuk. S meg is találja ezeket a szavakat: „bensőséges monumentalitás”, „tomboló egység”, „napvilági művészet”.
Ugyanakkor – mint ahogy több kép címe is jelzi – a képek üzenetek, és ezért föl kell tenni a kérdést, hogy mit üzennek. Tandori aszketikus képértelmezésének szellemében – amely oly szoros összefüggésben áll költészetével – itt is azt mondja: „Az üzenet foghatatlan – így fogható fel valóságnak”, és hozzáteszi: „Ám ez is csak az egyik értelmezés a sok közül, s a konkrét »sztorit«, bizonnyal a festőét, el is kerüli alkalmasint.” Mindazonáltal ő sem kerülheti el, hogy meg ne pendítsen egy irodalmias húrt, az Üzenet című kép üzenetéről állítván, hogy az „talán olyasmi, amit Kafka éhezőművésze közöl velünk: végső soron nem ízlett egyetlen földi étel sem”. Tudni való: Tandori nemcsak magyarította Kafka e novelláját, hanem A mennyezet és a padló egy csodás szonettjében is fölidézte. Vélhető tehát, hogy – mint oly gyakran előfordul – a költő a maga, ezúttal Kafka nyelvén megszólaló világképéhez hasonítja a festőét. Ebben és talán egyedül ebben nincs igaza: Keserü Ilona fényes, színes, érzéki kutató festészete, amely magába foglalja a játékot és az örömöt is, távol áll minden életidegenségtől. De ezt fejezi ki Tandori remek jelzője is: a napvilági.