Lázáry René Sándor

CARMEN

(Catullus után)

Júliát az ölébe vonja Sándor,
Majd forrón belehel fülébe pár sort:
„Júliám, te vagy én örök szerelmem!
Mint őrült eszement imádlak – érted
Égek, lángra csakis tüzes szemedtől
Lobban vágyam, a lelkem ős kanóca
Sercen már, ha csak illatod megérint
Éjjel s nappal a rezge félhomályban.
Vesszek meg, ha a szám hazudna, kedves!
Vesztem volna el egykor Indiában,
Vagy Jáván, vagy a vad Szudán homokján,
Hogyha eddig egy árva szót hazudtam!”

Prüsszentett e beszédre jobbfelőlről
Cirmos Baudelaire, a büszke házi kandúr.
Júliája bizonykodó urának
Megcsókolta lehúnyt szemét s a búbját,
Hosszan rátapadott, s eképp dorombolt:
„Édes Sándorom, életem, Renécském,
Szolgáljuk csak Amort, örök szerelmem!
Fölszítván Cupido tüzét csak érted
Égek – szétlobogok, mikéntha Róma
Égne gall had alatt nyögőn, ha dúlják!
Hidd meg, Trója se lángolóbb hevemnél,
Mécseském olaját ha vágyra gyújtod…”
Tüsszentett e szavakra balfelőlről,
Helyeslőleg a büszke macska, Baudelaire.
Júliát birodalmakért sem adná
Sándor – s Júlia Sándorát talán még
Rablott, sárarany inka kincsekért sem,
Semmiért sem a megkopott világon!
Sándor s Júlia pamlagon kinyúlván
Sóhajtoztak – az ágy alá lapultan
Már tüsszögni se mert a büszke Baudelaire.
Csak bámulta szerelmüket, mivel tán
Boldogabb szeretőket ő se látott
Még a föld kerekén, se háztetőkön,
Holdsugárban enyésző csillagokban.

Maros-Vásárhely, 1908 decemberében