Tamás Ferenc

HAJLÉKTALAN

Az önutálat roskadozó heverőjén fekszem,
költő, én, a huszonegyedik évszázad pirkad-
tán: most kél ki a ködből a rossz vizü, rossz leve-
gőjű táj. Az otthonom. Ez? Heverek csak, s nézem,
rút szibaríta. Minek vagy? mért ilyen éppen? honnan?
merre? Ezek jó kérdések voltak még nemrég:
ültek. Fekszenek ők is erőtlen, akár én, hangtalan,
ellapuló, szétmálló lom a telepnyi szemét közt,
súlyos üleppel a tájék rajtunk, roskadozok hát
rossz heverőmön. Nézem, amit lehet: műanyagot és
füstölgő papirost, vak tévét, sitt-hegyeket, és
leskelek égre, időre, kezem nézem és lábam,
jó takaróm, tehetetlenségem. Mind oly távoli,
mindegyik oly közel. Óda? elégia? dal? Vers-
láb, szótag, betü, hang? Zörejek, recsegés, kaparászás.
Mintha a semmi redőződnék. Vagy a varjak sírnak.