Joszif Brodszkij

***

Zsidó temető Leningrád közelében.
Görbe kerítés korhadt falemezből.
A görbe kerítés mögött fekszenek egymás mellett
jogászok, kereskedők, muzsikusok, forradalmárok.

Maguknak énekeltek.
Maguknak gyűjtögettek.
Másoknak haltak meg.
De előbb befizették az adókat,
tisztelték a hatóságot,
és ebben a reménytelenül anyagelvű világban
talmudot magyaráztak,
maradtak idealisták.

Meglehet, messzebb láttak.
Vagy lehet, vakon hittek.
De taníttatták a gyerekeket, hogy állják a sarat,
és szívósak lettek.
És nem vetettek gabonát.
Soha nem vetettek gabonát.
Egyszerűen maguk feküdtek a hideg földbe,
magok gyanánt.
És örökre elaludtak.
Aztán pedig – földet szórtak rájuk,
gyertyákat gyújtottak,
és a Megemlékezés napján
éhes öregek magas hangon,
fulladozva a hidegtől,
kiabáltak az örök nyugalomról.
És ők meglelték a nyugalmat.
Az anyag szétesésében.

Semmire se emlékezve.
Semmit se feledve.
A korhadt falemezes görbe kerítés mögött,
négy kilométerre a villamos végállomásától.

1958

Kántor Péter fordítása