Szepesi Attila

AZ ARCIMBOLDO-SZONETTEKBŐL

Ikonfestő. Éjszaka festeget
Gábor arkangyalt, Cirillt és Metódot,
Istenanyát, ki elszenderedett,
Sebestyént, kibe nyílvessző fúródott.

Pingálja arcok ébenfényü titkát:
mohazöld és aranyfüstös keretből
mind delejes pillantással mered rád;
szemük páros sugara meg se rezdül.

Aztán Szent Györgyre téved az ecset,
Szent Damjánra, ki orvosszereket
lángon hevített tégelyén kavargat.

Lábukhoz meg egy kancsal ördögöt
rajzol, ki szárnya-vesztve lődörög
s mert árnya nincsen, soha meg se halhat.

*

Halottlátó. Éjszaka megidézi
a teste nélkül tovabolygó lelket.
Hunyorogva a csorba tükröt nézi,
hol a régvoltak báván megjelennek.

Arcuk csak pára. Se lábuk, se karjuk.
Törzsük gomolygó ködökből való
és percegés meg kopogás a hangjuk,
alig felrémlő, tovaillanó.

Varázsszóra mind betoppannak sorra,
balga és bölcs, király meg nyüzge szolga.
Éjfél köröttük, hideg űr alattuk.

Nem látta őket régen senki sem,
jönnek parancsra, engedelmesen,
aztán eltűnnek – se hírük, se hamvuk.

*

Futóbolond. Idétlen hadonász
és mániáit dadogón hadarja.
Hajában törek, fülén kulimász,
rémálmoktól kéklik a szeme alja.

Madárijesztő-árnya hétöles,
porba fityeg rongy felöltője ujja.
Lába körme cipőjéből kiles.
Magamagát riadtan megbámulja,

ahogy kirakat tükrén tántorog.
A kushadt ebre bőszen rámorog
s a csitri lányok kitérnek előle.

A suhancok meg sandán körülállják
s addig heccelik a rozoga páriát,
míg véres-szennyes szitok dől belőle.

*

Táncosleány billeg a félhomályban,
indázó karján csillog gyertyafény.
Áttetsző-sárgán úszó tüllruhában
imbolyog az éjszaka szőttesén.

Tompora ívét, melle bimbaját
a futó láng skarlátveresre írja.
Pőre vállát, szőke hajfonatát
festi falánk tüzek pokoli pírja.

Ahány gyertya lobog – sugarasan,
annyi leánnyá válik sorra körben.
Árnya a falra hull hatalmasan,

s míg a tapétán kéken tovanyúl,
szemén hunyorgó lidércfény kigyúl;
kígyótáncot jár az ezüst tükörben.