Szalai Júlia

A HONFOGOLY KISZABADÍTÁSA

Szabó Zoltán: Diaszpóranemzet
Osiris, 1999. 295 oldal, 1980 Ft

„Szamarak mindazok, akik azt hiszik, hogy olyan országban, mint a miénk, a rendszerváltozás bármilyen nyugodt időben is változást jelent. Magyarországon egy sokkal nagyobb változásra van szükség: a lelkek megváltoztatására, a gondolkodás megváltoztatására… Ezért ma az lenne az igazi nagy politikus és a nemzet igazi jótevője, aki e belső változást, e lelki változást meg tudná teremteni. Egy ilyen politikának furcsa és politikátlannak látszó akciói lennének, mint amilyen például a magyar nagyok rendületlenül érvényes nemzetpolitikai tanításainak új… kiadása.”
A gyanútlan olvasó aligha gondolná, hogy szellemi-politikai állapotaink e pontos és tömör látlelete nem valamely okos honfitársunk minapi publicisztikájából való. Márpedig az idézett mondatok több mint hatvanévesek: 1939-ből származnak, méghozzá egy akkor mindössze huszonhét esztendős újságíró, Szabó Zoltán tollából.* De recenzióm élére mégsem elsősorban mellbevágó aktualitásuk és nyelvi frissességük miatt kívánkoznak. És nem is csak azért, mert a középpontban álló kérdés – a sikeres társadalmi átalakulás és a nemzeti gondolat ügyének rendezése közötti szoros összefüggés – ma éppen annyira fontos, politikai kezelésének módja pedig éppen annyira ellentmondásos, mint hat évtizeddel ezelőtt
– a sok vihart kavaró „státustörvény” idején mindez aligha vár bizonyításra.
Az idézet kiválasztását e kézenfekvő allúziók mellett mindenekelőtt recenzióm tárgya indokolja: a „honfogoly magyarságtudat” kiszabadítására tett Szabó Zoltán-i kísérletek története. Márpedig ez a történet egészen a harmincas évekig nyúlik vissza. Ugyanis abban a rövidke írásban, amelyből a fenti mondatok valók, dióhéjban már minden fontos alkotóeleme ott van annak a gondolatfüzérnek, amelyet harmincöt-negyven évvel később számtalan nekirugaszkodásban finomít majd a szerző, s amely nekirugaszkodásokból a Diaszpóranemzet című kötet kikerekedett. Az egykori kis cikk egyszerre program és látnoki vízió. Miközben – láttuk – mozgósít és feladatot ad, egyúttal sorsszerűen előrevetíti az akkor még javában itthoni magyar íróként tevékenykedő Szabó Zoltán egész további életének centrális problémáját: viaskodását a „nemzet” mibenlétével. Közelebbről azt a később általa megannyi oldalról körbejárt problematikát, hogy mitől „magyar” valaki, mi az, hogy „magyar”, mi az, hogy „nemzeti”, mi az, hogy „közösségi együvé tartozás”, és ki, mi dönti el, hogy hol húzódjanak a magyar mint „közös-ség” határai? Miért oly képlékenyek és tünékenyek ezek a határok, s miért van, hogy a történelem tanúsága szerint a fizikailag jelen nem lévőt (a külföldre vagy a másvilágra távozót) a zömbéli helyben maradottak mindegyre hajlamosak maguk közül ki- és megtagadni, mi több, érzelmi és szellemi értelemben számkivetni?
Az, hogy Szabó Zoltánt ezek a kérdések nemcsak mint érintett magyart – a negyvenes évek végétől haláláig az „itthoniak” által disszidensnek kikiáltott és agyonhallgatott gondolkodót – érdekelték, hanem a nemzetiségi problematika már pályájának kezdeteitől fogva életének vezéreszméje és szenvedélye volt, ma, az „Összegyűjtött munkák” egyre szaporodó kötetei láttán tisztán áll előttünk. Bizton mondhatjuk, a „magyarsággondolat” torzulásainak felgöngyölítése és okos terápiák kimunkálása volt Szabó életének és szellemi-lelki építkezésének legfontosabb vállalkozása, s hogy azzá lett: tértől és időtől valójában nem függött. Szabó „másként gondolkodó” magyar volt már a Magyarország felfedezését programjukká tevő szociográfusok egyik vezéralakjaként is, de az volt a világháborús évek szellemi honvédelmet folytató debattáns újságírójaként, majd a háború utáni fiatal magyar demokrácia külképviseletben tevékenykedő politikusaként is, s hűségesen „másként gondolkodó” ide elkötelezett maradt élete második felében az emigrációban is. A meglepő és ritka folytonosság kulcsa valójában igen egyszerű: Szabó Zoltán egész életében nemcsak másként gondolkodott, hanem másként volt magyar is, mint ahogy a közgondolkodásban magyarnak lenni többnyire szokott volt és szokásban maradt azóta is. A „disszidens” évek legfeljebb újabb empirikus anyaggal telítették ezt a „másként magyarságot”: immáron a saját bőrén is tapasztalta, szenvedte, hogy mit jelent, ha nemzetét nem az ember maga választja meg, hanem őt magát választja – vagy tagadja meg – a „nemzet”. Hogy e keserű tapasztalatot feldolgozza, nem volt szüksége új eszmei kapaszkodókra. Régtől kész volt már az érv- és gondolatrendszer.
Hiszen – mint a Szellemi honfoglalás darabjai tanúsítják – Szabó már a második világháború előestéjén világosan látta: a magyar nemzeti együvé tartozás az ígéretes reformkori kezdetek után a kiegyezéssel csúszós talajra került, s a nemzeti gondolat végérvényesen megbicsaklott. A nemzetiségi kérdésnek a Monarchián belüli elintézetlensége – a magyar szupremácia a nem magyar nemzetiségekkel szemben – maga szülte a trianoni kátyút s a magyar nemzetállam területén élő magyaroknak a nemzetállam határain kívüliekkel szembeni zavarodottságát. Ez a zavarodottság az elcsatolt területek egy részének visszacsatolásával és Magyarország világháborús szereplésével azután jócskán tovább mélyült. Mikor újra a problémához nyúlt – a hetvenes években –, Szabó Zoltánnak innen egyszerűen csak tovább kellett vezetnie az ismerős történelmi szálat, hogy kimutassa: a nemzeti problematikára a háború utáni rendszerváltás sem hozott megoldást. Sőt a nemzettudat zavarodottságára friss sérülések beteg rétegei rakódtak. A kommunizmus bűne azonban e tárgykörben „mindössze” a mértékek fokozása volt, amikor – a kirekesztés módozatait az elődök szellemében, ám innovatív módon szaporítva – immár a külhoni magyarok magyarságát is le-, illetve megtagadta. De magában a kirekesztésben tulajdonképpen semmi új nincs: történelmileg folytonos, amit a XIX. század végének nagy magyarjai a feledésben, a XX. század második felének külföldi magyar írói az agyonhallgatásban, közemberei pedig a megbélyegzésben osztályrészül kaptak.
Meglehet, a tapasztalat tényleg nem új, a történelmi ívet befutó gondolat azonban mégis szokatlan: mert eredeti, mert „másként magyar”, mert hangzatos eszmék helyett emberi sorsokról beszél, és mert érvelésének nem kiátkozás, hanem sziklaszilárd morális tartás az alapja. Így aztán a szöveg mélyebben magyar minden mélymagyarnál, patriótább minden nemzeti hivalkodásnál, értékőrzőbb minden melldöngető kivagyiságnál, érzelmesebb minden honfibúnál, személyesebb minden személyeskedésnél és értelmesebb minden tudálékos nemzetmeghatározásnál.
E „másként magyar” másként gondolkodás lenyomata a Diaszpóranemzet című kötet, az „Összegyűjtött munkák” harmadik darabja. Noha közel három esztendeje már, hogy a könyv napvilágot látott, megjelenésével a hallgatástörténet mégis töretlenül folytatódott. A mű hűségesen továbbírja csaknem két évtizede halott szerzőjének sorsát: a Diaszpóranemzet sem a nemzet kérdésében megszólaló közírók, publicisták vagy politikusok érveinek és hivatkozásainak alapja, sem egyetemi tankönyv, sem megerősítő vagy vitázó értekezések kiindulópontja nem lett. Sőt a recenzens legjobb tudomása szerint mind ez idáig a mértékadó kritikai fórumok is hallgattak róla: elemzést a könyvről nem olvashattunk sem a BUKSZ-ban, sem a Beszélőben, sem a Mozgó Világban, sem a 2000-ben, a Jelenkorban vagy a Kritikában.* Pedig fontos munkáról van szó, amely szót, sőt megbeszélést érdemel.
Ami itt következik, mégsem szabályos könyvbírálat. Hiszen a recenzióírás hallgatólagos előfeltételezése, hogy a bírált mű valamiképp szerzője gondolatainak foglalata, lenyomata – így a recenzens egyazon lélegzetvétellel szól magáról a gondolatról s az annak testet adó, azt mások számára megjelenítő könyvről. Ebben az esetben azonban az előfeltételezés hibás vágányra vezetne bennünket. Szabó Zoltánnak a magyarság, a nemzetfogalom, a nemzetiség, valamint a nemzettudat története tárgyában papírra vetett fejtegetései úgy álltak össze könyvvé, hogy haláláig e könyvből legfeljebb egy füzetnyi – mintegy hatvan-hetven nyomtatott oldal – készült el. Ennyi volt az a többé-kevésbé együvé fésült, megszerkesztett és tipográfiailag is előkészített anyag, amit szerzője valóban publikálásra szánt; a többi előjáték, jegyzet, kísérlet, előfutam és fogalmazási vázlat. A Diaszpóranemzet című könyv tehát Szabó oeuvre-jében nem létezett. A jelzett címmel a neve alatt végül mégis megjelent munkát a sok ezer oldalnyi szövegtöredék betördelésével és „könyvesítésével” a hűséges barát, a kötetet szerkesztő András Sándor alkotta meg. Hogy jól döntött-e, amikor az alkotómunka e sajátos fajtájára vállalkozott, s hogy sikeres lett-e a közreműködésével kikerekített alkotás: erről igyekszem szólni a recenzió második felében, a könyv bírálatában.
Azonban mielőtt erre sort kerítenék, érdemes összefoglalnunk Szabó Zoltán gondolatmenetének magvát – mintegy kibontva azt a könyv ruhájából. A gondolati rekonstrukcióhoz a kötet egyetlen – bár kiemelkedően fontos – összefüggő részére kell tehát összpontosítanunk: az Előzmények fejezetcím alatt található – „cikknek sok, könyvnek kevés” – töredékre, az említett hatvan-hetven oldalra. Arra a szövegre, amit a közbeszúrt megjegyzésekből ítélve maga a szerző is véglegesnek tekintett, de amit egymagában, önálló kiadványként közzétenni valóban igen nehéz. A szöveg alaposabb szemügyrevételével azonban arra is rájövünk, hogy a torzó így egész: a töredékesség távolról sem a véletlen műve, hanem Szabó nemzetgondolatának lényegéhez tartozik. Ha viszont így áll a dolog, akkor – ki kell mondanunk – Szabó Zoltán szándéka szerint való volt, hogy a nemzetkérdés tárgyában nagyesszét és nem könyvet írt; a töredékek beemelésével könyvvé kerekített Diaszpóranemzet pedig e szándék ellenében született.
A közlésnek a megvalósulttal szembeni más lehetséges módozatait azonban csak a tartalom – a sajátos Szabó Zoltán-i nemzetgondolat – mögöttes rétegeinek felszínre hozatalával fontolhatjuk meg. Az ilyen elvi lehetőségek átgondolásához ugyanis az szükségeltetik, hogy ne csak elméleti tartalma, hanem értelmi-érzelmi, élethelyzetbéli háttere szerint is értelmezzük az elkészült hét fejezetet, valamint annak megannyi korábbi szövegvariánsát. Az oknyomozó áttekintésnek gyakorlati haszna persze már nemigen lehet. De ezen az úton talán feltárhatjuk azokat a mélyebb lélektani és morális motívumokat, amelyek gátját vetették, hogy Szabó Zoltán valóban készre írhassa témagazdag és szerteágazó kéziratanyagának mind közül számára legfontosabb darabját: a nemzet kérdéséről tervezett nagyszabású monográfiát.
Mindemellett, az áttekintésből remélhetőleg általánosabb tanulságok is adódnak, mégpedig a szellemi hagyaték kezelésének íratlan játékszabályairól. Mert a Diaszpóranemzet születése felvet egy fontos erkölcsi kérdést: az utókor felelősségének kérdését a halott ember alkotói szabadsága és a magánügyekhez fűződő személyiségi joga iránt. A könyv kapcsán azt a távolról sem könnyen megválaszolható dilemmát kell tehát átgondolnunk, hogy közkinccsé tehető-e, amit életében valaki az íróasztalfiókjának szánt, ha ez a „valaki” történetesen közszereplő? A magam voksa egyértelműen a személyiség jogaié, s úgy vélem, e jogok a halál után is érvényben maradnak. De ez talán nemcsak egyéni értékválasztás kérdése. Ahogy igyekszem majd megmutatni, a Diaszpóranemzet mint könyv éppen azért lett megkérdőjelezhető vállalkozás, mert az életében ép érzékkel döntő Szabó Zoltán minőségi ítéletét és legszemélyesebb megfontolásait az utókor felülírta. Igaz, ehhez az óhatatlanul eltárgyiasító döntéshez a baráti hűség jó szándékú és a „közkinccsé emelés” magasztos szempontjai vezettek. De a végeredmény mégiscsak egy ember többször kinyilvánított szándékának meghágása egy cél jegyében – s ez morálisan nehezen igazolható. Az pedig csak ráadás, hogy a Diaszpóranemzet esetében még a cél szentsége sem ad felmentést. Látni fogjuk: a kötet mint szövegvariánsok együttese nem több, hanem kevesebb, mint a benne publikált töredékek bármelyike.

A gondolatmenet
Bár imponálóan gazdag irodalmi, történelmi, filozófiai és politikatudományi ismeretanyag segítette a kimunkálást, Szabó Zoltán nemzetfogalma mégsem tudományos kategorizáció. Magyarságkoncepciójának tartalmát, azt, hogy mit ért nemzeten, nemzeti tudaton, tradíción – mindezt magának az olvasónak kell kihámoznia és saját használatra bensővé változtatnia. A szó klasszikus értelmében vett definíciót és a társadalomtudományi okfejtés szabályait követő lábjegyzetes hivatkozásokat senki ne várjon. A szerző érveinek logikai építkezése azonban annak ellenére meglehetős pontossággal rekonstruálható és összegezhető, hogy elgondolásainak szisztematikus kifejtésére a könyv 295 oldalán sehol sem kerül sor.
Szabó nemzetfogalmát a papírra vetett napi élmények, olvasmányjegyzetek, meditációk, felidézett baráti beszélgetések, újsághírekhez fűzött kommentárok, fiktív dialógustöredékek, valamint naplószerű pillanatfelvételek együtteséből egybeszőtt szövegfolyam mint egész adja ki. A montázsszerű szövegfűzésből kikerekedő gondolatmenet azonban mégis feszes, egyértelmű és plasztikus. Olyan, mint egy gobelinkép: ha külön-külön nézzük a sárga, a piros, a kék és a barna szálnyalábokat, elmosódó foltokat látunk, de ha együtt – akkor lovasok, virágok, házak és az égbolt rajzolódik ki a szemünk előtt. Szabó sajátos nemzetfogalmát és magyarságfelfogását tehát értjük, mint ahogyan egy gobelint értünk. Sőt a szerző vonalvezetése nemcsak szemünket és agyunkat, hanem egyéb érzékszerveinket is mozgásba hozza. Képszerűen látjuk a londoni szobát, ahol Voltaire Széchenyi és Eötvös mellett lakik a könyvespolcon, és az elrendezésnek jó oka van; fülünkkel halljuk a kétségbeesett beszélgetést a magyar országból (így, két szóban, jelzős szerkezetként – ahogy ő nevezi) Londonba vetődő okos egyetemista és az idősödő író között, amikor az előbbi szemtől szembe osztja a sértést a honi lecke hű megidézésével: aki külföldön él, az nem magyar, hanem „külföldi” – magyar csak az, aki Magyarország lakója; ujjunk között érezzük a szép kiállítású angol nyelvű hazai akadémiai kiadványt – az Information Hungary-t –, amely bibliofil lapjain letagad ötmillió határon kívüli magyart, s a szerző halk, ám megfellebbezhetetlen kommentárjaitól kísért lapozgatásba a hátunk is beleborzad. Igen, a szépíró Szabó Zoltán fejtegetései a szó szoros értelmében a zsigereinkig hatolnak, s ez célja szerint van így.
Szabó felfogásában ugyanis a nemzeti együvé tartozás nem elvont entitás, eszme vagy politikum, hanem megélt valóság, kinek-kinek legbensőbb sajátja. Olyan tulajdonságunk, ami nélkül nem létezünk – akár tudatosítjuk magunkban, akár nem. Ezt a létmódot merőben a racionalitás síkján nemigen lehet elbeszélni – az érzelmekből, élményekből, emberi viszonylatainkból, életünk történetéből formálódik. Kicsit mindenkinek másképp, de mégis úgy – s ez a nemzet(iség)beliek közös történelme, emlékanyaga, tradíciója –, hogy az egyazon közösség kötelékébe tartozók létmódjuk közös-sége kapcsán el nem téveszthető módon egymásra ismernek a másikban. Ha pedig a ráismerés gesztusát már megtették, akkor a nemzetfogalom igazán egyszerű szavakba önthető: „A nemzet: közösség, amely emberekből tevődik össze. A nemzeti tudat: közösségi tudat, a nemzeti érzés: közösségi érzés, amely a nemzetbelieket az emberek közül elsősorban a velük egy nemzetbelihez fűzheti. Ez olyan magától értetődő, annyira nyilvánvaló, hogy aránylag ritkán fejeződik ki. Aránylag kevesen veszik észre, hogy jobb az ilyesmit kimondani. Ez elősegíti azt, hogy a politika ezt az egyszerű igazságot kiküszöbölje a tudatokból, s ideológusok vagy propagandisták az eszmeiség területére tolják át, vonzóerőnek, általában állami célok szolgálatában, a nemzetet. Így lesz a köztudatban a nemzeti érzés olyan lelkesültség, amely állami célokhoz fűzi a nemzetbelieket. S elhomályosul éppen az, ami kétségbevonhatatlan, vagyis hogy a nemzeti érzés családi érzés… Az egyéni lét értelme igen jelentős mértékben függ attól, hogy a nemzet a maga identitását mennyire fejezheti ki, s azt a levegőtlen állapotot, amely ezt elfojtja, az emberek számára nemcsak más nemzetbeliek válthatják ki… A nemzettudatot legmérgezőbben az sebesítheti meg, ha a nemzetbeliek egy része, többsége, a nemzetbelieket, ha másutt élnek, még a tudatából is kiküszöböli. Ez a lehető legbiztosabb módja annak, hogy nacionalizmust váltson ki utóbb.” (Kiemelések tőlem – Sz. J.)
S mert a nemzet mint egyéni és közösségi létmód mindenképpen mások által meghatározott, mindenképpen a közösség ép (ön)védelme vagy identitásának történelmileg elszenvedett csorbulása alakítja a sajátos nemzeti karakterológiát – a magyarnak magyarhoz való viszonya minden más emberi és közösségi reláció alfája és ómegája. Akár az egyes emberről gondolkodunk, akár a nemzetről (Szabó fogalomhasználatában: a nemzetiségileg összetartozókról), reakcióit, helyét a világban, önképét és a másokról alkotott felfogását nem értelmezhetjük e közösségi viszonyok történelmének megértése nélkül. Ezért mondhatjuk, hogy a nemzet alapkategória: sem lélektan, sem szociológia, sem történettudomány, sem kultúra, sem – végképp – a politika nem élhet meg a bennünk lakó nemzeti reflexek felszínrehozatala nélkül.
És ha innen tekintjük, akkor a nemzet(tudat) torzulásainak átgondolása, majd terápiája nélkül nincs egészséges (nemzeti) közösségi fejlődés, nincs modernizáció, nincs haladás sem. Akkor a nemzeti gondolat mindegyre honfogoly marad – ahogy Szabó Zoltán Széchenyit idézve írja. A „honfogoly” nemzet csak önmagára tekint, mértéke és referenciája saját provincializmusa. Képtelen a tanulásra, képtelen mások sikerének méltatására, és persze – képtelen az összefogásra. A sérelmek ismételgetése és a folytonos bűnbakkeresés megteszi a magáét: történelmi léptékben „torzul az alkat” és vele torzul a közösség egyes tagjainak személyisége. Ami kikerekedik mindebből, az nem más, mint a sérült mindennapi nemzettudat: „Az a szenvedélyesség, amit az ember akkor érez a nemzet iránt, ha magyar, nem a szó szokványos értelmében nemzeti vagy közösségi… A magyar ember, nekem úgy rémlik, általában büszke rá, hogy ő magyar, vagy titokban, vagy nyíltan. Arra azonban egyáltalán nem büszke, hogy mások is vannak, akik magyarok. Vagy éppen másféle magyarok is vannak. Ez inkább zavarólag hat saját büszkeségére… Ha szenvedélyünk a tragikum felé hajlik, akkor nem a közösséget gyarapítja, hanem az egyént nemesíti. Nemzeti érzése egyéni közreműködése nélkül is tragikus hőssé emeli saját szemében a magyart… Részben alighanem ez a különleges nemzeti érzés magyarázza, hogy magyarok hajlanak rá, hogy magyarokat nem magyarokként tartsanak számon egymás, vagyis magyarok között. Gondolatban a másik magyart, akinek asszimilálására sem kell törekedni, disszimilálják… A magyar emlékezetek számtalan amerikait, brazilt, argentint, svédet tartanak számon, mert Magyarországon jártak, elfeledkezve arról, hogy ezek mind magyarok voltak… Erdélyi magyarral is előfordult, hogy Bukarestben a neve után magyarnak tekintették, Budapesten viszont az útlevele nyomán románnak nevezgették… A gátoltság abban, hogy magyar magyarokról, magyar dolgokról szóljon, magát és másokat ebben a minőségben tartson számon és vegyen számba, föltétlenül megalázó, akár a múlt zavaros örökségének szégyene, akár a jelen fortélyos félelmeinek az okozója – vagy mindkettő.”
A másokat megalázó, magunkat meg lealázó kirekesztő hajlandóság tehát bennünk lakozik. Jóval egyszerűbb volna a képlet, ha csak a mindenkori politikát kellene okolnunk, amiért magyarnak mindegyre a magyarországit tekinti – akár a színéről, akár a visszájáról teszi ezt (azaz, akár a határon kívül élők magyarságának megvonásával, akár a magyar állam karjának a határon túlra nyújtásával igyekszik a nemzeti együvé tartozásnak állami-hatalmi érvényt szerezni). De a politika valójában csak rásimul a történelmileg belénk ivódott torzulásokra. Hiszen kirekesztő gondolkodásunk – Bibó szóalkotásával élve – egyúttal territoriocentrikus, sőt államcentrikus gondolkodás. Mi sem igazolja ezt jobban, mint szóhasználatunk reflexei. Belátható: igencsak hajlunk rá, hogy mindegyre egyenlőségjeleket tegyünk a nemzeti-közösségi együvé tartozást megjeleníteni hivatott kifejezéseink – a magyarság, magyar nyelv, nép, nemzet, haza, ország, állam kategóriái – közé. Sőt mi több, az egymás szinonimáiként kezelt kulcsfogalmakat nap nap után szinte észrevétlen mozdulattal csúsztatjuk egybe, hogy azután magunk se vegyük észre többé: „ártatlan” csúsztatásainkkal jókora csapdába léptünk. Amikor ugyanis a szinonimák között végül rangsort teremtünk, és a magyarok közös-ségének legszentebb kategóriájaként mindegyre a magyar nemzetállamot soroljuk az élre, csak a történelmi következmények láttán ébredünk rá (majd persze újra meg újra „elfelejtjük”), hogy az összetartozás emblémájául egy közösségidegen, ugyanakkor hazugságalapú kategóriát választottunk. Márpedig, ha – Szabó Zoltán briliáns történeti-lingvisztikai fejtegetéseinek nyomvonalán haladva – bonckés alá helyezzük a fogalomtársításokat, egyszerű logikai úton eleve is beláthatjuk a buktatókat.
Mert való igaz: a „magyar nemzetállam” lelőhelye Magyarország – egy területi egység, egy ország. De ez az ország nem a nemzet hazája. A nemzetbe tartozók egyharmada ugyanis nem Magyarországon él, nem a magyar ország államának polgára, sőt talán még a magyarok nyelvét sem beszéli – „mindössze” gyökerei, odatartozása, lojalitása, érdeklődése és identitása szerint magyar. Ugyanakkor a „nép” fogalmát sem vehetjük az együvé tartozást megjelenítő kategóriaként számba, mert azt meg lejáratta a történelem. Hiszen az úri nemzet és a póri nép kettéosztott történeti Magyarországa szociológiailag nemigen alkothatott egy közösséget, annál is kevésbé, mert a népből a huszadik század első harmadában mintegy másfél millió (koldus) kivándorolt és „hazát cserélt”. A kommunizmus éveiben ugyan a „nép” – a pórból lett proletárok – vált a legfőbb hivatkozási alappá, de e hivatkozás jegyében sohasem volt népellenes elnyomó hatalom kerekedett felül – ami sok évtizedre elintézte, hogy aki népet mond, a közösség tagjainak egyetértése helyett bizton számíthasson a tömeges idegenkedésre. Baj van tehát minden átfogó kategóriával – azok vagy így, vagy úgy, de egytől egyig alkalmatlanok a magyarok összességének, a magyar nemzetiségű emberek közös-ségének kifejezésére. Az egyenlőségjelek sántítanak és hazudnak, az egymásba skatulyázó fogalomalkotás viszont – ismét – kirekesztő tartalmú. Ráadásul a mind közül leggyakrabban hivatkozott kategóriával – a magyar nemzetállam fogalmával – az előbbiek mellett még további baj is adódik: annak inherens hatalmi tartalma miatt. A kategória említésével ugyanis a beszélő a közösség mint emberek fölé emel egy dolgot, az államot, s ezzel az összetartozás egyenrangú viszonyai helyett legitim tartalmat ad az alá-fölérendeltség relációinak, s primátust azoknak, akik felül vannak – hiszen az állam végül is ők maguk. A mindegyre sántító közösségi fogalmak használatából előálló nyelvi zavar azután önálló életre kel, s immár maga lesz a gondolkodás alapja, a gondolkodás viszont a zavarodott identitástudat mindennapi fenntartója. Ha pedig ezt belátjuk, akkor a torzult nemzettudatból egyenesen levezethetők „tipikusan magyar” tulajdonságaink: híres kishitűségünk, könnyű szívvel vállalt alárendelődésünk minden magasabb instanciának, titkos lázadozásunk ugyanezek ellen, örökös áhítozásunk a külső – mindenekelőtt a „nyugati” – segítségre és megváltásra, idegenkedésünk a nagy szabadságtól kis napi elszabadulások reményében, ágálásunk a törvény ellen és ácsingózásunk az állam nyújtotta kivételekért stb. Mindez ideológiai síkon a „kis ország vagyunk”-tudatban összegeződik, s körülbelül a következőkre szolgál: „Ezt a kis ország vagyunk, kis nemzet, kis nép szólamot egyébként élőszóban hallottam gyakran olyanoktól, akik Magyarországból jövet kerestek fel, s alkalomadtán mély meggyőződéssel hangoztatták, szólamosan és közhelyesen, többnyire mulasztások indoklására, jóra való restség igazolására, kis kockázatok kerülésére, lényegesek elkerülésére, a provinciális méltatására, megalkuvások mentségére, beletörődés nemesítésére; …a kicsinység általában perdöntő érvként hangzott el, azt részben voluntarisztikus impotenciának magyarázva meg, amelynek két haszna van: az egyik, hogy azt, aki mondja, minden várakozásra feljogosítja, a másik az, hogy egyidejűleg érezteti, kifejezi, hogy tőle magától semmi se várható.”
De ha a nemzettudat torzulásai ennyire belénk ivódtak, ha mindennapi viselkedésünk ennyire árulkodóan magán viseli az évszázados sérelmek kiváltotta kisebbrendűségi érzés, megcsalatottság, kiábrándultság és bizalmatlanság jegyeit, akkor van-e remény valaha is arra, hogy mindez máshogyan legyen? Van-e remény a gyermekded vonások levetkezésére, felnőtt viselkedésminták elsajátítására s arra, hogy más „nagy” és „kis” nemzetek fiaival egyenrangú módon kérjünk magunknak jogokat, illetve hozzájuk hasonlóan vállaljunk felelősséget is? Van-e tehát kiút a bűvös körből, s ha van egyáltalán, akkor hol kell azt keresni?
Szabó Zoltánnak egyértelmű és bizakodó válasza van erre a kérdéssorra: a kiút a nemzettudat rehabilitációja. Bizakodásának alapja nem bornírt kincstári optimizmus – ilyesmi amúgy is idegen volna alkatától, műveltségétől és mélyen történeti gondolkodásától –, hanem a magyar kultúra, a magyar közgondolkodás egykoron „uralkodó eszméi”, amelyek tudásunk legmélyén ott szunnyadnak, s amelyeket sok évtizedes Csipkerózsika-álmukból „csak” életre kell kelteni. Csipkerózsika felébredésének nyitja pedig a magyar kultúra egységének újbóli megteremtése országhatárok, állami korlátozások, hatalmi megfontolások és kisstílű taktikázások nélkül. Ezek ismerős szavak: hasonlókat olvastunk már a Szellemi honfoglalás-ban és a Terepfelverés-ben. Valóban, Szabó Zoltán számára a program évtizedek múltán is ugyanaz, mint annak idején, a harmincas években vagy az 1956-os forradalom leverése utáni időkben volt. Szemében fejlődésünk és a nemzetek közösségébe való méltóságteljes bekapcsolódásunk egyedüli záloga akkor is, most is a nemzeti kultúra értékeinek rehabilitálása és a közösség integritásának helyreállítása.
A kultúra, amelynek rehabilitációját sürgeti, a nagy formátumú múltbéli és jelenkori összmagyar gondolatkincs – olyan kivételes alkotók írásaival és eszméivel, mint amilyen Kossuth, Széchenyi, Kölcsey, Eötvös életműve volt a tizenkilencedik században, Babitsé vagy Németh Lászlóé a huszadik század első felében, és Illyésé, Bibóé, Szűcs Jenőé, Cs. Szabó Lászlóé Szabó Zoltán kortársai között. Az író megannyi kis esszét szentel gondolataik beható és értő elemzésének. Ezekben az elemzésekben mindenkor az egykorú Nyugat legnagyobb hatású alkotásaival (Voltaire, Goethe, Orwell gondolataival) való összevetésben mutatja ki, hogy a magyar kultúra valóban európai beágyazottságú kultúra volt és maradt, és legnagyobbjainak teljesítménye minden időkben a szó legnemesebb értelmében vett európai mércéhez igazodott. Gondolkodói nagyságuk titka pedig ötven vagy száz év előtt is abban rejlett – és ez ma sem lehet másként –, hogy egységben látták minden magyarok nemzeti összetartozásának és Magyarország európai felzárkózásának kérdését, továbbá, hogy e kettőtől elválaszthatatlan volt számukra a nemzeti függetlenség ügye.
Ez utóbbi alapértéket azonban a magyar állam politikája hol a nemzeti egység, hol a szűken értelmezett technikai-anyagi modernizáció – hol mindkettő – oltárán többször is feláldozta. A sor – láttuk – kezdődött a kiegyezéssel, folytatódott Trianonnal és tetőzött az ’56-os forradalom leverése után restaurált kommunizmussal. A szűk látókörű politikák azonban sohasem maradtak büntetlenek, így Magyarország legújabb kori történelmében sem – a legfőbb büntetés a felzárkózás helyett az Európától elválasztó szakadékok mélyülése és a nemzet(tudat) további károsodása volt.
A száz éve tartó trend a Kádár-korszakkal talán legcsúfosabb szakaszához ért – Szabó Zoltán előtt ez mindvégig világos volt. Így persze egyetlen pillanatig sem dőlt be a magát a „nemzeti közmegegyezés” letéteményeseként hirdető „puha diktatúrának” és hazugságokra épülő modernizációs reformjainak. Úgy látta, a kádárizmus minden bűvészkedése ellenére a gulyáskommunizmus történelmileg veszélyes találmány, amelynek révén a „konszolidált” magyar nemzet csak „honfogolyabb” lett korábbi honfogoly önmagánál. A levert forradalomról való hallgatásért cserébe felülről csepegtetett kis szabadságok álszabadságok, a külföld „felejtésére” építő adósságokból teremtett relatív jólét (párt)állami kizsákmányolást takar, a nemzeti egység a megfélemlítettek és elnémítottak látszategysége. Az ő tömör megfogalmazásában: „Az eszmék a maguk eszmei mivoltában nem fejlődést meghatározó erők. Valósággá azzal válnak, hogy benne vannak az emberi fejekben. Abban az esetben, ha igényeket váltanak ki sokakból, s ezek a törekvések összegeződnek a társadalomban… Az állam nem okosodik. Az, ami az 1970-es években államilag lehetséges… az általa [Eötvösről van szó – Sz. J.] felállított alapdiagnózissal nemcsak hogy összefér, hanem azt egyenesen igazolja. A fonákjáról. Vagyis… az állam fogalma, mai értelmezésben, ellenkezésben áll az ember szabadságigényével, a munkásosztály egyenlőségigényével s az egy nemzetbeliek nemzetiségeszméből fakadó igényeivel.”
A magyar kultúra egységének rekonstrukciója tehát a jelenlegi (értsd: az 1970-es, 80-as években uralkodó) magyarországi politikai viszonyok közepette lehetetlen. Újabb esély legfeljebb egy újabb ’56-tal adódhatna, de Szabó Zoltán kellően realista ahhoz, hogy lássa: a forradalmaknak az 1968-as csehszlovákiai bevonulás után Kelet-Európában végképp befellegzett. Igaz, némi reménysugarat jelentenek a bontakozó ellenzéki mozgalmak: legalább az igaz szó kimondható, s ez egy lépés – ha csak kezdeti is – az álmodott kiút irányába. De politikai áttörést ezektől a mozgalmaktól nem remélt – a nyolcvanas évek elején még nem is remélhetett.
Ha meggondoljuk, mindez magában is elég magyarázat arra, hogy a nemzet szenvedélyében élő író itt megálljon, s művét befejezetlen esszéként hagyja abba. Valahogy így: „elmondtam a történetet, levontam a következtetéseket, de megcsinálni nem tudom, amire jutottam”. Mert megcsinálni csak az emberek és csak együttes akaratukból tudják, ők azonban (hon)fogságban vannak. Nélkülük, a saját akaratukból megkezdett saját (ön)terápiás mozgalmuk nélkül minden nemzetjobbító törekvés vagy elenyészik, vagy elbukik – foganatosítsák e törekvéseket akár azok, akik a „zömbéliek” országában élnek, akár azok, akik a diaszpórában. Nemzetfelfogásának önmagát sem kímélő következetes végiggondolásából adódik, hogy Szabó Zoltán ezekkel is, amazokkal is perben áll, és mindegyiküktől elhúzódik. Mert: megérti, de morálisan elfogadhatatlannak tartja a hazai értelmiség kiegyezését a kádári hatalommal – többségük „reálpolitikus” meghunyászkodását azonban kívülről ostorozni ormótlan és ildomtalan vállalkozás volna, így tehát válasza inkább a csendes visszahúzódás; megérti, de morálisan mélyen elfogadhatatlannak tartja a nyugati magyarok egy jó részének kacérkodását a támogatásukért udvarló Kádár-rezsimmel – kapcsolódni hozzájuk valamely kultúramentő álakció keretében azonban politikai meggyőződése és ízlése ellen való; megérti, de morális és politikai kalandorságnak tartja más nyugati magyarok próbálkozásait a bontakozó hazai ellenzéki mozgalom kívülről való „fűtésére” – jól tudja, a játék nem a külhoniak bőrére megy, mások kockázatainak növelését viszont finnyás erkölcsi érzéke tiltja. A jelenkor politikai asztalánál tehát neki – ő mindenképpen így látja – nemigen osztottak lapot. Így azután marad a magány és a múlt, az egyetlen toposz, ahová biztonsággal és tartással vissza lehet térni. Akkor is, ha korholja magát ezért: „Túl hosszú ideje maradtam a magyar múltnak abban a szakaszában, amikor a modern politikai gondolkodás szókincse, keretei és modora kialakult. Abban a negyedszázadban rekedtem meg, amely egyedül rokonszenves az azóta eltelt negyedszázadok között…” – Igen, „jó volna” továbblépni – de sem erkölcsileg, sem politikailag nem lehet. A pontot ott kell kitenni, ahol azt a történelmébe ágyazott ember sorsa diktálja: a fel nem adott remény kimondásával.
A torzó tehát így egész, és azért egész így, mert a Szabó Zoltán-i értelemben felfogott nemzetiségeszme maga is torzó maradt. A művet a számára adott életben tisztességgel – az ő magas mércéjű tisztességével – befejezni és készre írni nem lehetett. Halála (1984) óta persze fordult a történelem. De a nemzet(iség)eszme torzulásainak kiküszöbölésén – úgy, ahogyan azt Szabó Zoltán, Bibó István és Szűcs Jenő értette – ez egyelőre keveset lendített. Így a torzó egyelőre történelmileg is azonos maradhat önmagával – érvényét nemcsak tartalma, de formája is igazolja.

A könyv
A kötethez írt Eligazító előszó tanúsága szerint a Diaszpóranemzet összeállításakor András Sándort három szerkesztői megfontolás vezette: egyrészt, hogy széles körben megismertesse Szabó Zoltán igencsak újszerű nemzetiség- és magyarságfelfogását, másrészt, hogy közkinccsé tegye mindazokat az értékes töredékeket, amelyek hű dokumentumai egy nagy ember évtizedes szellemi vívódásainak, harmadrészt, hogy részleteiben dokumentálja egy átütő erejű, ám bonyolult gondolatmenet építkezését.
Ha meggondoljuk, e három célkitűzés három irányba vezet. Az elsővel könnyű a dolgunk: Szabó Zoltán maga által is véglegesnek szánt nagyesszéje a maga rendezte és maga szerkesztette módon várt az értő kiadóra, hogy az apróbb géphibák és az írógépbe írt szöveg kis stiláris zökkenőinek kiigazítása után nyomdába kerülhessen, amikor arra a honi történelem ideje is elérkezett.
A második célkitűzéssel már nehezebb a helyzet. Egy ember vívódásának története ugyanis vagy közkincs, vagy sem. Az igazi kérdés e tekintetben az, hogy neki magának mi volt erre az intenciója. Tudjuk persze: az emberek életükben többnyire nem foglalkoznak szellemi utóéletükkel. Úgy gondolják, hogy íróasztalfiókjuk kulcsa akkor is a zsebükben lapul majd, ha már nem tapogathatják a zsebet. Ezért a kulcs új birtokosának – legyen az hozzátartozó, barát vagy szellemi bajtárs – igen nagy a felelőssége. Tudnia kell, hogy mikor milyen irányban fordítsa a zárban a kulcsot: valahányszor az íróasztalhoz lép, egyszerre kell eljárnia a halott szellemében és az élőknek a halottra (annak szellemi hagyatékára, minden írott betűjére) való szükségletei szerint. Az egyensúlyt igen nehéz kialakítani – már csak azért is, mert örök érvényű receptek és maximák e téren nincsenek. A szellemi hagyaték kezelőjének tehát olyan „puha” dolgokba kell kapaszkodnia, mint saját megérzései, az elhunyt barát iránti kegyelet, a nyilvánosságra hozandó írások és dokumentumok minőségének és készültségi fokának felmérése – mégpedig sokszor egyszerre kettős látásmódban, a szerző talán túlontúl szigorú és az olvasóközönség talán túlontúl kíváncsi szemüvegén át stb. Embert próbáló feladat tehát az ilyesmi, és így aztán ember legyen a talpán, aki mindig képes a jó döntésre. De a döntéshez mégiscsak van segítség, és ez nem más, mint a fontos dolgok szakszerű tárolására szolgáló intézmény – a levéltár, a korlátolt nyilvánosság szakmai intézménye.
Szabó Zoltán kézirataihoz, vívódásainak dokumentumaihoz nem a könyvesboltok látogatóinak, hanem az archívumok kutatóközönségének van köze. Élete, alkotásai, műve és kivételes emberi tartásának dokumentumai fontos alapanyagul szolgálhatnak megannyi jövendő történész, szociológus, antropológus és esszéista munkájához; a hozzáférés biztosítása te-
hát közügy. Egy szellemi hagyaték megnyitása azonban nem azonos annak publikálásával. Annál is kevésbé, mert esetünkben megannyi elszórt mondat, közbeszúrás és utalás jelzi: Szabó Zoltán pontos különbséget tett ki nem dobott, de a fiókok mélyére süllyesztett magáncélú feljegyzései, illetve a nyilvánosságnak szánt írásai között. És mert magamutogatásnak tekintette volna, hogy az előbbieket is nyomtatásban lássa viszont, kinyomtatásukhoz az utókornak sincs joga.
A Diaszpóranemzet-et összeállító András Sándor harmadik megfontolása – egy gondolatmenet építkezésének végigkísérése az első téglák lerakásától a tetőszerkezet felhúzásáig – látszólag vonzó vállalkozást ígér, Szabó Zoltán munkamódszere azonban nem teszi azt alkalmassá a megvalósításra. Mert az író nem há-
zat épített, hanem – említettem – gobelint szőtt. Mint azt a Szabó Zoltánnal londoni éveiben naponta érintkező Czigány Lórántnak a Terepfelverés című kötethez írt hosszú bevezetőjéből megtudjuk, a „szövőmunka” valahogy így zajlott: „Az autonóm nemzeti lét alapfogalmai: »nép – nemzet«; »haza – ország – állam«. A hetvenes évek elejétől főként ezzel foglalkozott, s a témáról vaskos, nem végleges formába öntött kéziratcsomókat hagyott hátra… elsősorban a tisztázás igényével írt. Kitűnő stiliszta volt, aki tudott könnyeden és gyorsan írni, de a megszenvedett, verejtékkel kiérlelt prózát tartotta csak műnek: csak azt, amiben a szerző pontosan azt mondja, amit akar… Mivel amit írt, ritkán tekintette végső megfogalmazásnak, kéziratot sohasem adott ki szívesen a kezéből… Kéziratait általában három példányban készítette indigóval, majd részeket kézzel átírt. Ezután az első példányt újraszerkesztette betoldásokkal és ollóval, s a második vagy harmadik példány közben készült variánsait is beleszabdalta az új szövegbe. Jó néhányszor tanúja voltam, amint a »végleges« változatot állította össze, ilyenkor a kimaradt részek, kitűnően megírt miniesszék, mivel szerkezetileg nem illettek bele új elgondolásába, egyenesen a kandalló tüzébe repültek.” (Kiemelések tőlem – Sz. J.)
A „kandalló” nyilván képletesen értendő – látjuk, sok ezer oldal megmenekült a tűztől. De a lényegen ez keveset változtat: szerzőjük a szó átvitt értelmében mindenképpen a tűzre szánta azokat is, éppen mert nem illettek bele az adott gondolatmenetbe. Mert máshová kanyarodtak, mert még kiérleletlenek voltak, mert túl nyersen és át nem értékelten mondtak el egy-egy friss élményt, mert túl sommás ítéletet alkottak emberekről, helyzetekről és eseményekről stb. Ha most mégis kinyomtatva látjuk a megannyi okból kidobott darabokat, attól csak elpirulunk: valóban ilyen mélységig közünk volna egy ember magánéletéhez, indulataihoz, magából kiírt, de fennhangon kimondani nem szándékozott keserűségéhez és – néhol – pikírtségéhez? Kötve hinném, hogy ez így lenne, s ha így van, akkor jól lenne. Az ilyen dokumentumok magánlevéltárba, a feleség, a közeli barát, a pályatárs személyes gyűjteményébe valók. De semmiképpen sem tartoznak a nyilvánosságra.
Arról már nem is szólva, hogy az efféle magánírásművek (éppen mert szerzőjük önmagának, gondolatai tisztázására és/vagy nyersebb érzelmei, indulatai szublimálásaképpen írja azokat) óhatatlanul ismételnek. Ismétel-
nek ötletet, ismételnek szófordulatot, de néha egész hosszú passzusokat is. Az ismétlés mint lélektani folyamat betölti a neki szánt funkciót: mire hangosan kimondjuk azt, amit magunkban és magunknak már százszor elmondtunk, elpárolog a harag, kikristályosodik a fogalom, letisztul a kép. De az ismétlés semmiképp sem a tudás anyja, ha gondolatmenetek, szófűzések, élménybeszámolók egyszerű fogalmazási variánsai azok, amelyeket újra meg újra a szemünk elé tolnak. Ettől csak feszengésünk fokozódik – egyre kevésbé értjük, hogy mindehhez magunknak mi közünk is lehetne. Sőt. Előbb-utóbb el is unjuk a dolgot, és valahogy úgy érezzük: vagy minket néz szűkagyúnak a szerző, vagy ő nem képes ötről a hatra jutni. – Pedig a fentiekben igyekeztem bemutatni: Szabó Zoltán esetében egyik sem igaz.
Nemzetiség- és magyarságfelfogásának természetesen ezzel együtt van története, és ez a történet izgalmas módon publikálható is lett volna. Láttuk, írásaiban a harmincas évektől fogva vissza-visszatér a téma, sőt a hetvenes évek elejétől haláláig ez uralja a terepet. A kifejtés formája persze igen sokféle: újságcikk, recenzió, szösszenet, naplószerű beszámoló, kis- és nagyesszé egyaránt van közöttük. De azért e formai változatosság töretlen gondolati építkezést takar: ebben az értelemben házat és nem gobelint. Egyszerű időbeli és tematikus sorrendben egymás után rakva egy válogatásban jól elfért volna mindegyik. A kikerekedő könyv pedig értékes és izgalmasan új olvasmány lett volna – függetlenül attól, hogy egyes darabjaival Szabó Zoltán egy vagy más korábbi kötetében már találkozhattunk.
De az előző bekezdés igéinek feltételes múltját talán jövő idejűre változtathatjuk, amikor annak a reményünknek adunk hangot, hogy a hagyaték közzétételének szempontjait követő kötetek után Szabó Zoltán „Összegyűjtött munkái” között egyszer majd egy ilyen válogatást is üdvözölhetünk. A változó szerkesztői szempontok szerinti újraközlésre – és az egyes tematikus összeállítások önálló életére – van már példa: a Szabó Zoltánéval életsorsban és gondolatközösségben rokon Bibó Istváné az. A Zsidókérdés Magyarországon 1944 után az elmúlt két évtized során legalább négy különböző szövegkörnyezetben látott napvilágot, a négy kiadás pedig más és más közönségre számíthatott. Ahogy Bibó felfogását a zsidókérdésről, úgy Szabó Zoltánnak a „honfogoly nemzet” kiszabadításáról szóló gondolatait sem fenyegeti az „agyonidézés” és elcséplés veszélye. Célzott tematikus válogatás(ok)ban való újbóli közzétételük olyan ismétlés lehetne, amely a tudásnak ha anyja nem is, de legalább nemzője.

 


Jegyzetek

* Az idézet forrása: Vissza az irodalomhoz. In: Szabó Zoltán: Szellemi honvédelem. Héttorony Könyvkiadó, 1990. (Kiemelések a szerzőtől.)
* Tallózásaim során mindössze egyetlen recenziót találtam a könyvről: N. Pál József méltatását az itthon viszonylag kevesek által olvasott Magyar Szemle 2000. évi 5–6. számában.