Tandori Dezső

„…SÚGJÁK MALLARMÉK”?

Somlyó György válogatott versei
Unikornis, 2000. 260 oldal, 3000 Ft

I. A Szerkezet
Végül úgy dőlt el – hosszas kísérletezés után, hogyan is írjak e verses életműről, lévén, hogy kritikát soha –, külön létező élő lényszerűségeknek tekintem a kötet elemeit: feltáró jegyű Szerkezetét, Befogadó-Kisugárzó körmozgását, harmadjára pedig Közlendőit. Kezdem itt: innen már kisbetűvel, a szerkezettel.
Haladhatott volna Somlyó a kötet valamenynyi ciklusán végig úgy, ahogyan az első, az Arión 1937–2000 datálású. Haladhatott volna köteteinek, befogadási-kisugárzási szellemiségének nyomain, tematikáján (közlendőinek jelentős meghatározója a tematika: a csak részben formai „mese”, a macska, az inkább a bef.-kisug. kategóriába tartozó „kultúra”; bár itt látom Somlyó elhúzott száját: „ha te ezt kultúrának tekinted”, jó, persze, lényünk eredendőbben lelkedzett dolgáról van szó, amikor – bizonyos költői feldolgozásszint felett – kultúráról). Haladhatott volna.
Nem haladhatott. Somlyó körkörösen építkezik, már legalább az életműben, és ez a kőkörök szóban is megtestesült nála: vízbe hajítódó kő… Spirál sincs, görög filozófusi csavar sem lenne igazán feltáró és plasztikus itt, mert világos: hogy oda jut, mást mondanak a világ igen nagy bonyolultságáról, „valóságáról” bizonyos Mayernék, s a „Mallarmék” azt súgják, könyv a világ. Somlyó lapozásában bizonyosan az. Háromkötetes regény lenne, sosem felejtem, ezt kérdezte tőlem Somlyó György, mikor életünkben először találkoztunk (magam már húszas éveimnek igencsak derekán jártam, Újhold- és Holdelőzmények megismerésén messze túl), s hogy akkor elmondja? Válaszoljon kérdésemre, „hogyan van”... no, nem közhelyszerűen, egészségileg pl., hanem ezzel meg azzal meg amazzal. Könyv a világ, ennél okosabbat somlyói jegyben nem mondhatunk, s leszámítva, amit Orbán Ottó oly szellemesen írt Pilinszky-humoreszkjében, hogy na ja, botja van meg rabruhája csak, hát van azért egye-mása még, de az biztos, hogy Somlyónak könyv és macska és… nem ismerem őt annyira, mi neki még a világ; ahogy nekem a Nagy és Kis Koala Kártyabajnokság, a mindenkori egy verebem és – mégis, mégis – az angliai lófogadás. Természetesen a palánkon túl szárnyaló munka nem így „jelentkezik” e költészetben (Somlyóéban), hanem hogy, mint mondják, „rengeteget dolgozott” (esszé, műfordítás, próza – jó próza! –, irodalomszervezés/propagálás stb.), és teljesen nyilvánvaló, hogy miképpen én tizennyolc évesen még szintén a presszóba mentem volna be, ahogy Mészöly Miklóssal a szekszárdi buszcsatlakozást vártuk cimboraságunk idején, s ő fejet csóvált, „möszjő, möszjő”, és már vagy negyven éve jószerén csak kocsmába és vendéglőbe megyek be így, no, Somlyó nem natúr élmények költője, a macskánál sem, a szerelemben és a barátságban sem, és a költészet, művészet feldolgozójaként is érzéki relációteremtő inkább, mint adatbúvár, netán, hogy kültelki csatornák szennyében túrna kezével, mint azért verseikben igenis tették az ő kedves franciái, bármi „dekadensen”. Nem, Somlyó a könyv szerkezetét is mű-elemként alkotta meg; mivel hát könyv a világ, akkor abból, hogy ő költő volt, ebből a natúr élményből szintén kellett csinálni egy könyvet, és részben innen e kötet szerkezete; Somlyó mint abszolút költő még valami továbbit is akart tenni, hozzáalkotni „egy legaktuálisabbat”, s így alakulhatott ez a roppant fontos, tanulságos, derekas és szép szerkezet. A könyvnek külön kis ajándéka.
Persze, ha már költészet, hol vannak „manapság” natúr élmények, kérdezheti valaki. Főleg, ha a macskáról, a szerelemről, a könyvekről, prózájában a barátságról, a városokról stb. is annyi natúrásat írt meg Somlyó György. Mégis, talán érti, aki érti, hogy itt a könyvhöz felkínálkozott többletszerkezet azért nem lőn elengedve, szálljon ám Ariellel, mondjuk, legyen a világ természeti része, mert költőnknek könyv a világ. Ő ma a legelvontabb írónk. Miközben absztraktságnak még csak gyanúárnyéka sem tapadhat kifogástalan művészetéhez.
Bizonyosan nem azért nem haladt „kizárólag” természeti sorrendben (a versekében) Somlyó, mert akkor igazságtalanul szelektálnia kellett volna korai „haladás-humanista” líráját; nem, bátran vállalva van ez itt, édes istenem, nevetségesnek tartanék minden ilyen kifogást (békemozgalom etc.). Így gondolta, így gondolta; valami okból így esett, így esett. Nem, nem. Ez a szerkezet – ahol vadul csapongva szökkengetnek egymás szomszédságában a verskeletkezési évszámok – önálló, új alkotás és a – kifelejtettem – szerkesztő Somlyó egyik kis ékszerdarabja. De hagyjuk a dicséreteket.

II. A Befogadó-Kisugárzó
Butaság az „intellektuális költő” meghatározás, szükségtelen rossz. Nem hiszem, hogy a költőelődöket, a macskát, a szerelmet, a barátságot, az utazást stb. Somlyó intellektuálisabban fogta volna fel, mint bárki más.
Nem. Neki ez a gondolatiságevidenciája (tehát hogy minden azonnal „végsőkig eszmésítve” is együtt fogalmazódik az átéltekkel), ez, igen, a somlyógyörgysége. Befogadás – mely azonnal feldolgozás, kisugárzás. Szokatlan a gyorsasága, mint némely rövidtávfutóé a rajtjel meghallásában.
Semmiképp sem gondolom, hogy a – bármely géniusz ihlette – 2000-es évből való nagy poén, a Mayerné–Mallarmé párhuzam, tehát akármi „kontra” (az átlaglét meghaladása etc.) Somlyó irályának mérve lenne, mégis: ha valaki, hát e „mindenképp modernnek!” jelszavú költő a legtávolabb áll(t) bármiféle vulgarizmustól, jóllehet eszmék érintését nem kerülte el. S a mindenképpeni modernség éppúgy nem meghatározója, mint a humanizmus földgolyóra rámért elve(iből bármi). Nem, ismétlem e szót (utoljára itt), poétánk az abszolút író gyakorlati változatainak egyike. Távol a miszticizmusoktól (de nem távol a létezés „macskai”, „mesés” titkaitól!), elsősorban az írás (maximalizált) rejtelmeinek letéteményese. Ő aztán (bár élt is ekképpen!) ráadta az életét. Erre. A maximalizmusra. Érdemes volt, mutatja az életmű versválogatása. (Érdemes volt néhány eszmei-elvi „lekövetés” útját, csal-útját is végigjárnia.) De, ismétlem, nem hinném, hogy Somlyó valaha is „szemben állt” volna bármivel. Isten is így jelölte ki az ő lehető útját (a poétait), prózájában meg végképp realistája az igazságnak. Költészetében: az igazságoknak. De egyik sem több, másik sem kevesebb.
Soha senki sem tudja meg a macska ikszedik nevét, írja Eliot, sosem fogjuk megismerni „Somlyó titkát” (úgy, ahogyan a legtöbb költőét igenis!). Hihetetlen, hogy ilyen monolit lett volna. Annak tűnik fel. Lírája örökös érvrendszer a líra mellett („jegyében”, ismétlem ezt a szót is), olyasmi, hogy mintha állandóan és megalkuvás nélkül költőnek kellene lenni – mondja –, s ez inkább illik is rá, mint bármi harcias vagy szélsőségekig merészkedő („küldött”) modernséghit, hitharcosság. A költészet mindenekfelett! Ezt mondja Somlyó (könyv a világ), ebben a modernség is ott lelhető.
Nem érzem, hogy a nagy örökség – apja etc. –, a Nyugat ekképp stb. konfliktushelyzetet teremtett volna Somlyó írásművészetében, velük szemben sem akarhatott semmit bizonyítani. Még egyszer ezt a szót: amolyan istenáldotta tehetség volt ő, bár mindenféle küzdelme egészen nyilvánvaló; de sosem lehetett kétséges az eredmény. Természetesen nem volt oly hegyesszög-alkat, mint Pilinszky; oly önrontásig majdnem kemény szív, mint Nemes Nagy; s ami a végleteket illeti, sem a nála jóval korábbi évjáratú Weöres, sem a nála fiatalabb Juhász Ferenc tematikus jellegű (lelki kaland szélsőségű) abszolútjaként viszont döbbenetes. És hiába, hogy – elméleten túl – „elköteleződgetett” (emberiség, humanizmus, modernség, mese, állat), ugyanannak a Somlyónak maradt meg (ez egyik titka!), akiként magánemberként is megszólal. Ebben a jelben szigorúbb kritikust, élesebb szemű „égi ragadozót” keveset ismerek, magyar terepen senkit. A mai napig nem enged át – szeretésből sem! – szűrőjén olyasmit, ami ne az ő evidenciális-egzisztenciális alaprétegére épülne, avagy onnét szállana fel. (Persze az evidencialista, főleg az egzisztencialista: a magam kulcsszava, s lehet, Somlyóra csak ráfogom ez egészet. De ő, ezt mondanám, esztétikailag éli meg az Egészet, s ebben páratlanunk.)
Nincs a természetben, ami emberi ne lenne; nincs az emberben, ami természeti ne lenne: ez a befogadás és a kisugárzás alapmotívuma… mit, alapmeghatározottsága Somlyóban, a költőben. S nem a világirodalom, a páratlan műveltség, a nagyon sokszor utolérhetetlen tökélyű esszéizmus. Filozofikusan értettem az ő költészeti befogadókészségét és sugárzását; a nagyobb áramok, mint Weöres írta, forró igéit „kapta el” ő, megéreztetve, amit fürdőző tud, ha lábát hal súrolja: a költészeti istent.

III. Közlendők
Iskolás dolog lett volna tehát a befogadás és a kisugárzás szűkítése irodalomra. Annyira abszolútan irodalmi a költészeti Somlyó-mű, hogy valóban ott érdemes fölfejte(get)ni, ahol az jön: mit is mond.
Elsősorban, s ez termékeny és vibráló paradoxon, a toleranciát. Sokak által centrálisnak gondolt terjedelmes (és nagy) költeménye, a Piero della Francesca mintha ellentmondana ennek a kis tételünknek, mert szinte az égboltozatot (bár festett ég!) akarná emberlétünk fölé teríteni. És hiába, hogy a legjózanabb alkotóemberek egyike, efféle nagy eszmékkel a költészete „telítve van”. Nyilvánvaló, hogy afféle bájos trükköket, mint a „Herceg igazad van (ha nincs is)…” – és ennek egész jellegkörét – kötelező gyakorlatokként vesszük egy ilyen formátumú lírikustól. Sokkal fontosabb a Chagall-téma: „Lent léckerítés / Mögötte faasztal / Azon petróleumlámpa / Mellette kismalac / A piszkosbarna valóság…” És mit tesz hozzá? „S fölötte ti az álmok kék lován repülve // Csak ennyi volna az egész?” Majdnem azt a címet adtam e dolgozatnak, ami ennek a Chagall-verstételnek (részletnek) e végződése. Somlyó egész lírájának alapkérdését érzem itt. Elismétlem: „Csak ennyi volna…” –? Ezért a lélek sok fényűzése, öneltépése, ezért a gondolatok a könyvtárban és (Somlyó) a könyvtáron kívül? Ezért a végtelen önellentmonádok (megtartom a félreütést), a macska-ráeszmélések, a hallgatag, megfelejthetetlen (megtartom), megfejthetetlen léptek figyelésének „egésze”? Ennyi volna? Hogy a Mesterek lábnyomában bár porszemek lehetnénk? Ki lesz a miénkben? Vagy annyi volna az egész, hogy ez is elenyész? (A kis nefelejcs kéksége… ha már.)
A Somlyó-rejtelmesség (e költészeti talány) alapkérdése az, hogy poétánk mennyiben teszi fel ezt a kérdést, téteti fel velünk? Természetes, nem átfogó megállapítás, ha azt mondjuk (mondtuk), távol tőle bármi miszticizmus. Csak efféléknek a ködösebb fajtái lengenek jóval arrébb tőle. Most érkezünk meg talán a „végszavazó Somlyó” közelebbi megsejtéséhez. (Megismerést nem merek mondani; Pilinszkyt, Nemes Nagyot, végképp aztán Jékelyt sokkal jobban vélem ismerni.) Ám hadd mondjam azt: a másik nagy „macskás”, Weöres Sándor efféle talány a számomra, mint Somlyó György a költészetében. Bár egészen más volumenű tartományt jártak be, fedtek át.
Ha úgy akarom, ebből a szempontból, nem abszolút modernizmusigényével, ennek hirdetésével, ellenben (félre modernség!) költői abszolutizmusával Somlyó: minimalista. Rettenetes műveltsége, ismétlem, esszéizmusa mindent átvilágít, amit csak akar. De nem akar mindent. Nem képes mindent akarni. Szálkásnak, tökéletlennek, hibásnak lenni: nem képes. A kisebb csoda az, hogy így is emberátlagú. Nagy formátumú csillagtávolaival.
A nagyobbik csoda: hogy így is milyen érdekes.

IV. Toldalékok (1)
Mert érdemi mondandóm itt ért volna véget (korábbi fogalmazásaimban), valami tovább nyugtalanított. Igen, a – mániám? – minimalizmus. Hogyan lehet minimalista a „teljes” világkultúra benső életű átfogója? Persze ma már teljes világkultúra, átfogva, nincs. Euripidész és a tényleges képzőművészeti minimalisták egybelátása… még csak megy, elmegy, de valamely ponton mindannyian leállunk; épp a roppant európai – benne az amerikai – kultúra jogosít fel minket erre. Elmosódnak az „abszolút nyílt és modern”-ben a kötelességek és a preferenciák határai. Folytatója-e Somlyó a magyar költészet hagyományainak? Feltétlenül, józansággal mást mondani nem is lehet. De itt a kérdés: folytatója-e… merthogy merre? Vagy változat ezekre a hagyományokra? Csúf szóval: sarkításai – mint a „Mesék”-ben, sokféle, szinte tudósian át- és felmért változataikban – a szabad vers lehetőségeinek kimerítései? A líra logika, de… lásd József Attila… igazolásai? (…nem tudomány.) Elemien élt életének (a magáénak) hol naplója ez az életmű? Rejtélyek sora.

V. Toldalékok (2)
Mit jelent Somlyó lírájának (tökéletességében is ott leledző, ebben gyökerező) esendősége, szeretnivalósága?
Hogyan folytatja ezt, ha van mégis vallomásjellege? (Van.)
Mi az összevéthetetlen somlyói hang lényege? (Mert nem Weöres, nem Babits, nem Újhold stb.)
Valóban mi az a – kötetszerkesztési elvnél több – befogadói és kisugárzói közlendő, amit nevével kapcsolatosan megjegyzünk? Semmiképp sem a relativizálás. Semmiképp sem a (na, múlja felül valaki őt) mesterekkel egyenrangú (Nyugat) tökéletesség. Akkor mi? Erre föl olvasgatható vége-hossza e könyv. Kötetei egyszeri lélegzetvételek voltak (ha triptichonná stb. bővültek is). Most a lüktető poézisegész miről lüktet? Csak úgy például kérdezem.
Válaszom Kosztolányival van: mit akart tőle ez a titkos élet? Erről lüktet leplezetlen nyíltsággal, és annak tudatában, hogy erre neki még más sem adhat választ, nemhogy elfogulatlan tisztelői közül, kezet a szívre, bárki. Somlyó György, fogadjuk el, rejtelemként vonul át „líránk egén”.
És amit ír, ma is, igen, máig többnyire legjobbjai közé írja!