Szepes Erika

KORTÁRSUNK, MARTIALIS

Martialis: Válogatott epigrammák – Electa epigrammata
Magyar Könyvklub, 2001. 248 oldal, á. n.

„Az ellentétek költője” – kezdi bevezetőjét a könyv szerkesztője, kiadója és kísérőtanulmányának írója, Adamik Tamás –, és a költő lényegét alkotó alapellentétet meg is fogalmazza: a legurbánusabb költő, aki az Urbsból, Rómából szakadatlanul visszavágyik a természetbe, a falusi életbe – szülőföldjére, amikor pedig ott van, hiányzik neki a nagyváros forgataga, a társaság, a kultúra intézményei. A kötet ezért, rendhagyó módon, nem a művek keletkezési sorrendjében avagy a klasszika-filológia által kodifikált rendszerben (a tizennégy könyv darabjainak egymásutánjában) közli a verseket
– kétnyelvű: latin–magyar szöveggel –, hanem tematikusan csoportosítva, egy-egy témához mindenhonnan odagyűjtve a legjellemzőbb epigrammákat (a kötet válogatás, nem teljes kiadás, Martialis utolsó teljes magyar fordítását Csengery János adta közre 1942-ben). A tematikus csoportosítás eredményeképpen az Urbs képe tisztábban körvonalazódik: egymás mellé kerülnek s így egymást erősítik-kiegészítik az azonos jellemvonást megrajzoló darabok. A kötet így, rendhagyóságának köszönhetően jobban olvasható, könnyebben átlátható; a jellegzetességekre-témákra Adamik a ciklusok kezdetén címmel hívja fel a figyelmet
(A költői hírnév; Az epigramma – nehéz; Könyvkiadás, -terjesztés; Irodalomkritika stb., tizenöt ilyen, címmel ellátott ciklust alkot.)
Az olvasót elsősorban az érinti meg, ami Martialis ambivalens világérzetének oka: az Urbs vonzása és taszítása. Róma ugyanis a civilizáció történetének első metropolisa: míg Athén soha nem volt egyedüli centruma a görögségnek, addig a Római Birodalom minden tekintetben erős központosításra törekedett (Martialis koráig legalábbis mindenképpen), ami a kultúrában talán még hangsúlyosabb volt, mint az élet más területein.
Martialis Róma-képe olyannyira kettős, hogy szinte minden költemény magában rejt egy ellentétet: egy tulajdonságot és annak fordítottját. Nem lehet véletlen, hogy az önmagában ennyire bipoláris szemlélet létrehozott egy sajátosan új epigrammatípust, ami máig az epigramma műfajának követendő példája: az osztott struktúrájú vers első része, az előkészítés felkelti az olvasó érdeklődését, majd második része, a feltárás a felkeltett érdeklődést elégíti ki: tömören, csattanósan értékeli az első részben leírtakat.
A legkönnyebben tetten érhető az ellentétezés a római élet egyik jellegzetességének, a lakomának a leírásában, ehhez két egymásnak felelgető epigramma is készült. A Symposium címet viselő (10,48 számú) vers Petronius Satyricon-jával vetekszik a bőség, a választékosság, az ínyencség, a találékonyság megfestésében, ennek negatív párját alkotja a Zoilus undort keltő képeivel (3,82).
Könyvszakmában dolgozóknak különösen, de minden olvasónak igazán érdekes, amit Martialis a könyvkiadásról és a könyvpiacról (bámulatosan modern fogalmak!) elébünk tár: a kereslet-kínálat ellentétei, az „árrés” intézményének leírása: „Összes versem sok Xeniának kis kötetében / négy dínárba kerül, hogyha te megveszed ezt. / Négy túl sok pénz érte, nekem kettőt ha megérne. / Így is nyerne Tryphon, könyvkiadód, ha ügyes.” Létezett a „tiszteletpéldány” szokása is, mellyel a spórolósak élni szerettek (9,42), és volt alkudozás is a könyvek felett a könyvesboltokban (Az argiletumi könyvesboltok, 13,3). A központosított kulturális élet hamar kitermeli magából a sznobot is (Atrectus könyvesboltja, 1,117), amiként a színház azt a ficsúrt, aki nem darabot nézni megy a színházba, hanem új öltözetének mutogatásáért (Marullus színházában, 2,21), s a másik sznobot, aki elalszik a darab közben, de a megjelenését fontosnak tartotta (A Pompeius-színházban, 6,9).
A kultúrától, társaságtól pezsgő római lét egy idő után kezd terhessé válni, s úgy érzi a költő, hogy nem igazi élet az, ami e nyüzsgésben zajlik (Gondtalan napok, 5,20), helyette vidéken, csöndben, a természetben kellene élni (A boldogabb élet, 10,47). Ez utóbbi költemény két utolsó sora önmagán túlmutató fontossággal bír: „azzá lenni, ami vagy, ne mást akarjál; / legvégső napodat ne féld, ne is vágyd”. A már Theokritosz óta ismert, majd nyomában a rómaiak által is többször (Horatius, Vergilius, Tibullus) megénekelt életszemlélet, filozófia rejlik itt Martialisnál: a cinikusokkal (akik a „szép halál” tanát hirdetik, szemben velük Martialis így: „nagyobb bátorság élni, mint meghalni” – egyenesen Seneca ellen támad) és a sztoikusokkal (akik szerint „az erény elegendő a boldogsághoz”, illetve „az erény szerinti élet a cél”, s közülük ezt egyesek hirdetik ugyan, de nem gyakorolják) hadakozó, tanaikat elutasító költő epikureus hitvallása ez: „testünk vágya, hogy ne éhezzünk, ne szomjazzunk, ne fázzunk”, s így szükségleteinket kielégítve ne függjünk senkitől és semmitől. Az epikureus ataraxia szabadságként értelmezése ez, amit a Szabad ember címre „keresztelt” versben szó szerint ki is mond (2,53). Vitatott kérdés Martialis vallástalansága: a 4,21 számú epigrammát egyes kutatók istentagadásként értelmezik, mert Sergius nevű szereplője ezt mondja: „Nincsenek istenek, üres az ég.” Adamik szerint – s úgy érzem, ő jár közelebb az igazsághoz – ez a vers Epikurosznak azon a tanításán alapszik (és Sergius csak félreértelmezi), miszerint „az istenek léteznek ugyan, de nem avatkoznak bele a világ dolgaiba: éppen ebből a nyugalomból származik örökkévalóságuk és szépségük” (225. o.).
Adamik ezen a ponton fejti ki legrészletesebben saját kutatási eredményeit – nagy erénye tanulmányának, hogy a klasszika-filológia sajátos területén sajátos módszerekkel végzett vizsgálatait világosan, a nem szakember számára is érthetően fogalmazza meg, nem bonyolódva bele a szaktudomány terminológiájába és sokszoros hivatkozási hagyományába –, amelyekben Martialis epikureizmusának lényegét három lényeges pontban összegzi: „ma kell élni, holnap már késő (1, 15,12; 8,44 stb.).
A boldogság feltétele az élet; ez az élet azonban Martialis számára az egészségben való élés. Az élni (vivere) alapfeltétele az egészségesnek lenni (valere 6, 70,15). A betegség fájdalommal jár, s ahol a fájdalom jelen van, ott nem lehet szó jó életről: a súlyos betegség és a kegyetlen fájdalmak elzárnak bennünket a jobb élettől (6, 70,9–10) – mondja.
– Amikor tehát Martialis az életre gondol, mindig a jobb élet (vita melior) lebeg lelki szeme előtt”. (225. o.) Ha tehát szert tesz az ember a szabadságot biztosító ataraxiára, és mértékletességben elégedetten él, megvalósul a tökéletes lelki béke állapota, amelyben „legvégső napodat ne féld, ne is vágyd”
. Talán a legemberibb felfogása ez az emberiség halálhoz való viszonyának.
Mint láttuk, az Urbs nyújtotta előnyökről – kultúra, társaság, lakomák – mindig úgy szól Martialis, hogy az elismerés mögött ott bujkál az elutasítás, egyet nem értés is. Kárhoztatja a nagy gazdagság tündöklése közben egyre burjánzóbb szegénységet (5,81); a szexuális kicsapongást és romlottságot (két férfi egy nővel: 10,81 – e ponton a mi korunk már jóval megbocsátóbb…); a csupán nemi vágyból fakadó hűtlenséget (a régi, idősebb nő lecserélése fiatalabbra: 6,40); a pénz szerepét egy nő értékének felverésében, azaz a nő áruba bocsátását (1,73) – ezt az epigrammát idézem is, mert a mai argó becsempészése remekül illik a szövegbe, láthatóvá, köztünk zajlóvá teszi a jelenetet:

„Senki se volt, ki akarta egész Rómában,
Caecilianus,
ingyen, pénz nélkül dugni a hitvesedet,
míg lehetett. De mivel most őrzöd gondos erővel,
sor van a házad előtt. Hát zseni vagy, öregem!”

(Adamik Tamás fordítása.)

Gúnyolódik a nőies külsejű homoszexuálison (7,58) – s ahogy így sorolom a kis szatírák nyújtotta képeket, világossá válik Martialis epigrammaformálásának lényege: a karakterábrázolás, aminek előzménye az epigramma születéséig vezethető vissza, ti. az epigramma mint sírfelirat a halott rövid, tömör jellemzésére szolgált; ha dicsért, akkor az istenek kegyébe ajánló célzattal, ha gúnyolódott, akkor bajelhárító (apotropaikus) jelleggel, az ártó szellemektől megóvás szándékával. Ez a karakterábrázolás önállósodott a sírfeliratból és hozott létre életteli portrékat már a görög költészet szatirikus ágában is (gondoljunk Arkhilokhosz Lükambész-átkaira), és folytatódott Lucillius, Catullus és Horatius szatíráiban. Martialis szatíráiban pompás jellemrajzokat kapunk, amelyekben a leíró részeket maliciózus megjegyzések zárják; ezek az epigramma csattanói.
Imádott – és egyúttal viszolyogva figyelt – Rómáját a legkülönfélébb alakokkal népesíti be: több dilettáns költőről fest arcképet, közülük a legkedvesebbek a költőt lakoma közben felolvasásaikkal zavarók (3,45 és 3,50); ott lábatlankodik a mindenhez kevéssé és semmihez sem igazán jól értő (2,7); kelleti magát a külföldi férfiakra vadászó nő (7,30); csúfosan jár pórul a mindent a saját tulajdonaként kezelő, aki éppen csak feleségét nem tudja megtartani (3,26); a homo novus alacsonyrendű változata, a Dives novus (Az újgazdag, 10,27). Nem csoda hát, hogy e rossz jellemektől és kevéssé emberi körülményektől elvágyódik az Urbsból, és a természetbe kívánkozik (1,49, 19–36; 3,58). Másfajta nosztalgia ez – bármennyire a nagyváros is az eredője –, mint Theokritosz bukolikus költészete, amelynek Vergilius és Tibullus a folytatói a római elégiában; Martialis elődje Horatius, a vidéki magányában alkotásra vágyó intellektuel, a tájban inkább gyönyörködni, mint lakni kívánó javíthatatlan urbánus. A mi rokonunk. Martialisnál ezt az elvágyódást színezi a honvágy szülőföldje, a hispaniai Bilbilis után (10,96). S miközben meg vidékről Rómát áhítja vissza, megszületik intelme a vidékről Rómába költözni szándékozó embernek. Neki írja a magyar kiadásban Mit remélsz? címet viselő szatírát, amelyben párbeszédet folytat a nagy terveket szövögetővel, aki semmiképpen nem akar elállni tervétől. Övé az utolsó előtti sor, s a költőé a szatíra csattanója, az utolsó:

„Mit tegyek akkor hát? Mert Rómában maradok már.
Tisztességes vagy? Nagy csoda lesz, ha megélsz.”

(Balogh Károly fordítása.)

Az Urbs kitermelte ambivalenciában azért mégis Róma dicsősége és nagysága az erősebb: amiként Horatiusnál a költő „ércnél maradóbb” műve magasabb, mint a „királyi piramisok”, úgy Martialis a hatalmas Colosseumot tartja nagyobbra – és nagyobbnak – a piramisoknál, az asszír és babiloni épületeknél, Artemisz és Délosz városának oltáránál és a Mauzóleumnál (Sp.1.). Hamisítatlan római költő hamisítatlan római gőgje ez, ami felülkerekedik a züllött városban szerzett tapasztalatokon.
Martialis élettel teli költő. Ezt nemcsak az mutatja, hogy egész élete, élményei, érzelmei, ítéletei kiolvashatók műveiből, hanem ars poeticája is, amit expressis verbis megfogalmaz, s ami tökéletesen illeszkedik életviteléhez és világfelfogásához. Szerinte akkor jó a költészet, ha „hominem pagina nostra sapit” – vagyis ha „emberszagú”.
Felfogásában egy verseskötet egy teljes élet, tehát változatosnak, tarkának, ellentéteket hordozónak kell lennie. A változatosság, a varietas egyaránt jelent tematikai gazdagságot, változatos versformákat (disztichon, hendecasyllabus, choliambus stb.), hosszú és rövid versek váltakoztatását, a költői eszközök sokféleségét (alliterációk, jelzők, görög szavak, ismétlések használatát); sőt, amiként az életben is a jó és a rossz vegyesen van jelen, egy kötet is megtűr jó, gyengébb, sőt rossz verseket is. (Ilyet persze, nagy formátumú költőről lévén szó, nála nemigen találunk.) Az életszagú azt jelenti költészetében, hogy – mai terminussal élve – non fictiont, azaz megtörtént dolgokat jegyez le és értékel; aki mitikus történetekkel és mitikus staffázzsal tölti meg epigrammáit, az csak játszik, dagályos és fennkölt lesz, míg Martialis számára a szatíra nem játék, hanem maga az élet. Ha mitikus történetet ír, az az ő illúzióvesztett és idea nélküli világában csupán deheroizálásra ad alkalmat, mint pl. a Pasiphae címet viselő darabban (Sp.5.). Lehet, hogy a kitalált történeteket írók szépen beszélik el történeteiket, de a szépen beszélés nem azonos az igazat mondással. Mint a válságkorszakokban általában (és Martialisnak élete hatvanöt évében tíz császár tündöklését és bukását sikerült megérnie), ebben a nyugtalan korszakban is megbomlott a platóni szép, jó és igaz egysége és harmóniája.
Oromként magasodik fel Martialis a korabeli költők hegyvonulatából, s a hozzá hasonló költői magaslatokat előtte talán csak Catullus és Horatius érte el a szatirikus költészet terén, az elégikus elvágyódásban pedig Ovidius az igazi előd. Példaképeitől vett át motívumokat (az előkelősködve affektálót tollára tűzte Catullus is a Nugae 84. darabjában), s érdekes egybeesésként fellelhető ez a téma az anonim szerzőjű Carmina Priapeá-ban is, amely corpust éppen a hangvétel, a motivika és a stílusazonosságok miatt korábban Martialis művének tekintették, mivel Martialis művei közt is vannak priapeumok: 6,72).
Amiként ő is vett át motívumokat, témákat, karaktertípusokat nagy elődeitől, úgy ő is évszázadokra mintája volt a szatirikus epigrammák költőinek, akik tőle vettek át ugyancsak motívumokat, stilisztikai eszközöket egyaránt. Szellemi atyja volt többek közt a mi Janus Pannoniusunknak is, akinek „tág vaginájú Ursulája” kései rokona Martialis „tág Lydiájának” (11,21).
Az „emberszagú költészet”
által elébünk tárt római kavalkád, a kaleidoszkópszerűen váltakozó színes pillanatképek, a nagyváros gyors tempója, harsánysága nagyon is ismerős mindannyiunknak, akik nagyvárosban élünk: megváltozott technikai körülmények között, de ugyanazok a karakterek vesznek körül, ugyanúgy alkudozunk a piacokon, küzdünk érvvel (vagy pénzzel) az igazunkért. Róma azért az Örök Város, mert archetípusa a központosított nagyvárosi életnek.
És ismerős a természetbe, nyugalomba, vidékre vágyás – hétvégi kisházaink, kiskertjeink (gyakran csak halvány) utánzatai az ókori villáknak, de funkciójuk ugyanaz. És közeli ismerős a csípős nyelvű költő, nem elsősorban azért, mert minket is megcsipkednek kortársaink – ezt viszonylag ritkábban teszik versben, mint tették Rómában, minket inkább újságjainkban, kabaréműsorokban figuráznak ki –, hanem főként azért ismerős, mert mondatai ránk is vonatkoznak. Amiként Róma mint olyan – örök, úgy örökkévalóan léteznek a nagyvárosi viselkedéstípusok is.
Martialis tehát mindig aktuális. Ez a kiadása – csaknem hatvan évvel Csengery Jánosé után – még inkább kiemeli aktualitását, hozzánk szólását egyrészt azáltal, hogy az elavult fordításokat elvetve új fordítógárdával modern szövegeket közöl (itt elismerés illeti Adamik Tamást, a pedagógust, mert tanítványaival kollektív munkában készítették el ezt a kötetet). Másrészt a modern szövegek új értelmezéseken alapulnak, s ezek magukon viselik a kutató Adamik saját felfedezéseinek frissességét is. A modern fordítások olykor akkor is jobbak a korábbiaknál, ha azokat oly nagy költő készítette, mint Kosztolányi (az ő egyik fordítását demonstrandi causa meghagyta Adamik: más versmértékben és rímekkel fordította Martialist).
Jó a kötet tematikus tagolása, jók a fejezetcímek és a könnyebb tájékozódást segítő verscímek, kellemesen olvasmányos az – egyébként komoly tudományos eredményeket tartalmazó – utószó, kielégítő a jegyzetapparátus. Kortársunkat és sorstársunkat, Martialist avatott kezek vezetik be éles szemű kritikusként és jó barátként otthonainkba.