Fischer Mária

MÉGSEM A JELEN

Azt hiszem, itt sohasem jártam. Kocsmaszagú
hely, zsúfolt terem, áll benne a füst. Egyedül
várok rád, a menyasszony volnék, egyszeri lány.
Barna hajamban alélt orchideák. Igazán
senki sem ismer, ügyet sem vet rám a világ.
Szürke világ, s a világítás ócska, pocsék.
Árnyak, hatvanas égők sora. – Kálacsokor. –
Megjössz hát te is – és hajlok már tefeléd,
indulok is veled; indázom rád karomat,
lelkemet – és köszönök, már köszönök valahány
morc idegennek, ahogy nálatok illik. Anyád
megcsókol. Ridegen, mint a halál hamuszín
angyala. Átszövi testét a homály. – Havazik –
szól a vaksi zenész, s nyitja az ablakokat.