Ébli Gábor

KITELJESEDŐ GESAMTKUNSTWERK: BÉCS MINT MÚZEUMI VÁROS

A császárváros régóta nevezetes művészeti közgyűjteményeiről. Tavaly június és szeptember vége között szakaszosan átadott új múzeumi negyed, a Museumsquartier (MQ) részben eddig nyilvánosan be nem mutatott anyaggal gazdagítja a múzeumi kínálatot, részben új intézményeket, illetve helyszíneket hoz létre már ismert gyűjteményeknek. A MQ fókusza a XX. század művészete. Ezzel kiteljesedik Bécs törekvése, hogy a modern művészet terén is európai rangú kulturális főváros legyen. Az új múzeumok egyszersmind más megvilágításba helyezik a város hagyományos közgyűjteményeit. Érdemes nemcsak a frissen megnyitott helyszínekre ellátogatni, hanem más szempontok szerint újra felfedezni a régieket.
A MQ a Kunsthistorisches és a Naturhistorisches Museum alkotta Mária Terézia teret nyugatról lezáró volt Messepalast átalakításával és nagyszabású kibővítésével jött létre. A palota 1723–25 között az idősebb és a fiatalabb Fischer von Erlach tervei szerint épült, és eredetileg az udvari istállóknak adott otthont; 1921 óta rendeztek benne vásárokat. A MQ fejlesztésének keretében a barokk épületsor egyik központi tömbjét alakították át a Kunsthalle helyszínéül. Az új „műcsarnok” programja a nemzetközi kortárs művészetre, különösen az új médiára összpontosít. A két óriási csarnokot felölelő Kunsthalle egyúttal egy-egy vadonatúj múzeumi épület összekötő eleme: az eredeti Hofstallungen lovardaépület-csoportjának középső, szabad udvari részén épült fel a hófehér Leopold Museum, illetve a kobaltszürke, bazaltlávakővel bevont Modern Művészeti Múzeum – Ludwig Alapítvány (MUMOK).
A Leopold Museum szabályos, ablakok által alig tördelt hasábja délről, a Kunsthistorisches oldalán kapcsolódik a Kunsthalle oldalszárnyához; míg a MUMOK játékos, posztmodern kupolával zárt blokkja a Kunsthalle északi szárnyával érintkezik. Így a két új épület és a barokk központi szárny a stílusok egymás mellett élését hangsúlyozza, s együttesük a szemközti Hofburg félköríves szerkezetének köszön vissza. A Leopold Museum öt szintje az 1994-ben az osztrák állam és a nemzeti bank segítségével alapítványba áthelyezett Rudolf Leopold-féle egykori magángyűjteményt mutatja be. Az anyag a korai XIX. századtól a két világháború közötti időszak osztrák festészetéig terjed. Csúcspontja a Jugendstil és a szecesszió (Klimt, Gerstl, Hoffmann), valamint az expresszionizmus – különösen a Schiele-gyűjtemény. Grafikai és időszaki kiállítások is helyet kapnak a múzeumban.
A MUMOK XX. századi nemzetközi anyagot mutat be. A gyűjtemény a Ludwig házaspár kétszáz darabos tartós letétje nyomán kezdett kiépülni 1979-ben. A város sürgősen renováltatta a Liechtenstein-palotát; majd a 20er Haust is a múzeum rendelkezésére bocsátotta. A két – egymástól igen messze eső – helyszín anyagának egyesítése adja ma az új MUMOK kiállítását. A Gilbert és George művészpáros videoprezentációjával megnyílt múzeum 2002 márciusáig, bemutatkozásul, az állandó gyűjteményből ad történeti és tematikus ízelítőt. A kilenc szintből hat ad helyet a kronologikus kiállításnak a századelő izmusaitól a mai kortárs művészetig. A kortárs anyag szerepel tematikus bontásban. Ennek szempontjai az identitás, a nemiség s a természeti környezet kérdéseihez való művészi viszonyulás. Kifejezetten kísérleti kortárs tendenciáknak ad helyet az időszaki kiállítási tér, a nevében is az alkotást mint nem magasművészeti folyamatot kiemelő Factory.
A MUMOK egyik kisterme Wolfgang Hahn – Peter Ludwig művészeti tanácsadója, a kölni Wallraff-Richartz-Museum restaurátora – immáron két évtizede megvásárolt magángyűjteményét mutatja be: a Fluxus és a Nouveau Réalisme keresztmetszetét. A másik kisteremben közép-európai kortárs művészet látható; míg a kupolaterembe került a Ludwig-féle amerikai pop-art és hiperrealizmus. A kiállítások mellett a MUMOK kiterjedt programajánlattal készül, szimpóziumoktól az iskolai csoportok vizuális neveléséig. Az egész MQ alapgondolata átfogó művészetfogalom érvényesítése. A három nagy épületen kívül a MQ otthont nyújt számtalan kulturális szervezetnek, különösen a tánc, a zene és a film területén. Ez esztétikumában összművészeti koncepció; a MQ menedzselése szempontjából pedig annak – remélt – garanciája, hogy a közönség nem csupán mint egyes kiállítások látogatója, hanem mint a MQ-szcéna törzstagja, kikapcsolódást és művelődést egyaránt találó híve veszi majd birtokba az új helyszíneket.
A MQ így állandó gyűjtemények és kiállítási programok finom egyensúlya lesz. Az időszaki bemutatók várt sikerének kulcsa, hogy a bécsi és az idelátogató nemzetközi közönség a város más kiállítóhelyein az elmúlt évek során megízlelte a nagy kiállítások vonzerejét. Kiemelkedő siker lett a Bank Austria által a Freyungon működtetett Kunstforum. A Cézanne- és a Miró-kiállítás Magyarországról is sokakat vonzott; s még nagyobb csemege lett a szeptemberben nyílt Malevics-bemutató. Az anyag a szentpétervári Orosz Múzeumból érkezett, s Nyugaton Malevics munkásságának eddigi legátfogóbb kiállítása. A szimbolista freskóvázlatok (1907) és a kiábrándítóan realista munkásportrék (1932) közé ékelt bemutató favoritjai a szuprematista négyzetek (1915–1923). Tanulságos az önarcképek alakulása is (1907, 1910, 1933). Remek rajzok és kosztümtervek egészítik ki mindezt. Sőt, egy „falfestmény-koncepció”-nak elnevezett grafika is, amelynek lényegét talán jobban el tudjuk képzelni, ha vállalkozunk orosztudásunk felelevenítésére s Malevics kézírásának kisilabizálására, amely szerint ez egy „komnati ili ugloj kvartiri po sziszteme szuprematizma” részlete.
Egy bizonyos: a Kunstforum mint vállalati kezdeményezés élenjáró lett a kiállítási kultúra bécsi finomításában. A MQ részben az állami múzeumfejlesztés reakciója is erre a kihívásra: halaszthatatlanul megnőtt az osztrák igény a provincializmustól mentes, igazán nemzetközi kiállítások meghívására. Olyannyira, hogy Bécstől egy rövid autózásnyira nyugat felé új „museum mile”, múzeumi mérföld született. A kifejezés New Yorkból ered, ahol a Central Park és a Fifth Avenue mentén rangos múzeumok sorakoznak sétatávolságra egymástól. Ilyen szerkezetű a washingtoni Mall múzeumainak sora is. S immáron Niederösterreich is felkapta az ötletet. A Kunsthalle Melk elsőrangú modern anyagot mutatott be német expresszionistáktól Picassóig a dortmundi Museum am Ostwall gyűjteményéből. Tette mindezt közös akcióban a nem messze fekvő, az elmúlt években önálló épülete révén is nagy hírverést kapott Essl-gyűjteménnyel. Karlheinz Essl a maga részéről továbbra is gondoskodik az osztrákok művészeti pallérozódásáról. 2000-ben beutazta Ausztráliát, ahonnan jelentős aboriginal anyaggal tért vissza. Az Essl-féle osztrák festészeti anyag állandó kiállítása mellett ez a válogatás volt látható múlt ősszel Ausztráliából kölcsönzött művekkel kiegészítve.
A Kunstforum és az Essl-gyűjtemény dinamikája mellett a Generali Foundation is említhető mint a művészeti közintézmények kiállítási munkájának jótékony katalizátora. A magánalapítású művészeti központok versenye egy sor hagyományos műintézményt sarkallt megújulásra. A Karlskirchével szemben lévő, 1869-ben létesített Künstlerhaus mindkét nagy tavalyi kiállítása a média és a design legújabb kérdéseivel foglalkozott. Az Uraniától nem messze fekvő, egy korábbi Thonet-üzemből Hundertwasser-tervezésben átalakított Kunsthaus Max Kohler zürichi Tiffany-gyűjteményét mutatta be őszszel. A MQ-től néhány percre fekvő Akademie der bildenden Künste a Bosch-triptichonról ismert állandó gyűjteménye jobb bemutatására törekszik. A Kunsthistorisches kezelésében lévő Palais Harrach, a Kunstforummal szemben, vendégkiállításoknak ad otthont. Folyik az Albertina felújítása: a világhírű grafikai gyűjtemény Dürer-kiállítással nyit egy-másfél éven belül. Az eddigi Kunsthalle átalakítása a frissen festett Sezession szomszédságában tavaszra elkészül.
A művészeti pezsgés nemcsak az időszaki kiállításokat, hanem három nagy közgyűjtemény állandó bemutatóját is érinti. Az elmúlt évtized leglátványosabb változásán a Museum für Angewandte Kunst ment keresztül. Az iparművészeti anyag elsőrangú Bécsben, s a kilencvenes években bemutatása is megújult. A két neoreneszánsz épülettömböt (1871, 1909) üvegfolyosóval kötötték össze; átalakították a kertet, s oda nyersvas ajtót nyitottak. A kisebb épület két, szintje hófehérre meszelve, krómacél szerkezetekkel, időszaki kiállítási tér lett: ősszel két, anyagában gazdag, technikájában innovatív kiállítás volt látható – Denis Hoppernek, illetve Charles és Ray Eamesnek szentelve. Az állandó gyűjtemény pedig teljesen új ruhába öltözött. Az újonnan kialakított föld alatti termekben az egyes anyagok szerint csoportosított Studiensammlung látható. A tanulmányi gyűjtemény óriási anyagának prezentációja szikár, a tárgyak szorosan egymás mellé helyezve láthatók a vitrinben. A csoportosítás tipológiai, történeti, funkcionális: a gyűjteményvezetők személyesen megfogalmazott koncepciója által bevezetett textil-, fa-, fém-, kerámia- és üvegbemutató az összehasonlító tanulást szolgálja.
Az iparművészeti anyag kiállításának középpontja természetesen a történeti tagolású teremsor maradt az eredeti termekben. A román kortól a mai kortársig terjedő anyag szenzációja az egyes tárgyakon túl egy-egy kurátor és meghívott művész együttműködése az installációban. A rokokó például Donald Judd, az empire Jenny Holzer rendezésében látható – s ehhez kommentárjuk is olvasható. A tárgyakat ugyanakkor semmilyen felirat nem kíséri, csak számok – s a külön kinyomtatott tárgyleírások. A termek elrendezése nyilvánvalóan önálló művészi teljesítmény; s minden terem ötlete különböző. Egy megragadó pont a sok közül: látható Klimt mérethű tervrajza a Beethoven-frízhez, rajta ceruzával utasításai a kivitelezéshez. Ennek mai kiállítása egyértelmű kurátori önreflexió, hiszen egy művész múzeumi rendezésében látjuk azt a műalkotást, amely éppen egy nagy művészelőd hitvallását tömöríti az akadémikus művészettől való elszakadásáról száz éve.
Az osztrák, illetve az egyetemes képzőművészeti gyűjtemény – a Belvedere és a Kunsthistorisches – nem esett át ilyen látványos megújuláson. Ám a bécsi múzeumi boom számos új szempontot ad újralátogatásukhoz. A Leopold Museum mi más, ha nem az Oberes Belvedere versenytársa? Mostantól lehetőségünk lesz összevetni a XIX–XX. századi anyag állami gyűjtését egy jelentős korábbi magángyűjteménnyel. Talán nemcsak a századforduló osztrák festészetéről tudunk meg újat az összehasonlításból, hanem a múzeum mint kontextualizáló intézmény hatalmáról is. Érdemes lesz megfigyelni, milyen eltérést kölcsönöz a két, párhuzamos szerkezetű műtárgyanyag befogadásának a múzeum mint konténer építészetének arisztokrata palota, illetve modern funkcionalista jellege.
A Kunsthistorisches természetesen a világ egyik leggazdagabb „régi képtára” marad. Épülete is elsősorban állandó kiállításokra alkalmas. A múzeum józan mértéktartással vette fel a kesztyűt az időszaki blockbuster kiállítások nemzetközi vándorcirkuszával. A tavalyi Greco-bemutató nagy élmény volt – különösen, hogy idehozták a Toledo látképé-t a Metropolitanből; s hogy a Budapestről kölcsönzött művek (például Szent Jakab) megállták a helyüket a Prado (Szentháromság) vagy Boston (Hortensio Félix) anyaga mellett. A Luca Giordano-kiállításon már inkább végigsietett az ember, s sajnálta, hogy emiatt lebontották az itáliai barokk állandó anyagot: Tiepolo mégis jobb. Egyszóval, ez a nevében is művészettörténeti múzeum jogosan tart távolságot az időszaki kiállítások globális forgószínpadától. Állandó kiállítása nem rivalizál a MQ anyagával sem – hanem ideálisan kiegészítik egymást.
A Kunsthistorisches látogatójaként azért felhasználhatunk valamit a modern múzeumokban szerzett tapasztalatainkból. Hiszen a XX. századi anyag egyre szélesedő bemutatása növeli tudatosságunkat a kiállítás mint olyan műfajának megértésében. A megnyíló modern anyagok mindegyikében nagy hangsúlyt kap a művek elrendezettsége, a múzeum mint közvetítő az alkotások és a befogadó között. Érdemes a Kunsthistorischesben is az állandó gyűjtemény logikáját felfejtenünk: nem csupán mint remekművek sorát, hanem mint a muzeológusi elme által konstruált didaktikus művészettörténeti víziót nézni. Tekintsük a művek sor(s)át nem eleve adottnak: hogyan kerültek a múzeum gyűjteményébe, miért így állítják ki őket; s mi ebben az időutazásban az épület belső elrendezésének szerepe?
Az ismert Canova-szobor előtt és a Munkácsy-mennyezetfreskó alatt a lépcsőn az emeletre érkezve a képtár egy keleti és egy nyugati szárnyra tagozódik. A keleti, a Ring felé eső, az Alpoktól északra született, németes kultúrájú anyag; a nyugati szárny, a MQ felé, az itáliai. Mindkét szárny egy-egy belső udvar köré rendeződik. Ezt futja körbe egy-egy nagy belmagasságú – római számozású – teremsor és egy-egy intimebb – arab számozású – külső, az utcákra ablakokkal nyíló kabinetsor. A kurátorok nyilván a felülvilágított, gazdagon díszített teremsorba akasztják a főműveket, s a nagyobb átmérő révén számosabb, ám kisebb kabinetet tartalmazó külső soron helyeznek el tematikus blokkokat, kiegészítő iskolákat, stílusproblémákat. Ám a képek öntörvényűek – s nem mindig engedelmeskednek a rendnek.
A lépcsőházból nyíló négy ajtó kiemelt jelentőséget tulajdonít két-két teremnek, hiszen a látogatónak ez a nyitó és záró élménye. S ahogy egy regényt hatásosan illik kezdeni és befejezni, a múzeum is négy ászt helyez el e termekben. Tiziano és Tiepolo, Brueghel és Rembrandt a gyűjtemény adui. Rubens és Van Dyck, Veronese és Tintoretto természetesen önálló termeket kapnak a nyitó termek mögött, hiszen nagyalakú műveik másként nem is helyezhetők el alkalmas módon. A dilemma azonban éppen a méretekkel kezdődik. Van Eyck Albergati kardinális arcképe, Holbein portréi, Correggio Jupiter és Io vagy Raffaello Madonna a szabadban – igazán nem kevésbé főművek. De kisebb képek, s kabinetekben kapnak helyet. Ezek mindig a termekből közelíthetők meg, gyakran visszafelé való sétára késztetve a látogatót. S ezt sokan hajlamosak a kisebb művészeti érték jeleként értelmezni. Holott Rubens, illetve Veronese hatalmas vásznainál talán éppen sokrétűbb értéket rejtenek a német(alföldi), illetve itáliai kabinetek. Bizony a nagy termek – nagy képek logikája itt látványosan, de öngólt rúg: a múzeumnak inkább meg kellene találnia a módját, hogy a kabinetekbe invitálja a látogatót. Éppenséggel Vermeer A festészet allegóriája és Giorgione Három filozófus-a is itt függ.
A Kunsthistorisches a gyűjteménye kultúrtörténeti kontextualizálásával is adós marad. Pedig jogosan merülhet fel a naiv vendégben, miért aránytalanul kevesebb itt a Rembrandt-mű, mint a Rubens-kép. Ami a Habsburgok katolicizmusával és ízléspreferenciáival ügyesen elmagyarázható lenne. A Giorgione-kép egy másik gyűjtéstörténeti elemre is segíthet felhívni a figyelmet. A képtár egyik átellenben fekvő kabinetjében függ Teniers híres ábrázolása Lipót Vilmos főherceg németalföldi helytartóról (1647–1656) és képtáráról. A mű történetesen a frissen megvásárolt Duke of Hamilton-féle gyűjtemény körében mutatja a főherceget. A gyűjtő nem átallotta a puritán angol polgári forradalom nyomán elárverezett brit arisztokrata kollekciók – zömmel itáliai – anyagát megvásárolni. Lipót Vilmos ezernégyszáz képének java később a Habsburg, majd államosított bécsi Hofmuseum anyagát gazdagította. Amint a múzeum itt nem is felejti el megemlíteni, ezért látható a Három filozófus vagy például Tiziano Jacopo da Strada portréja ma Bécsben. S ilyen elemekkel életközelivé is tehető a látogatót egyébként joggal lenyűgöző gyűjtemény. Ennyit a Kunsthistorisches is meríthet a modern kiállítási szemléletből: a múzeum ne megközelíthetetlen autoritásként mutatkozzon, hanem vállalja saját történetiségét, építészeti trükkjeit – akár ellentmondásait. Nem von le ez semmit a művek értékéből. Sőt, a múzeum ilyen nyíltsága hitelesebbé teszi a remekműveket a hétköznapi látogató előtt is.