Turbuly Lilla

SZÍNHÁZ UTCA

A koordináták széthulló rendszerében
fényképe évekig ott volt velem:
a ház – előtte öblös utca, kút –
csendben kivárta, míg megérkezem.

Hogy van az, hogy belépsz egy lépcsőházba,
és látod magad ősz hajjal lépni be,
pedig a korlát falra vetődő csipkés
árnya nem emlékeztet semmire?

Vagy éppen ez a meghitt idegenség
vonz magához, mint bársony a pihét?
Ha egy másik név csúszik ki a számon,
nem érdekel senkit sem, hogy miért.

A régi utcát lassan elfelejtem,
közben ősz lesz, a tél tavaszra vált,
meghallom végre, mit két harang kondít
fülembe: hogy dél „rossz nekem, csak árt”.

De most még itt ez a nyár végi este
a senki földje – vagy már a határ?
Kutya iszik a szökőkút vizéből,
egy fáradt pincér a nap végére vár.