Simon Ferenc

AZ UTAZÁS ELÉGIÁI

Filip Tamás: Amin most utazol
Balassi Kiadó, 2001. 110 oldal, 900 Ft

Filip Tamás harmadik kötete az utóbbi három év verstermését tartalmazza, s viszonylag gyorsan követi a másodikat (Függőhíd, Tevan, 1998. 93.), hiszen arra tizenkét évet kellett várni az első jelentkezés után. (Fékezett habzás, Eötvös könyvek, 1986. 76.) A három kötetnek, de különösen a két utóbbinak az összevetése jól mutatja Filip Tamás versvilágának alakulását, az önálló hang megtalálásának folyamatát, versbeszédének egységességét, ezen belül szemléletének és poétikájának apró, mégis lényeges hangsúlyváltozását.
A Filip-vers legfontosabb, nem csak az új kötetre érvényes jellemzője, hogy a hagyományos értelemben vett szóképek mértéktartó használata mellett – inkább azok poétikai hatását is felerősítve – a vers egésze válik szavakból, mondatokból formált, helyzeteket és apró történeteket megjelenítő képpé, képsorozattá. Verseinek viszonylag összetett és bonyolult cselekménye van. Alapvetően kétféle szerkesztési elv érhető tetten: a mozaikszerű és a lineáris. A cselekmény történetszilánkokból építkezik mozaikszerűen, gyakran kihagyásos technikával. Ebben az esetben látszólag összefüggéstelen elemek kerülnek egymás mellé, így a szöveg sok mozzanatot felvesz magába, egyszerre sok helyen és sokféle esemény történik (Danger, Mintha [1], Mintha [2], Kívül-belül, A csuklya alól, Forróság, Ugyanaz, Vonat, Láncszemek). A lineáris szerkezet egyetlen szituációt bont ki akár több nézőpontból is, és ehhez gyakran társul felsorolás és/vagy retorikai párhuzam (A ködön át, Örökfürdő, Elfekvő helyzet, Ma a bálnák, Kikötő, Jelenet, Úton két város között, Éjszakai süllyedés, Egy gyerekrajzra, Amin most utazol, Partszakasz, Szabadesés, Az utca, Egy kert, Író). Ennek alapján pozíciólírának, szituációköltészetnek lehet nevezni az így létrejövő versvilágot, amely világmodell: autonóm, önmagában zárt és egységes lehetséges világot teremt a befogadó számára, amelynek egységét költői szemléletének koherenciája biztosítja.
József Attila esztétikája szerint a költészet szemléleti egész: „Az ihlet tehát megragad bizonyos valóságelemeket, a többiek és a szemléletünk közé helyezi és eltakarja a valóság egyéb részét, mint a teli hold a napot napfogyatkozáskor. Azaz szemléletileg teljes valóságnyivá növeli a kiválasztott valóságelemeket.” Tehát a vers egésze lesz a költői világtapasztalat egytagú, de mégis komplex metaforája: a szöveg szükségképpeni részszerintisége a világ egészére vonatkozik, arra értendő; a vers világfragmentumként a világ egésze helyett áll. A kiegészítést, amelyre az utasítást a szöveg implicit vagy explicit módon tartalmazza, az olvasónak kell elvégeznie: a konnotációval lesz teljessé a metafora. Ennek az általános érvényű elvnek Filip Tamás költészetében kiemelt, szinte minden versében tetten érhető szerepe van. Nála egy szituáció, egy látszólag lényegtelen és jelentéktelen, így jelentés nélkülinek tűnő mindennapi mozzanat vagy egy furcsa, szokatlan helyzet, egy lírai ötlet a költői figyelem által a perifériáról a középpontba emelés, a rögzítés által kap különleges, önmagán túlmutató jelentőséget. A vers egyszerre lesz prizma és gyűjtőlencse: felbont, elemez, ugyanakkor fokuszál, nagyít, megvilágít; a részletben az egészet mutatja föl.
A kiegészítő, hozzárendelő olvasási, megértési utasítást explicit módon többnyire valamilyen retorikai-poétikai eszköz: egy helyi metafora, megszemélyesítés, hasonlat, paradoxon, párhuzam, önreflexió – amikor a szöveg versként jelenti be önmagát – írja elő. Így és ezért lesz például A ködön át egy régészeti ásatás labirintusában az öreg orvosok botorkálásának képzetéből a végzetes megkésettség, a szállodai túszok, az Örökfürdő, az Úton két város között helyzetéből a létfogság, egy Kikötő, egy Vonat, Egy kert leírásából a világ ambivalenciájának és érthetetlenségének, a bevásárlási Jelenet-ből az életper, a kivándorlóhajó süllyedéséből a megértett, törvényszerű pusztulás, a hétköznapi élet Láncszemei-ből a létezés apró csodáinak verse. (A kurzív kiemelések a versek motívumaira utalnak. – S. F.)
A kiterjesztésre, a névátvitelre való utasítást legáltalánosabban, de implicit módon az jelzi, hogy a szöveg egy verseskötetben szerepel, tehát irodalmi szövegként kell olvasni. Szép példája ennek a Jelenet és a Ma a bálnák mellett a Szabadesés című vers zárlata: „Te olvastál egész délelőtt, / én a sziklákon mászkáltam, / kerestem a megbújó részleteket, / mértem fényt és távolságot, / próbáltam hajókat is fényképezni, / de nem fürdött egyikünk sem.” Ez a mondat bárhol szerepelhetne: naplóban vagy egy nyaralásról küldött levélben, hiszen teljesen prózai, leíró, sőt elbeszélő. Még látszólagos, nyelvi readymade-nek, talált versnek is fölfogható, hiszen nincs konkrét eredetije, csupán egy másik nyelvi szintből és megnyilatkozástípusból emeli be a költői szemlélet. De a kötet mint jel és ebből következően a tördelés, a verscím mint kontextus poétizálja, a befogadóban létrejövő többletjelentés lehetőségével dúsítja a szöveget. Jelentésessé, sőt polifonná alakítja ezzel az egyszerű kijelentést. Az ilyen értelemben vett alulpoétizáltság növeli a mű nyitottságát, az olvasó értelmezői szabadságát, ugyanakkor gondolkodásra és párbeszédre hív; a vers egyszerre lesz a világértelmezés modellje és katalizátora, az önmegértés tárgya és eszköze.
Ragyogó költői ötlet az Éjszakai süllyedés, amely ugyancsak köznapi szituációt állít a középpontba: mosogatás, villanyoltás, lefekvés, alvás. De mindezt egy olyan, a vers egészét átszövő komplex metafora ábrázolja, ahol a ház a tengeralattjáró, a motor pedig a működő, majd éppen leálló mosogatógép. A szituáció teljessége kedvéért az egészet célszerű idézni:

„A vers jégroppanással indul,
elvégre tél van,
s a ház némán merülni kezd.
Fényei kioltva, csak annyi ég,
hogy a helyzetet jelezze
a többi süllyedőnek.

Már mindenki alszik,
csak én vagyok fönn,
s egy motor, mely dohogva
dolgozik még azon, hogy
edényeink tiszták legyenek.

Aztán ha végzett,
és abbamarad a csobogás,
a tengerfenékhez döccenünk puhán.
Akkor a maradék fényeket is lekapcsolom.
Minek is jelezni már a helyzetet,
reggelig úgyse mozdulunk.”

Mintha ennek a versnek az előképe lenne az első kötet Polifónia című prózaversének nyitó része: „A ház hajó, süllyedőben. Mi a mulandóság félhomály-alakjaiként lebegünk a szobák mélyvizében. Még alig sejthetők a tengeri kertek fényei. Hullámzó hajjal élvezzük a bizonytalanságot. A lágy zökkenés után a tévéből elmegy a kép.” Látható, hogy mennyivel nyitottabb az újabb feldolgozás: nincs semmilyen önértelmezés, létmeghatározás, közvetlen költői eszköz. Csak a szituáció pontos ábrázolása: a szöveg szinte észrevétlenül poétizálódik, helyzetbe hozza a szavakat, felmutatja az olvasónak – mintegy kiürítve azokat –, hogy ő tölthesse fel jelentéssel. A szöveg a költői szemlélet felől értéksemleges, ebben az értelemben objektív, tárgyszerű. Ugyanakkor beindítja, kikényszeríti a befogadói aktivitást, de teljesen szabadon hagyja annak pozícióit: nem tanít, nem tesz vallomást, a vers közvetlenül nem értelmezi a világot, hanem láttat, bemutat, elhelyezi szemléletünket, kialakítja látószögünket a külső és a belső valóság átéléséhez, hogy segítségével közelebb kerülhessünk a dolgok lényegéhez. Ennek eredménye, hogy a szöveg teljesen nyitott lesz, értelmezési lehetősége a tiszta konnotáció, mert szinte semmivel sem határolja be azt. Az értelmezés az olvasó önértelmezése lesz, mert az ő értékrendje, beállítódása határozza meg, hogy miként olvassa el magát a versben. Ettől függ, hogy az Éjszakai süllyedés-hez, a tengeralattjáró, a tengerfenék képzetéhez mit társít: a fogság, a bezártság, a merülés, a mozdulatlanság negatív élményét vagy ugyanezekhez az elemekhez a döccenés puhaságát, a biztonságos, bezárt ház, az álomba merülés reggelig tartó nyugalmát, a hétköznapok szakralitását. A vers ugyanis erről nem beszél: csak annyit mond – implicit módon –, hogy őt a létezés metaforájaként kell olvasni.
Az Amin most utazol kötet központi motívuma a címnek megfelelően az utazás. Ennek helyszínei és módjai nagyon változatosak: a konkrét, hétköznapitól az álmokon át a képzeletig és a szellemi szféráig mindenütt járhat a versben utazó. Egy ködös régészeti ásatás labirintusában, a Mőbiusz-szalag élén, a nyálkás örökfürdőben, az érthetetlen kikötőben, a rejtélyes szállodahallban, bevásárlás után az utcán, a nyomasztó ipari parkok mellett, egy zarándokúton, a tengerfenéken, a sziklás tengerparton, a tömegszálláson, a kiűzetés után a Paradicsom határvidékén, egy pusztuló kertben, Jarrell Föld és vadon című versében és a Grand Canyonban Nemes Nagy Ágnes Amerikai állomás-án. Utazhat lovon, vonaton, hordágyon, helikopteren, űrhajón, úszva, gyalog. Autón két város között, egy kivándorlóhajó fedélközében, amely el fog süllyedni,
a Titanicon a moziban, a fiú emlékezetében egy újságpapír hajón, az árbockosárban, a gályán az evezőkhöz láncolva, búvárként a víz alatt és persze versben; ironikusan a versvonaton, a vershajón és a versrepülőn. (A kurzív kiemelések a versek motívumaira utalnak. – S. F.)
Az utazás azonban nemcsak térben, hanem időben is történik: néhány kivételtől eltekintve a kötet valamennyi verse felfogható időszembesítő költeményként, hiszen kifejtetten vagy odaérthetően szerepel bennük a még, már, most, majd időviszony jelölése és ezzel együtt minősítése. Az elő- és utóidejűség, a megkésettség, a múlt értéktelítettsége, a jelen és a jövő bizonytalansága idézi elő a versgyűjtemény alapvetően és egységesen elégikus hangulatát. „Aranykori szellő fúj át / a századokon, és most / itt mozgatja meg a fákat, / kicsit enyhítve a gyötrelmeken” (Forróság); „Volt itt napsütés, vihar, / padok, szerelmesek, / […] Volt itt térzene is néha. […] Igen, elfekvő helyzetből / még egyszer látni akartál / valamit, ami már nincs” (Elfekvő helyzet).
Az uralkodó minőség a melankólia, az elégikusság, az értékvesztés folyamatának több nézőpontból történő érzékeny és pontos ábrázolása. A versek többségének értékszerkezete a valamikori értékesből az értékhiány felé tart, vagy eleve ilyen szituációt ábrázol; a legtöbbször ismétlődő, ezáltal meghatározó motívummá váló tapasztalat az enyészet, a félelem, a céltalanság és az elveszettség érzése. A hely- és állapotváltozás szinte mindig lefelé történik: eredménye a süllyedés, az üresség és a fogság. „Görbe féknyomok, hiába: édeskés / dögszag terpeszkedik. Egy bomló / áldozat a díszlet-világban, / és nem ereszt el: mint foglyot, / a másik város kezére ad” (Úton két város között). A lét mintegy önnön súlyától, saját szerkezetéből következően, szinte törvényszerűen roppan össze. Csak a veszteség bizonyos: a megkésettség, a hiány; de semmi biztosíték arra, hogy jobban alakul a helyzetünk, ha időben odaérünk, de ezt már meg sem ismerhetjük, mert tény: nem értünk oda. A katasztrófa azonban nem az apokalipszis, mert nincs kitüntetett, utolsó ítélet: a pusztulás folyamatos és állandó, minden történet a leépülés története. „Itt nincs se nappal, se éjjel. / A fogság kígyó: áldozatait / lassan emészti meg. / A lámpák vég nélkül égnek, / szemünk becsukhatatlan, / s így örök a látvány, / ami körülöttünk lebeg. // Igen, a sötétlő falak, / az átizzadt vizű tó, / és fölpuhult kezünk, / ami csak arra jó már, / hogy arcunkat beletemessük néha” (Örökfürdő).
Az előzőnél jóval kevesebb esetben az értékszerkezet ambivalens; a kötet egyik mottója is lehetne a Kikötő című vers részlete: „S hogy minden rendben működik, / az látható. De mintha mindenben / bujkálna valami céltalanság, / nem sok, csak annyi éppen, / hogy semmiről ne tudjam / hol tart: kezdődik? véget ér?” Az értékvesztés azonban egyik esetben sem tragikus, mert a beszélő bizonytalan, egyáltalán nincs meggyőződve róla, hogy ami elvész, az egyáltalán értékes, célszerű, érthető és értelmes volt-e valaha is. Mivel a pusztulás tárgya és folyamata kétértékű, ezért nincs megrendülés, a katarzis mindenféle lehetősége kizárt. Csak abban bizonyos, hogy hanyatlást tapasztal; a látszólag hibátlan felszín alatt feltartóztathatatlanul és szinte észrevétlenül közeledik a katasztrófa, amelynek oka önmagában van: a pusztulás immanens és ambivalens. Tartalma szomorú, de megértése, föltárása mégis érték. „Holnap a pincébe szállok alá, / és a csövekhez láncolom magam. // Reménykedem, hogy fogságomból / egy fűrész megszabadít majd. / A sziklazáporból jut a bőrömre is, / ahogy a fogak és a lánc / visítva összecsapnak. / Ez lesz az igazi téma, / az egyetlen megírásra érdemes, / amiért megérte itt maradni” (Író).
Értéktelített, pozitív zárlat csak néhány versnél fordul elő, s ezek többsége is – jellemző módon – a versírásra, az ábrázolás szépségére és fontosságára, mintegy ars poeticaként a rögzítés kötelességére utalnak. „Látod a barlangok koráig / úsztál vissza. Csend van, / itt a forrás. S egy írnok, / ki százezer éve mindent följegyez” (Vissza); „Bent szívósan keresek valamit, / talán egy költő egyetlen szavát, / de olyan legyen, mint a távcső: / ellássak vele az óceánig” (Szezonvég).
A Filip-vers működési módját a kötet alapján, a legáltalánosabb szinten a következőkkel jellemezhetjük. A szituáció kiválasztásával (legtöbbször utazás, hely- és állapotváltozás) annak középpontba vitele, majd értékelése történik (legtöbbször elégikusan) az időszembesítő gesztussal, ami a szöveg és/vagy a kötet kontextusa, metaforizációja által a világ mellérendeltjévé, hozzáértett jelentéslehetőségévé lesz az olvasói tudat intencionáltságának függvényében.
Az uralkodó, elégikus beszédmódot csak néha szakítja meg egy-egy ettől eltérő hangütés. Irónia: Reggel az antikváriumban, A hatvanas évek, Túr dö Fransz narkománoknak, avagy a gyógyulás útja, Zarándokút, Színre színt, A versnedv. Az irónia elsősorban önirónia, mert magára a költői szerepre vonatkozik, annak értékbizonytalanságát fogalmazza, egyszerre komoly és komolytalan ars poeticaként: „Csak jönnek-mennek a metaforák, / ki se kell nyújtani értük a kezét. / Szavak és képek úgy ütik szíven, / hogy nem tud aludni éjjel. / Egyszerre verspárlat és bőbeszéd, / Értetek él és belőletek” (Versben utazó). Vagy ötletes humorral, amikor a főnevek elé a vers előtagot illeszti, így írva át verssé az egész világot, szó szerint megverselve azt: „a versműtétet ki éli túl / ha túl mélyre szalad a versszike / a sebből kibuggyan a versvér / a vershalál
se szebb a többinél”
(Szelíd kísérletek I–XI.). Játékos, parodisztikus, kritikus hangon szól a Nyolc bagatell, A hegy (Zordonvers), Három házigazda (Divatvers), Amíg átfagyva hazaérek (Oroszvers), Ami összegyűlik, Szilánkok, Versek álarcban.
A záróciklus – az előző kötethez hasonlóan – a költészet kérdésével foglalkozik. „…verset írni / annyi, mint aranymosónak / lenni reggeltől estig, / és ékszerésznek lenni / egész éjszaka” (Egész nap). Az érzékletes metafora normatív poétikát takar, amelynek eszménye a kidolgozottság, a megformáltság, a fegyelmezett figyelem. Ennek alapján választ hagyományt: az ajánlásokon kívül, közvetlenül a versek szövegében Babits Mihály, Szentkuthy Miklós, Füst Milán, Blake, Borges, Neruda, Randall Jarrell és Nemes Nagy Ágnes neve fordul elő. Az utóbbi kettő különösen hangsúlyosan, mert egy-egy – verseiket értelmező – verssel válnak a kötet szereplőivé. Motivikusan Kosztolányi Dezső Őszi reggeli-jének fordított szituációját idézi az Ugyanaz című költemény alaphelyzete, szerepversként Vörösmarty Mihály romantikus képalkotását A hegy (Zordonvers); Nagy László emelt stílusára játszik rá – a kötet egész hangnemétől egyébként idegen módon – Az utazás könyvéből. Baudelaire rejtetten, de kiemelten, mintegy önértelmezéseként szerepel: a kötet első cikluscímének oximoronjáról – Ragyog a föltárt enyészet – A romlás virágai juthatnak eszünkbe, felidézvén, hogy a romlott világ egyetlen szépsége a költészet, a föltárt enyészet. Látható, hogy Filip Tamás őket tartja igazi mestereinek, az általuk teremtett hagyományban időzik, ezt értelmezi és folytatja a jelen pozíciójából. Nem enged teret sem az irónia, sem a játék, sem a különböző textualitások (inter-, para-, hiper- stb.) túlcsordulásának; őrzi az értékrendje szerinti legfontosabbat: a vers méltóságát és a költői képzelet teremtő csodáját.
Az aranymosás és az ékszerészmunka eredményes, mert sikeres a szándék: a történetmozzanatok, az elemek gondos válogatása és mérlegelése, a föltételezhetően sok és radikális húzás a nyersanyagból, majd a mondatok, a vers lélegzetvételének, sodrásának és ívének kimunkálása, a címadás, a szórend, a tördelés csiszolása. Ezzel elkerüli a túlírást, a szükségesnél több önértelmezést, de ennek ellenére nem hat modorosnak, kimódoltnak, túlságosan csináltnak. Motivikusan egységes és mégis összetett világot épít. Jó érzékkel tart egyensúlyt a mű nyitottsága, rejtvényszerűsége és értelmezhetősége között; semmiképpen sem akar hermetikus, „divatos” lenni. A Három házigazda (Divatvers) című paródiájában kritikával illeti ezt a lírafelfogást: esetlegesnek, mesterkéltnek, hevenyészett emlékképek rendszertelen sorozatának ábrázolva az ilyen verseket.
Az új kötet már alig él közvetlenül fényképészeti kifejezésekkel, a fényképezés képalkotó eljárásaira történő utalásokkal, holott ez a Függőhíd alapvető motívuma volt: egyszerre forrás, téma és módszer. Itt a képek, a felvillanó történetek pörögnek, kevesebb a beállítás; sok a vágás ugyan, de a szöveg filmszerűbb, mozgalmasabb. A versszervező erő változatlan, de a technika, a módszer már nem annyira hangsúlyos, rejtettebbé vált. Képzőművészeti hasonlattal élve: már nem látszik annyira az ecsetkezelés, a versfelület csiszoltabb; az alakítás nyomának háttérbe húzódása jobban kiemeli a lényeget, más irányba fokuszálja az olvasó figyelmét. Ez az aprónak tűnő tematikai és poétikai változás nemcsak Filip Tamás költészetének finomodását, hanem szemléletének lényeges hangsúlymódosulását, bölcsebbé válását is mutatja. Látásmódja veszít az érzékfelettiség igényéből, a világ már nem annyira fölfoghatatlan, titkos paradoxonként jelenik meg, hanem esendően, amely megérett a részvétre: az elfogadó, beletörődő, tragikum nélküli elégiákra. A paradoxonok és az oximoronok, a valamin túlira történő metafizikai utalások retorikája veszít korábbi jelentőségéből; kiemelt, központi helyzetbe az időszembesítő, a veszteséget rögzítő gesztusok kerülnek. „És tudod, / hogy otthon, a virágzó / almafán hány gyümölcs / érik be majd és azt / is tudod, hogy / hol fog nyugodni / amin most utazol, / az elsüllyedt hajó” (Amin most utazol). Ahogyan az egyes versekből láttató módon cikluscímként kiemelt verssorok sugallják: az egyetlen lehetőség a szemlélődés általi létmegértés, a világnak mint (vers)végtelennek az olvasása és írása, hogy ragyogjon a föltárt enyészet, hogy láthassuk a csonkolás helyét. Az egyetlen menedék az ábrázolás szépsége, öröme és kényszere: ez az, ami az itt maradókhoz kötöz, és a szabadság esélye, amelyben a csillagok vonzását érzi. A versnek pedig olyan formáltnak, finomnak és pontosnak kell lennie, mintha rézlapra karcolná tűvel.