Marosi Ernő

NÉMETH LAJOS: GESZTUS VAGY ALKOTÁS

Válogatott írások a kortárs magyar képzőművészetről
Válogatta, szerkesztette Hornyik Sándor és Tímár Árpád

MTA Művészettörténeti Kutató Intézet, 2001. 392 oldal, 2200 Ft

Az írói életművekből összeállított gyűjteményes kötetek a kultusz jelenségei és eszközei. X. Y. „minden munkái”, „összes, összegyűjtött vagy válogatott művei” a szerző életében vagy halála után egyaránt az írások töretlen időszerűségét hivatottak kifejezni, s mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a költők megnyilatkozásának az egyes versnél is hangsúlyosabb eszköze a megkomponált kontextust teremtő verseskötet. Tudósok, kutatók számára ilyen ritka megtiszteltetésről többnyire az utókor gondoskodott, bár manapság ebben is vannak változások: gyakran pályakezdők is jelentkeznek gyűjteményes kötetekkel, amelyeket a jelek szerint nem annyira válogatni kell, hanem inkább fiktív vagy valóságos publikációkkal kiegészíteni. Németh Lajos nem szorult rá erre a trükkre, az 1958 és 1991 között megjelent írásai között válogatóknak a szó szoros értelmében az írói kötelességtudás és szorgalom teremtette bőség zavarával kellett küzdeniük.
Hangsúlyozandónak tartom, hogy a szerző halálának tizedik évfordulóján – szemünk elől rohamosan eltűnő generációjának tagjaként még ma is csak hetvenkét éves lenne – a kötetet művészettörténész kollégái válogatták, gondozták és adták ki. A kötet tehát ahhoz a típushoz tartozik, amelyet nem a szerző bocsátott közre, hanem az utókor. Ez feltétlenül annak a kifejezése, hogy aktuálisnak, fontosnak tartjuk az írásokat, és vállaljuk, továbbörökítendőnek, tanításra alkalmasnak tekintjük üzenetüket.
Ezt azért kötelességünk itt és most nyomatékosan kijelenteni, mert a nevenincs gazemberség Németh Lajos holttestén mint céltáblán is kipróbálta már nyilas íjászképességeit. A Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Intézete tehát büszkén vállalja a közösséget és a hagyatékot, s vele a kollégák, a tanítványok jobbik része.
Ez annál nagyobb szó, mivel javarészt alkalom, aktuális igény szülte, pillanatnyi, jól felismert szükségszerűségből eredő írásokról van szó. A kötet címét adó 1975-ös helyzetfelmérés A kortárs művészet fejlődéstendenciáiról – ez az alcíme – például a gesztus vagy alkotás dilemmájának felismerésével valóban az akkor kezdődő jelenkor meghatározó problémájának vázolását nyújtotta. Kiindulópontja a prognosztika, a jövőbeli sorsot alakító elméleti gondolkodás szempontjának vállalása volt, s ez Németh Lajos művészeti írói attitűdjének egyik legfontosabb titka. Lényegében ezt, a művészetet szemlélő és róla gondolkodó kortárs attitűdjét jelenti a számomra egyszerűen magyar nyelvtani okokból jelzőként nem túlságosan rokonszenves „kortárs művészet” szókapcsolat is.
A szó mindenesetre elgondolkodtató. Tíz év távlatából tekintve első jelentésének az tűnik, hogy itt Németh Lajos írásai vannak a maga koráról és művész kortársairól. Az 1958-cal kezdődő sorozat azt jelzi, hogy a magára talált, ízlésének és értékrendjének szabadon és nyíltan kifejezést kereső – és bizonnyal adó – tudós írásairól van szó. Ez az értékrend alapvetően a XX. századi modernség tradícióján alapul mind az individualitás és eredetiség esztétikai értelemben vett kritériuma tekintetében, mind a művész etikai és szociális küldetése vonatkozásában. Németh Lajos számára – legyen ez hagyomány, generációs hovatartozás vagy műveltség által megszabott determináció – nem szűnt meg Párizs lenni a modernség szellemi középpontjának. Az a Párizs, amelyben az 1937-es világkiállításon a szorongatott népfrontos spanyol köztársaság pavilonját díszítő Guernica jelenthette a mércét a magyar művészet számára is, nem pedig a magyar rezsim reprezentációja. Legyen elég itt ennyi egyetemesség és nemzeti feladatvállalás, népfrontos progresszió és a modernség értelmében vett küldetéstudat felfogásáról, amely a kötetbe foglalt írások egyik vezérmotívuma.
Ennek a modernizmusnak a megkérdőjelezését és múltba utalását – vagy száműzését – jelenthetné a pusztán „Németh Lajos az ő koráról és kortársairól” olvasat. Természetesen megvan a létjogosultsága, hiszen az írások összeválogatása, kronológiai sorba rendezése és fenntartása mindenekelőtt forrásértékük felismerését hangsúlyozza.
A forrásértéknek van bizonyos még el nem oszlott, szívhez szóló aktualitása is. Az a generáció – a miénk –, amelynek Németh Lajos szószólója, vezéralakja és példaképe volt, művészettörténészek és érintett művészek egyaránt, nem távoli forrásként, hanem személyes emlékként is olvassa e kiállítási, kongresszusi és általános szellemi szituációkat felidéző írásokat. A kötet névmutatója nobilitál is: olyan neveket tartalmaz, amelyek ebben az értékrendben valaha valamilyen szempontból fontosnak bizonyultak. Van mindennek az előbb említett személyes és nosztalgikusnak mondható olvasaton kívül más tanulsága is; arról, hogy mikor indultak a rendszerváltás folyamatai a művészetben. Az írások azt bizonyítják, hogy a nyolcvanas évek vége felé politikai változásokhoz vezető jelenségek e téren jóval előbb megfigyelhetők és tudatosíthatók voltak. A kötet szövegei ennek a tudatosodási folyamatnak állomásaiként olvashatók egymás után. A különböző alkalmakhoz igazodó cikkek: nagyívű történeti és helyzetfelmérő esszék, polemikus hozzászólások, művészportrék, kiállításkritikák, megnyitó beszédek, katalógus-előszavak együtt különösen a második világháború utáni művészet részletes összképét nyújtják, részletesebbet, mint amit e címmel megírni vagy felvázolni Németh Lajosnak életében megadatott. Így a modern magyar művészet csaknem a mai jelenkorig nyúló összképének posztumusz megjelentetése elégtétel is a szerzőnek. Egyben nem az egyetlen lehetséges ítéletet tartalmazza, hanem egyéni tájékozódást, markáns véleményt a szemlélő és művészeti író kortársak, egyívásúak és – tájékozódásuk generációs fókuszbeállításában is – fiatalabbak sorában. Mindig a kollegialitás, a szövetség és a tisztelet érzésén alapuló, liberális és türelmes figyelem hangnemében, amely a triviálisan, de korszerűen „csak a szépre emlékezem” mondattal jellemezhető kritikusi alapállást is jellemezte.
Az előolvasó tiszte az ajánlás. Tehát kiknek és miért ajánlható ez a könyv? A fentiekből következik, hogy mindenkinek, akit foglalkoztat különösen a magyar művészet utolsó fél évszázadának története és e történet szellemi háttere. Ajánlható irodalmároknak, történészeknek, a művészet barátainak is. Stílusa, elemzései, az eddig főleg teoretikus tanulmányainak bonyolultan szakszerű okfejtéseiből ismert szerző itt megnyilvánuló rendkívüli kvalitásérzékenysége és ennek megfelelő plasztikus ekphraszisza a művészeti interpretáció eszközei iránt érdeklődők figyelmébe is ajánlják – akár példaképként is.
De külön is ajánlható az olvasók néhány speciális érdeklődésű csoportjának figyelmébe. A kronológiai rendben mintegy megállást, leltárt és rendezést szolgáló, nagy lélegzetű esszék mind adott történelmi szituációk leírásaként, mind – példamutató hatásuk révén – inspiratív forrásokként a modern művészet magyarországi történetének, sorsának, az érte folytatott küzdelmeknek kétségkívül legfontosabb dokumentumai.
A kötet egyik legfeltűnőbb vonása, hogy egy folyamatosan megírt, soha abba nem hagyott Kondor Béla-monográfiát tartalmaz. Az objektivitás, a távoli nézőpont választásának igénye, amit Németh Lajos 1984-ben a „szubjektív és objektív sorok” kifejezésével találóan jellemzett, nem változtat ez életrajz belső biográfia jellegén. Egy Kondor-parafrázissal kifejezve: „Valaki önarcképéről” van szó itt is, a barátság és az azonosulás ritka megvallásáról. Van persze szó más, mindig vállalt és az első adandó alkalommal örömmel kifejezett szimpátiákról is. Csodálatos látni, mennyiszer bizonyult az első pillantás helyesnek, s mily kevés a be nem igazolódott rokonszenv. Itt azonban már nem illik neveket sorolni, nehogy a feledékenység vagy a hallgatás valakit is sértsen. Ott a kötet.
Annál illőbb a tapintat, mivel Németh Lajos értékítélete és ízlése soha nem volt egyoldalú. Tévedés, hogy csak a modernek, csak az Európai Iskola művészei vagy a neoavantgárd mesterei kaptak tőle elismerést, biztatást. Nem kevesebbet köszönhetnek neki a hatvanas években sokakat lelkesítő hódmezővásárhelyiek, még többet az úgynevezett szerves építészet – inkább alkotói, mint hívei. Nem „vett be” akármit könnyen: jól mutatja ezt az úgynevezett „kilencek” üres léggömb voltának azonnali felismerése. Tehát a könyv olvasását és megbecsülését mindenkinek tiszta szívből ajánlom, stiláris, politikai és csoportosulásbeli hovatartozásától függetlenül. Tanúsíthatom, az 1991-ben elhunyt Németh Lajos utolsó éveit leginkább a széttagolódás, a sokszor emlegetett „szekértáborokba” rendeződés keserítette meg. A fentebb, Picasso kapcsán említett népfront számára ebben az eredeti (s nem az úgynevezett „Hazafias” értelmében) volt és maradt mindvégig ideál. Hogy mit értett rajta, pontosan leírta abban A művész felelőssége című írásban, amely megrendítette azt, akinek kezébe kinyomtatva gyakorlatilag a szerző halálhírével együtt került. Az ebben az írásban a közjót etikai posztulátumként számon kérő szerző az a Németh Lajos, aki ma
is él – függetlenül attól, hogy megírta, miért nem szeretne tovább élni abban a társadalomban, amelyben ismét a Minden egész eltörött kedvelt mottójával felidézett alapszituációt ismerte fel.