Filip Tamás

EGY GALIMBERTI-VÁSZON

Régóta már, hogy gyűjteni szeretnék.
Lehet kortárs vagy klasszikus,
neves vagy névtelen, akit majd
fantáziám fog naggyá avatni.
S mert kevés falam van, volna, kit
térdmagasba kéne tennem, míg mások
a köldökszintet kapnák, a szemmagasság
pedig már kitüntetésszámba menne.
Legfölülre meg – de ezt még van idő eldönteni.
Kezdőlépésnek jó lesz itt e győri tér,
ahol bronzfényű őszi nap fogad.
Szelíden csillognak tőle a kereskedők,
de főleg a régiségek, melyek egyikén
megakad a tekintetem. Galimberti-szignóval
látok egy vásznat. Az árus csodálkozva
kérdezi: Ismeri? Bólintok, hogy: Igen,
de nem teszem hozzá, hogy hála meghalt
barátomnak, aki rajongott az Amszterdamért.
Csakhogy nincs nálam annyi pénz,
amennyit kér a képért, de mert látja rajtam
a komoly vevőt, elkezd udvarolni, jelezve,
hogy hajlandó lejjebb is menni az árral.
S én érzem a mámort belül és vele együtt
a kételyt is, mert ahhoz túl keveset kér,
hogy igazi legyen a festmény.
És otthon megkeresem a hálón, de
fordítva jön be a kép a monitoron,
s így mintha tükörben látnám azt,
amit Győrben láttam, ráadásul a szignó
is eléggé elmosódott, ha visszagondolok
arra a túlontúl olvashatóra…
És a könyvtárból kiveszem a kismonográfiát –
megtalálom benne a képet, s így már végképp
győzni látszik az érzés, hogy érdemes volt
óvatosnak lenni, mert a megadott mérethez
képest túl nagy volt, amit a kereskedő kínált.
A könyvecske megírja, hogy kié a festmény,
könnyű hát levonni a következtetést:
az illetőnek el kellett adnia,
hogy az árushoz kerüljön.
Fölhívok ezért mindenkit, aki azt
a (szerencsére ritka) nevet viseli,
körülményesen magyarázom,
hogy mit akarok, de egyik se mondja,
hogy övé volt a kép, sőt azt se tudják,
ki volt Galimberti Sándor.
Aztán a galériához fordulok,
de hozzájuk meg el kéne vinni a festményt,
hogy szakvéleményt mondjanak róla.
Napokon át ezzel ébredek és ezzel alszom el,
folyton azon töröm a fejem, hogy mit tegyek.
Aztán lassan kihamvad belőlem a tűz,
és lemondok a képről, nem rágom magam tovább
azon, hogy igazi volt-e vagy hamisítvány,
és felejtem a Mester ecsetvonásait.
Mondanom se kell, a gyűjtemény ügye
teljesen elakadt, sőt azóta
Győrbe sem jutottam még egyszer el.