Schein Gábor

(SÉTÁLT ÉS NÉHA)

sétált és néha olvasott. egy félbemaradt betonkoszorú korlátjának
dőlve figyelte a kavicsos parton napozókat:
a kövek közt megcsillant egy-egy szilánk, följebb kevés fű, víz felé
hajló nyárfák. és a folyón olykor elúszott egy hajó
vagy uszály. rajtuk zászlók, feliratok, nyomukban szétnyilazó hullámok
domborodtak, ágakat sodortak és kiérve kicsit magasabbra
kúsztak a parton. a nap élesen ragyogott a folyó tükrén. a szürke víz
az úszók szájába, orrába csapott, minden igyekezetük
ellenére alig haladtak. a betonkoszorú másik oldalán egy fiatal nő ült,
előtte babakocsi, ujjai közt cigarettát tartva ő is a víz
felé fordult és a nap mintha aranypálcát nyújtott volna felé. a támfal
lábánál üszkös fadarabok, tűznyomok hevertek, és egy
elfeketedett galambtetem. amikor elindult, hogy lejusson a kiégett
csónakházhoz, számolni kezdte a lépcsőfokokat, mint
gyerekkorában. onnan a füvön egy keskeny csík ki volt taposva, azon
ment végig a mólóig, miközben elhagyott egy barnára
pácolt faasztalt, két oldalán padokkal. a móló alatt a fák gyökereit
kimosta a víz, meredek lejtő vezetett le odáig, mely
egy kicsit mindig sáros volt, könnyen meg lehetett rajta csúszni. ha eső
után hirtelen visszatért a hőség, a fák alján a fodros,
meleg iszap szörnyű pocsolyaszagot árasztott. a mólóról a folyó közepéig
el lehetett hajítani kaviccsal. aki ide kiállt, ujjával
újra meg újra megpróbálta odarajzolni a levegőbe a folyó kanyarulatát,
ahogy kéken vonultak mellette a hegyek. aztán lefelé
nézett a móló csúcsán függő rozsdás vaskarikára, és megint kavicsot
gyűjtött, hogy beletaláljon az alatta fekvő fatörzs
kettényílt belsejébe. üldögélt még és le-föl sétálgatott az úton. figyelte
a folyó túloldalán a meszes, tört fényeket.