Jules Supervielle

MÉG ÉLNI

Mára a tavalyi farkas már ez a szél,
És ki mondhatja el, még mivé is lehet?
A szélre heverünk, akárcsak holt avarra,
Még kérdezgetni is alig maradt időnk,
Hogy merre haladunk a légköri zavarban,
Vérünk mért festi meg lábunknál a füvet.
Mégis e hatalom rejtélyét kitaláltuk,
Mint a gyökerükön tanult, kemény fatörzsek:
Minket tévelyegni láttak, s egy szót se szóltak.
Ha ennek a neve, hogy még csak nem is éltünk,
És ha káprázata voltunk egy vízbe fúltnak,
Aki még azt hiszi, hogy fut közeli parton…
Nem, mi ismertük a nagy, a még hevitő célt,
A magában bízót ereje tudatában,
Nevethetett avagy éppen haragra lobbant,
Követtük lépteit, miként régi barátok,
Kik egyetérteni majd egymásba karolnak,
S némán is szívesen elbeszélgetnek így,
Csak hogy a láz üres szavakban ki ne hűljön.
Szemlélték városok és erdők menetünket,
Sebesen szárnyaló madarak ismerői:
A gondolataink voltak vándorutunkon,
A vadász fegyverét hiába fogta rájuk.
Ólma találhatott, röptük nem szegte meg,
Ott túl az életen éltek és túl a véren…
Itt most körbe kerít csupa madártetem,
Arrébb rúgjuk, nehogy még szennyük is bekenjen.

Rába György fordítása