Condorcet

[TÖREDÉK ATLANTISZRÓL]

Erdélyi Ágnes fordítása

…Végül hiányzik még valami: nincs olyan átfogó képünk az ismert igazságokról, melyre elég egy pillantást vetnünk, hogy felmérjük egy-egy tudomány tényleges állapotát, azt, hogy melyik meddig jutott, hogy szemügyre vegyük a haladásához legszükségesebb felfedezéseket s azt, hogy milyen újabb felfedezésekre van kilátása a közeljövőben. Olyan általános képre gondolunk, melyen jól megkülönböztethetők az igazságok: azok, amelyek bizonyítottak és elismertek, azok, amelyek szintén majdnem bizonyosak, de – mivel még némi homály fedi őket – csak a pártatlan és mélyreható tekintet számára láthatók; azok, amelyeket csak közvetett vagy vitatott bizonyíték támaszt alá, s ezért még helye van velük szemben az ésszerű kételynek; végül pedig azok, amelyeket tiszteletet ébresztően nagy valószínűségük, a mellettük szóló szavazatok túlsúlya vagy a közvélemény szentesített, mégis az egyszerű feltevések közé kell sorolnunk őket, amíg idővel és az új kutatások eredményeképpen véglegesen és megváltoztathatatlanul eldől, hol a helyük: a tudományok rendszerében vagy az átmenetileg az igazság nevét bitorló számtalan tévedés között.
Ezt a képet, melynek egyszerűen csak elénk kellene tárnia az igazságokat, de úgy, hogy közben jelzi, hol találhatjuk meg a részletekbe menő fejtegetéseket, a problémák megvitatását és a bizonyításokat, még egyetlen tudomány esetében is csak többen együtt tudnák megalkotni, ha felosztanák egymás között valamennyi részterületet, és mindenütt elmélyült vizsgálatokat folytatnának; ugyanakkor, legalábbis több tudomány tekintetében, meglehetősen kiterjedt ismereteket is igényelne, nehogy bármelyik tárgy észrevétlen maradjon, és elég biztos filozófiára is szüksége lenne, hogy ne keverjük össze az igazságokat és a véleményeket, hogy megkülönböztessük azt, ami egy tényben maga a tény, attól, ami valójában csupán annak feltevésen alapuló magyarázata, és hogy elkülönítsük egy állítás igaz – bizonyított – értelmét attól, ami a tudósok által használt hipotetikus nyelven fogalmazódik meg.
Ámde szükségtelen szaporítani a példákat: eleget fölsoroltam ahhoz, hogy teljes terjedelmében és teljes jelentőségében előttünk álljon a terv, mely szerint népes társaságot kellene alapítani a tudomány haladása érdekében. És ha most még azt is megvizsgálom, hogy egy ilyen társaságnak módjában állna-e bölcsen ötvözni az együttműködést és az egyes felek külön-külön tervezett munkáját, sikeresen irányítani a terv végrehajtását, állhatatosan kitartani mellette, fedezni a szükséges költségeket és leküzdeni a külső akadályokat, melyek útjába állhatnak, akkor már tényleg elég sok mindent fölsoroltam, hogy ne vádoljanak azzal, túlságosan szűkre szabom a tervet, s ezzel kisebbítem a nehézségeket.
Ne tévesszük szem elől a feltevést, melyet az elején leszögeztem: egy igazán szabad, nagy nemzetet feltételezek. Egy ilyen nemzet esetében nemcsak arról van szó, hogy a nép egésze megőrizte szuverenitását, és a polgárok teljes mértékben gyakorolják politikai jogaikat, hanem arról is, hogy a törvények egész rendszere tiszteletben tartja az egyén természetes jogait, hogy semmit sem lehet megtiltani az egyénnek azon túl, ami sérti egy másik egyén jogát, hogy a társadalom tagjaként minden egyes embert egyforma jog illet meg, és ez – mivel egyetlen embert sem érhet úgy erőszakos sérelem, hogy az ne sértene egyúttal mindenkit – magának a társadalomnak a jogaként jelenik meg.
Minél közelebb jut egy nép ehhez, annál kevésbé ütközik akadályba az itt vizsgált terv megvalósítása.
Először is egy ember, esetleg többek egybehangzó javaslatára össze kell hívni a résztvevőket, és egyesületet kell alakítani, mégpedig egyelőre ideiglenes feltételek mellett.
A feltételek egyszerűek lennének. Mindössze annyit foglalnának magukban, hogy mindenkinek, aki közre akar működni a terv megvalósításában, fel kell iratkoznia, és bele kell egyeznie, hogy – az előterjesztett és jóváhagyott formának megfelelően – megválasszanak néhány, nem nagyszámú tudóst, s megbízzák őket az egyesület tervének elkészítésével.
A választást – mint minden olyan választást, amelyben a tagság egésze részt vesz – úgy kell előkészíteni, hogy ne kelljen mindenkinek egy helyen vagy akár több helyen külön-külön csoportonként összegyűlnie. Általában tanácsos kerülni a népes gyűléseket: csak így lehet elérni, hogy a résztvevők valóban egyenlők legyenek, ne befolyásolja őket semmilyen intrika, sarlatánság és üres fecsegés; hogy érvényesüljön az egyszerű igazságok mindent elsöprő ereje, és mindenkit a világos belátás vezéreljen, ne a szenvedély.
Két szétküldött levél és két beérkező válasz minden választáshoz elégséges.
Amikor elkészül az egyesület terve, nyilvánosságra kell hozni. A tervet nem szükséges utólag elfogadtatni azokkal, akik közreműködtek a szerkesztők kiválasztásában, hiszen ők megőrzik szabadságukat: dönthetnek úgy, hogy nem lépnek be az egyesületbe, vagy hogy másikat alakítanak. Minthogy itt a többség óhaja nem alkothat törvényt a kisebbség számára, és mások is szabadon csatlakozhatnak az egyikhez vagy a másikhoz, egy ilyen utólagos döntés nyilvánvalóan teljesen céltalan lenne. Semmivel sem jelentene többet – sőt valójában még annyit sem jelentene –, mint annak puszta elhatározása, hogy részt vegyenek a terv végrehajtásában vagy ne vegyenek részt benne.
De vajon nem megengedhető-e azt feltételezni, hogy egy ilyen egyesület terve összekapcsolódna a tenni vágyással, mivel arra késztetné a felvilágosodás előrehaladásán igazán buzgólkodókat, hogy – ha csak buzgó igyekezetükkel is – hasznos tagjai legyenek az egyesületnek? Vajon nem segítené-e elő ezzel, hogy jól válasszák ki azokat is, akiknek feladata az elvégzendő megfigyelések, illetve a kísérletek ellenőrzését szolgáló általános rendszer kialakítása, és azokat is, akikre magát a megfigyelést és a kísérletek elvégzését bízzák?
Netán nehéz lenne olyan választási módszert találni, amely a társasághoz tartozó valamennyi egyénnek elégséges befolyást biztosít, hogy azt támogassa, ami az ő érdekeit szolgálja, ám kellő óvintézkedésekkel mégis szavatolja, hogy csak olyanokra essék a választása, akik képesek elvégezni a rájuk bízott munkát, olyan tevékenységet folytatnak, amilyet a munka megkíván, és van szabad idejük, valamint hajlandóságuk is, hogy állhatatosan a feladatok teljesítésének szenteljék magukat?
Ami a szükséges költségek fedezésére szolgáló pénzeszközöket illeti, először általános gyűjtést rendeznének; mindenki, aki csatlakozott az egyesülethez, jegyezne egy szerény összeget, s ennek fejében minden hónapban megkapná a kiadványokat, melyeket az egyesület egyik bizottságának feladata lenne közzétenni: az elvégzett megfigyelések jegyzékét, illetve ezenfelül évente még az értekezéseket és a felolvasásokat tartalmazó gyűjteményt is. Ha elég sokan aláírnák a gyűjtőíveket, a befizetett összeg csaknem fedezné a kiadványok költségeit, és előnyt jelentene az aláírók számára, hogy ilyenformán saját munkáikat is egy igen széles körhöz eljutó kiadványban láthatnák viszont.
Ha egyszer már elkészült a tudományokat bemutató, átfogó kép, utána tízévenként kiegészítenék azokkal az igazságokkal, amelyek azóta gyarapították tudásunkat. Ügyelni kellene arra is, hogy a felfedezéseket csak néhány év elteltével illesszék be a képbe. Az évente készülő új kötet azt kívánná, hogy a szerkesztők bölcsessége és pártatlansága messze meghaladja a miénket, és a tudósoktól is azt követelné, hogy nálunk jóval nagyobb mértékben úrrá tudjanak lenni hiúságukon.
A gyűjtőívekkel összeszedett bevételeket kiegészítenék az egyesület tagjainak önkéntes adományai.
Ezeket vagy a társulat általános céljára ajánlanák föl, vagy valamelyik osztály kapná őket. Az utóbbi esetben az egyesület két feltételt szabna: az egyik az, hogy a bevétel egy részét – például a gyűjtőíven jegyzett összeg egytizedét – mindig úgy kell kezelni, mint aminek az a rendeltetése, hogy az egyesület általános szempontjai teljesüljenek. Így biztosak lehetünk benne, hogy az emberi ismeretek egész rendszere hasznot fog húzni az adományból, és az ismeretek egyetlen ága sem merül teljesen feledésbe csupán azért, mert egy-egy kor uralkodó szelleme egyik vagy másik résznek kedvez.
A másik feltétel az, hogy a külön részfelhasználások nagy tudományosztályok szerint csoportosuljanak, és ezt a felosztást maga az egyesület szabja meg, tehát ne legyen kitéve más szempontoknak, egyéni elképzeléseknek. Tíz-tizenkét osztály elég ahhoz, hogy mindenkinek a kedvére tegyen, aki igazi buzgalommal ügyködik a tudományok előrehaladásán és a valódi felvilágosodás terjesztésén.
A tervezett munkák között szükségképpen két olyan kategória található, melynek igényeit alighanem bajos bizonytalanul befolyó és a jegyzett támogatásoktól függően változó segélyekkel kielégíteni. Az egyikbe azok a kutatások tartoznak, amelyeket csak akkor érdemes folytatni, ha állandóan vagy nagyon hosszú időn keresztül végzik őket, a másikba pedig azok a munkák, amelyek megindítása nagyon komoly befektetést igényel. Ámde a források egyenlőtlenségét, illetve elégtelenségét korrigálni lehet, ha az évente befolyó összeg mellett két tartalékalapot létesítünk, melyek közül az egyiket az új munkát kezdő vállalkozáshoz szükséges induló költségekre szánnánk, a másik pedig állandó jövedelmet biztosítana. Ez az elővigyázatosság ugyanolyan bölcs jelzálog-bejegyzési szabályokat feltételez, amilyeneket huszonkét évszázaddal ezelőtt az athéni köztársaságban felállítottak; de hát ez nem túl magas követelmény a civilizációnak azon a fokán, amelyet az emberi nem, feltételezem, már elért.
Így kapcsolódnak össze néhány ponton a társadalmi rendszer látszólag egymástól legtávolabbi részei.
Ahhoz tehát, hogy az értelem teljes mértékben uralkodjék egyetlen területen, az szükséges, hogy mindenre kiterjedjen uralma; ugyanígy lehetetlen elkülöníteni a jót és a rosszat, mint ahogy egy szervezeten belül sem lehetséges, hogy a rossz elszigetelten jelentkezzék, ne érintse az egész szervezetet, s mint ahogy az sem képzelhető el, hogy a jó csak félig-meddig létezzék, és ne terjedjen ki mindenre.
A kormány közreműködhetne a költségek előteremtésében; de az egyesületnek is teljes mértékben át kellene éreznie az egyént egy szabad nép tagjaként megillető függetlenség méltóságát, és vissza kellene utasítania a támogatást, ha az arra kényszerítené, hogy vesse alá magát a közületi előírásoknak. Túlságosan veszélyes lenne eltűrni, hogy bármely hatóság beavatkozzék az ügyekbe egy olyan területen, ahol kizárólag az igazságnak kell uralkodnia, és hogy idegen szempontok – akárha hasznos szempontok – megzavarják azt a tiszta kultuszt, melyet valaki szabad akaratából az igazságnak szentel.
Kétségkívül elvárható és kívánatos is a közhatalom segítsége, ha különféle kedvezményekről van szó, például a levelezés megkönnyítéséről, a távoli utakhoz szükséges pénzeszközök előteremtéséről, esetleg – olyan esetben, amikor ez feltétlenül szükséges – a hely, illetve a helyiség engedélyezéséről vagy a hatalom külföldi, illetve belföldi hivatalnokainak közbenjárásáról; elengedhetetlen a közreműködése továbbá bizonyos kutatásokban, így például a halandóságot bemutató táblázatok elkészítésében: nem kétséges, hogy ezek a kutatási témák mind olyan kapcsolatokat létesítenének a közhatalom és egy szabad társulás között, melyek célja és egyben jutalma is lenne a tudományok haladása és az ebből fakadó általános haszon. Ám ha a hatalmat gyakorlók nem elég felvilágosultak ahhoz, hogy megértsék, nekik nem irányítani, hanem követni kell a munkákat, s nem megrendelni, hanem hasznosítani kell a felfedezéseket, akkor még arra sem lesznek képesek, hogy a bátorítást igazságos, körültekintő és elmélyült szempontokkal társítsák, és az is kérdéses, hogy nem ártalmasabb-e a befolyásuk, mint amennyire hasznos a segítségük.
Csakis az egyesületre tartozik, hogy önállóan megítélje, milyen kutatásokat kell elindítani a tudomány gyorsabb haladása érdekében. Az pedig a közhatalomra tartozik, hogy ugyancsak önállóan megítélje, mi az, ami szándékainak megfelelően kiérdemelni látszik közreműködését vagy bőkezű támogatását. Ne tegyünk le a reményről, hogy eljön az idő, amikor egyedül az ész fogja megszabni, minek a megítélése melyik félre tartozik, s nem kell attól tartani, hogy valamelyik oldalon elhatalmasodik az önösség, és felborul az egyensúly.
Most lehet feltenni a kérdést: mi biztosítja, hogy az átfogó terv tartós és egyre tökéletesebb lesz, és mi szavatolja, hogy állhatatosan végre is hajtják?
Erre az egyesület szabályzatának rendelkezései nyújtanak biztosítékot; elegendő, ha meghonosítják azt a szokást, hogy a döntésekben pluralitás érvényesüljön, jó néhány különféle tudományág képviselve legyen. A vizsgálandó kérdések természetéből adódóan a tanácskozások mindig nagyon szűk körben folynak. A résztvevőkről – akiket szükségképpen a széles körben és messze földön ismert tudósok közül választottak ki –, ha csak annyi természetes éleselméjűséggel rendelkeznek, amennyi egy-egy tudományág előbbreviteléhez szükséges, lehetetlen nem feltételezni, hogy képesek lesznek a tudomány egész rendszerére kiterjeszteni és mindenütt betartani a gondosan előkészített döntési formákat. Így fokozatosan – minden szinten a tárgyalt kérdések jellegének megfelelően – érvényesíteni lehet a pluralitás követelményét. De ennél többre van szükség: az egyesület minden bizottságát úgy kell összeállítani, hogy tagjai az emberi ismeretek teljes palettáját képviseljék – de legalábbis ne maradjon képviselet nélkül egyetlen fontos tudományág sem –, és az is elengedhetetlen, hogy a nagy tudományosztályok mindegyikéhez csatlakozzék az egyes tudományágak bizonyos számú képviselője. Ettől kezdve már nagyobb súlya lehet az ő szavazatuknak a kérdések ama részének eldöntésében, amely az adott tudományághoz kapcsolódik, mégsem kell attól tartani, hogy valaha is olyan befolyásra tesznek szert, amely kizárja, hogy más vélemények is érvényesüljenek.
Így például, ha arról volna szó, hogy egy jelenség megfigyelését törlik a kutatási tervből, akkor csak nagy többséggel lehetne elérni, hogy csakugyan töröljék; azt ellenben a leggyengébb is el tudná érni, hogy kiterjesszék és alaposabbá tegyék a megfigyeléseket.
Az első esetben azoknak a tudósoknak, akiknek a kutatásait érinti a megfigyelések beszüntetése, nagyobb befolyással kellene rendelkezniök; kevesebb befolyással bírnának viszont, ha olyan további megfigyelés beiktatásáról volna szó, amelyet ők természetesen kívánatosnak tartanak; ha pedig a további megfigyelés elutasításáról szavaznak, akkor egyenlő számban lennének.
Ezeket az eljárásokat nem ugyanazon elvek szerint kell szabályozni, mint amilyeneknek a politikai társadalmak hasonló intézményeinek irányításában kell érvényesülniök. Az egyesület célja sem ugyanaz: a társadalom esetében az a cél, hogy valamennyi tagjának a lehető legnagyobb mértékben egyenlő jogai legyenek, egy tudományos társaság viszont a tudományok előrehaladását kívánja szolgálni. Az egyikben az eljárásoknak a kevésbé felvilágosult egyének képességeihez kell igazodniok; a másikban viszont csak olyan emberekkel kell számolni, akik megszokták, hogy érveket kövessenek és a fogalmakat összekapcsolják. Az egyikben egy elhibázott döntés sértheti a megbízók vagy a kisebbség legfontosabb jogait; a másikban a döntés semmilyen jogot nem sérthet, mivel mindenki önként és meghatározott időre lépett be az egyesületbe, és eleve tisztában volt a feltételekkel és a szabályokkal. Az egyikben mindenkinek joga van rá, hogy egyenlő befolyása legyen, és egyformán befolyást gyakoroljon minden döntésre; a másikban előfordulhat, hogy az egyenlőtlenség az ésszerű és az igazságos, főképpen akkor, ha kölcsönösen érvényesül.
A tagok egyharmadának évenkénti újraválasztása azt is biztosítaná, hogy tartósan ugyanazok a szempontok érvényesüljenek, és elhárítaná a veszélyt, hogy túlzottan előtérbe kerüljenek a személyes vélemények vagy az egyes iskolák előítéletei.
A feladatok végrehajtásában az biztosítja ugyanezeket az előnyöket, ha olyan akadályokat gördítenek a megfigyeléseket végző személyek cseréje elé, amelyek gátat vetnek a megfigyelések indokolatlan – szeszély vagy szenvedély diktálta – szaporításának, de nem szüntetnék be a megfigyelést, ha szükségessé válik avégett, hogy ki lehessen igazítani a hibás döntést.
Mivel az egyesület valamennyi tagja évente tájékoztatást kapna a munkák eredményéről, az pedig lehetetlen, hogy a nagy többségnek más álljon érdekében, mint hogy e munkák sikeresek legyenek, nehéz elképzelni, hogy a többség befolyása ne tegye jóvá hamar a kiválasztásban idővel mindig előforduló tévedéseket. Végül pedig, mivel az intrikát, a sarlatánságot és az elbizakodottságot mindig szégyenletesnek és nevetségesnek találnák valamilyen múlékony siker vonatkozásában, hamarosan visszatetszést váltanának ki azok a próbálkozások, amelyeknek túl gyakran van ilyen hatásuk.
Ez a tömörülés, melyhez egy nemzeten belül mindazok csatlakoznak, akik – vagy azért, hogy elfoglaltságot találjanak maguknak, vagy hogy örömüket leljék benne – gondot fordítanak elméjük művelésére és ismereteik gyarapítására, majdan valamennyi felvilágosult nemzetre kiterjedhet. Minden nemzetnek megvolna a maga nemzeti egyesülete, amely önállóan munkálkodna, ámde a különböző nemzeteknél folyó ugyanazon munkák összevetése, összekapcsolásuk a közös eredmény érdekében, néhány átfogóbb vállalkozás, továbbá egy egyetemes nyelv bevezetése és egy olyan hatalmas mű megalkotása, amely a földgolyónkon végigsöprő általános revolúció esetében is menedéket nyújtana a tudományoknak – mindennek megvalósítása egy átfogóbb társulás feladata, amelynek létesítése, felölelvén valamennyi népet, mely a felvilágosodásnak és a szabadságnak ugyanarra a szintjére jutott el, nem ütközne akadályba, s egyensúlyt biztosítana az elveik által irányított tudományok és az őket szolgáló mesterségek, valamint az összes nemzet között, és megteremtené az emberi nem haladásához és boldogságához szükséges egyensúlyt az ismeretek, az ipar és a józan értelem között.