Kovács István

MÁRIÁSSY JÁNOS: VISSZAEMLÉKEZÉSEK AZ 1848–49. ÉVI SZABADSÁGHARC ALATT VÉGZETT SZOLGÁLATAIMRA

Sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Sugár István.
Máriássy olmützi visszaemlékezéseit sajtó alá rendezte Hermann Róbert. Az olmützi visszaemlékezéseket fordította Lenkefi Ferenc

Argumentum, 1999. 250 oldal, 1100 Ft

A forradalom és szabadságharc százötvenedik évfordulója alkalmából több mint háromszáz monográfia, tanulmánykötet, életrajz, napló, lexikon, dokumentumgyűjtemény látott napvilágot 1998 és 2001 között. Máriássy János memoárja, amelynek kiadása közel nyolc és fél évtizedet váratott magára, az 1848 és 1849 eseményeit taglaló legjelentősebb és legkiválóbb munkák közé tartozik.
A szabadságharc csaknem százharminc honvéd, nemzetőr, címzetes és tiszteletbeli ezredeseinek egyike Máriássy János. Katonai pályája, beleértve az 1848 tavaszán és nyarán átívelőt is, hasonlít távoli rokona, Görgey Artúr tábornok karrierjére, akinél négy és fél évvel fiatalabb; 1822. június 23-án született a Szepes vármegyei Iglón. Előbb a cs. kir. 60. magyar gyalogezredben szolgált, majd 1842. április végén tizenhetedmagával, köztük Klapka Györggyel, bevonult a Magyar Nemesi Testőrséghez, amelynek oktatási színvonala ugyan nem érte el a bécsi hadmérnöki akadémiáét és a bécsújhelyi katonai akadémiáét, de tananyaga meghaladta a csapattisztek számára előírt követelményeket. A bevezetőt író Sugár István szerint: „A honvédsereg számos későbbi dandár-, hadosztály- és hadtestparancsnoka itt szerezte katonai ismereteit.”
Máriássyt 1847 májusában mint „ötéves I. osztályú hadnagyot” a Pozsonyban állomásozó cs. kir. 2. (Sándor cár nevét viselő) magyar gyalogezredhez osztották be. Állomáshelye lehetővé tette, hogy rendszeresen látogassa az országgyűlés üléseit, s azokról ne a Pesti Hírlap hasábjairól értesüljön, mint a Prágában vegyészkedő Görgey Artúr. Politikai látóköre mellett a szó valódi értelmében vett világlátása is kitágult, mivel szabadságot kapván, egy skót barátjának apját, Sir William Stuartot elkísérhette nyugat-európai útjára, majd az utazást lezárandó annak skóciai birtokán is öt hetet tölthetett.
Mire 1847 őszén visszatért Pozsonyba, a mind gyorsabban zajló parlamenti események kellős közepén találta magát. Királyhűségét végig hangsúlyozva nem vallotta ugyan magát forradalmárnak, de a „liberális és nemzeties irányzat” híveként lelkesen fogadta 1848 tavaszának magyarországi változásait, melyekről így írt visszaemlékezésében: „Több más fontos reformon kívül főleg egy független magyar kormány felállítása volt a nagy cél, mely nemcsak az országgyűlés, hanem az egész ország által kitűzetett. Én, ki a magyar történelmet nem osztrák könyvekből tanultam, és ki a magyar közjognak, ha nem is tökéletes, de tiszta fogalmával bírtam, az országnak ezen követelését nemcsak jogosnak, de méltányosnak és igazságosnak is tartottam, és azért természetesnek és helyesnek találtam azt is, hogy az ország a kínálkozó jó alkalmat az elnyomott, de el nem évült ősi jogainak visszaszerzésére okosan, azaz alkotmányos úton felhasználja.”
Meggyőződésével így tökéletesen összhangban volt az, hogy mihelyt lehetett, átvételét kérte a szerveződő honvédséghez. Előbb a győri 5. zászlóaljhoz nevezte ki a honvédsereg szervezését valójában kézben tartó Batthyány Lajos miniszterelnök, végül azonban a pesti 2. zászlóalj 4. századának parancsnokaként indult június 24-én alakulatával a bácskai Óbecsére. A csapatok mozgatása a délvidéki hadszíntérre Szolnokig vasúton, Szolnoktól Szegedig gőzhajón történt. (Ez azért is kiemelendő, mivel elterjedt nézet, hogy első ízben az amerikai polgárháborúban használták ki a vasutat a hadseregek szállítására.) A célállomásra így egykettőre leért a 4. század, amelyről a következőket jegyzi meg Máriássy főhadnagy: „…200 főből állott, felszerelése jó volt, a legénység igen jó, köztük sok művelt fiatalember és majdnem hatod része zsidó. Tiszt kívülem csak még egy hadnagyocska volt a századnál, ki tán szolgált valaha egypár hónapig, mint kadét, de a katonasághoz mit sem értett. Egy ily nyers, altiszteket nélkülöző századot átvenni és az ellenség ellen indulni valóban nem volt és nem is lehetett kellemes feladat.”
A 4. század társadalmi és nemzetiségi összetétele arányában érvényes lehetett a 2. zászlóalj egészére is, vagyis abban két-háromszáz pesti zsidó honvéd szolgálhatott. Hasonló lehetett az arány az 1. pesti honvédzászlóalj esetében. Máriássy szerény adaléka is alátámasztja Spira Györgynek A pestiek Petőfi és Haynau között című monográfiájában tett azzal kapcsolatos megállapítását, hogy „a zsidók számarányuknál jóval nagyobb mérvben csapnak fel honvédnek”. Egyes feltételezések szerint az első tizenkét honvédzászlóaljban mintegy ezerötszáz zsidó származású harcos szolgált.
Zsidó beosztottainak, bajtársainak hazafisága és áldozatkészsége kiváltotta a július 1-jén századossá kinevezett Máriássy elismerését. Helyeselte a kormány határozott fellépését és a katonaság bevetését a pozsonyi áprilisi zsidóellenes megmozdulás során. „Két egész nap és éjjel hajhásztuk a nagy számra növekedett antiszemitákat; csak miután a katonaság a nagy fáradságot megsokallván szuronyát kezdette használni, lett vége a csúnya heccnek” – olvashatjuk Napló-jában. Néhány hónappal később, néhány oldallal odébb már egy harctéri jelenetben méltatja zsidó származású bajtársát: „A rácok látván haladásunkat, megálltak, és erősen tüzeltek reánk. Mikor oly közel jöttünk hozzájok, hogy a szuronyfeltűzési jelt adhattam, a rácok a jelnek értelmét ismervén hátrálni kezdettek. Csak egy maradt közülök vissza, s fedetlenül állva fenyegetett bennünket öklével. Látván ezt, egy altiszt, ki mellettem menetelt – egy derék zsidó fiú – azon szavakkal nyújtotta nékem puskáját: »Kérem, kapitány úr, lője le ezen dühös rácot, én nem vagyok biztos, hogy megtalálom-é.« Megtevén azt, amire felkérettem, a rác felfordult a legénység nagy örömére.”
Az 1848. június 12-én kirobbant délvidéki szerb háború volt a térség első, kegyetlenségében a közelmúlt balkáni eseményeit idéző etnikai tisztogató háborúja. A bécsi udvar alig palástolt bujtogatására a katonai határőrvidék fegyverforgató és kiváltságokat élvező szerb lakosságának képviselői részben jogosnak ítélhető kívánságaik mellett május közepén a magyarországi ortodox egyház székhelyén, Karlócán bejelentették, hogy a Temesközből, Bácskából, Baranyából és a Szerémségből létrehozzák az autonóm Szerb Vajdaságot. Ezzel kapcsolatban jegyezte meg a szerb törekvésekkel egyébként rokonszenvező lengyel emigráció befolyásos Czartoryski-táborából 1849 júliusában Magyarországra érkező ágens, Wladyslaw Zamoyski ezredes, hogy „a Vajdaság nagy részének, amelyen átkeltem, vagyis a Bánságnak a lakossága túlnyomó többségében egyáltalán nem szerb, hanem inkább román – németekkel vegyesen. Így ha a Maros vonaláig kizárólag a szerbség uralkodna, az a népesség nagyobb részére nézvést ugyanolyan sérelmes volna, ahogy ma a magyarizmus túlsúlya az”. Tudván, hogy Kossuth 1848. augusztus végi bejelentésére, mármint hogy a kormány beleegyezik Horvátországnak a Magyar Királyságtól való elszakadásába, Jellaciç nem állt el Magyarország megtámadásától, a territoriális szerb követelés teljesítése sem valószínű, hogy megakadályozta volna a polgárháború kirobbanását a Bácskában és a Bánságban. Már azért sem, mert a szerbek terve szerint a Szerb Vajdaság kizárólag a szerbeké kellett volna hogy legyen. Az etnikai tisztogató háborút, amelynek első áldozata egy bánsági román falu, Szentmihály volt, azért indították meg, hogy a Maros vonaláig csak szerbek lakják az említett területet. A háború július második felében az egész Bácskára és Bánságra kiterjedt.
Két héttel azelőtt, hogy a báni méltóságába visszahelyezett Iosip Jellaciç báró horvát csapatai élén szeptember 11-én betört Magyarországra, a kormány a nemzetőrségi csapatok szervezésére négy körzetet alakított ki. Nem véletlen, hogy ebből kettő a vasúttal könnyen elérhető Vác és Szolnok, a harmadik a Szegedhez közel eső Arad volt. (Negyedikül a Dunántúl középpontjában fekvő Pápát jelölték ki.) A kormány őrnagyi rangban Máriássy Jánost nevezte ki az aradi körzet parancsnokává. Máriássy Kossuthtal Pesten folytatott megbeszélése során felhívta a figyelmet arra, hogy a kormány időben biztosítsa a magyarországi erődöket a maga számára. Arad esetében Batthyány hozzájárulását kérte ahhoz, hogy a várba önkénteseket szállásoltathasson be a cs. kir. csapatok ellensúlyozására s kellő időben történő semlegesítésére. Részben a kormány, de még inkább Bohus János kormánybiztos határozatlanságán múlott, hogy a terv nem sikerült, s Arad vára egészen 1849 júniusa végéig a császáriak kezén maradt, és Temesvárral együtt tekintélyes honvéderőket kötött le, így rengeteg pénzt emésztett el a román és szerb nemzetiségi mozgalmaknak is természetes terepül szolgáló Bánságban. Máriássy őrnagynak ahhoz nem volt kellő ereje, hogy Arad várát szabályos ostromzár alá vegye, mivel folyamatos csatározással kellett úgy-ahogy ellenőriznie az Arad–Lippa–Zám között húzódó területet is, amely a román és a szerb felkelőknek és a reguláris császári csapatoknak egyaránt felvonulási, Temesvárt erősítő és Aradot fenyegető területül szolgált.
Miután Arad várának csellel történő bevételi kísérlete december 4-én nem sikerült, majd a tíz nappal később lezajlott újaradi csatában Máriássy – általa bevallottan is – szégyenletes vereséget szenvedett, a kormány felmentette állásából, s Gaál Miklós mérnökkari ezredest nevezte ki a helyébe. Gaál azonban semmivel sem volt eredményesebb Máriássynál – ki ezt naplójában a maga mentségére nyugtázza –, sőt február 8-án Óaradról is menekülésszerűen kivonult, s csak Asztalos Sándor honvéd százados és Boczkó Dániel kormánybiztos határozott fellépése eredményezte azt, hogy a polgárházak kirablásával foglalatoskodó szerbeket a visszafordított honvédcsapatok meglepték, és kiverték a városból.
Máriássy alezredes ekkor már útban volt Görgey tábornok fel-dunai hadtestéhez, ahová áthelyezték. Végül azonban az időközben fővezérnek megtett Henryk Dembiøski altábornagynál kötött ki. Az ő kinevezéséről a következőket jegyzi meg Máriássy: „Megvallom, midőn ezt meghallottam, felforrt bennem a harag, először és mindenekelőtt Kossuth ellen, ki képes volt ezen önkényes tette által egy ily, a magyar sereget mélyen sértő és kompromittáló szegénységi bizonyítványt kiállítani; és másodszor ezen idegen ellen, ki elég szerénytelen volt egy őt, mint idegent semmi körülmények között meg nem illethető és semmivel meg nem érdemelt kitüntetést elfogadni. De végül, mint jó és hű fia a honnak, lenyeltem a keserű kortyot…”
Máriássy mint katona háborodott föl Dembiøski februári működésén. Az európai közvélemény részben lelkiismeret-furdalásból idealizáló szemüvegen keresztül nézte az 1830/
31-es lengyel szabadságharc közkatonáit és hadvezéreit egyaránt. Így Dembiøskit is, aki ugyan egyetlen csatát sem nyert 1831-ben, s hadmozdulatait a szerfeletti óvatosság, határozatlanság, az összecsapások előli kitérési reflex, az állandó visszavonulási készség jellemezte, mégis héroszként jelent meg Nyugat-Európában. Az ifjú lengyel radikálisok azonban „a nagy visszavonulások hősének” titulálták, egy fiatal tiszt, Ludwik Mieroslawski pedig 1834-ben francia nyelven Párizsban kiadott kétkötetes munkájában 1831 legrosszabb lengyel generálisát látta és láttatta személyében.
Máriássy János alezredes a közép-tiszai hadtest addig Kazinczy Lajos által vezetett hadosztályának lett a parancsnoka, s ennek élén vett részt Dembiøski Schlik tábornokkal Kassa és Eger között macska-egér játékot folytató eredménytelen manőverezéseiben. Ennek az lett a következménye, hogy Kápolna térségében – a fővezér számára váratlanul – döntőnek ígérkező ütközet alakult ki február 26-án. Ebben Máriássy hadosztályának mondhatni főszerep jutott, s működését részletesen leírja. Látszik, hogy a kézitusában is részt vett, mivel oly magávalragadóan eleveníti meg a csata számára legemlékezetesebb epizódját, mint az 1848-as emlékirat-irodalom egyik legkiválóbb harctéri memoárjában Karsa Ferenc a 21. zászlóaljat érintő összecsapásokat: „…a több száz lépésnyire előrenyomult… üteg minden fedezet nélkül volt, mit látván, a mellettem álló 34-ik számú sorezredbeli két zászlóaljból két századot Wolf százados parancsnoksága alatt futólépésben küldöttem az ágyúk védelmére. Ezen intézkedésem nemsokára nagyon is szükségesnek és helyesnek bizonyult, mert az ütegnek ezen könnyelmű előnyomulása kihívta a nemigen messze álló dzsidásokat a megtámadásra. Két százada ezeknek megmozdult az üteg felé; szerencsére az ütegparancsnok észrevette őket, s miután a védelmére küldött gyalogcsapat még nem volt mellette, gyorsan felmozdonyozott és visszavezette ütegét. A dzsidások erre megrohanták a két gyalogszázadot, de ezen kis csapat jókor négyszöget csinálván, bátran ellenállott a rohamnak, noha a dzsidások által körülvétetett. Erre egy oly szép lovassági harc játszódott le szemünk előtt, melyhez hasonlót én az egész hadjárat alatt nem láttam. A Poeltenberg által küldött Sándor-huszárok parancsnoka, Pollák alezredes látva a kis gyalogcsapatot körülvéve, helyből vágtatva küldött egy osztályt [két századot – K. I.] a dzsidások ellen, ezek természetesen visszaverettek és visszafutottak. De ekkor az üldözött dzsidásokat egy friss dzsidásosztály támadása megszabadította üldözőiktől, s úgy, hogy most a huszárosztály – miután a visszavetett dzsidások is megfordultak – e kettős túlerővel szemben hátrálni kényszerült. Erre Pollák alezredes maga jött a másik osztályával, s noha a dzsidások még egy harmadik osztály által megerősíttettek, huszáraink nem tágítottak, de vitézül verekedtek a túlnyomó ellenséggel, mindaddig, míg részünkről egy friss osztály érkezett segítségükre, kikkel egyesülve sikerült a dzsidásokat visszaverni. Ezen utolsó támadásban – elragadtatva felhevült vérem által s megfeledkezve parancsnoki állásomról – szintén részt vettem, mely rohamnál kardom több dzsidást leterített. Ezen személyes beavatkozásom a harcba, miután erre semmi szükség nem forgott fenn, bizonyára nem volt helyes, de 25 éves lévén, úgy hiszem, a hiba megbocsájtható”.
Az idézet utolsó mondatában némi önkritika is felfedhető. Görgey, noha kritikus helyzetben – a Győr és Komárom közötti visszavonulás során 1849. június 28-án és a július 2-i komáromi csatában – maga is több ízben vezetett lovasrohamot, a parancsnokok indokolatlan hetvenkedését nem értékelte különösebben. Ludvigh János kormánybiztos jegyezte le, hogy amikor 1849. július elején szóba került, ki legyen Komárom főparancsnoka, ha a főhadsereg levonul a Szegednél kijelölt gyülekezési pontra, Görgey odavetette: „…legjobb lesz Máriássy Jancsira bízni, és valami jó fogas tüzérparancsnokot melléje adni. Ő ugyan kapitulálni soha nem fog, felül ő az utolsó hordó puskaporra, és maga gyújtja fel, mintsem hogy valaha nevét kapitulációra adja”. Máriássy kicsit értetlenkedve maga jegyzi meg visszaemlékezésében, hogy amikor a 47. zászlóaljat személyesen vezette rohamra a Budavárán támadt egyik rés ellen, elismerés helyett azt az epés megjegyzést kapta Görgeytől, hogy „neked is több a szerencséd, mint az eszed”. A magyar fővezér ezzel mintha ugyanazt a véleményét fogalmazta volna meg, mint a Máriássy aradi működését értékelő Józef Wysocki, aki két század lengyel légionista élén mint őrnagy, majd alezredes, 1848. december 4-től 1849. január végéig részt vett az aradi harcokban: „Máriássy… fiatal, tapasztalatlan, de vitéz és türelmetlen katona…”
A február 26–27-i kápolnai vereség döntő mértékben Dembiøski tehetetlenségének tulajdonítható. A másnapi lovascsata, amelyben a Sándor-huszárok Görgey Kornél vezette nyolc százada Mezőkövesdnél szétverte Deym vezérőrnagy hét vértesszázadból és kilenc lövegből álló dandárját, jelezte a szerveződő honvédseregben rejlő lehetőségeket, amennyiben azt rátermett főparancsnok vezeti.
Máriássy a főhadseregnek és a parancsnoksága alatt álló hadosztálynak februári működését ismertetve lábjegyzetes polémiát folytat Dembiøskivel, pontosabban Dembiøski Danczer F. Alfonsz által kötetbe rendezett és 1874-ben Dembinski Magyarországon címen kiadott irataival, az azokba foglalt állításokkal, sorra cáfolva meg őket. A lengyel altábornagy grafomániás volt, nyilván önvédelmi reflexből. Kétkötetes munkát írt 1830/31-es lengyelországi és litvániai működését magyarázandó, s 1849-es bizonyítványának emlékiratokkal történő igazolására nyolc vaskos köteg iratot vitt magával Magyarországról. Az iratkötegek végül egy frankfurti antikváriumba kerültek, s Tisza Kálmán miniszterelnök vásároltatta meg őket a magyar államnak. Dembiøski visszaemlékezései meglehetősen önkényes fordításban jelentek meg magyarul, adalékokat szolgáltatva a Görgeyt árulással vádolók népes táborának.
Máriássy, aki a kiegyezés után szolgálatot vállalt a szerveződő honvédhaderőben, a személyes érintettség okán aprólékosan számba veszi Dembiøski közvetlenül vagy közvetve őt érintő állításait. Mivel visszaemlékezései akkor, amikor Dembiøski könyvét – a megjelenés után két évtizeddel – olvasta, már elkészültek, a cáfolatot lábjegyzet formájában illesztette a vonatkozó eseményeket taglaló szövegrészekhez. A kápolnai és a mezőkövesdi csaták eredményeit Máriássy az alábbiakban összegzi: „A hangulat a seregnél jó és harcias volt, melyet a lovasharc előnyös vége még tetemesen emelt. A seregnél általános volt a meggyőződés, hogy az ellenség vezérsége és vezetése gyenge kézben van, miután még akkor is, midőn a véletlen folytán előnybe jutott, azt kellőleg kihasználni nem volt képes. Mindazt összevetve, mit nem tehetett egy ügyes, értelmes és tevékeny fővezér ily lelkes sereggel, egy lelkesedés tekintetében lentebb álló sereget vezető gyenge fővezérrel szemben?!!!”
Nem tudható, hogy a „lelkesedés tekintetében lentebb álló sereget vezető gyenge fővezérrel”, Windisch-Grätz-cel szembeni kritikáját Máriássy nem Görgey 1851-ben Lipcsében napvilágot látott Mein Leben und Wirken in Ungarn in den Jahren 1848 und 1849 (Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben) című munkájából merítette-e. Máriássy ezt már naplója megírása előtt olvasta, s vele állandó polémiát folytat, de esetenként Gör-gey állításait igazolja. Visszaemlékezéseinek a kápolnai csatát követő napokat ismertető része többek közt annak bizonyítéka, hogy Dembiøski leváltását Klapka és a fel-tiszai hadtest tisztjei kezdeményezték. Görgey élére állt a joggal elégedetlenkedő tiszteknek, de a lengyel fővezér elmozdítása a jelen lévő kormánybiztos, Szemere Bertalan jóváhagyásával történt, s ezt Kossuth tudomásul vette.
A Tisza mögé húzódott, részben átszervezett honvédsereg négy hadteste március végén indítja meg új hadjáratát az „ideiglenes” fővezér, Görgey Artúr parancsnoksága alatt. Máriássy alezredes a tápióbicskei csatát követően, amelyben testvérbátyja, Gyula hősi halált hal, betegsége miatt nem vesz részt a tavaszi hadjáratban. Legközelebb május 5-én jelentkezik szolgálatra Görgeynek egy sváb-hegyi villában berendezett főhadiszállásán. Három hét telt el a Függetlenségi Nyilatkozat debreceni kihirdetése, a Habsburg-ház trónfosztása óta. „Engem ezen, a hazának semmi hasznot, hanem csak kárt okozó nagyszájú kihívás nemcsak sértett és bosszantott, de egyszersmind le is hangolt, éspedig nemcsak azért, mert az a velemszületett dinasztikus érzelmeimet sértette, de azért is, mert e tény kiragadta alólam azon biztos alapot, amelyen eddig állottam: a tiszta, kétségtelen törvényesség öntudatát, és azon térre vezetett, amelyen eddig csak elleneink álltak – a forradalom terére. – Eddig én a hazának szent és igazságos ügyét örömmel és lelkesedéssel szolgáltam. E forradalmi tény után csak hazámhoz való hű és rendíthetetlen ragaszkodás és fatalisztikus odaadás tartott fenn és vezetett.” Máriássy ezen felfogásával, még ha ezt évtizedekkel 1849 után vetette is papírra, nyilván nem volt egyedül az egykor cs. kir. zászló alatt szolgáló tisztek között. Mintha a trónfosztás értékelése kapcsán Görgey vallomását olvasnánk, aki meg volt győződve róla, hogy az orosz beavatkozást a Függetlenségi Nyilatkozat váltotta ki. Máriássy azonban nem tartozott Görgey hívei közé, s ezt a főhadiszálláson tapasztaltakkal magyarázza: „Ezen itt töltött estéken alkalmam volt észlelni azt is: Görgey hadtestparancsnokomat, Nagysándort nemcsak nem szereti, de gyűlöli. Rövid idő múlva meggyőződtem arról is, hogy ezen ellenszenv a két tábornok között kölcsönös.”
A május végétől ezredessé kinevezett és II. osztályú érdemjellel kitüntetett Máriássy János Nagysándor József I. hadtestébe beosztott hadosztályparancsnok volt. Emiatt részéről a nyári hadjárat ismertetésének hajtómotorja nem más, mint Görgey idézett munkájának az 1849 nyarán az I. hadtestre vonatkozó részeivel folytatott vita. Görgey ugyanis a nyári hadjárat kapcsán a június 16-i zsigárdi csatától kezdve az augusztus 2-i debreceni csatáig folyamatosan bírálja Nagysándor és hadteste működését, nemegyszer ragasztva rá „a gyáva” bélyeget. Máriássy mártírhalált halt közvetlen felettese gyengéit és érdemeit ismertetve önmagát is igazolni, menteni igyekszik. Meglátásai Görgey csúsztatásait, elhallgatásait illetően helytállók, hiszen a peredi csatában a fővezér mulasztása miatt nem került bevetésre Nagysándor serege, a július 11-i komáromi csatában pedig éppenséggel az I. hadtest állta meg legjobban a helyét.
A Görgeyt megbélyegző árulásmítosz egyik alapjául szolgált a vád, hogy Debrecennél tudatosan feláldozta az I. hadtestet Paszkevics tábornagy hatszoros túlerőben lévő orosz főseregével szemben. Görgey magyarázata az volt, hogy ő a túlerőben lévő ellenséggel szemben Nagysándor tábornoknak nagyobb óvatosságot ajánlott. Közvetett tanúk, így Bayer vezérkari főnök vallomásai szerint a Görgey diktálta és Nagysándornak futár útján küldött parancs az volt, hogy „a hadtestnek Debrecen mellett kell állást foglalni, és támadás esetében az ellenséget erélyesen visszavetni”. Hogy Nagysándor miért vállalta a nyilvánvalóan erősebb ellenséggel szemben az ütközetet, annak lélektani magyarázatát Máriássy maga adja meg a július 15–17-i váci csata ismertetése kapcsán: „Aki csak egy kicsit ismeri azon felettébb feszült viszonyt, amely a két tábornok között létezett, és tudja, mily óvatos volt Nagysándor Görgey parancsainak megtartásánál, az nevetni fog Görgeynek azon bárgyú állításán, hogy Nagysándor önkényesen megszegte világos parancsát. Ha Nagysándor ezt valóban tette volna, kétséget nem szenved, hogy Görgey őt ezért még aznap elmozdította volna a hadtest parancsnokságától.”
Ez, ha Debrecen harc nélküli feladása esetében minden bizonnyal nem történik is meg, magyarázattal szolgál a Görgey előtt állandóan bizonyítani akaró Nagysándor József eljárására, akiről egyébként maga Máriássy írja a július 11-i komáromi csata ismertetése kapcsán, hogy „személyére nézve igen bátor és vitéz katona volt, mint magasabb parancsnok sem a szükséges magasabb katonai képességgel, sem pedig az ehhez szükséges önállósággal és elhatározással nem bírt…” Ezzel együtt, ha Nagysándor tudja, hogy hat-hétszeres túlerő támadását kell felfognia, bizonyára nem vállalja az őt biztos vereséggel vagy éppen megsemmisítéssel fenyegető csatát. Az I. hadtest parancsnoka úgy vélte, hogy az orosz elővéddel áll szemben, amelyre ugyanúgy vereséget mérhet, mint azt két és fél héttel azelőtt, a váci csata első napján Leiningen tábornok III. hadtestével és Görgey Ármin alezredes különítményével közösen tették, amikor feltartóztatták a Zassz tábornok és Offenberg altábornagy vezette orosz csapatokat. Egy általa kivívott győzelem lehetett volna ugyanis a legfényesebb cáfolata Görgey vele szembeni kíméletlen kritikájának.
Máriássy ugyan nem hisz abban, hogy Görgey hazaáruló, Budavár ostromának ismertetésétől kezdve azonban mégis azt hangoztatja, hogy már az orosz betörés óta a megadásra készült, sőt, ha a branyiszkói áttörés február 5-én nem sikerül, akkor már télen kapitulál. Ez a következetes Görgey-ellenesség mindig akkor tompul, tűnik el, ha a vele való közvetlen találkozás epizódjait villantja fel egy-két mondatban vagy bekezdésben.
Máriássy János, akit 1849 őszén halálra, majd kegyelemből tizennyolc évi nehéz vasban töltendő várfogságra ítéltek, 1856 nyarán szabadult Olmützből. 1857-ben megnősült, Dessewffy Arisztid honvéd tábornok özvegyét, Szinyei Merse Emmát vette el feleségül, eleget téve mártír bajtársának tett ígéretének. 1869-ben ugyanaz az uralkodó, akinek nevében húsz évvel korábban kötél általi halálra ítélték, kinevezte honvéd ezredessé és a kassai III. számú honvédkerület parancsnokává. 1871-ben tábornok lett, 1876-ban a Lipót-rend lovagja, 1879-ben altábornagy. Miután 1887-ben nyugdíjba vonult, a következő évben a bárói címet is sikerült megszereznie. 1905-ben hunyt el Budapesten.
Visszaemlékezéseit többszöri lendülettel csaknem fél évszázadon át írta, s 1894-ben készült el vele. Kikötötte, hogy csak Görgey Artúr halála után adható ki. Görgey tizenegy évvel élte túl egykori ezredesét. 1867 után semmilyen katonai, hivatali megbízást, címet, rangot nem kapott.

Kovács István