Jules Laforgue

POJÁCÁK

I

Nyakuknak merő oszlopára
Mereven felszökken, idem,
Kenceficétől szőrtelen
Orcájuk nagy vízfejü spárga.

Szemük kába a végtelen
Megbocsátás ópiumától,
Bohóc-szájuk úgy bűvöl-bájol.
Mint furcsa nagy muskátlifej.

E száj hol elrekedt csatorna-
Nyílás, amely jéggel teli,
Hol meg éppen földöntuli
Transzcendens mosolyú Gioconda.

Lisztes pofájuk fekete
Selyem tökfedőbe csavarva,
Nagy lúdtalpuk klaffog kacagva,
Orruk fintorgó lóhere.

Gyűrűjük pecsétjébe zárva
A szent ganajtúró bogár.
Gomblyukukban pompázva áll
A parlagok pitypangvirága.

Azúrt falnak, kék égi színt.
Máskor meg éppen főzeléket,
S rizst, mely kosztümüknél fehérebb,
S kemény tojást meg mandarint.

Sápatagok e nagy családja,
Istenhez nincsen sok közük.
Hisz’: „Minden a leggyönyörűbb
E leggyönyörűbb karneválba’!”

II

Holdból kapott igék
Szívükre tetoválva,
S mindjük fő tudománya:
„Meg kell halni, komék!”

Ahol szűzet temetnek,
Buzgón kísérik ők.
Nyakukat úgy vivők,
Mint kik gyertyát emelnek.

Fárasztó egy szerep,
Kivált mert hazatérve,
Nekik nem jut becézve
Hű hitvesi kenet.

E sok holdbéli dendi,
Ki válogatni rest,
Szőkét-barnát vegyest
Kész körülédelegni.

Mert e nép ám blazírt,
S ha tán elő is fordul,
Hogy Szoknyáért bolondul
(Mi sebre kötöz írt),

Higgyétek el, csupán csak
Hogy jusson egy kebel,
S ha nem, hát párna, mely
Tudós fejükre várhat.

Nyakuk meresztve, míg
Teszik, hogy mit se tudnak,
Hangjukkal súgva-búgnak,
De csalfák szemeik.

– Erkölcsük tiszta-kényes,
Jobb már nem is lehet
(Akár a kromlechek,
Vagy a nagy gyárkémények).

III

Mert éjente szobrok körül
A parkok mélyén leskelődnek,
De csak lepleket viselőknek
Nyujtják karjuk – igéretül.

Kettesben maradva a Nővel,
Olyanok, mint egy harmadik,
Holnap, tegnap – mindegy nekik,
S szívből semmit se várnak ők el.

Elfúlt hangon, révetegen
S őrjöngve esküsznek: „Szeretlek!”
Aztán egyszeriben lehülnek:
„Ha nem, hát nem, jó istenem!”,

Míg a nagy Ő, magafeledve
– Micsoda holdkór szállta meg? –
Karjukba omlik, a bevett
Illemnek nem épp megfelelve.

IV

Köpenyujjuk mint fűzfa, lig-leng,
S a mély megbánást színlelik
(Hát hevesek voltak kicsit),
Aztán vadul járják a dzsigget,

S bőgik: „Angyal! Lelkünk rokon!
Örökké!” – s közben azt gondolják:
Na most már gyorsan rá a spongyát!…
S tőlük ezt ne is vedd zokon,

Mert az ötletre, hogy akadna
Századunkban is nő, aki
Magát még komolyan veszi,
Olyat kacagnak ők, hogy csak na!

Követ rájuk ne dobjatok,
Kik egy bugyogónak bedőlnek!
Csak meg ne kövezzétek őket!
Ó, páriák, ó, pierók!

V

Kis ministránsai a Holdnak
S kiváló lunológusok,
Egyházuk bárkinek nyitott
S mindennél felvilágosultabb.

Úgy vélik – s szemük ráncban ül,
Papi ornátusuk világlik –,
Hogy a botrányos alvilág itt
Csak egy a száz kocka közül,

Mit Szerelem és Eszme vet,
Nyilván, hogy játszva ezt a játszmát,
Végre maguk is kihalásszák
A saját létértelmüket.

S hogy nincs köztük, ki többet érne,
De garniszállónak ne vedd,
Mit halhatatlanabb követ –
Hisz’ egymásra vagyunk itélve.

És végül is – egyszerüen –
E botcsinálta ellentétek
Mihozzánk fel amúgy se érnek,
S legfőbb tudás az Úgy legyen!,

A szép szerep az, drága társunk,
Hogy életed teljesen éld,
S ha le is törik a veséd,
Az egészre csak rá se rántsunk.

Somlyó György fordítása