Falcsik Mária

ASSZONY A NAPLEMENTÉBEN

Kertedben ér az alkony: körül magas falak.
Bent háziszorgalomban sürgődő férfiak.
Léted már únt rutinnal jogot nyer általuk:
ne bánkódj hát, ha mállik a régi baby-look.
Ha őrködő figyelmed egy percre fellazul,
nincs vész: kirakva immár, egész a nagy Pazl.
Fedőd alól ha szökne őszinte gőz: ne bánd.
Ne félj, ha mindent átjár savanykás füst gyanánt
– mert nincs már benned ándung lehetni kedvesebb –
a mindinkább kivallott, terjengő kozma-kedv.
Éned, mint kő a vízben, ha kíméletlenül
érvényes törvényeknek enged s alámerül:
ha mind renyhébben rejted, mit őrzöl legbelül,
s szándéknál súlyosabban immár orcádra ül,
ne aggódj úgy miatta. A nyárnak vége már.
Termése gúzsba kötve, stréber kévékben áll,
s a Napnak, mely tolakvón dárdájával döfölt,
lángját felissza lustán a konyhakerti zöld.
A házba-húsba függés fekélye költözött.
Terjeszd ki barna szárnyad befőttjeid fölött.