Doboss Gyula

FAHÉJAS PIRÍTÓS

Györe Balázs: Boldogkönyv
Fekete Sas Kiadó, 2001. 117 oldal, 896 Ft

„Györe Balázs új könyve annak az Írnoknak a műve, aki felesége betegségének krónikásaként a korszak betegségét örökíti meg.” (Sándor Iván találó szavait idéztem a szép, kemény táblás borítóról.) Megvallom, egy kicsit félve kezdtem forgatni ezt a könyvet a depresszióról – azt hittem, csak arról fog szólni. Belenézegettem, majd két szuszra végigolvastam. Azután elégedetten tettem le: tényleg boldog könyv. Hogy is lehet ez? Az író a legnehezebb megoldást választotta, arról beszél, ami közvetlenül és fájdalmasan érinti, ráadásul nem a távoli múlt eseményéről, hanem a folyamatos jelenéről. Ez a legnehezebb: átformálni a friss, még meleg élményt. Különféle technikákkal élnek ilyen esetben az írók. Mostanában az egyik legdivatosabb a nyegleséget emelni álarcul vagy áltrehánysággal, ügyetlenkedéssel túllendülni a valóban nehéz formaalkotási problémákon, esetleg durvasággal elhessegetni az önveszélyes érzelmeket.
Itt semmi hasonló nem történik. Amit Györe művel, az az etikus írásmód. Kulcsmondata ez: „Nem akarok csalni.” (A művészettel kapcsolatban etikusságot emlegetni igen kockázatos, félreérthető, de most mégsem tudok jobb kifejezést arra az egyetlen méltó írói törekvésre, amely minden erőfeszítésével azon van, hogy organikus mű jöjjön létre, melyben sem az alulstilizáltság, sem a díszítés hamissága nem kap helyet.) Még egy, talán ijesztő jelző: terápiás alkotásról van szó. Születhet-e az (ön)gyógyítás szándékával érvényes irodalom? Úgy látszik, hogy a legkiválóbb írók esetében, akiket a Boldogkönyv szívesen idéz, igen: egy Thoreau, M. Lowry, F. Fitzgerald tolla alatt. Az ilyen terápia rendkívüli írói erőt tételez fel, melynek az akaraterő is része. Úgy kell kiirtani mindenféle sajnálat legcsekélyebb nyomát is a szövegből, hogy ne ridegség keletkezzék a hiányból. Krónikásunknak van néhány elegánsan kimunkált megoldása erre.
Mindenekelőtt az antimetaforikusság és a természetesség. Mikor például elmeséli, hogyan úszott be a Luppa-szigetnél a vízbe. Így ír: „Ahogy haladtam beljebb, egyre beljebb, épp elhagytam a kis Luppa-szigetet, már hidegebb lett a víz, megfelelően hűsített. Hagytam magam sodorni. Ha esős, hűvös időben úsztam, akkor melegített a víz.” Egyfelől igen erős asszociációs hatása van ezeknek a mindannyiunk életéből ismert érzéki élményeknek, másrészt a visszafogott pontosságnak, mely megengedi, hogy saját feltoluló emlékeink rakódjanak rá a tulajdonképpen csak inspiratív, indukáló szövegre. Micsoda mándys puritánság itt, hogy a víz „megfelelően hűsített”. Többször leírja, hogy kerüli a szép mondatokat, fél tőlük. Azt mondja: „Ép mondatokat sem akarok írni. Olyan mondatokat akarok, mint a betegség. Roncs mondatokat.” Majd kételyeiről számol be, hogy nem tud ilyeneket írni, nem lehet betegen fogalmazni. „Hegekkel legyenek tele a mondataim!” – sóhajt fel. Hegek sincsenek a mondatok szintjén, vannak viszont a műben, amely mozaikos szerkezetű, gyakran hat-nyolc soros bekezdésekből áll, külön kis miniatűr epizódokból, tipográfiailag is elválasztva egymástól. A cserepekre hulló életegész összeillesztett szövegdarabokban mutatkozik, mintha méretre szabott formákból borítaná ki immár megváltoztathatatlanul végérvényes öntvénymondatait az író. Így ez az írásmód egyszerre kelti a darabosság hatását vagy a szétesés benyomását, másfelől a megbonthatatlanságét. Ezt a töredezett felszínt a hangulati, érzelmi mélystruktúra tömbszerű vagy áradásszerű egysége, a benső viszonylagos stabilitása tartja össze.
Férjről, feleségről van szó, a lányukról, aki verset ír; sétákról, sportokról, takarításról, limonádékészítésről, egy pusztuló, némileg elhanyagolt csobánkai kertről és az irodalomról, amely ugyanúgy része az elbeszélő mindennapjainak, mint a valóságosnak nevezett élet. Sokan kedvenceinket olvashatjuk újra a Boldogkönyv-ben: a Robinson-t, Beckettet, Kosztolányit, Ottlikot, Tandorit. De nemcsak a vendég szövegek működnek motivikus kötőanyagként, élményhordozóként és rendkívül hatásos hangulati effektusokként, hanem azok a bizonyos kistörténetek: („A Körös nevű kirándulóhajót szeretted. Óriási hullámokat csinált. Ringatta a kielt. Egyesek szerint ez a hajó csinálta a legnagyobb hullámokat a Dunán. Integetnek a sétahajó fedélzetéről. »Jön a Körös« – kiáltották a parton, és beszaladtak az emberek a vízbe.” Vagy: „Boldog vagyok, mondta a lányom az előszobában a nyakamba borulva hajnali fél 4-kor, amikor hazajött végre és én fellélegeztem. Nem tudtam, hol van. […] Az angoltanárával […] mászkált a városban egész éjjel, mondta. »Boldog vagyok!« Ennél a mondatnál be is fejezhetném ezt a könyvet. […] Senkitől sem hallottam ezt a mondatot földi pályafutásom alatt. Nehezen aludtam el.”) Az ilyen előzmények nélküli és tovább nem szőtt jelenet nagy erővel és messzire sugárzik a könyvben. Györe Balázsnál sok ilyen részlet lüktet, élteti az epikát, amely a hagyományos cselekményről, jellemről veszteség nélkül mondhat le, mert mindezt mással pótolja, atmoszférával és a zenei szerkesztés varázsával.
Tulajdonképpen a természeténél fogva mindenkor jelen idejű vagy időtlen idillt mutatja, de szétterítve az időben, s így mégis alakulásában: Van egy múltbéli idő, evezésekkel, nyaralásokkal, olvasással. A fiatalság kora ez. Van egy jelen idő, az egyetlen szerelem ideje. („Az az egyetlen szerelem, az unalom, a betegség, az elcsúnyulás és a másfelé való álmodás és az ezerszer szökni, menekülni akarás és mindig ottmaradás.”) Az igazi szerelem: a fáradság, a kötelesség, a kitartás – ez válik irodalommá. „Tartozom a feleségemnek ezzel a könyvvel. Sok mindennel […] tartozom neki, de ezzel a könyvvel legfőképpen […]. Tudnia kell, hogy amíg ő a betegágyában fekszik
a kórházban, azalatt én megpróbálom boldoggá tenni. Megkísérlem. Neked írok. Én vagyok. Itt ülök az ágyad szélén […]. Vigyázok rád.” Milyen komolyak és igazak azok a helyek, ahol az írói lét feltételeként beszél a krónikás a társról, aki van, de nem zavar, aki „békén hagy”, hogyha az alkotómunka körülményeinek megteremtése szükségeltetik, a csönd, a magány. Nagy szavak helyett ilyen meghatott dicséretek hangzanak el: „Engem a feleségem sohasem bántott, piszkált, mindig békén hagyott.” A harmadik síkja az idillnek a lehetséges, a jövőbe vetített. Ez a remény, a várt gyógyulás ideje.
A három síkon megjelenített idill nosztalgikus, erősen érzelemteli és indulatos elbeszélést hoz létre. De ez a megzabolázott indulat, halk szó erős esztétikai feszültséget hordoz, a robbanás előtti csönd fenyegetését.
Tematikai és hangulati váltások vibrálnak, néha egy-két mondaton belül is, az ironikustól a tényszerűn keresztül a filozofikusig és tovább. Például abban a részben, amelyet így kezd: „Vajon megvan-e még talpam nyoma a csobánkai asztalon? Meg kellett néznem valamit a legfelső polcon, ezért föl kellett állni az íróasztalomra.” Ekkor eszébe jut egy álom egy téli turistaházról, ahol sílécek, botok vannak, kesztyűk és sapkák az asztalon, hangos beszéd. És a következő pillanatban dokumentumhűségű leírás következik (az OSZK Fölöspéldány Központjáról, ahol napi hatórás állást kapott az elbeszélő), nevekkel, dátumokkal, számokkal.
Györe Balázs a szerkesztő, műfordító, irodalomszervező, a lírikus, a prózaíró, a szuggesztív előadó hatások és belső fejlődés útján csiszolta ki alkatához kezdetektől közel álló stílusát és műfaját: a morálfilozófiai meditatív naplót. (A kilencvenes évek második felétől keletkezett prózái e jellegben íródtak, s ciklusszerűen kiegészítik egymást.) Ebben az individuális műfajban mégis valami nagyon is a levegőben lévő közös dologról szól. Mintha volna nemzedéki vagy talán szélesebb korosztályt jellemző életérzés, mely a defenzívába kényszerült, tanácstalanná vált értelmiségi réteg sajátja. Azoké, akik az érzelmi-intellektuális szférában léteznek igazán, a társadalmi cselekvéstől, sőt érdeklődéstől is megcsömörlöttek, de konokul és halkan, passzív rezisztenciával tüntetnek a személyiség pszichikai-etikai-esztétikai szabadságáért. Ez a mai hazai rosszkedvű réteg irodalmi-művészeti önkifejezéseiben mintha az egykori amerikai beatnemzedék szituációját élné meg, s hozzájuk hasonlóan már legfeljebb a benső hiányok és diszharmóniák felszámolására törekszik. Ebből természetesen adódik a köznapi, a privát szféra, a családi kapcsolatok centrumba emelése, a természethez való visszatalálásnak, a kötelesség parancsának, az egészség-betegség állapotának tematizálása.
Az amerikai minimalista irodalommal szinkron jelenségként értékelhetjük Györe Balázs prózáját, mely korszerű és magas színvonalú kifejeződése a fenti világérzékelésnek. Az sem véletlen, hogy ő maga az egykori Üvöltés-nemzedék írásairól többször mint erős inspirációról vall, s ars poeticus utalásai, palimpszesztjei a Hemingway–Kerouac–Carver vonulattal hozzák rokonságba. Meghökkentő és természetes, ahogyan a nehéz, személyes élet kis pillanatonként történő rögzítésével műtereppé válik, és sorsszerűen összetalálkozik vagy egy úton jár az írói vonzalmakkal. Györe persze elvileg bármi másról is írhatna, de őt a nem jelképesen értett betegségtéma érinti meg kikerülhetetlenül, a gyógyulás és művészet egymásra vetített értelmezése és „az egyetlen valóságos dolog […] a kötelességek elmulasztása miatti bűnhődés” problematikája.
Emlékezetes motívum a könyvben a fahéjas pirítós. Az egyik Salinger-storyból tudja meg az író-elbeszélő, hogy létezik ez az étel, és amikor kipróbálják, nagyon ízlik nekik. Nem tudom, milyen a fahéjas pirítós, de sejtem, hogy finom, valami visszafogottan gazdag íz, fűszeres és rejtélyes, és akik ezt fogyasztják, egy időre békességben vannak önmagukkal és a világgal.

Doboss Gyula