Schein Gábor

ASZTALBONTÁS

Takács Zsuzsa: A letakart óra
Magvető, 2001. 50 oldal, 1190 Ft

Takács Zsuzsa költészete a kilencvenes évek közepe óta egyre inkább a könyvben és nem az egyes versekben találja meg a számára legmegfelelőbb teret. 1998-ban megjelent kötete, A bűnök számbavétele olyan narratív rendet épített fel versekből és elbeszélésekből, amelynek több kezdete és befejezése volt, ám minden kezdetben hasonló konstellációk mutatkoztak meg, amelyek a bűn és a halál sokszor abszurd kapcsolatát mind mélyebben elsajátítva egymás megfordításaiként olvastatták újra a szövegeket. A letakart óra ugyanilyen újrakezdésekből, folyamatos újraírásokból épül fel, szerkezete mégis áttetszőbb, az idő grammatikai hármassága szerint szerveződik. A különálló záróverset megelőző három ciklus a címadó vers három változatával a jelen, a múlt és a jövő témáját nyitja meg. Az időnek e hagyományos szemlélete itt nem az élet és a halál hozzá kapcsolódó konvencionális képzeteinek kölcsönöz nyelvi alapokat, hanem konkrét tereket tesz bejárhatóvá. Jól ismert utakat a városban, a mindennapok szűkebb helyeit, szobákat, egy személy legintimebb környezetét. E konkrét terek azonban az emlékezés munkája által allegorizálódnak. A konkrétság és az allegorikusság között vibráló elbeszélés- és leírásrészletekben sem a múlt, sem a jövő nem ürességként nyilvánul meg, hanem a jelentések várakozásteli rommezejeként. A tereket bejáró időnek ezeket a mozgásait a könyv következetesen jelöli. Mintegy az olvasás útjelzőiként bizonyos szöveghelyeket dőlten szedve kiemel, jelezve, hogy amiről eddig beszéltünk, nem az olvasás eredménye, csupán feltétele, hogy aztán követni tudjuk a „tréfák” és „cselek” sorát. Hiszen az idő tréfái egyben az írás tréfáivá is válnak: „a legfőbb tréfa, / hogy nem is idő: egy kapuszárny / nyílása-zárulása megszabta tér / a jelenünk; lángoló karika, / amelyen pattogó parancsszóra / átvetjük magunkat, és közben / egy cirkuszi zenekar fanfárai szólnak” (A letakart óra).
Az allegorikus képeket azonban az emlékezet szinte minden esetben furcsa, néha bizarr módon elmozdítja, törésekben, kizökkenésekben mutatja meg, szinte mindig az irónia gesztusaként. E kizökkenések bizonyos esetekben köznyelvi frázisoknak a szó szerinti és az átvitt értelem közti lebegtetéséből fakadnak, ami a kijelentéseket egyszerre vonatkoztatja magára a nyelvre, azaz az idő tréfáinak terére, illetve a konkrét és nyelvi terekben egyszerre mozgó személyességre. Így persze az is termékenyen eldöntetlen marad, hogy a konkrétnak tűnő tereket az emlékezés alapítja-e, vagy a terekhez kapcsolódó allegóriák irányítják az emlékezetet. A köznyelvi frázisok kizökkenésére és lebegtetésére jó példával szolgálnak az imént idézett vers későbbi sorai: „Borotvaélen ki nem táncol itt? / Ki mondhatja, hogy csillaga / feljövőben, mikor egy féltégla / fejére éppen esni kezd, / amíg egy építkezési területen kószál, / reményei nyílnak és tavasz van.” Aligha véletlen, hogy a vers zárlata a kizökkent idő drámáját, a Hamlet-et idézi, a harmadik felvonásnak azt a jelenetét, amikor Hamlet imazsámolyán térdepelve pillantja meg Claudiust, s bár megtehetné, hogy bosszút áll rajta, nem teszi meg, hogy ne jusson érdemtelen üdvösségre: „Imádkozzam bársonytérdeplőmön inkább / (ahogy a 3. felvonásban tesz Claudius), / hogy részem legyen az általános / irgalomban; […] / Ne tétovázzon Hamlet ekkor ölni meg.” Az idő kizökkenése azonban Shakespeare-nél eredetileg nem egy múltbeli esemény következménye, hanem állapot („The time is out of joint”), ahol egy korábbi rend önmagukban értelmetlen töredékei közt csupán a mind kétségbeejtőbb nem tudás tettei keresztezik egymást, és ha valami helyretolhatja a kizökkent időt, az csakis a „tréfa”, a „rút csel” elfogadása lehet, hogy helyére kerüljön az időben, ami úgy van itt, hogy nincs jelen. A halál és az élet szigorú elhatárolásával hagyományunk e jelenlétet kísértésként (rossz tréfaként) beszéli el, holott az emlékezés természetes sajátságáról van szó. Innen tekintve az élet legfondorlatosabb kísértője persze a halál, a régi allegóriák nyelvén szólva a „Kaszás”, aki A hely című vers végén ugyanazt a halálos tréfát ki tudja hányadszor elsütve éppen úgy jelenik meg, ahogyan a középkori moralitások elképzelték: „Akartam volna szólni búcsúzóul, / de ki hallgat egy tizenkét éves gyerekre? / A képen látható fa alatt ott állt az ismerős / figura, a Kaszás, és fűrészelte! A fát. / Én világosan láttam.”
A halál tréfájával szemben azonban ott az életé. Ugyanaz, amivel már Hamlet esetében is találkoztunk: adjon bár számot magáról a halál mégoly világos jelekben, az élet, amíg csak teheti, vagyis az úgynevezett utolsó pillanatig, nem vesz róla tudomást („ami a legképtelenebb: / nem hiszem el, hogy meghalok”), azt mondja, káprázat, azt mondja, „egy porszem ő az ész szemét zavarni”. Takács Zsuzsa könyvében is több ilyen abszurd és a költőnő korábbi írásainál sokkal szabadabb humorú „kísértettörténetet” olvashatunk. Ilyen például A trójai faló állhatatosságának allegóriája, amely a mitológiai hagyomány legnagyobb hadicselének emlékébe rejtve beszéli el, hogyan kerül bele ez a porszem – mindig ugyanúgy – a jelen, a múlt és a jövő szép rendjébe, elrontva az órát, amit ezután jobb letakarni: „A csel / mindig beválik. Itt ülök oldalamhoz / szorított karokkal, arcom elrejtve. / S halálra kaszabolnak minden alkalommal, / és ezen annyira meglepődöm, mint először.”
Az allegorikus képek eltoltsága, kizökkentettsége, ami e költészetben az élet és a halál kölcsönös kísértésének legnyilvánvalóbb nyelvi jele, nem csupán „helyretolhatatlan”, helyrehozhatatlan töréseket von maga után. Általa maga a beszélő is elveszíti helyét, mintha a kísértet azzal állna bosszút, amiért megpróbálták kizárni az élők világából, hogy „cserébe” kirekeszti az élőt a jelenlétének addigi bizonyosságából, azaz kísértetté változtatja őt is, akinek ezután saját otthonába, legintimebb helyeire csak az emlékezés cseleivel sikerülhet belépnie. Így történik ez A látszat lebontása című versben, amely húzásról húzásra akkurátus pontossággal követi a kölcsönös cselek játékát: „A szüntelen feléd forduló arc néz, / nem kell szólnia. Nyaka enyhén / vállai közé süpped, rajtad tartja / pillátlan szemét. / Lélegzetvételét / hol hallani, hol nem. Ismer / végletes gondolataidról, ez látszik. / Máskor meg úgy találod, papírból / van ez az arc, élettelen tehát. / De ha így volna, hogyan / közeledne magától? / Tetszésre lenni leghőbb vágyad, / ám teljességgel lehetetlen. / Ő volna, aki kitiltott minden / helyről, ami otthonod lehetne, / de szüntelen eszedbe idéz / egy elveszített kertet? Legmélyebb / kétségbeesésedben úgy gondolod: / Tetszésre lenni leghőbb vágyad, / ám teljességgel lehetetlen. / Ő volna, aki kitiltott minden / helyről, ami otthonod lehetne, / de szüntelen eszedbe idéz / egy elveszített kertet? Legmélyebb / kétségbeesésedben úgy gondolod: / »csak ott voltam boldog«.”
Az a humor, amely Takács Zsuzsa verseiben megszólal, mintha fordítottja lenne a Bahtyin által felidézett „húsvéti nevetés”-nek. Húsvét idején a régi hagyomány még a templomokban is engedélyezte a nevetést és a szabad mókázást. Ezekben a napokban a pap a szószékről a legkülönbözőbb történeteket és tréfákat adta elő, hogy a hosszú böjt és bűnbánat után örvendezve újjászülő vidám nevetésre fakassza híveit. A letakart óra, amint A megfosztás rítusa című vers kísértő tréfája mutatja, amely szép sorjában visszaveszi a hitet, a reményt és a szeretetet, nem csupán a templomi téren, de a vallásosság legszélesebben értett közegén is kívül kerül, hogy annál erősebben hagyatkozzék az immár minden tételes tartalomtól kiüresedett szakralitásra, ahol az idő tréfái, az élet és a halál kölcsönös cselezgetése közepette keresi helyeit az emlékezet. A halált legyőző húsvéti nevetés helyett a halál rekedtebb, gúnyos nevetését hallani, a halálét, aki – nem szeretvén az újdonságokat – megjelenhet egy különös vendég alakjában is, de mintha jobban kedvelné a kövér, petyhüdt, vizenyős tekintetű igazgató ízléstelen szerepét, aki a fiatal, igyekvő munkatársai szeme láttára egy intézeti táncmulatságon „hitvesük nyakába / cuppog: – Carramba! –” (A másik változat). De hallani a halált legyőzni nem képes élet nevetését is, azt, amelyről valaha Heine beszélt, amikor megjegyezte, „az élet alapjában oly sorsszerűen komoly, hogy nem lehetne elviselni a patetikus és a komikus összekapcsolása nélkül”, és amelynek kínos tartalmai kellemetlenebb tréfamesternél, Nietzschénél szólaltak meg, amikor egy derűs pillanatában leírta: „ha a mából másnak nincs is jövője, éppen a nevetésünknek van”.
Takács Zsuzsa lírája szinte minden poétikailag lényeges pillanatában újraértelmezte Pilinszky költészetéhez fűződő viszonyát. Úgy vélem, e könyvben vált számára Pilinszky világa végképp olyan idegenséggé és bizonyos értelemben befejezett múlttá, amelynek várakozásai ugyan rokonok az övéivel, de allegorézisének eszkhatologikus jelentésessége ellentétes a kizökkentség üres szakralitásával.
A Széljegyzet című vers mottóként idézi a Szálkák ars poeticaként is értelmezhető sorait („az istenek és köztünk ernyedő / fonal irányát olvasom”), majd egy a halál által kísértetiessé változtatott szobában nem csupán elszakad az emberek és az istenek közt Pilinszkynél még ernyedten ugyan, de szakadásmentesen húzódó fonal, hanem maga a kapcsolat is eltolódik, kizökken (az istenek talán csak szélfútta, kirojtosodott függönyök), és ha élnek is istenek e kísérteties térben, csak szánakozhatnak a halandók sorsán, és tehetetlenségüket panaszolhatják.
E térbe maga a húsvét is furcsa, idegen maskaraként vagy egyenesen kísértetként tér vissza. A Királyi nap című vers látogatója, aki egy felismerhető budai villamosvonalon utazva fokról fokra alászáll a város infernális rétegeibe, és végigtekint birodalmán, mint egy király, fogadva a hajléktalanok, a megcsonkítottak, „a zöld reményhatáron” átszököttek abszurd üdvözletét, távozván megváltoztatja és betölthetetlenül hagyja „birodalmában” a húsvét ígéretét: „Pedig: erre született, amikor minden / harang reményről beszélt; egy leszek közülük / mondta; de most mintha nagyítón át / nézné a szabad szemmel láthatatlan, / fürge, földön csúszkáló lényeket.” A kötet egyik zárlataként is olvasható A karácsonyi vendég című vers: vézna idegenje az infernális birodalmát, Budapestet bejáró királyhoz hasonlóan lép be minden évben egy család karácsonyi ebédjére, valójában azt sem lehet tudni, miért jön, nélküle mindenesetre nem kezdődhet el a ceremónia, amelyet húsvéti vacsorává változtat. Ez a különös, kísérteties agapé azonban sem felszabadulást, sem megváltást nem hozhat: „Ő, aki asztalhoz vezetett minket, / asztalt bont, elmosogat, felmos. / A maradékot háromszáz hatvanöt részre / osztja, és köszönés nélkül távozik. / Ő a bűnbak, depressziónk és viszályunk / kiváltó oka. Ő az áldozati bárány, fehér / abroszunkon otthagyja vére pecsétfoltjait.”
A kötet másik, tulajdonképpeni zárlatában, A későbbi személy című versben, amely a befejező Cáfolat cikluscím alatt egyedüliként szerepel, a jövő kísértete, aki már „valaki másé”, végül minden eddigi beszédet, minden verssort visszavon, és a magáénak nevezi őket. E kísértet történetét azonban, „akit nem ismerek még”, a könyv nem beszélheti el. Az eljövetelét ígérő vers valóban ígéret és remény marad, hogy az ő vendégsége mást hoz, mint a kötet szereplőié, valóban cáfolatot.

Schein Gábor