Voigt Vilmos

TŰZ ÉS VÍZ

Kovács Ákos: Játék a tűzzel. Fejezetek a magyar tűzijátékok és díszkivilágítások XV–XX. századi történetéből
Helikon, 2001. 188 oldal, 92 kép, 2980 Ft

Egyszemélyes művelődéstörténeti irányzat Kovács Ákos. A mindennapi élet jelenségeit vizsgálja. Újszerű, olykor meghökkentő, mégis mindenki által ismert szokások, ünnepek, tárgyak világába kalauzol. Módszere az, hogy egy-egy témához óriási méretű anyaggyűjtést végez: százszámra szedi össze a szöveges falvédőket, lefényképezi az ország madárijesztőit, az országúti közlekedési balesetben elhunytak rögtönzött emlékhelyeit. Korábban múzeumi kiállításokban végződött e kutatás, ám már ezekhez is művelődéstörténeti értékű, jó, részletező katalógusokat adott. Szereti, ha az általa összegyűjtött adatokat különböző szaktudományok képviselői is megnézik, és kísérő tanulmányokat írnak. Az első világháború katonaemlékeiről készült kötet a legnevezetesebb ezek közül. Minthogy az emlékművek már állami megrendelésre készült alkotások voltak, Kovács Ákos a hatalom és a mindennapi élet szokásvilágának összefüggéseit kezdte vizsgálni.
Újabban már nem interdiszciplináris segédcsapatot toboroz egybe, hanem ő maga ad ilyen nagyívű kultúra- és kultúrpolitika-történeti áttekintéseket. A Feszty-körkép kapcsán a hazai panorámák életrajzát írja meg. Szent Kristóf kultuszát az autószentelés modern szokásának távlatából vizsgálja. Míg korábbi összegezéseiben a tárgyak, jelenségek trivialitása lepte meg a látogatót/olvasót (mint például a tetoválásról vagy az orosz tolvajvilágról írott munkáinál), újabban maga tesz társadalomkritikai, legtöbbször művelődéspolitika-kritikai észrevételeket. Anyagát tendenciózusan válogatja ki: szeret a kultúraszervezők üzelmeinek nyomára bukkanni, egy-egy jelenség sajtókritikájára utalni. Ami régebbi művei adattárában „butaság”, „félműveltség” szóval volt jellemezhető, most egyre inkább a „propaganda”, az „illúziógyártás” rubrikái közé kerül.
A mostani tűzijátékkönyv még enyhébb változata a társadalmi polémiának (még az 1999 augusztusában közzétett előzetes közléshez képest is): nyilván azért, mivel ebben a régi korszakok is bemutatásra kerülnek. Persze itt is lehetséges áthallás: és ezt nem csak az utókor képzeli így. A tűzijátékok története jól mutatja, hogy a szervezők mindig elégedettek voltak, a közönség mindig jobbat várt, mindig van rossz idő, és mindig van közlekedési káosz, mindig vannak ügyeskedők, a közpénzek mindig eltűnőben vannak. Még azt is hozzátehetjük mindehhez éppen a tűzijátékok kapcsán, hogy a régebbi ideológiák égre lövellése mára legalábbis megmosolyogtató, olykor egyenesen ellenszenves igyekezetnek tűnik. Csak azt felejtik el olykor, hogy a holnap ugyanígy vélekedik a ma népünnepélynek szánt jelenségeiről.
Kovács Ákos monográfia- (pontosabban gazdagon illusztrált kismonográfia-) sorozatában voltaképpen egy újszerű szokáskutatás körvonalait mutatja be. A magyar néprajztudomány például még a modern farsangok és a templomi betlehemek kutatásáig sem merészkedett el. A művelődéstörténet pedig Mátyás király reneszánsz ünnepeit ugyan leírta, de a Gyöngyösbokréta vagy az Eucharisztikus Kongresszus esetében már csak lelkesedett meg fanyalgott: már a tényeket sem írta le pontosan, tudományos alapossággal. Kovács Ákos mostani könyvében végre sok adat és dokumentum található, ezek egymásutánja igazán érdekessé teszi a művet. Ám még itt is hiányzik mondjuk a közönség bemutatása, még itt is csak anekdotikus a történelem folyamatának érzékeltetése (mondjuk a rendszereken átívelő pirotechnikus, Petróczy Gyula említésével).
Kovács Ákos most fukarkodott a tőle megszokott oldalra utalásokkal. Folkloristaként azért én leírtam volna, hogy például a nagyszebeni kódex „tűzikerekét” nemcsak az Egri csillagok lapjain Bornemissza Gergely utánozza, hanem ma is ismert erdélyi népszokás a hegyekről szalmával meg egyébbel kitömött kocsikerekek meggyújtása és legördítése. Nem tudom, készültek-e interjúk a budapesti tűzijátékok nézői körében, és ha igen, ezek hol férhetők hozzá. Érdemes volna az ilyen „néprajzi” módszereket is felhasználni. Hiszen egy-egy felülről megtervezett ideologikus ünnep szemantikájának vizsgálatakor szinte az a legérdekesebb: mi tudatosul mindebből a közönségben?
Éppen a nagyívű történeti vázlatrajz olvasatakor támad további hiányérzésünk is. Kovács Ákos alkalmanként ugyan kitér a nem közvetlenül tűzijáték-mozzanatokra is (például a május elsejei és más felvonulásokra, díszszemlékre). Ez indokolt is, jó is, noha biztosan lehetett volna több párhuzamot is előkeresni. Még az is kiderül a műből, hogy milyen gyakran katonák voltak a közvetlen kivitelezők. Ám azt az összefüggést, hogy az ilyen rakétás pirotechnika voltaképpen a militáris technika (a tüzérség) körébe tartozik, ilyen egyértelműen nem fogalmazza meg a könyv. Ilyen szempontból jó lett volna, ha az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ünnepeiről, díszkivilágításairól többet tudtunk volna meg. Volt-e a magyar honvédek bevonulásakor is ilyen tűzi látványosság, kivilágítás? Volt-e az osztrák vagy az orosz csapatok bevonulásakor ilyen látványosság? Európa-szerte szokás volt még a távoli katonai győzelmeket is megünnepelni ilyen módon. Van erre adat Kovács Ákos oly sok mindenre kiterjedő magánarchívumában?
Egy kutatásszemantikai megjegyzés! „Tűz és víz” nemcsak a látványosságok között egymással összekapcsolható, allomorf eleme a szokásoknak – a szokásértelmezésben is felbukkan ilyen ellentét. A tűzijátékot szerethetjük határtalanul, lehetünk mindenben elégedettek vele. Ám el is utasíthatjuk az egészet, és a panem et circenses olyan megnyilvánulásának nevezhetjük, amikor a hatalom már kenyeret sem tud adni. (Ilyen véleményt idéz is a könyv.) Amikor Rudolf főherceg azért nem kocsikázik a nép között, nehogy a keletkező tumultusban valakinek baja essék – ezt lehet a humanitás csúcsaként értelmezni, viszont a néptől való páni félelem jelének is. Szinte ad libitum értelmezhető megnyilvánulás. Tűz és víz. Egyébként a látványosságok ilyenek. A leggondosabban megtervezett tűzijáték-figura is oka lehet a legváratlanabb értelmezéseknek.
A legváratlanabb helyen pukkanhat: mint a kötetzáró dokumentumban az USA vörös csillagai a Duna fölött.
Végül még valamit a mai látványtervezőről: Kovács Ákosról! Életművének érdeklődése egyirányú: a panoptikumszerű, művészileg groteszk, társadalmilag bizarr érdekli a legjobban: a tetovált Sztálin-portré meg a Ráth-Végh István nyomán idézett, tűzijátékot utánzó ünnepi torta. Arra nem is mindig utal, hogy ez szinte archetípusa az ünneplésnek: akár a születésnapi tortán a gyertyákat egyre inkább felváltó kis csillagszórók, a mindenki karácsonyi hangulatának csillogó kellékei. Voltaképpen mindannyian rendeztünk már magántűzijátékot. (Újgazdagék petárdás ünnepségeit pedig akarva-akaratlanul egyre többet halljuk.) Kovács Ákos jó értelemben vett show-man (is). Nála kiállításmegnyitáson volt már cigánybanda, tűznyelő, és az akkor még nálunk alig ismert Hrabal jelenléte is be volt ígérve. Pedig ott nem is népünnepély volt a vernisszázs témája. Most magam is kíváncsian várom, mit talál ki e könyv megjelenése, a látványtár kinyitása alkalmával. És persze továbbra is várjuk egyszemélyes kultúratörténetének következő sziporkáit, görögtüzeit és lampionos vízi parádéit.

Voigt Vilmos