Vadász Géza

DUENDE

Sűrű spanyolbort szürcsöltél-e?”

A legjobban egy spanyol nőt szerettem.
Ha rágondolok, most is ver a láz.
Egy hosszú éjen át őrizte titkunk
az a visszhangos városszéli ház.

Ha rágondolok, nem látom az arcát,
de érzem: bőre olajos, sima.
Nehéz illatú, kátrányos hajától
csillagtalanná hűlt az éjszaka.

Nem édes nyála, síkos verítéke,
nem is csípeje ringó ritmusa,
de még csak nem is hasonlíthatatlan,
forrón párálló, vad dzsungelszaga:

a kiáltása volt felejthetetlen!
Egyszerre szűzi és erőszakos –
ahogy a torokhangú suttogásból
sikoltozva a magasba csapott!

Foga és nyelve közt a síkos Sz-ek,
mint kicsi kígyók, siklottak elő:
Sí! Sí! Folla me! Körbetekeregtek,
fojtottak, szívtak, forró levegő

járt köztünk fel-le, őrült lihegésünk –
Sí! Sí! – Ártatlan, édes, szenvtelen,
előbb csak hívó, kérő suttogás, majd
mint vadmadársikoly, könyörtelen,

előbb csak puha pici verdesés, mint
fióka szárnya, forró nyelv hegye,
csak suttogott, csak csábított, csak hívott
csúszós és lejtős útján, befele,

hogy aztán, őserdőmély dobogásban,
ahol már semmi, semmi sem segít,
egyszerre ragadozó indulattal
húsomba vájja hosszú körmeit!

Megvonaglottam. Vijjogott. Zuhantam.
És földet értem: arccal lefele
feküdtem teste sötét mocsarában,
és hallottam, hogy lüktet a szíve.

Még mindig tartott, markolt, mint a prédát,
és fölöttünk még hosszan hallani
lehetett, ahogy verdesnek a csendben
kiáltásaink torz visszhangjai…

A legvadabban ezt a nőt szerettem.
Kígyó volt, láng volt, madár és mocsár.
Ki tudja, hol jár? Kit veszejt magába?
Huszonöt… Nem: huszonhat éve már.