Tóth Judit

KARÁCSONYI ESŐ

Daniel G. születésnapjára

A záporok langyos fonalakon peregnek,
idelenn szétszóródva ellepik a kertet.
A vizes négyszög legalja színig tele
árnyalakzatokkal és halakkal, homállyal.
A fűz, a kőris gubancos gyökérzete
együtt hullámzik a legbelső éjszakával.
De a hideg talajnak föld alatti terve
ezt-azt megtartana és új sövényt teremne.

A régi gyep kéklő haja, ráncos szakálla
mint hogyha lassan átúszna a halálba.
De nem. Csak lappang és derengve borzolódik,
amíg a párás délután ráboltozódik.
Megtart egykori formákat, míg torz csomóit,
a rongyleveleket mossa a téli zápor.
A régi hinta kötele lendül, magától,
az üres deszka egy valamikori nyárból
süt fel, s a gyerekdzsungel tömör fényű lombja
rávillan az ázott, halált váró halomra.

És őriz a kert visszhangokat, helyeket.
A csatakosra gyötrött mogyoróbokorból
felszáll a suhogás. És valaki nevet.
Nem nőtte be a fű a játékterepet.
Félálmában a kert így teljesíti dolgát,
megőrzi lábnyomát annak, ki egykor ott járt.

Még megvan a törött pad meg az asztal.
Valamelyik alakodban majd itt marasztal.
Ahogy itt hintáztat a karácsonyi zápor,
ősszel majd a rozsdás erdőből is kilátszol.
Amíg belemosódol messzi otthonokba,
elköltözöl, s álöltözékben itt maradsz,
a kerti lépcsőknek repedező falánál,
mohos kövek között, a régi rózsafánál
mely alvó újszülött hajtásokat fakaszt,
az egyik arcod mindig
itt várja a tavaszt.