Rácz I. Péter

LÁTHATATLAN HÁBORÚ – ÖNIDEGEN TERÜLETEKEN

Végel László: Exterritórium. Ezredvégi jelenetek
Jelenkor, Pécs, 2000. 206 oldal, 1000 Ft

A kritikus gratulál az írónak, mondván, olvasta legújabb könyvét, és nagyon tetszett neki. Pár lépéssel a mondottak után pirul és sápad el egyszerre, mikor rájön, hogy az Exterritórium kapcsán nagyobb butaságot nem is ejthetett volna ki a száján. („– Gratulálok, kedves Frank kisasszony, remek munkát végzett, az Ön naplója kitűnően megírt könyv.”) Milyen mércével mérhető egy megélt háborús tapasztalatokat rögzítő írás? Milyen értelmezési keretben tárgyalható? Milyen kritériumokat kell figyelembe venni, hogy megragadhatóvá váljon egy ilyen mű, s ne sorolódjon be olyan lehetetlen címke alá, mint a „háborús irodalom”? Ezek a kétségek olyan további kérdéseket vetnek fel, amelyek az etikai felelősséggel való számvetésen keresztül a „mi az irodalom”? problémakörét is érintik. A nyelvi és nem nyelvi valóság szétválasztása, a fiktívnek és nem fiktívnek vett történések/alakzatok elkülönítése, a nyelv és az írás retorikai meghatározottságának tapasztalati megjelenítése a különféle teóriák tág köréből válogatva mind figyelemre méltó és hasznos elmegyakorlat lenne, de semmivel sem jutnánk közelebb e konkrét mű tárgyalásának szempontjaihoz. A többféle értelmezési-olvasási lehetőség közül a mű saját, belső önértelmezése által is megerősített, mintegy olvasási módként felajánlott stratégiát fogok előnyben részesíteni. De akár szépirodalomként, történelmi dokumentációként, esszéként, naplóként, jegyzetekként, haditudósításként, vallomásként, élettörténetként értelmezzük, vagy akár mindegyik narratívájából részesültként tekintünk rá, elméleti szempontból mindig meghatározhatatlan, kategorizálhatatlan marad műfaja és fajsúlya, melynek következményeként az olvasót önmagával szemben támasztott hiányérzet tartja hatalmában, amely az írás állandó továbbgondolására készteti.
Maga a szerző a jelenetek kifejezéssel oldja fel némileg – egy szinten műfaji problémaként is értelmezhető – bizonytalanságunk. „Nem találtál szavakat a történetekre. Csak képek és jelenetek tünedeztek fel, jelenetek, amelyek lassan-lassan további apró jelenetekre bomlottak. Nem akadt egy történet se, ami összefogta volna őket. Hiszen a történetet két dolog fogja össze: vagy az igazság, vagy a hazugság.” (200.) A megírás jelenét és annak dilemmáit is magában foglaló, tizennégy számozott jelenetből összeálló írás – amely az író Peremvidéki élet című esszéfüzérének folytatásaként, valamint az Egy hontalan lokálpatrióta esszéjének (Magyar Lettre Internationale, 2001/tavasz) kiterjesztett társdarabjaként is olvasható – valóban állóképszerű szituációk szétbontásából hozza létre az emlékezet mozaikdarabkáit, hogy azok többféle variációját megteremtve, elrendezze őket újra meg újra. („Ez a háború az emlékeidről, a tapasztalataidról, az életedről szól […] úgy tűnik, minden ismeret, amit máskülönben ideig-óráig megszereztél, teljesen feleslegessé vált. Ennek ellenére mégis megpróbálsz válogatni emlékeid között. Hátha valamit megmenthetsz, hátha még sincs minden úgy, ahogy véled.” [9.]) Az emlékezet hol személyes: az 1999. március 24. és június 10. közti időszakban a NATO által bombázott szerb területek lakosaként megélt mindennapi tapasztalatok felelevenítése, azok előzményeinek, lehetséges következményeinek elemzése; hol a családi és nemzeti emlékezet folytonosságaként értelmezhető, hol még tágabban, érintve a régió (Kelet-Európa és a Balkán) XX. századi politikai, társadalmi, kulturális és vallási történéseit, jobban mondva az összefonódó, de nem egységesülő különféle nemzeti-kulturális-vallási elbeszélések történeteit. A jelenetek egyben jelentések is. Jelentések a jelentések egymásra rakódásáról, egy multikulturális közösség hadviseléséről, a körzetben élők gondolkodásformáinak ütközéséről, a vajdasági létélményről, az Újvidék–Temerin–Szabadka–Szenttamás között közlekedő író életéről, szerepvállalásáról, elmélkedéséről. A jelentések hol felerősítik, hol kioltják egymást, de mindegyikük mögött egy gondolataiért felelősséget vállaló ember alakja körvonalazódik, aki éppen ezt a felelősséget kéri folytonosan számon önmagán, aki a kételyekre is kételyekkel felel.
Személyes olvasmányélményeim képzeletbeli könyvtári polcán Végel László írása jelenleg Darvasi László Szerezni egy nőt (Jelenkor, 2000) és Urs Altermatt A szarajevói jelzőtűz (Osiris, 2000) című könyve között helyezkedik el. Míg Darvasi László metaforikus-mágikus írásmódjával, novellák sorozatában fogalmazza meg a Balkánon zajló háborúk történéseit, addig a svájci történész politikai és eszmetörténeti fejtegetései során ad betekintést a nyugat- és kelet-európai, valamint a balkáni konfliktusok okaiba, az azokkal való szembenézésbe, melyeket a Jugoszlávia felbomlásával kezdődő időszaktól datálhatunk. Végel László jelenetfüzére, esszénaplója, bár tagadhatatlanul egy szépíró keze nyomát viseli magán, írásmódját és direktségét tekintve a fent említettek közül inkább hasonlítható a történeti munkához. Hátborzongató élmény a két könyvet összeolvasni, hiszen ugyanannak a térségnek ugyanazokat a problémáit tárgyalják címszavakban megfogalmazva: nemzeti és vallási nacionalizmus, globalizáció, Amerika-ellenesség, Európa-ellenesség, kulturális identitás, integráció, államszerveződés, etnikumok, népirtás, nyelvkérdés, Kelet és Nyugat között, populizmus. Csak amíg Urs Altermatt „történelmet ír”, addig Végel László számára ez mindennapi léttapasztalat, állandó önazonossági, sőt nemegyszer életben maradási kérdés.
A háború és az azt megelőző sokrétű átrendeződés felfüggeszt minden addigi normaként működő társadalmi cselekvést. A szerző által leírt helyzetben ez még annyival módosul, illetve tetéződik, hogy az addig létező normák is csak kényszeredetten, áttételeken keresztül, elhallgatások furcsa egyezményén alapulva léteztek a szerb, horvát, magyar, albán, szlovén nyelvű embereket magában foglaló államalakulatban. Ahogy már érintettem, e problémák tárgyalása a nem nyelvi valóságot érintő, olykor szó szerint húsba vágó kérdésként artikulálódik. Az artikuláció azonban nyelvi karakterű, és ennek egyik fontos pontja a szerzői kifejezésmód megválasztása: hogyan definiálja önmagát az író alany, akit következetesen Végel Lászlóként jelölök. Bár a könyv elbeszélője nem nevezi meg magát ekként, azt hiszem, hiábavaló fáradság lenne körmönfont levezetésekkel eltávolítani az írásban megképződő fiktív alanyt a szintén fiktív biográfiával körülírható Végel Lászlótól. Egyrészt mivel „a mindennapi élet óránként diadalittasan megcáfolta az irodalmat. Idővel beláttad, csakis ezért veszel a kezedbe könyvet. Semmi másért, csak a cáfolat kedvéért” (174.). Másrészt sokkal érdekesebb, ahogy ez a fiktív alany írásba szövi fiktív lényét.
A háborúról való beszéd tehát különleges beszéd, hiszen a háború a nyelvhasználatot is lerombolja, átalakítja, kifordítja, nyomokat hagy rajta, relativizálja. A róla való beszéd, mondhatni nyelv a nyelv felfüggesztéséről, amely mégis értelemmel akar bírni, sőt hatni akar az értelemre, megragadhatóvá kívánja tenni a hiányként tapasztalhatót. Úgy állít valamit, hogy kénytelen mást állítani maga elé. „Ezt a háborút, a mögötte lapuló indulatokat és akaratokat legjobban az uralkodó közéleti szótár jellemzi; aki leltárba veszi és rendszerezi a leggyakrabban használt szavakat, az meg fogja érteni, mi játszódott le; ez az értelmező szótár többet fog mondani, mint az értelmiségiek utólagos mosakodása.” (25.) Végel László csupán vázlatot közöl ebből a szótárból, ő maga nem szótárkészítő. Ezzel mintegy megteremti a távolság illúzióját, de nem az eltávolítás, hanem éppen a megmutatás, a közel hozás reményében. A háború mellett az idegenség fogalmával körülírható jelenség az, amely indokolja az eltávolodást, a felülnézetet. Az idegenség érzete többféle szempontból fogalmazódik meg, de erővonalai egy csomópont felé tartanak: az önmaga előtt is idegenné váló személyiség semmisége felé.
A konfrontálódó világpolitika és nemzeti hatalom, az egymással szemben képződő Kelet és Nyugat, a vallási, kulturális és társadalmi villongások, a belső megosztottság valamilyen formában mind visszaköszön az egyén tudatában, fellazítva az amúgy sem röghöz kötött önazonosságot, kérdésessé téve annak történetét, szilánkokká zilálva megszakításokkal is folytonossá tett azonosságérzetét. („Nem csak az idegen volt idegen. Idegenek voltak a személyes tapasztalatok, a világ, amely tíz év alatt új arcot vett fel, a mindennapi tények.” [55.]) Az egyetlen kiút az előremenekülés, azaz a valóság helyett az írás valósága, amely ugyanolyan kaotikus és kontrollálhatatlan, biztonságot nem, de helyet ad (ha másnak nem, hát a félreértésnek (lásd 182.). („Nem leszel jelen. Egyre kevésbé leszel jelen: begubózol anyanyelvedbe, s mérlegeled, hogyan múlik el feletted az idő.” [11.]; „Kellene egy álca, egy álcázott mondat, de hiába, a könyvek már nem rólad szóltak, mert az ő távlatukból már nem létezel. Egy Duna menti városban kallódsz, mint egy elfelejtett tárgy. Úgy érezted magad, mint egy kitalált személy, aki saját regényeiből kilépve, álmodozás közben eltévedt egy számára idegen, ismeretlen városban, s csak a történet végén tudja meg, hogy egy emberöltőt élt le benne. A legnagyobb bűne, hogy a történetet éppen ő írta meg.” [85.]; „Kisebbségi író vagy, tudatosodott benned, de az csakis azt jelenti, hogy nincs valóságod. Félig-meddig árnyék vagy, félig-meddig árnyékvilágban, többnyire az árnyékvilág árnyéka.” [102–103.]; „A félelem szülte a befelé fordulást, a belső világba való menekülést, az élet esztétizálását, az egyedüli esztétizálást, amelynek vajmi kevés hitele maradt még.” [49.])
A szerző úgy ír az idegenség idegenségéről, hogy közben az olvasót is önmaga idegenségével szembesíti, azon túl, hogy konkrét földrajzi hely konkrét történéseiről ír. A háború és az idegenség tematizálása mellé társult írásmódban megnyilvánuló „idegenségretorika” hasonló módon kollektivizálja az olvasók önmegértési folyamatát, ahogy az a könyvben megfogalmazódik: „szó sem lehet többé személyes sorsokról, csak egyetlen kollektív történet létezik, amelybe mindenki beolvad, ha feltör a pestis vagy valami hasonló vész. A személyes sorsok csak annyiban tárulkoznak fel, amennyiben beolvadnak a kollektív történetbe. S a pestis csak azért terjed, mert az emberek többnyire nagy empátiával lépnek be a kollektív történetbe. A kimaradás száműzetésbe vezet. Önkéntesbe vagy kényszerűbe”. (174.) Mindez a retorika elkerül mindenféle kisebbségi sértettségi politikai megnyilvánulást, egymás mellé rendeli az idegenség miatt szemben álló felek nyelvi formuláit (például a magyar és szerb egymást minősítő, nem éppen pozitív hangokat), és ami a leglényegesebb, igazán fontos könyvvé téve ezt az írást, hogy a viszonylagosság nyelvi bemutatásával az önmegértésnek is nyelvi keretet biztosít, mindenfajta pátosztól mentesen.
Végel László könyvének választott nézőpontját ez az idegenség indokolja és szabja meg. Az egyes szám második személyben, „Te”-ként megszólított önmaga nyolcvan napjára visszatekintő-emlékező elbeszélői hang az események részeként és hordozójaként tekint magára. Kívülálló megfigyelő, aki azonban közel is áll megszólítottjához. A hontalanság a senki földjén metaforikus kifejeződése plusz metaforává válik, a metafora metaforájává, amikor állandóan az (ön)azonosság kérdésébe botlik, annak folytonosságai és megszakítottságai mentén. A szellemi identitás dimenziói állandó újrafogalmazást igényelnek, de a többszörös idegenség keltette mezőben a relativizálódás minduntalan kétségeket ébreszt, hely nélkülivé válik, rögzíthetetlen pontnak bizonyul. A másság arcai csak a saját másság különböző alakjait tükrözik vissza. („Különös izgalmat jelentett számodra az idegenség, a névtelenség-érzés, és éppen ennek köszönve néha válaszképpen elkapott a honvágy, az önző vágyakozás, hogy legyen neved. […] Kellett a másság, amelyben kínosan szembesültél saját másságoddal.” [115.]) A negatív meghatározottság stációiból adódóan: a nemzeti, vallási, kulturális, területi, társadalmi másság talaját veszti mind a valóságban, mind az azonosság kérdésében, így lesz azonosíthatatlan, elszigetelődött, külső, területen kívüli, ex.
Ennek a senki földjének a feltérképezésére vállalkozott Végel László az Exterritórium megírásával. Ahogy a jeleneteket keretbe foglaló – filozófiai és irodalmi reminiszcenciákat tartalmazó (Goethe, Voltaire) – nyitó- és zárórészben az ismétlés eszközével is élő elbeszélő a kertrendezést érzi egyetlen hiteles magatartásnak (lásd 15. és 206.), amellyel személyes életét rögzítheti egy konkrét cselekvéshez, úgy értelmezhetők magára a könyvére is zárószavai: „milyen szépen megművelted a kertet”.

Rácz I. Péter