Pósfai György

TRAPEZUNTI ESTÉK

Szerette ezeket az estéket. Ült az erkélyen, és alatta lassan elcsitult a meidan zűrzavaros zsibongása. Az árukat batyukba csomagolták, az asztalokat összecsukták, a kiáltozó kávéárus, hátán a karcsú kancsóval, utolsó körét rótta, aztán a tarka ruhák belebarnultak a leszálló alkonyatba, az asszonyok hazamentek, a férfiak meg behúzódtak alatta a kavehaneh dobogójára. Csendes beszélgetés, a kockajáték guruló zöreje, a vízipipa bugyborékolása szivárgott fel hozzá, és a halkuló zajok újra engedték hallani a medencés kút átcsorduló vizének csobogását. Egy elkésett gyerek szaladt át a téren, meztelen talpa csattogott a köveken, és a kavehaneh oldalához lapuló fündükbokorban megkezdte cirpelését egy éji bogár.
Gőzsíp hangja hasított a levegőbe: megérkezett a heti hajó Batumból.
Ahol ült, mintha egy amfiteátrum díszpáholyából tekingetett volna. Karéjban körülötte a hegyek, a Demir-Dagh part felé nyomuló és lassan sötétbe merülő vállai, melyekre sikátorok lépcsős labirintusa kúszik fel; előtte az amfiteátrum porondja: a város magja, égre szökő minaretekkel. Fentről rálátott a porondon túl az öbölre, melyet a tengerbe bukó nap visszfényei még bevilágítottak. Langyos hullámok gördültek a fövenyre, és a forduló esti széllel fürge evezősök repítették bárkáikat az érkező hajó elé.
Mielőtt még teljesen leszállt volna az est függönye a zöld Trapezuntra, gyönge kolompszó ütötte meg fülét, s kissé távolabb, a karavánszeráj oldalánál mozgolódásra lett figyelmes. Imbolygó, barna árnyak és sárga lámpások jelentek meg, s kígyózó sorban lassan elindultak a buckák között, fel, a hágóhoz vezető kaptatón.

– Hagyja már a tevéket! – csaptak a vállára. Trapezunt képe, mely régi útleírásokból, rajzokból állt össze a fejében, széthullott. Fölnézett: a füstös pincekocsma félhomályában a harsány Báró Úr állt meg mellette, széket fordított az asztalhoz, kéretlenül melléje ült, s belefogott valami otromba történetbe a nyavalyás Dixiről, aki a lányát kerülgeti.
Nem szerette a Báró Urat. Nincs benne finomság. „Az a paraszt!” – harsogja, ha benne van a nyomás. Sosem ült magától a Báró Úrhoz, ha nem volt hely, akkor már inkább Miskához telepedett. Miska, a nyugdíjas kőműves megértő volt. Üldögélt a simlis sapkájában, néha kortyolt a fröccséből, és soha nem szólt egy szót sem. Neki szívesen beszélt a terveiről, melyeket Miska remegő bólogatással nyugtázott, köszönhetően kezdődő Parkinson-kórjának.
– Tanár Úr, maga nem figyel rám?! – hajolt az arcába a Báró Úr. – Már megint Trapezuntban jár? Ha el is jutna valahogy oda, ugyan mire számít? Értse már meg, ma már nincsenek tevekaravánok! Vasút van meg kamionok. Meg repülőgépek. Azt hiszi, a város szélén ott sorakoznak a karavánszerájok? Azok már rég összeomlottak. Benzinkutak vannak, benzinkutak! Az emberek este tévét néznek, meg interneten szörföznek. McDonald’s meg multiplex! Ébresztő!
Nem vitatkozott vele. Tudta, hogy igaza van, de ő mást is tudott. Ő hallotta, valahonnan, ilyen-olyan kósza hírekből, hogy itt-ott léteznek még az ősi karavánutak. Talán romlanak, de állnak még a karavánszerájok, ahol megpihennek az utasok, s míg kint nyugalmasan böfögnek a tevék, gazdáik a teaházban duruzsolnak. A nappal a pihenésé, a legelésé, aztán estére kelve felmálházzák a tevéket, felszíjazzák a gyapjúval, bársonykelmével, teával, ezüstáruval megtömött zsákokat, és az éj hűvösében felveszi az utat a karaván.
– Még egyet, Tanár Úr? – Sanyi pincér állt mögötte készséges tartásban.
– Nem, köszönöm, mennem kell, várnak.

Jólesett a kinti friss levegő. Ilyenkor még ez a poros, alföldi város is megszépül. Elindult a langyos nyárestében hazafelé. Alig ment egy sarkot, mikor hirtelen felgyorsult a szívverése, érezte a zakatolást a mellkasában, meg kellett állnia. Mondta az orvos, hogy ne igyon, de az a pár pohár nem árthat. Különben olvasta, hogy a mértékkel fogyasztott vörösbor még jó is a szívnek. Egy pad után nézett, hogy kicsit megpihenjen, de aztán elmúlt a dobogás, továbbindult.
Nem jó jel ez. Vajon képes lesz-e a megerőltető útra? – aggodalmaskodott –, de aztán megnyugtatta magát. Igaz, benne van a korban, de mindig jól tartotta magát, a tavalyi osztálykiránduláson is hogy legyalogolta a fiatalokat. Vasból van az öreg – mondták.
Többnyire a tevén fog ülni, de az sem sokkal könnyebb, mint a gyaloglás. Sima járású, nagy termetű állatot kell választani. Az első napokban majd lassan haladnak, ilyenkor derül ki, mit kell megigazítani, kicserélni, pótolni. Ha valamelyik állat nem megfelelő, Erzerumba érve az országos vásáron helyettesíthetik másikkal. Onnan már nagyobb iramban haladnak. Egy napra tíz farszahot számított, ami nem kevés, de teljesíthető, és pihenőnapokat is beiktatnak, amikor az állatok feltört hátát megkenegetik, és a készleteket kiegészítik. Amíg vízben és növényzetben dús területen járnak, könnyű dolguk lesz. Tebriszen túl viszont a vizestömlők és a gyapotmagos-szecskás zsákok megnövelik az állatok terhét. Egy darabig még lesznek falvak, ahol pótolhatják a tevék fogyó eleségét, de ha elérik a nagy kevirt, onnan minden bizonytalan.

– Jó estét, Tanár Úr!
Mormogott valamit, biccentett, de a sötétben nem tudta jól kivenni, kik jöttek szembe, meg mintha az utóbbi időben keverné is az arcokat és a neveket. Talán a tavalyi osztályából való a két fiú. Jó kis társaság volt, érdeklődők; szerencséje volt ezzel az utolsó osztályával, a négy év alatt semmi komoly gond nem adódott. Vagy talán csak ő fásult el, és nagyvonalúan elsiklott a zavaros dolgok fölött? Most már könnyen van, a jövőben csak óraadónak jár be, tengernyi ideje lesz, rendszerezi végre az évtizedek alatt fölhalmozódott feljegyzéseit, meg sakkozni fog Miskával. Ja, meg ott vannak a macskák. Tizenöt macskát hagyott rá a felesége. Gondoskodni kell róluk, mert ha visszajön, számon fogja kérni rajta. Ha ugyan visszajön. Fél éve van már Amerikában, a mostohalányuknál, de még nem került szóba, hogy hazajönne. A Tanár Úr nem szerette a macskákat. Jönnek-mennek, eltűnnek, újra felbukkannak, és folyton ennének. Egy kutya viszont nem lenne rossz, gondolt is rá, hogy beszerez egyet, de aztán tanúja volt egy jelenetnek, ami elvette a kedvét. Meghalt a szomszéd öregasszony, reggel elvitték, aztán jött az unokája, és ott tanácstalankodott, hogy mit csináljon a kutyával. Kiskorában sokat játszott vele, szerette dögönyözni, a kutya meg hálásan vinnyogva, hanyatt fekve riszálta magát. Ő felnőtt, a kutya megöregedett, és most már csak heverészni szeretett a napon, látni sem látott már jól. Az unoka kihívta az állatorvost, és amíg várt rá, ásott a kertben egy nem túl mély gödröt. Utána a házban tett-vett, a kutya meg közben belefeküdt a gödörbe, és mire megjött az orvos, már nem élt. Mindennek tanúja volt a Tanár Úr a kerítésen túlról, és ekkor úgy döntött, nem lesz kutyája. Különben is, a nagy útra nem vihetné magával. Mihez kezdenének a kutyával a kevirben?
Csesme-kerim, Csesme-doszun, Csa-sur, Csa-buszurgi – némelyiknek enyhén sós a vize, de a tevék megisszák. Van egy régi orosz térképe, eléggé megbízható. A nagy sóspuszta, a kevir szegélyén haladnak majd, követve a napi járóföldre levő kutak láncolatát. Jobbról a Kuh-i-naksir lejtői ereszkednek feléjük, balról mint a végeláthatatlan jégtükör, a reszkető levegőbe oldódó, csalóka kevir terül el. A messziről sima felület megtéveszti a gyanútlan utast. Közelről a talaj tele van apró púpokkal, melyeken száraz időben is csúszkálva, tántorogva járnak a tevék. A törékeny, repedezett kéreg alatt fekete iszap lapul, ha beszakad a felső réteg, feneketlen mocsárba süpped a láb. Esőzések idején a hegyek vízmosásain lezúduló víz, elérve a kevirt, leszivárog a repedéseken, megduzzasztja a fekete iszapot, és járhatatlan sártengerré változtatja a pusztát. Jaj annak a karavánnak, melyet a keviren ér az esőt hozó pusztai szél, a bad-i-kevir! Ilyenkor lerakják a terheket, és megpróbálják a tevéket a szilárdabb sórétegre, a nemekre menteni. Ha kitart az eső, hiábavaló minden igyekezet, vergődés: az állatok lába belesüpped az iszapba, leroskadnak, és kimerülten megadják magukat a sorsnak. Ilyenkor a hajcsárok már csak a maguk életéért küzdenek. Sokan odavesztek már, és nem is mer senki az útnak nekivágni, csak ha teljesen száraz az idő. A karavánok Dsandakban gyűlnek össze, ahol összeszűkül a kevir, és innen indulnak északnak, hogy egyetlen, erőltetett éjszakai menetben átszeljék a sóspusztát. Anareken át ők is Dsandakba tartanak majd, hogy egy nagyobb karavánhoz csatlakozva, talán első európaiként átkeljen a keviren.

Csikorogtak a fékek, fényszóró csapott a szemébe, sóbálvánnyá meredve állt a feléje csúszó autó sugárnyalábjában. Az úton kelt át éppen, amikor a beláthatatlan, derékszögű kanyarba hatvannal bezúgott a BMW. Fél méterrel előtte állt meg. Baseballsapkás fej hajolt ki az ablakon: – Ccccc! Szaporábban, öreg! – Nem is durva, inkább lesajnáló volt a hang. Felocsúdott, és oldalra lépett. Ahogy az autó lassan elhúzott mellette, a lehúzott ablakon áradó zene lüktető basszusa szinte hasba bokszolta. Fiatal srác ült a kocsiban, lehetett akár a Dixi is. Fellépett a járdára, és nagyokat lélegzett. Nem tett jót neki az ijedelem. A fülében érezte felgyorsult szívdobogását, éles fájdalom indult el a bal vállától, szétsugárzott a mellkasában, szeme előtt vörös karikák táncoltak. Megkapaszkodott egy kerítésoszlopban, és görnyedten várt. Nem érzékelte, meddig tartott ez az állapot, de aztán az agyában tekergő tüzes kígyók hirtelen semmivé foszlottak, minden fájdalom egy csapásra elmúlt, látása kitisztult, érzékei csodálatosan megélesedtek. Tele lett a nyári éjszaka egzotikus illatokkal, titokzatos susogással, lágy fuvallatokkal. Távoli kolompszó ütötte meg a fülét. Kiegyenesedett, és határozott léptekkel továbbindult. Elhaladt a háza előtt, épp csak egy oldalpillantást vetett a sötét ablakokra, a kert árnyai közt meg-megiramodó, nesztelen macskákra – ellesznek ezek magukban is –, és a kolompszó irányába tartva kiért a kis füves térre. Gulam Husszein lépett eléje: – A készletek rendben, a tevék felmálházva, és Avul Kászim és Rahim is megérkezett. – Akkor indulhatunk – mondta a Tanár Úr talán kissé ünnepélyesen, és a hajcsárok noszogatására apró nyögések, böfögések kíséretében felálltak a tevék, és sorban nekiindultak a hosszú útnak.

Dübörgött a basszus, a srác ütemesen verte a kormányt, és visszafelé jövet is hatvannal vette a beláthatatlan kanyart. Lett volna ideje megállni, de az úton átkelő nagy, sötét állatok sorának látványa egy pillanatra lebénította. Túl későn és túl nagy erővel taposott a fékre, a BMW kisodródott, a kerekek a sekély árokban megakadtak, az autó pördült egyet a tengelye körül, és az árok túlsó felén újra a kerekeire állt. A motor kerregett egyet, aztán leállt, a zene elhallgatott. A kocsi orra és oldala összevissza horpadva, a szélvédő egyben kiesett. Ült a srác az ülésen, keze a kormányon, és kimeredt szemmel, sokkos állapotban nézte, ahogy a tevék sora lassan eltávolodik a kertek között kifelé vezető ösvényen halk kolompszó és imbolygó, sárga lámpások kíséretében.
Az öböl felől gőzsíp hangja hasított a langyos, nyáresti levegőbe: ha késve is, de megjött a heti hajó Batumból.