Nádas Péter

PÁRHUZAMOS TÖRTÉNETEK (I)

Egy úri ház

Abban az esztendőben, mikor azért sok másféle homályos ügyre végre fény derült,
a távoli magyar fővárosban felettébb balul sikeredett a nemzeti ünnep.
A meteorológiai jelentésben az állt, hogy az elkövetkező napon derűs, meleg,
napfényes, kifejezetten kellemes tavaszi idő várható. Ilyenkor azonban senki
nem tudhatta igazán, mire számíthat, mert hivatalos ünnepek előtt a jelentéseket
rendre meghamisították. Vagy jobbat írtak, vagy rosszabbat a várhatónál, néha
azonban megmaradtak a valódinál, avagy éppen csak kozmetikázták kicsit. Volt
ugyan némi remény, hogy most ez nem így lesz, hiszen a megelőző napok tényleg
derűsebbek és melegebbek voltak az átlagosnál, ám akár tudtak a hivatalosok
valamit jó előre, akár nem, március tizenötödikének hajnalán már viharos északi
szél tombolt az ország felett, amolyan háromnapos orkán, amely a fővárost
különösen megviselte. A hamisítást az összesített hangulatjelentések és a
napi kívánságok alapján végezték el a titkosszolgálat dezinformációs alosztályán,
de a felterjesztett javaslatot csupán a politikai bizottság ülésén fogadhatták
vagy éppen vethették el a felelős pártférfiak. A különös utakon járó időjárás-jelentés
ilyenkor nem a Meteorológiai Intézettől érkezett, hanem szigorúan titkos anyagként
futár vitte az újságok szerkesztőségeibe, ahol a főszerkesztő kötelessége
volt, hogy a valódit még lapzárta előtt lecserélje a hamisra.
Amikor márciusban a nap a kos jegyébe lép, és közeleg a napéjegyenlőség kivételes
órája, az elemek bizony elég gyakran összecsapnak.
Hirtelen nyolc fokot zuhant a hőmérő higanyszála, csaknem fagyott ismét. Valami
rettenetes történt a hivatalos ünnepség színhelyén, ám erről még senki semmi
közelebbit nem tudott. Duzzadt fellegek rohantak az égen, kivilágosodott,
elsötétedett, permet csapódott, lecsorgott, jeges szélrohamokban rázkódtak
a csukott ablakok. Az üres pesti utcák fölött csapzottan csapkodtak az ünnepi
zászlók, két vörös között a nemzeti. Cserepek potyogtak a tetőkről, a kiszakadt
esőcsatornákból szabadon ömlött a víz. Járókelőket alig lehetett látni, mert
aki ebben az ítéletidőben menni kényszerült, könnyedén kaphatott egyet a fejére.
Elhagyott csatatérré változtak az utcák a zajban. Súlyos faágak hevertek szerteszét.
Ha valaki az épületek lábazatához tapadva osont, akkor az eső az arcába vágott,
a nyakába csurgott a lyukas ereszekből. Volt aztán egy hosszú pillanat, amikor
a zaj a tetőfokára hágott, mert a város különböző, egymástól távol eső pontjain
fölüvöltöttek a tűzoltók, a rendőrségi rohamkocsik. Szirénázva hajtottak a
Belvárosba.
A halott Nagykörúton kötelékben húztak el a mentők.
Miért nem veszi föl már senki, hallatszott szinte ezzel egy időben az óriási
nagykörúti lakás mélyéről egy követelődző női hang.
A fürdőszobából kiáltozott, s mivel fiatalos erejében immár alaposan megfogyatkozott,
a világítóudvarokban, a cserépkályhák kürtőiben üvöltöző szélen és a mentőkocsik
sivításán nem nagyon tudott átkiáltani. Vegyék már föl, valaki, a kutyafáját.
A telefont erre sem vette föl senki, holott rajta kívül még legalább hárman
voltak a polgári kényelemmel berendezett, ápolt s valamennyire a történelmi
időkkel is dacoló óriás lakásban.
A távolodó mentők szirénái lassan ismét föloldódtak a szélben.
A második emeleti lakás négy szobájából az ónosan felfénylő és elsötétülő
Oktogonra lehetett kilátni, két további szobája pedig éppen úgy, miként a
konyhából nyíló cselédszoba, a minden évszakban homályos belső udvarra nézett.
Júniusban volt egy hét, amikor delente az udvari szobák egyikébe néhány óráig
meredeken besütött a nap. Most azonban minden zúgott, csapdosott, fütyült
és pattogott ezen az elsötétedett udvaron, mintha a tetőcserepeken dobolna,
a vörös márvány körfolyosók kovácsoltvas korlátait pendítené meg, a mélységben
trombitálna. Ráadásul ebben a délelőtti órában, a begyújtás és a takarítás
idején, nyitva álltak a nagy, fehér szárnyas ajtók a lakásban, s ezért aztán
jó szívvel egyikük sem állíthatta volna, hogy ne hallaná a csöngetést és az
idősebb hölgy kiáltozását a kádból. A készülék háromszor zendített rá a legtágasabb
helyiségben, amelyet hol szalonnak, hol meg nappalinak neveztek a háziak.
Kétszer abbahagyta, harmadszorra azonban nem adta föl. Kitartóan csöngetett.
Mindhárman arra számítottak, hogy majd a másik fölveszi, mert mindhármuknak
volt rá személyes indoka, hogy ne tegye.
Egy harmincas éveinek elején járó, sápadtan szeplős arcú asszony, aki az egyik
udvari szobában térdepelt, és a begyújtással bajmolódott, éppen úgy nem mozdult
a helyéről, mint az a másik, nála néhány évvel fiatalabb nő, aki a szomszédos
udvari szoba sötét mélyén, a felgyűrődött ágyneműk között, a széles franciaágyban
hevert, s hogy ne is kelljen semmit meghallania, vékony, sötét bőrű, mezítelen
karjával görcsösen és kétségbeesetten a fejére szorította a párnáját. Jelenlétét
nem nézték valami jó szemmel itt, s ezért a telefont inkább csak szükséghelyzetekben
vette fel. Illetéktelen személynek, betolakodónak érezte önmagát, jogosan,
mert annak is tartották, s egyre tisztázhatatlanabb lett a helyzete.
Nem volt innen hová elmennie, illetve nem érzett elég erőt a megkerülhetetlen
elhatározáshoz.
A kályha előtt tevékenykedő sápadt asszony viszont nemcsak azért nem ment,
mert a léghuzatban lángra lobbanó gyújtós a következő szélrohamtól minduntalan
kihunyt, majd őrült füstfelhőkkel fújtatott ki a cserépkályha ajtaján, hanem
legfőképpen azért nem ment, mert tartotta magát a szabályokhoz. Mikor itthon
voltak a háziak, hívás nélkül még a délelőtti takarítás óráiban sem jelenhetett
meg a belső szobákban. S most tudta ugyan, hogy a szalonban nem tartózkodik
senki, mégse ment.
Vegyék fel, ha akarják, mondta magában, mintha a fürdőszobából kiáltozó idősebb
hölgynek válaszolna, s rángatta hozzá a vékonyka vállát.
Igazán nem volt lázadó természetű, s egyáltalán nem lehetett elégedetlen ezzel
a helyével, olykor mégis csöndes bosszút állt rajtuk, és élvezettel. Tulajdonképpen
a kisfia sérelmesnek érzett helyzete késztette ilyesmire, s kicsit persze
a saját önbecsülése. Az örökké sötét cselédszobában éltek, és a háziak kívánságára
meg kellett tiltania gyermekének, hogy a konyhából kilépjen. Mozgásterüknek
ez volt a bűvös határa, a konyha. Amit a gyermek természetesen fölfogott,
de miként fogadhatta volna el. Ő viszont nem csupán nem tudott úrrá lenni
a dühödt határsértéseken, hanem a kisfiú lázadásai minduntalan leleplezték
a saját készséges szolgaiságát. Nagyon nehéz volt kettőjüknek helyet találnia,
s a nehéz órákban úgy tűnt, hogy a biztonságukért túl nagy árat kell fizetni.
Az alig ötéves, felettébb élénk, hozzá hasonlóan sápatag kisfiú még a hallnak
nevezett, pállott levegőjű, félhomályos átjáróban sem játszadozhatott, ahol
pedig az étkezések idején kívül nem tartózkodott senki.
Éles megjegyzéseket tettek, nem tűrték. Jó lenne, Ilona, ha ezt a gyereket
visszarakná a konyhába, szólt ilyenkor kellemetlen fejhangon a ház asszonya.
Nem szeretném, ha itt valamit összetörne.
Ez volt egyébként az egyetlen helyiség a lakásban, amely az idők változásáról
és a körülmények kellemetlen szűkösségéről sok mindent elárult. Eredetileg
nem volt más funkciója, mint hogy ezen keresztül közelítsék meg a mellékhelyiségeket,
a két hálószobát, az ebédlőt és a konyhát, amolyan belső folyosó, bár annál
azért jóval tágasabb. Egy régebbi házirend szerint itt kellett állniuk a nagy
fehérneműs szekrényeknek, és itt vasaltak. Néhány éve azonban tekintélyes
méretű régi tálaló állt benne, s itt helyezték el a hozzá tartozó nagy ebédlőasztalt
a szigorú székekkel. Még véletlenül sem mondták volna, hogy ez lenne most
az ebédlő. Szükség és célszerűség nem teszik föltétlenül barátságossá az életet,
s ezért nem is mondhatták. Hiába rejtette selyemdrapéria, hiába a homályosított
üveg, a helyiség ablaka mégis csak egy szűk világítóudvarra nyílott, s ha
állandóan csukva voltak is az ablaktáblák, a levegőt olykor átható csatornabűz,
máskor idegen konyhák nem kevésbé tolakvó illata járta át; nem beszélve az
idegen illemhelyekről, az idegen fürdőszobákból érkező kínos zajokról. Étkezés
közben legfeljebb úgy tehettek, mintha mindezt nem éreznék, mondjuk nem hallanák,
hogy valaki az elsőn nyög, nyom és rotyogtat, miközben ők kulturális témákról
társalognak, és élvezettel falják à point sütött bifteckjüket. Egyszer még
az is megesett, hogy miközben a vacsoránál ültek, valaki a harmadik emeleten
kihajított dühében egy szétégett, forrón füstölgő tejeslábost a világítóudvarra,
a lábos pedig szerencsétlenül falba ütődött, visszapattant róla, áttörte a
homályosított dupla ablakot, és a lábuk előtt kötött ki.
Hosszú percekig szóhoz nem jutott az asztalnál senki.
A szükségből adódó kellemetlenségeken nem segítette őket át, hogy keleti szőnyeg
borította a padlót, nagyjából rendben volt minden a terítékkel, és két kivételesen
becses kép függött a falon. Ez utóbbiakat egyébként nem is nagyon lehetett
látni. Régi, elfüstölődött képek voltak, nehéz aranykeretben, s az átjáróban
általában csak egyetlen ernyőtlen falikar világított. Éjjel és nappal égett,
nehogy a véletlenül felgyűrődött szőnyegben valaki megbotoljon, vagy egy óvatlanul
félrelökött szigorú széknek ütődjön. A sokágú, aranyozott, barokk csillárt,
mely bonyolult indáival úgy csüngött alá a mennyezetről, mint egy súlyos,
mindenféle átváltozásra képes idomtalan árnyék, kizárólag a közös étkezések
idejére gyújtották fel.
A telefon csöngetése idáig elhatolt, most azonban nem tartózkodott itt senki.
A nagyobbik képen éppen csak látni lehetett egy csatajelenet körvonalait,
ágaskodó angol telivérek fényes, mélybarna tomporát, magyar zászlót, amint
kihullik a zászlós kezéből, paták alá tiport félmeztelen emberi testeket.
A másik kép mélyített aranykeretéből egy fiatal férfi lazúrosan megfestett
rózsás ábrázata derengett elő, név szerint Lehr József negyvennyolcas honvéd
százados, aki ábrándos szemmel nézett ki a valamelyest széthúzott csíkos selyemdrapéria
résén a világítóudvar örök homályába. A fürdőszobából csobogást, a szappan
gyors, rövid cuppanásait lehetett kihallani.
Aki pedig a kagylót minden további nélkül fölvehette volna, egy alig tizenkilenc
éves, szépen megnyúlt, a merevségig egyenes tartású ifjú ember, egyszerűen
nem volt abban a helyzetben, hogy fölvegye. Mindent látott, fölmért, jól hallotta
a telefon csöngetését, hosszú ideje mégsem volt sehol egészen jelen. Különben
is sok mindent nem tett meg, amit megtehetett volna, hiszen sokkal fontosabb
dolgokkal foglalkozott. Mintha egész elkövetkező életét előre át kéne látnia,
s aztán ebből az imaginárius távlatból mérlegelni, hogy mit tehet és mit nem
tehet meg.
Ekkora felelősséget ki lenne képes a vállára venni, megbénította.
Környezete legfeljebb a futó szórakozottságát érzékelte, a szellemi veszélyeztetettségét
nem. Hibátlan neveltetése volt, s így aztán amikor beszélt valakivel, kitartóan
mosolygott rá, lankadatlanul figyelt, nem tolakvón, de érdeklődött és kérdezett,
ami általában elegendő az embereknek ahhoz, hogy valakit igazán megnyerőnek
tartsanak. Viselkedésének kiszámíthatatlanságait a saját hozzátartozói sem
vették tudomásul, kissé különcnek tartották, ám lényegében derék fiúnak.
Most az egyik utcai szoba ablakánál állt, s miközben valamit nézett, ölével
olykor puhán az ablakpárkányra dőlt. Valamit szemmel tartott, valamibe, amit
rajta kívül senki más nem láthatott, szinte belenőtt a tekintetével, erről
azonban inkább csak természetellenes testtartása, a merev kis félfordulat
árulkodott. Amikor éppen előredőlt, s ágyékán megérezte a deszka nyomását,
akkor majdhogy a halántékát érintette az üveghez. Ezzel egy időben a nyakába
kellett húznia a vállát, nehogy benyomja vele az ablaktáblát. Senki nem érthette,
mit művel itt. Ha egyszerűen megállt volna az ablaknál, nem figyelt volna
különösebben semmire, akkor az ünnepélyesen üres teret kellett volna látnia,
néha áthúzott rajta egy sárga villamos, vagy a szélben hintázó fák egymáshoz
verődő, csupaszon csillogó ágait, netán a hatalmas eget, amelyen fehéren izzó
rések nyíltak, és egymást kergették, de soha nem torlódtak fel az esőtől súlyos,
mégis könnyedén száguldó fellegek.
A látomásnak volt valamilyen kiszámíthatatlan ritmusa.
Nem föltétlenül akkor verte végig az ablaktáblákat a zápor, amikor az égbolt
elsötétedett. Odafenn ugyanis sebesebben haladtak a felhők, mint ahogy az
eső alázúdulhatott belőlük, s ettől aztán olyan lett, mintha inkább a fehéren
felizzó réseken ömlene ki.
Ezt is látta, bár nem nézte, mint ahogyan olyan dolgokat is nézett, amelyeket
egyáltalán nem láthatott. S még csak azt sem lehetne mondani, hogy valamin
gondolkodott volna. Nem gondolkodott. Testével válaszolt a széllökések ütemére,
s ezáltal mindazt, ami gondolatként vagy megnevezetlen érzésként átfutott
az elméjén, önkéntelenül erre a ritmusra rendezte el. Mintha benne is az elemek
vették volna át az uralmukat, miként aznap az egész városon. Elkomorodott
és felderült, érveket talált, és ugyanezeket az érveket kisvártatva elvetette,
elömlöttek rajta, majd éppoly váratlanul kiapadtak az érzései, elcsüggedt,
s reménykedett. Az egyidejű sokféleségre nem volt magyarázata. E kínos hiányból
a lélek zűrzavara ásított ki rá, a sajátja. Arcán viszont egyetlen vonása
sem torzult el, ellenkezőleg, az önfegyelem ijesztően közömbössé tette a tekintetét.
Volt benne valaki, egy másik, akinek nem volt személye, aki minden mozdulatában
és gondolatában elkísérte. Bármit mulasztott, bármit tett vagy bármit szándékozott
tenni, ez a valaki részvétlenül figyelte, nem nyilvánított véleményt, de nem
is tágított. Ha nagy volt a baj, akkor kiült a vonásaira a semleges ábrázatával.
A cselekvés pillanatára várt, nem avatkozott bele semmibe. Mintha ilyenkor
némán azt állítaná, hogy minden morális parancs vagy erkölcsi megfontolás
másodlagos, hiszen a cselekvés vagy akár a lemondás mindig megelőzi. Hanem
a görcsös, ágaskodó fejtartásával, a csaknem durcásan felcsücsörített felső
ajkával mégis elárulta, hogy nem közönyösen bámészkodik, hanem valamit akar,
vagy valamit nem tud nem akarni, lát valamit, valamit mániákusan szemmel tart,
el nem engedheti. Ez a valami túl a téren, odalenn a Nagykörút torkolatában,
a szemközti oldalon van. Néha eltakarja egy áthúzó villamos. Talán a buszmegállóban.
Mikor egy busz megállt, akárha át kéne rajta látnia, még jobban ágaskodott.
Valakinek tán meg kéne érkeznie, erre vár, s ezért nem hagyhatja el őrhelyét.
Miközben erre, netán valami egészen másra várt, s élvezte ágyékán a kemény
ablakdeszka élének ritmikus nyomásait, a fiatal nő mégis megmoccant az ágyban,
a belső udvari szobában. Meztelen karján mintha türelmetlenség vagy tiltakozás
futott volna át, netán valamilyen érzékeny testi izgalom. Ellentétesen rándult
a sima, barnás bőre, és másként rándultak karjában izmai. Valójában az álom
legutolsó taktusa volt, amelyben ott kísértett a nem kívánt felébredés.
Már kora reggel egyedül maradt az ágyban, az eltávozott személyről a felcsapott
paplana s néhány szerteszórt ruhaneműje árulkodott; sötét zoknik az ágy előtt,
valamivel odébb egy pizsamanadrág és egy fehér alsónadrág a szőnyegen, levetett
ing és ennek a vajszínű selyempizsamának a kabátja egy távolabbi fotelban.
Mióta elrohant, a fiatal nő hol álomba kényszerítette magát, mert el akarta
felejteni az éjszakát, elszenderedett, hol meg ismét fölriadt. Nem a reggeli
zajok, nem a kitartó csöngetés miatt. Mintha kompon kelne át egy lapos tájban
hömpölygő folyón, s hol ezen, hol a másik parton kötne ki vele a komp. Úgy
látszik, tényleg álmodott, átkelésről álmodott. Partokról álmodott, melyek
között nem volt semmi különbség, sem bokrok, sem fa, egyetlen fa sem, hanem
csak szekerek, tülekvő szarvasmarhák és emberek, amint a felvert por felhőiben
áradnak a végtelen pusztaságból. Álmának utolsó képei egy ideig még megragadtak
ébersége felszínén. De nem is folyó volt ez, hanem hatalmas folyam, homoktól
zavaros, tompán fénylő vizének színe csaknem domború. Egyik partjáról nem
lehetett átlátni a másik partjára. Pedig látnom kéne, gondolta félig éberen
az elhagyott partra emlékezve, de képtelenség, ez képtelenség. Ugyanakkor
nem tudta pontosan, hogy mit kéne látnia. Üresen zakatoltak a fejében a szavak,
melyeknek értelmét éberen sem fogta fel.
Mintha kinézne alóla, kissé fölemelte fejéről a párnát, s ezzel egy időben
a fejét is megemelte. Az értelmetlen szavak helyett inkább arra fülelt volna,
hogy valaki fölveszi-e végre a telefont, vagy talán mégis neki kéne átmennie.
A mozdulattól megérzett hirtelen egy illatot, mely egyszerre volt idegen és
ismerős. Egyáltalán, mi történik körülötte. Elégedetten nyugtázta, hogy az
idősebb hölgy távoli követelődzése ellenére sem veszi föl senki. És ő sem.
Semmi köze hozzá. Kristóf végül is ott van valamelyik utcai szobában. Figyelmével
ismét bejárta az egész lakást, ahányszor fölébredt, éber érzékeivel haladt
szobáról szobára, mintha letapogatná a benne tartózkodók helyzetét és lelki
állagát, s ebben a tevékenységében bizony volt valami nyersen állati.
Ez a Kristóf nevű ifjú ember az idők során különben is a gyöngéje lett.
Képzeletével leste meg, érzékeivel ment utána, tudni akarta, mikor mit tesz.
Kristóf a velük szomszédos udvari szobában lakott, s bizonyos félelemmel kellett
arra gondolnia, hogy többet tudna róluk, mint amennyit az illendőség elvisel.
Nem mindig uralkodtak az erősebb hangokon, hiszen immár a közös élvezet volt
az egyetlen, ami összekötötte őket. Bizonyára nem szívesen vallotta volna
be önmagának, hogy Ágostról lassan leszakad, s már csak hasonlóságuk miatt
is vonzódik Kristófhoz. Nemcsak képzeletében kísérgeti az érdeklődésével,
hanem olykor egyenesen neki szánja a hangokat, amelyeket Ágost vált ki belőle.
Egy kicsit neki élvezett. A kelleténél valamivel hangosabban élvezett, hogy
Kristóf részesüljön belőle a szomszédos szobában. Ugyanakkor persze nem lehetett
biztos benne, hogy célját elérte-e. Csöngessetek, csak csöngessetek. Valaki
állandóan beszélt a fejében. Abban sem volt egészen biztos, hogy a követelődző
női hangot is nem álmodta-e. Kristófot megfogta a kétségbeesett képzeletével,
de ettől a fürdőszobában kiáltozó hölgytől álmában és éberen rettegett.
A cserépkályhában égett, valósággal süvített a tűz, s ágyából egyenesen a
lobogás fényébe bámult.
Akárha először látna tüzet. Ezen a parton idegen volt minden, távoli, amit
a másik part, az ismerősebb kedvéért el kellett hagynia. Csodálkozott, nem
tudta, honnan a csudából jött elő az álom, hiszen ekkora folyót soha életében
nem láthatott. Ilyet nem láthattam, nem láttam, ez akkora, mint a Gangesz
vagy a Mississippi. Visszhangzott a feje a saját hangjától. Már jó ideje föl
kellett volna kelnie. Párnájából érezte áradni a lakás megszokhatatlanul idegen
illatát, ez pedig lökte volna, ki. Nem is az ágy melege tartotta fogva, hanem
kilátástalannak látta a napot, amelynek elébe néz. Minden napja kilátástalan.
A két part között közlekedő komp pedig valószínűleg azt jelentette, hogy tényleg
sehol nincs, nem volt s nem is lesz otthona.
Édesanyja, akiből a puszta neve maradt csak fenn, Mózes Borbála, néhány napos
korában hagyta hátra a nagykőrösi szülőotthonban, ahol aztán az újszülöttet
az édesanya vezetéknevén és Gyöngyvérként jegyezték be az anyakönyvbe. Nem
tudhatta, ki az apja, melyikükre hasonlít, vagy hasonlít-e bárkire. A gyűlöletes
keresztnevet talán az anyja kérte. Kitartóan és sötéten gyűlölte az ismeretlen
leányanyát e név miatt, a gyöngy miatt, a vér miatt. Előbb egyházi, később
állami intézetben, nevelőszülőknél, majd középiskolai, végül főiskolai kollégiumokban
nevelkedett. A bizonytalan értelmű szavak pedig valószínűleg azért zakatoltak
a fejében, mert a fájdalomtól szinte lüktetett a homloka. A folyam két barátságos
partja közt ellenben szétmosódott a kellemetlen érzéseivel a víz illatában,
a tájban oldódott föl a görcsös fájdalom. Finom párán izzott át a kora délelőtti
napsugár, nyár volt, egy nyár, amelyre éberen nem emlékezett; rövid, puha,
korai kis boldogsága, amely annyi év után még mindig kárpótolta a kínzó főfájásokért.
Titokban néha nagyokat ivott. Az egykori boldogságot legfeljebb az felhőzte
be, hogy más utasokra kellett várakozniuk, ő pedig mindig ment volna, át,
gyorsan. Csillapíthatatlan volt az éhsége és a szomjúsága, mint aki mindig
egy másik partra vár.
Most azonban már igazán nem késlekedhetett, fel kellett volna kelnie. Hólyagja
is feszítette, éles kis szúrásokkal adott a hasában sürgető jelzéseket.
A szobában kellemesen marasztaló félhomály uralkodott, jól összeszorította
a combját. Az ablakok sötétítő tábláit a kései óra ellenére sem nyitotta ki
még senki. Már megint fölfáztam, állapította meg bosszúsan. Annyi fény volt,
amennyi a tárt ajtón tört be, a falon pedig a vöröslő lángok hosszú árnyai.
Bámulta a lángokat, de nem látta, amit nézett, mert képzeletének csápjaival
tovább nyúlkált, kapdosott, hiába; nem tudta megállapítani, hogy mire emlékezik
az álmával. Ez egy emlék, hiszen ez egy emlékem, ismételgette magában, miközben
csaknem elérte, és mégsem érte el. Mielőtt a szavak zakatolásától menekülve,
ingerülten átfordult volna a másik oldalára, hogy oldódjanak szét, tűnjék
el végre a tájban a fájdalom, ösztönösen mégis az éberségébe kapaszkodott;
nem üres álmot, talán a másik ember részvétét kívánta.
Ilona édes, kiáltott át a másik szobába kissé sírósan éneklő hangon, nem nyitná
ki végre azt a rohadt kurva ablakot. Ha még sokáig füstöl, akkor tényleg megfulladok.
Panaszos hangvétele persze nem sokat enyhített a mondat brutalitásán. Igazán
nem kívánt sokat, mégis minduntalan messzibbre ment a kelleténél, s ezért
gyakran volt elégedetlen önmagával. Hol az volt a benyomása, hogy túl engedékeny
lenne másokkal szemben, máskor meg túl erőszakos, tolakvó, támadó, mint aki
nem találja a megfelelő mértéket. Nem mintha nem rendelkezett volna mértékegységekkel,
hanem többféle, egymással nem nagyon egyeztethető mértékkel rendelkezett,
ezek gyakorta összecsúsztak, bántóvá tették a hangsúlyait és a viselkedését.
A másik nő jó ideig nem válaszolt. Nem azért, mintha meg lett volna bántva,
hol visszahőkölt a kicsapódó füsttől, hol meg előredőlt, hogy fújhassa, csupasz
lélegzetével élessze fel a kihunyó lángokat. Naponta hat cserépkályhába befűteni,
egyenletesen táplálni őket, még akkor sem kis munka, ha nem tombol tébolyult
vihar.
Hajnal óta olyan migrénem van, hallatszott a másik szobából, a fejem majd’
szétreped. Nem tudom, már megint miért. Talán a széltől.
A bocsánatkérésnek beillő panasz hosszú pillanatokig tehetetlenül lebegett
a két szoba között a levegőben.
A háztartási alkalmazott, akit teljes nevén Bondor Ilonának hívtak, értette,
valamennyire át is érezte a fiatalabb nő szorult helyzetét, s azt sem kellett
neki külön elmagyarázni, mitől kaphat valaki hajnalra migrént.
Már megint nagyot ivott titokban, vagy Ágost megint csak nem elégítette ki.
S nem úgy, ahogy a másik megkívánta volna tőle, de határozott részvéttel is
volt Gyöngyvér iránt. Szabálytalan, kerekded arcán, sűrű, halovány szeplőiben,
melyek kéken árnyékos szeme alatt és az orrán csaknem összeértek, vékony szálú,
mindig gondosan kibodorított vöröses hajában és a keskeny kis vállában volt
valami meghatóan esetlen, gyámoltalan. Fejletlen, kissé angolkóros gyereklányra
emlékeztetett, holott egyáltalán nem volt éretlen vagy bizonytalan ember.
Határozottabb, mint ahogy a külleme alapján elvárták, netán jó néven vehették
volna tőle. Tudta, hogy kit mire kell tartani. Most is csak akkor nézett föl,
amikor a gyújtós kicsi lángja végre belekapott a fába.
Szerintem az lenne a legegészségesebb, ha a Gyöngyike most szépen kimászna
az ágyából, kiáltotta vissza a válla felett. Még a telefont is szépen fölvehetné.
Tegnap azt mondta nekem a Gyöngyike, hogy ma aztán korán kell fölkelnie. Énekóra
előtt el akart volna még menni az uszodába, mert azt mondta, hogy szereti
kihasználni a szabadnapjait. Ami nagyon szép dolog lenne, de hogyan sikerülne,
ha egyszer benne marad az ágyban. Igazán nem szép a Gyöngyikétől. Azt hiszi
a Gyöngyike, hogy a migrénje majd elmúlik így. Hát nem múlik el. Inkább keljen
föl azonnal, és menjen a levegőre.
Áthatóan erős hangja volt, s furcsa módon úgy beszélt a másikkal, mintha egy
harmadik személyről beszélne.
A másik nő azonban nem talált ebben semmi sértőt. Maga is alig néhány éve
élt a fővárosban, miként Ilona, aki egy Buda környéki tót faluból származott.
Amikor olykor a konyhában, máskor pedig valamelyik ajtófélfához dőlve, csöndesen
mondták egymásnak a magukét, és egyikük sem figyelt különösebben arra, miként
beszél vagy miket beszél a másik, a kívülállónak nem kis mulatsággal szolgálhatott
a két távoli nyelvjárás találkozását hallani. Miközben Gyöngyvér nyitott torokról
őzött, Ilona fölkerekített ajakkal ázott, s ráadásul olyan kifejezéseket használtak,
amelyeket sem a másik, sem a fővárosi nem nagyon érthetett. Vidékiségüknek
volt egy titkos kis árama, mely hol összehozta, hol meg féltékennyé tette
és szembefordította őket; másra figyeltek, másként ítéltek, s ezért bármi
történhetett velük, egymást mégis jobban értették, mint ahogy a környezetük
megértette őket vagy ők másokat. Nem volt az sem kérdés, hogy Bondor Ilona
miért beszél Mózes Gyöngyvérről úgy, mintha egy harmadik személyről beszélne.
Ezzel a furfangos módszerrel kerülte el, hogy a nála fiatalabb nőt magázza,
amit az iskolázottságuk különbözősége miatt meg kellett volna tennie.
Sokkal inkább elmúlik, ha uszodába megy a Gyöngyike.
Ne beszéljen már ilyen ostobaságokat. Éppen azért nem mentem el, mert úszás
után mindig erősebb lesz.
Mégis jobb lenne, ha elkészülne rá a Gyöngyike, hogy nemcsak ablakot nyitok,
kinyitom én a Gyöngyikének, rögtön, hanem el kell kezdenem takarítani. Másutt
nem tudom elkezdeni, mert a nagyságos asszony sem jött ki még a fürdőszobából.
Ha kijön, akkor a Gyöngyike már mehetne be. Szerintem ez lesz a menetrend.
Most meg ez a mondat maradt ott a levegőben. Ami a napi takarítást illeti,
tényleg nem lehetett másutt elkezdeni. Ilona vagy a legtávolabbi utcai szobában,
vagy a legbensőbb udvari szobában kezdte el, ennek ez volt az alapszabálya,
másként nem történhetett. Nem érkezett rá válasz vagy olyan moccanás sem,
mely arra utalhatott volna, hogy ez a Gyöngyike kimászna végre az ágyából.
A telefon viszont hirtelen ismét elhallgatott.
Jó ideig nem is lehetett mást hallani, mint az impozáns bérház üregeiben,
résein, csatornáin és nyílásain zenélő szelet.
Senki nem mutatkozott a körfolyosókon, az udvaron sem, üresen maradtak a tágas
lépcsőházi fordulók.
Ebben az órában különben sem jöhetett volna más, mint a sváb tejesasszony
Budakesziről vagy a tót asszony Pilisszentkeresztről a tojással, netán a postás.
Ők azonban az ítéletidő miatt elmaradtak. Ilona a saját kisfiát kora reggel
elvitte az óvodába, nem lehetett egész nap láb alatt. Kisiskolás mindössze
egy volt a házban, s ilyenkor már csaknem mindenki dolgozott.
Ebben a házban ötvenhat októberének egyik szörnyű éjszakáján voltak utoljára
jó sokan, egymásnak teljesen ismeretlenek, mert beszorította őket a körútról
az ágyúzás. Amikor az erősen sántító, púpos és kopasz házmester hajnalban
kinyitotta a súlyos tölgyfa kaput, majd kinézett, az üres Nagykörúton már
tombolt a szél. Azóta a távozók nagy erőfeszítések árán, de gondosan betették
maguk mögött, amire egyébként ügyetlen felirat emlékeztette őket. Az egykor
igazán előkelő kocsibehajtó mégis úgy hatott, mint egy pokolbéli szélcsatorna,
ahová éppen tutulva megérkezik maga a sátán. Zörögtek, reszkettek, kalapáltak
a szemetesedények fedőlapjai. A pokoli zajnak volt azonban banálisabb magyarázata.
Fenn, a kapuboltozat ívébe illesztett két üvegablakot azon az októberi éjszakán
nyomta be a légnyomás, s ilyen súlyos, ütésálló üveget, hiába a házmester
minden elkeseredett fáradozása, azóta sem lehetett felhajtani a városban.
A mindössze nyolcvanéves, föltűnően arányos épület persze inkább amolyan ritkaságnak
számított a környéken, hiszen az elmúlt évtizedek megrázkódtatásait majdhogy
sértetlenül vészelte át. Nem csak a szerencséjének köszönhette. Már a maga
idején is a környék talán legkevésbé szembetűnő építménye volt. Bérpalotának
készült, miként összes többi hivalkodó szomszédja, ám szerény méreteivel inkább
magánpalotára emlékeztetett. Az egész Terézvárosban nem volt masszívabb épület.
Találat szerencséjére nem érte, s mivel puritán homlokzatának észrevétlen
díszei szintén nemes anyagból készültek, a légnyomások sem tettek benne kárt.
A házat egy békétlen, összeférhetetlen ember építette, maga is vidéki, vagy
legalábbis valaki, akinek az elméje nem városi lépték szerint működött. Építménye
el is ütött a többitől, ami persze inkább előnyére vált. Értők úgy vélekedtek,
hogy a csaknem teljesen dísztelen épület a klasszicizmus és az eklektika között
helyezhető el, s így a budapesti építészetben egy mindenképpen hiányzó s felettébb
fontos láncszemet képvisel, habár a körülmények szerencsétlen alakulása miatt
tervezője később alig épített önálló épületet, s így e hiány a mai napig alaposan
rá is nyomja bélyegét a városképre.
Az ilyen emberre mondták, hogy rossz karakter, holott nem kevés dolog volt,
melyben kiválónak bizonyultak a képességei. Tán azt nem tudta eldönteni, hogy
hadakozzon és különcködjön, avagy ellenkezőleg, minden közönséges és ostoba
normának megfeleljen-e. Tulajdonképpen egész hosszú életében önmagával viaskodott,
amihez persze mindig talált olyan tárgyat, amely jótékonyan elfedte őrült
egoizmusának nyers háborgását. Hol boldognak és boldogtalannak alárendelte
önmagát, akárha tiszta önfeláldozás vezetné, olykor még undorítóan alázatoskodott
is, hol meg a mindenkitől független, önfejű nagyurat játszotta. Demén Samunak
hívták az építészt.
Néhány évvel a szabadságharc leverése után egy tehetős zsidó gabonakereskedő
egyetlen fiaként látta meg a napvilágot Jászberényben, és kivételesen jófejű
gyereknek számított. Hat nővére után ő volt a legutolsó a sorban; velük élt
még az apai nagymama, két anyai nagynéni, amolyan szegény rokonok mind a ketten,
s így aztán alig elképzelhető, hogy milyen kényeztetések közepette nevelkedett
e nők között. És akkor a belső cselédséghez tartozó lányokról, asszonyokról
vagy Le Vau és Papanek kisasszonyokról, a francia és a német nevelőnőkről
még nem is beszéltünk. A családnak biztos volt az anyagi helyzete, tekintélye
pedig egyre megingathatatlanabb, holott Jászberény elég tartósan és sikeresen
tartotta távol a zsidó betelepülőket. Mire a fiúgyermek serdült korba ért,
s a lányokat jórészt a városon kívül férjhez adták, atyjuk az új törvény adta
lehetőséggel élve kiterjedt birtokot bérelt, és nemcsak szigorúan, hanem szerencsés
kézzel irányította. Sokak haragját és irigységét hívta ki ezzel a városkában,
mások viszont hasznát látták az általános fellendülésnek, bár ezek közül is
csak kevesen tudtak belenyugodni, hogy akkor most már a föld is zsidóé legyen.
A fiú mindenesetre korlátozás vagy külső kényszer nélkül, a saját különös
ábrándjait követve választotta meg az életútját. Előbb Berlinben, később Bécsben
tanult építészetet, néhány hónapig Görögországban utazgatott, s egy teljes
évet itáliai tanulmányúton töltött. Tanulmányainak logikája szerint innen
Angliába kellett volna továbbmennie, mivel azonban egyetlen idegen nyelven
sem tudott tisztességesen megtanulni, s e képesség hiánya állandó bizonytalansággal
és szorongással töltötte el, tanulmányainak utolsó két évében visszairatkozott
a pesti műegyetemre, ahol az akkoriban már nagynevű és nagy hatalmú Hauszmann
Alajosnál diplomázott. A professzor becsülte, s azt sem lehetne mondani, hogy
ne támogatta volna a feltűnően mutatós küllemű fiatalembert, mégsem tartozott
kedves tanítványainak körébe, mert ezek a professzor minden ügyeskedése ellenére
sem tűrték meg maguk között. Elviselhetetlen volt a modora, vagy legalábbis
az érzelmessége és az indulatossága szokatlan a többiek szemében, a vaskos,
levetkőzhetetlen tájszólása, vagy ha németre váltottak a társalgásban, akkor
a kínos hebegése, vagy a rossz szokása, hogy a főnevek nemeit állandóan fölcserélte,
de főleg az állandó harsogása, amivel sokakat elriasztott vagy alaposan megviselt.
Ha föltűnt az amúgy is zajos kávéházak valamelyikében, az Újvilág utcai Sasban,
a Vadászkürtben, ahol külföldi lapokat olvasott, a Kávécsarnokban, ahol valamilyen
igen sötét politikai ügyben szervezkedett mindenféle gyanús alakkal, vagy
néhanapján a fényűzően berendezett Angol Királynőben, egy botrányos kaland
miatt, ami egy fensőbb körökhöz tartozó hölgyhöz fűzte, akkor délcegnek mondott
alakjával és választékos öltözékével azonnal magára vonta s hosszú pillanatokra
lekötötte a közönség figyelmét. Akik ismerték, hízelgő vagy éppen csípős megjegyzéseket
tettek, akik nem ismerték, föltétlenül tudni akarták, ki ő.
Az ajtóban a pincér figyelmesen átvette a sétapálcáját, ami rendőrhatósági
előírásra történt, ő pedig ujjáról az ujjára haladva legalább ilyen szertartásosan
húzta le szoros szarvasbőr kesztyűjét, miközben szórakozottan és fensőségesen
körbehordozta tekintetét. Híres külföldi művésznek, idegen arisztokratának
nézhették volna, mintha azonnal azt mondanák, mutatós ember, aki persze nem
közülünk és nem közénk való. Levette cilinderét, kesztyűjével együtt ezt is
átadta, a pincér pedig csak ennek utána vezette az asztalához vagy éppen az
asztaltársasághoz, mely reá várt.
Léptei mindig határozottak, mozdulatai simák és hajlékonyak voltak, kényesen
nemes vadállat haladt át az asztalok között.
A varázslat addig tarthatott, míg le nem ereszkedett egy székre, avagy foteljának
puha mélyéről kihajolva beszélni nem kezdett. Minden finoman megmunkált volt
rajta, hosszú, hosszúdad, csontos, bár nem hústalan, miként kezén az ujjai.
Ugyanakkor valami vad és zabolázhatatlan, mint a sima szálú, fényesen fekete
haja, mely valósággal kidőlt a fejfedő alól. Ugyanilyen vad a szemöldöke,
mely a kicsit sárgásan csontszínű bőrön engedetlen szálakkal nőtt össze az
orrnyereg felett, és a csaknem bántón vastag ajka, melynek peremén kicsiny,
éppen csak vonásnyira nyírt bajuszkát viselt. Puszta megjelenésével, ajka
szegletében játszó öntudatos és elkényeztetett mosolyával, mozdulataival,
bőrének színével, sötét, hol idegesen forgolódó, hol pedig hosszan elidőző
tekintetével közel tudott férkőzni csaknem mindenki szívéhez. S ugyanennyi
idő alatt zúzta szét a zavarbaejtő vonzalmakat, hogy aztán éppen maguk az
érintettek ne tudják pontosan, miként állnak vele.
Vízöntő jegyében született, s a természet végzetesen osztotta rá csillagképének
teljes szerepkörét, ám sajnos semmi mást. A látvány embere volt, mindenhez
értett, ami a látványhoz tartozott, tudta, mivel tartozik a harmóniának, mivel
a diszharmóniának, jól ismerte a szimmetria és az aszimmetria mértékegységeit,
kedvelte a szimmetriát, bár nem ragaszkodott hozzá, hiszen az arányok monotóniája
ellenére volt. Mindezek az adottságok azonban nem úgy működtek benne, mint
valami szerzett mérnöki tudás, hanem a zsigereit érintették, a zsigereiből
táplálkoztak. Képzetlen sem volt, nála jobban mindezekkel a szó matematikai
értelmében sem számolhatott senki. Bánni tudott továbbá a színekkel, formákkal,
anyagokkal, vonalritmusokkal, ösztönösen érzékelte e komponensek kölcsönösségét
és viszonosságait, ahol azonban a vizualitás felségterülete véget ért, ott
elveszett embernek számított.
A tökéletes botfülűség bizonyára éppoly kivételes adottság, mint az abszolút
hallás. Nem arról volt szó, hogy a valcert ne tudta volna megkülönböztetni
a mazurkától, olykor ezt sem tudta megkülönböztetni, ám az ilyesmi még elmegy,
hanem betegesen érzéketlennek bizonyult mindenféle auditív aránnyal szemben,
s talán ezért nem volt képessége meghallani másokat vagy éppen visszahallani
önmagát. Nem voltak barátai, csak csodálói voltak és ellenségei. Demén Samu
a hangsúly és az értelem finom feszültségeit és árnyalatait nem fogta fel.
Nem is hallgatott végig senkit, érvelni nem tudott, hanem rögtön lehurrogott,
belebeszélt, rádörrent bárkire, beleszólt mások beszélgetésébe, olykor valósággal
rábeszélt mások beszédjére. Akkor érezte elemében önmagát, amikor szabadon
szárnyaló magánbeszédeket tarthatott. Mozdulatainak nemessége kevesekkel feledtette,
hogy csemcseg és csámcsog az étkezésnél. Egy szép test, amelyben valószínűleg
soha nincsen csönd, és nem is kívánja a csöndet. Voltak, akik egyszerűen kerülték.
Mindezt persze érzékelte, de amióta elhagyta a családi otthont, nem értette,
miért történik minden úgy vele, hogy végül is magányos legyen.
Építményein nyoma nem volt a bántó végleteknek. Nem kívülről befelé, hanem
belülről kifelé építkezett. Akárha előbb látná az udvart, mint a homlokzatot,
előbb látna akár egyetlen szobát, s ennek arányaihoz rendelne minden mást,
és soha nem fordítva. Meggyőződésévé, mi több, rögeszméjévé vált, hogy a lakóház
vagy a lakótér akkor szerencsés, amikor alaprajza a görög templomhoz hasonlóan
a megnyújtott téglalap, egyes helyiségei ellenben csaknem szabályos négyzetek.
A tértől azt kívánta, hogy bensőséges maradjon, gyöngéd és meghitt legyen,
ne fojtsa bele az emberbe a kívánságait, de nagyravágyását se táplálja, ne
kapassa el. A helyiségek magassága az alaprajz méreteit követte. Amiből nemcsak
az következett, hogy nem tervezhetett túlságosan nagy szobákat, mivel nem
kívánhatott értelmetlen belmagasságot, hanem az is, hogy a helyiségeket csaknem
egyformára kellett méreteznie, s ezek végül a kiszolgálóhelyiségeknél sem
lehettek jóval nagyobbak.
Kényelmes, meghitt, nyugodalmas, masszív és derűs lehetett volna mindaz, amit
megtervezett, ám épp a korszak szellemével nem volt egészen egyeztethető,
s ezért is nem tudta kivitelezni; többnyire rajzon maradt. Elképzelései nem
annyira kollégáival fordították szembe, ezek legfeljebb nevetgéltek terveinek
láttán. Demén Samu csinos kis udvarházakat tervez, mondogatták, de semmiféle
elképzelése nincs arról, hogy milyen legyen egy városi bérlakás. Terveivel
elsősorban a lehetséges megrendelőket riasztotta el. A kolléga urak által
tervezett bérpalotákban valóban mások voltak a belső arányok. Miközben az
utcai frontokon egyre magasabbra és nagyobbra nőttek a reprezentatív helyiségek,
a szalonok, a dolgozószobák, a dohányzók és az ebédlők, a lakások udvari fertályán
minden helyiség egyre szűkebb lett, sötét folyosók, kamrák, zugok, hurkák
és benyílók, s ezeknek szükségszerűen ijesztővé váltak a belmagasságai. Az
épületek udvari lakásaira pedig még ennyi sem jutott arányból, itt minden
egymásra zsúfolódott, egymásba ért. Konyhából a szobák, abból meg az ablaktalan
alkóvok, a benyílók, a hálókamrák, a hátsó lépcsőházak fordulóiban a közös
illemhelyek, egyszóval a város átláthatatlan és tisztátalan sűrűje.
Ő mindezekkel ellentétben oly bőkezűen gazdálkodott a térrel, hogy egyetlen
emeleten nem tudott elhelyezni többet, mint két lakást, ami a telekáraktól
megilletődött vagy azokkal éppen spekuláló építtetőknek persze kedvét szegte.
Mikor pedig igaza mellett udvariasan és ügyesen érvelnie kellett volna, akkor
mindenki láthatta, hogy majd’ szétveti az indulat.
Értse meg, kérem szépen, amennyiben a tümpanon felső csúcsán áthúz egy krépidómával
párhuzamos vonalat, s ezeket összeköti, jól van, látom, nem érti, bizonyára
nem látott még görög templomot, szóval akkor kap egy csaknem szabályos négyzetet,
ez a dolog lényege. Kérem szépen, jegyezzük meg, ez a klasszikus arány. Egy
csaknem szabályos négyzet, amely azért elmegy a fekvő téglalap felé. S ehhez
képest én még messzibbre elmegyek, de értse meg kérem szépen, csak addig mehetek,
ameddig ez optikailag még elviselhető. Tovább nem megyek, bízza rám, egyszerűen
nem megyek. Kérem szépen, ha erre az épületre még egy emeletet rárakunk, két
emeletet, három emeletet, ahogy kérem szépen megkívánja, akkor a feje tetejére
állítottuk a világot. Akkor nézze meg, kérem, látja, kap egy rideg hasábot,
az eget föllöki. Ezt kérem szépen én nem, velem nem, én ilyet nem vállalok.
Építményének homlokzatáról valóban csak egy dór oszlopsor és a nagy tümpanon
hiányzott ahhoz, hogy valamiféle ódivatú, antikizáló képződményt láthassanak
benne élcelődő kartársai. Holott nemcsak ilyen elemeket nem alkalmazott, hanem
azokat a reneszánszból és barokkból kölcsönzött látványos díszítményeket sem,
amelyeket ezek olyannyira kedveltek, a megrendelők pedig oly szívesen megfizettek.
Ez nem ment a fejébe. Miért költenek ilyen értelmetlenségekre, amikor ugyanebből
a pénzből megfizethetnék a kényelmes és kiegyensúlyozott teret.
Mindhárom emeleten minden egyes utcai és udvari szoba két szimmetrikusan elhelyezett
ablakot kapott, amelyeknek a homlokzaton csak annyi hangsúlyt adott a sóskúti
homokkőből faragott lemezes profilokkal, amennyit az emberi szem kap a szemöldöktől
és a pilláitól. Az egyiket fenn, miként a klasszicista építményeken, jócskán
az ablaknyílások fölött, már csak azért is, hogy az eső közvetlenül ne az
ablaktáblákat verje, a másikat pedig az ablakpárkányok támasztékaként, mint
a gyámkövet. A három keskeny lemezből álló profil a jón oszloplábazatról vette
mintáját. S ugyane profilból nemcsak a földszinti üzletek felett futtatott
végig egy vastagabb léniát, hanem az erősen megemelt tető alatt is, amolyan
kiemelt párkányzatként, hogy lezárja a homlokzat függőleges tagolását mintegy
előre jelző frízeket.
Kortársainak vele szemben hangoztatott elvei, élcei és kifogásai persze nem
voltak teljességgel megalapozatlanok. Mert nem csupán ezekkel a szinte észrevétlenül
tartózkodó utalásokkal és jelzésekkel, hanem leginkább a téglaburkolat függőleges
szelvényeivel csempészte vissza a klasszikust. Miközben a szerkezeti igények
és a megvalósított belső arányok között a feszültséget ő sem tudta eltüntetni,
megjelent a korszakra oly jellemző szemérmetlen dekoráció.
Ötvenhat októberében néhány értelmetlen géppisztolysorozat futott át e jelképes
oszlopsoron. A többször égetett tégla elég jól állta a lövedékek ütéseit,
bár követni lehetett a lövések ívét. Itt kiütött egy darabot, ott a tégla
élét pattintotta le, amott meg belefúródott a puha vakolatba. A vakolt felületeket
vidám, napsütötte sárgával színezték, s akkoriban a vörösbarna téglaburkolat
szelvényei valósággal lebegtek a könnyű párkányok között. Színeknek, lebegésnek
mára nem maradt nyoma, az épület homlokzatának szelíd részleteit a szállongó
por és korom szürkére mosta át, a profilokról, a frízekről és a párkányzatról
pedig hosszú, fehér csíkokban csorgott alá a mindennap újra megkövesedő galambszar.
Aki a kapun belépett, és elhaladt a szemetesedények hosszú sora mellett, amelyekről
a macskák a fedőt minduntalan félrelökdösték, s így a patkányok még világos
nappal is rajokban járhattak lakmározni rá, immár azt sem nagyon vehette észre,
hogy a foltosan elmocskolódott falsíkokat ugyanaz az egyszerű, lemezes profil
díszíti, mint a homlokzatot. A mutatós ívben boltozott mennyezetről valamilyen
emeleti csőrepedés miatt, amelyet hónapokig nem javítottak ki, nagy foltokban
szakadt le a vakolat, s az elrothadt vakolónád foszló szálai közül kilógtak
a csupasz téglák, sőt a villamos vezetékek. A házmester, akit csaknem sihederként
még az agg Demén Samu hozatott fel magának Jászberényből, mindennap többször
fölnézett oda elmentében, mert őszintén szólva katasztrófára számított. Félő
volt, hogy a boltozat téglái között a meglazult habarcs nem tart ki, s a mennyezetről
alácsüngő, lassan rozsdálló, hatalmas lámpatest kiszakad. Elébb viceházmesterként,
majd csakhamar rendes házfelügyelőként immár több mint harminc éve viselte
gondját e háznak, s ezt olyan kíméletlen és szenvedélyes buzgalommal tette,
mintha nem tudná elfelejteni, hogy állása híján másként alakulhatott volna
az élete.
Szellemileg ép volt, erőszakos, ravasz, alattomos ember, de testi korlátozottságai
súlyosak, s ezért kicsi gyermekként a maga környezetében vészesen sodródni
kezdett a gyors vég felé. Valamiként mindenkinek az útjában állt, rendes mezei
munkára nem volt használható, testvérei ütötték, rúgták, föllökték, a saját
anyja, a saját nagyanyja sem kímélte, s ha a gondviselés véletlene nem ragadta
volna ki innen, akkor nem végezhette volna másutt, mint az istálló sarkában,
kivetetten. Kivételes viszony fűzte az állatokhoz. S az öreg Demén halála
óta úgy élt, mint akinek egy élettelen tárgyon, a házon kell ledolgoznia a
gondviselés előzékeny kölcsönét. Az utóbbi hónapokban mégis teljesen váratlanul
megtört e szenvedélye, vagy valami elhasználódott, kimerült benne, elszakadt.
Betegségnek nem mutatkozott ugyan jele, de egyik pillanatról a másikra belátta,
hogy annál azért sokkal nagyobb léptékű a pusztulás, mint hogy fogyatkozó
erejével még föltartóztathatná. S hirtelen imádott lányai is a fejére nőttek,
ittak, csúnyán káromkodtak, éjszaka nem jöttek haza. Lopakodott felé a teljes
összeroppanás.
Mióta a szemetes sem jött minden áldott reggelen, hanem mindössze hetente
kétszer, ám valamilyen előre soha nem látható ok miatt néha teljesen kimaradt
a szemétszállítás, ezzel sem bírt. Lassan nem bírt semmivel. Szemetesedényt
nem kapott, valamiben azonban tárolnia kellett a ház halmozódó szemetjét,
hisz olykor egy hétig sem jöttek érte. Hogy enné a rosseb őket. Ő is csúnyán
káromkodott. Elrozsdásodott festékeshordókat szerzett, füleket forrasztott
rájuk, ezeknél fogva vonszolta ki a járda peremére. Ha nem jöttek, akkor délben
vissza is. Más hordók fenekéből szerkesztette rájuk a fedőket. Csinálta, persze
hogy megcsinálta, de közben arra gondolt, hogy egye a rosseb, ha kiszakad
a lámpás, akkor szakadjon, szakítsa magával akár az egész boltozást, a házat.
Dőljön össze minden, úgyis mindennek el kell egyszer rothadnia. Régebben soha
nem merészelt volna ilyesmit gondolni, most meg jólesett erre gondolni, ettől
lett szabad ember. Még azért szemmel tartott mindent, de a tehetetlensége
meg az efölött érzett dühe egyre jobban elterpeszkedett. A rothadás bűzétől
sem kímélhette meg a kapubejáratot, amelyet Demén Samu oly nagy gonddal tervezett.
Akkor még a lovas fogat volt az úri közlekedés eszköze, s Demén olyan behajtót
tervezett, mely számolt a jóval nagyobb málhás kocsikkal is. A tébolyodottan
sárga kerámiával burkolt, egészen enyhén domborodó kapubejárat értelmes, nemes
arányait azok is érzékelték később, akik immár nem lovas kocsival közlekedtek,
hanem automobillal, villamossal, gyalog vagy taxival. Látszott, hogy valaki
a lehetséges mozdulatok zavartalanságát és kényelmességét számolta ki előzékenyen.
Meg azzal is számolt, hogy a ló bizony vizel, ennek színe sárga, s valahogyan,
valahová el kell csorognia. A víz és a vizelet elvezetésére szolgáló kis csatornanyílásokat,
amelyek a kapubejárat két oldalán végigfutó szélesebb kőpárkányok alatt rejtőztek,
most patkányok használták, éppen elfértek benne. Hosszú évek munkájával rágták
át magukat a finoman kiképzett sárgaréz szűrőrácsokon, hogy feltűnés nélkül
juthassanak a szemetesedényhez. Ezek a mára értelmüket veszített kőpárkányok
viszont arra szolgáltak egykoron, hogy a fogatok lépcsőiről erre lépjenek
le az érkezők, s a következő lépésüknek se kelljen megdöccennie. Amikor úgy
számolt, hogy egyszerre akár mindkét oldalon ki lehessen tárni a fogatok ajtaját,
és se az érkezőknek, se a kocsisoknak ne kelljen közben a falhoz préselődniük,
akkor a méltóságukkal számolt. Jó ideje semmiféle fogat vagy automobil nem
állt már be, ám a viselkedés méltóságának igényét megőrizték a tér arányai.
Bizonyos ünnepélyességgel fogadta be az érkezőket az épület, s ugyanígy a
lépcsőház, melyet a kocsibejárótól roppant méretű szélfogó választott el.
A meglepően jól tagolt, a természetes fénytől minden emeleten megvilágított
lépcsőházat e szélfogó hatalmas felületű, csiszolt üvegtábláin át pillantotta
meg az érkező. Az üvegtáblák s rendesen átvészelték a háborút, ám egy éjszakai
botrány következményeképpen a négy közül egy betört. Ekkora üveglapot nem
lehetett beszerezni, a lakók méltatlankodtak a huzat miatt, s ezért a házmester
furnérlemezzel pótolta. Még így is a tér szépsége uralkodott. Ide nyugodtan
beléphetett az érkező, nem kellett attól tartania, hogy azonnal a felvonó
ajtajába ütközik. Néha egész társaság jön, épp akkor távozóban lehetnek mások,
ilyesmivel egy úri házban számolni kell. A lovak sem mindig egyformán türelmesek,
legyen helyük kényelmesen megfordulni a kocsival az udvaron. Demén az udvart
mélységében megnyújtotta, ám az első emeleten a körfolyosót valamivel előbbre
hozta, s így optikailag megint csak visszacsempészte a négyzetet.
Igaz, az első emeleti körfolyosó elfogta a napfényt a házmester félemeleti
lakásától, de ezzel együtt nem volt sötét, s főleg nem volt barátságtalan.
Az udvart burkoló fényes, sárga kerámia visszfénye ugyanis megtöltötte a konyhát
és a két szobát. A napfény soha nem érte el, mégis erős fényt, átható színt
kapott. A helyiségek mennyezetén most is hol felragyogott, hol meg elhalványodott
a tébolyultan sárga, ahogyan vonultak odafenn a felhők. Bár innen, lentről
még akkor sem lehetett fellátni a tiszta égre, ha valaki a halántékát szorította
rá az ablak üvegére. A házmester e pillanatban éppen ezt tette a konyhájában,
mert innen látott föl még leginkább a tetőre, ahonnan úgy potyogtak a cserepek,
mintha a szél bontaná, hajigálná. Valószínűleg úgy történt, hogy egy kilazult
cserép leszánkázott a tető meredélyén, a következő követte, s aztán már minden
további szélrohamnak könnyű dolga lett. Szabályosan alányúlhatott, megemelte
a hiányos sort, s nekilódíthatta a cserepeket a gyöngébb pontokon. A házmester,
akit Balter Imrének hívtak, még egyszer visszanézett, de nem késlekedhetett
tovább, vette az ellenzős sapkáját, vette a padlás kulcsait, ment. Fenyegetőn,
hosszan, élesen csikorogva csúsztak a cserepek, az ereszen csattantak, hogy
aztán kisvártatva szabályosan szétdurranjanak az udvaron.
Máskor talán Balter is gyorsabban határozta volna el magát. A rosseb ott egye
meg, morogta. Elég valószínűtlen volt, hogy a romlást sikerül egyedül feltartóztatnia.
Meg hetek óta a lift sem működött. Elég hosszú ideig tartott, míg a csípőficamával
levonszolódott a falépcsőn a félemeletről. És akkor még előtte volt a veszélyes
udvar meg a három emelet fölfelé. A technikus a házkezelőségen azt állította,
hogy ezt a liftet többé nem lehet megjavítani, ez bizony kiszolgált. Mindenki
tudta, hogy ebből egy szó sem igaz. Hogy enné meg őket a rosseb. Mire az udvarra
ért, vége lett a potyogásnak, de már a szakadó eső miatt is inkább az első
emeleti körfolyosó védelmező árnyékában sántikált. Ahogy elhaladt előtte,
lenézett a pincelejáraton, még ciccegett is, hiszen ma még egyetlen macskája
sem jött elő, akárha nem is lennének éhesek. Macskákat azóta tarthatott kedvére,
amióta ráébredt, hogy hiszen nincs többé háziúr. Ehhez az államosítások után
még tíz évnek kellett eltelnie, már csak azért is, mert az örökösök a mai
napig itt éltek a másodikon, s nem szóltak ugyan soha egy szót sem, a tekintetükkel
mégis fogva tartották a házmestert, mikor önkényeskedett, vagy megsértette
volna a régi házszabályokat. Meg soha nem lehetett tudni, mi lesz. Ötvenhatban
majdhogy visszakapták. A kapubejáróban visszhangoztak sántikáló csosszanásai.
Gondosan betette maga mögött a szélfogót, elment a tetszhalott lift előtt,
melynek sötétbordó mélyéről mindig a szivárvány színeivel világoltak a szemébe
a tükrök csiszolt szélei, aztán a korlátba fogódzva lassan kapaszkodni kezdett.
Demén Samu halála után az örökösök mértékkel és ízléssel, de a magasabb jövedelem
határozott reményében valamennyire mégiscsak átalakíttatták ezt a tereivel
tékozló házat, valamelyest proletarizálták. Úgy vélekedtek, hogy a konyhák,
kamrák, cselédszobák lehetnének jóval kisebbek, s abból, amit levettek, az
épület udvari szárnyán minden emeleten kialakítottak két újabb lakást. Az
első emelet egybefüggő utcai frontját, melyet Demén eredetileg egy igen rövid
életű nacionálkonzervatív pártocska szükségletei szerint épített, majd ennek
megszűntével még mindig működő hetilapjuknak adott bérbe, szintén átszabták,
valamelyest modernizálták. Ami inkább pusztítást jelentett. A nemes faburkolatot
letépették a falakról, s valamennyi szobából kidobatták a márványkandallót.
A két örökös eredetileg nem óhajtotta volna elfoglalni az így kialakított
lakások egyikét sem, hiszen az épület sem az ízlésüknek, sem a korszerűségről
alkotott elképzeléseiknek nem felelt meg, aztán mégis úgy alakult, hogy Demén
legkedvesebb unokája, Ágnes beköltözött a nagyapja elhagyott második emeleti
lakásába, míg Miklós, a másik unoka, aki akkor már a kommunisták illegális
szervezetének dolgozott, egy Aréna úti házba költözött, amelyet szintén a
nagyapjuk épített. Mindez valamikor a harmincas évek közepén történt, s azon
kívül, hogy most Leninről nevezték el a Teréz körutat, s az orosz forradalom
tiszteletére November 7. térnek nevezték az Oktogont, ebben a nagykörúti házban
szinte semmi nem változott meg. A lakók is alig cserélődtek. De azóta nem
festették a lépcsőházat, nem mázoltak ajtót és ablakot.
A lépcsőháznak sem volt más dísze, mint az arányai. A feltűnően széles és
feltűnően alacsony, márványsimaságúra polírozott lépcsői, amelyeken most a
házmester kapaszkodott fölfelé, s amelyekről néhány hónappal a ház államosítása
után rendelettel távolíttatták el a vörös kókuszszőnyeget, természetesen a
sárgaréz szőnyegtartó rudakkal egyetemben. Az emeletközi pihenők voltak a
lépcsőház díszei, az emeleti fordulók jól tagolt falsíkjai, amelyeket szintén
szelvényenként kereteztek be a homlokzatról és a kapubejáróból ismerős jón
profilokkal. Ezek a bekeretezett falsíkok még mindig nem sötétedtek el egészen,
helyesebben annyi látszott, hogy a profilokat eredetileg fehérre, a falsíkokat
viszont feltehetően halványsárgára festették. Arra is ügyelve, hogy a nap
melegéből valamennyit azért benne tartsanak. Ami úgy érhető el, hogy egy kis
vöröset kevernek bele. Ennek akkoriban azért is így kellett lennie, hogy a
lakások bejárati ajtajának ragyogó fehérét s e ragyogó fehéren a sárgaréz
borításokat, pántokat, ütközőket, névtáblákat, kilincseket, a kukucskáló cizellált
rácsozatát és a csontból esztergált csengőgomb ovális címerét tartózkodóan
kiemelje.
A házmester minduntalan megpihent, mélyre szorult szeme szigorúan és sebesen
körbejárt, s azon volt, hogy ne lihegjen annyira, mint amennyire lihegnie
kéne. Önáltatásának két szélső pólusa ért össze ilyenkor. Úgy tett, mintha
az örökös lépcsőjárás nem fárasztaná, holott voltak napok, amikor szemetesedények
nélkül is alig vonszolta béna testét, másfelől csökönyösen úgy tett, mintha
fölmérné, mit kéne mielőbb elvégeznie, ami viszont immár alig érdekelte, s
hol ezért, hol azért nem is volt elvégezhető.
Akkor ért föl a második emeletre, amikor a telefon odabenn épp elhallgatott.
Mióta betette lábát a házba, ezen az ajtón csupán annyi változott, hogy az
eredeti névtábla mellé később felcsavaroztak egy másikat. DEMÉN, állt az egyiken
szép, nagy antikva betűkkel. DR. LIPPAY LEHR, ez állt a másikon. Egy kicsit
azért hallgatózott. Nem kíváncsiságból tette, inkább a természetes lustaság
édes ösztöne működött. Ha már így történik, akkor ne kelljen továbbmennie,
hanem hallja, honnan telefonálnak, ki vette föl. Konyhájában volt egy leshelye,
s valójában mindent tudott mindenkiről. Tudta, ki van otthon, ki ment el,
sejtette, ki mikor fog visszajönni. A professzor urat hetek óta nem látta,
mert a Kútvölgyi úti kórházban ápolták, onnan már ezt a temetőbe viszik ki.
A fiatalabbik Lippay meg elég korán fejvesztetten elrohant. Nem emlékezett
rá, hogy valaha is megesett volna ilyesmi. Tudta, hogy délelőttönként a szobák
között minden ajtó nyitva áll, mégsem hallott ki a folyosóra semmit. Egye
rosseb.
Úgy döntött, hogy biztosan a szél miatt.
A professzor hitvese, akit valamilyen rejtélyes okból csaknem mindenki Nínónak
avagy éppen Nínó néninek szólított, most lépett ki a kádból. Tartása mit sem
változott, dereka majdhogy olyan formás maradt, mint egykoron, csípője, combja,
feneke, sokak által csodált keble azonban elég mértéktelenül kitelt. Elsúlyosodott,
a bőre alatt úgymond ikrásodott a zsír, ez volt a rideg valóság. Amikor meglátom,
elhányom magam, mondogatta bizalmas barátnőinek, akik valósággal bálványozták
a szókimondása miatt. Amivel persze még mindig csak a valóság egy kis részét
nevezte meg. Egyre hosszabb időt töltött néma és elmerült testápolással. Mégis
egyre erősebben érezte, hogy a testéből mindenféle tolakvó, teljesen idegen
illat párázik és árad, s ezekkel nem tud megküzdeni. Erről azonban soha senkivel
nem beszélt. Ha jó ízlésű idegen pillantotta volna meg így a fürdőkád előtt,
akkor bizonyára az jutott volna először az eszébe, hogy ez azért még most
is impozáns. Nem föltétlenül a formák bomlásával volt baja, hanem a leküzdhetetlen
illatokkal. Mi történt velem? Volt egy ilyen kérdés a világban, mely inkább
kijelentésnek hangzott. Szájából, öléből, nem tudta, honnan, pórusaiból párázott
a bomlás illata. Mikor a kádból kiszállva, a tüntető kín élvezetétől hajtva
végül is nem kerülhette el, hogy a szemközti falon elhelyezett, enyhén párás
tükörben megpillantsa önmagát, akkor kijelentés, kérdés nem segíthetett. Mintha
azt kérdené, ki lett belőlem, holott készen állna a válasz, ez nem én vagyok,
ezt a testet nem ismerem. Inkább gyorsan elrántotta a tekintetét róla. Amit
látott, ne kelljen egész nap a tagjaiban cipelnie. Vitte magával a megváltozott,
az ismeretlen, a parfümje alá rejtett illatot. Ha ellenben elfelejtette, vagy
sikerült nem tudomást vennie önnön tükörképéről, s inkább ez utóbbira volt
hajlamos, akkor olyan elszánt s kifejezetten vidám magabiztosság áradt belőle,
mint leánykorában.
Olaszos hangzású beceneve különben onnan származott, hogy Ágoston, a kisfiuk
hosszú ideig nem tudott mást kimondani. Igyekezett, de nem ment. Ez volt az
első és egyetlen szava, amely egyszerre vonatkozott az evésre és az anyára.
Ha az anya lassan, szépen tagolva, az ajkát a szóhoz csücsörítve, szinte a
szájára adta a szavakat, figyelj, Ágó, édesem, mama, akkor Ágó csökönyösen
és ravaszkás élvezettel csak azért is egy diadalmas nínóval válaszolt. De
nemcsak becenév lett belőle, hanem az ifjú házasok között az élvezet titkos
mértékegysége.
Neked hány nínó volt, kérdezte a fiatalasszony álmosan elnyújtózva a széttúrt
ágyneműk között.
Százegy, válaszolta az ifjú férj zavartan.
Furcsa, mert nekem legalább ezer, mondta erre a fiatalasszony, s talán nem
is tódított, bár ilyesmire az ember már csak a jövője reményében is hajlamos.
Az ágyukba emelt gyerekkel olykor félórákat is gyakorlatoztak, mert dőltek
a nevetéstől, az oldaluk megfájdult belé, valósággal vonaglottak az élvezettől,
amit a gyerek természetesen szintén élvezett. Nekik viszont ettől támadt ismét
kedvük, hogy egymásban megmártózzanak. Mama helyett mondta, papa helyett mondta,
kaka, pipi, baba, papi, minden helyett. Ágó, figyelj, édesem, mondd szépen,
mama, mondd szépen, papi. A gyerek tényleg figyelt, ám inkább arra, hogy vajon
megint nevetni fognak-e. S ezért aztán mindig ugyanúgy válaszolt.
Nínó.
Még ha valaki minderről semmit nem tudott is, mint ahogy tényleg nem tudhatott,
mégsem mondhatta volna, hogy a becenév ne lenne találó. Ágnes asszony az ismerősei
körében és a családban is súlyos egyéniségnek számított, olyan valakinek,
akit respektálni kell, és egykönnyen nem is lehetne megkerülni. Lényének voltak
ugyan olyan vonásai, amelyek miatt nem lehetett egészen komolyan venni. Most
éppen túl volt egy anginás rohamán, ami fizikailag persze minden alkalommal
alaposan leverte a lábáról. Mérgelődhetett a telefon miatt. Ritkán adta látható
jelét, de sokat zsörtölődött vagy egyenesen dühöngött magában. Ugyanakkor
vigyáznia kellett, mértéktelenül ne húzza föl magát, hiszen ez újabb rohammal
járhatott. Csakhogy épp a kis dühöngései nem voltak igazán megfékezhetők,
hiszen soha nem robbantak ki. Miközben bosszúsan törülközött, s pillantása
többször is szórakozottan átfutott a saját tükörképén, akárha ez lenne az
utolsó csepp a pohárban. A saját elővigyázatlansága. Minek bámulom meg magam.
Legfőképpen ahhoz nem tudott hozzászokni, hogy hatalmas és sötét mellbimbója,
ki tudja, mióta, örökösen lefelé néz. Egyik mérge növelte a másikat, s immár
attól is dühönghetett, hogy mi a csudának dühöng. Édes istenem, milyen ostoba,
milyen végtelenül ostoba vagyok. Egy buta liba vagyok, mondta magának abban
a reményben félhangosan, hogy le tudja csillapítani a háborgását. Egy közönséges
lúd vagyok.
Dühöngött, nem dühöngött, a rohamokat nem lehetett sem megelőzni, sem kiszámítani.
Jöttek és mentek, s attól függően, hogy az érkoszorú melyik ágában jelentkeztek,
nem voltak azonosak a szimptómái sem. Hol a mellkasában érezte a fájó szorításukat,
hol a bal kezén zsibbadtak el az ujjai. Hol nagyon szorongatta, mégsem lett
belőle nagy roham, hol meg éppen csak szorított kicsit, mégis leterítette.
Hol a vállában érzett olyan fájdalmakat, mintha a csontvelőn verne át a felgyorsult
pulzusa, hol meg csak valami olyasmit, mint aki falánkságában telitömte a
gyomrát. Volt, amikor majd’ beszakadt tőle a háta, a válla. Semmi, csak puffadás.
Ha némi kis bélgázokat óvatosan kiereget, akkor majd rögvest jobb lesz, megkönnyebbedik.
Mert úgy tűnt neki, mintha a belső nyomást érzékelné fájdalomként. Bármiként
fegyelmezte volna is önmagát, a fájdalom nem volt elviselhető, helyesebben
elviselte, de szabadulni akart volna tőle. Ám a beleiben nem volt semmiféle
szél, nem volt mit kiengednie, hanem mégiscsak ez a lassan felnyomuló, feszítő
fájdalom, a roham hamisítatlan előjele. Aztán már úgy érezte, mintha mellcsontját
akarná belülről szétpattintani. És ugyanakkor a légszomj. Hogy venné a levegőt,
ám valamiként nincs elég. Másutt talán van, de itt nincs. Az ajka fölött,
a homlokán a jéghideg izzadás töri át valamennyi pórusát, egész arcát ellepi
a nyálka, akárha jeges maszkot hordana. Mégsem hűti. Ki kéne nyitnia az ablakot.
Nincs levegő a szobában, nincs levegő, nincs levegő a levegőben.
Jaj, ezt nem fogják kibírni a csontjai, szétpattan. Látja mások levegőjét,
nekik van, ami neki nincs. Istenem, milyen boldogok az emberek. Mennek az
utcán, és észre sem veszik, hogy van levegőjük. Jaj, ez valójában nevetséges,
hiszen nincs honnan levegőt venni a levegőből. Vagy nincs benne oxigén. Még
tudja, látja, másoknak van levegőjük, csak éppen neki nincs levegője már,
elvették, nem jutott.
Ha idejekorán nem veszi észre, hogy mi közeleg, akkor késő. A késő azonban
mindig adott még egy kis haladékot, s ilyenkor azzal viaskodott, hogy a késés
pánikja ne lepje el, mert akkor a késő tényleg beteljesedne. Ám a testét nem
nagyon viszik a léptei, túl súlyos is, minden lelassult, sötétedik, s nem
lehet tudni, hogy a teljes elsötétedés előtt vajon egyáltalán eléri-e. Micsoda
örökkévalóságok telnek el, míg az egyik lábnak sikerül a másikat utolérnie.
Pedig közben egyre könnyebbnek érzi a testét, alig érintik a földet a léptek.
És még egy idegen ember is van itt, aki egyre hangosabban sípol a lélegzetével
a fülébe. Nem lehet tudni, meddig érezheti, hallhatja még, holott gyűlöli.
Ilyenkor vakon megy, béna ujjakkal kutat táskában, fiókban, szelencében, fiolában,
hogy legalább az utolsó utáni pillanatban körmének élével ragadja föl a gyógyszerét.
Néha tényleg csak így sikerült, hosszú, ápolt, vérvörösre lakkozott körmével
érte el. Ujjainak nincs többé elég biztonsága a sok közül egyetlen szemecskét
kiválasztani.
A köröm alá viszont beragad, s így segítheti a szájához, be a nyelv alá, ahol
szét kell olvadnia. A nyelvtövön fut egy ér, ez a vena lingualis, s az értágító
hatású nitroglicerin ezen a meghitt helyen könnyedén feloldódik, és átszivárog
az érfalon. Néhány hosszú, alig kivárható másodperc múltán már a szívben van,
benn a koszorúérben, ahol megtágítja a meszesedéstől és a vérzsírtól összeszűkült
járatot. És akkor mégis kering a vér. A vérnyomás csökken, a pulzus esik,
az oxigén eljut a szív izomzatába, a rettegésre feszített test ellazul.
Volt, amikor tényleg rögtön hatott. Máskor egyáltalán nem hatott.
Olykor éppen valamicskét, vagy áltatta önmagát, hogy igen, most már jobban
vagyok, holott egyre rosszabb lett. Vagy hatott, s néhány perc múltán, mikor
az idegen sem fújtatott oly undorítóan a fülébe, és arcán kellemesen átlangyosodott
a jeges maszk, akkor megint, hirtelen, még erősebben, itt a következő. S hogy
a kínból a sok se legyen elég, a gyógyszer járulékos vérbőséget okozott a
hasüregben, meglazította a hasfalat, a záróizmokat, rájött egy hasmenés, s
a légszomjtól hápogva, üres falakra, csúszkáló bútorokra bízva testének súlyát,
fohászkodva kellett átvergődnie az egész lakáson. Ha ilyenkor valaki a segítségére
akart sietni, némán elhárította. Eddig még az utolsó pillanatban mindig elérte
a vécét. Ahol valósággal kirobbant a szar a végbelén. Miközben a fájdalom,
a szorítás, a mellcsontok feszültsége persze nem tágított. Miközben tudata
tombolt, vergődött ennyi megaláztatástól. Miközben a nyomorult gyógyszere
persze mindig benn marad a szobában, vagy nem találta a pongyola zsebében.
Egyetlen mondatot ismételgetett magában, hát persze hogy itt fogok felfordulni,
így fogok megdögleni, keze meg a falon tapogatott a vécélánc után. Legalább
addig fölérne, ne ebben a rettenetes bűzben kéne elpusztulnia.
S ült benne egy gonosz kislány, aki mindeközben nevetgélt mindezen. Talán
ez volt a lelke, valami olyasmi, amit a lélek legmélyének neveznek.
A halott kislányára is emlékeztette őt.
Ezt a gonosz kislányt semmivel nem lehetett volna megrettenteni, semmitől
nem félt, hanem inkább mulatott az összes kis hiúságán. Hát persze hogy így
fogsz felfordulni. Gyáván, ahogy éltél. Úristen, mennyi szar van még a beledben.
Mit gondoltál, miként fognak majd rád találni, mit gondolsz, a szar ilyenkor
kit érdekel. De ne félj ennyire, most még megmaradsz. Ha pedig megmaradsz,
akkor majd megesküszöl, hogy leadsz legalább tíz kilót. Nem fosnál annyit,
ha kevesebbet zabálnál, bizony. Mégis a töltekezés vágya marad erősebb, hiába
fogadkozol. Így beszélt vele, s ő természetesen megesküdött, esküszöm, esküszöm,
holott tudta tőle, hogy az esküvése semmit nem ér.
A gonosz kislány hangján vihogott benne a hamis esküvése. Meg az elképzelés,
hogy ebben a rettenetes bűzben fognak rátalálni, ha most mégsem ússza meg.
Ezen volt túl ezen a reggelen. S úgy hallotta, mintha a telefon a szalonban
már negyedszerre is rákezdené.
Nem, ez nem lehet.
Kezében megállt a törülköző, fülelt, azt hitte, hogy dühe, a füle csalja meg.
Erre azonban mind a hárman egyszerre indultak el. Az egyik nő a kályha elől
ugrott fel, vitte a piszkavasat magával, amivel előzőleg épp belökte a cserépkályha
ajtaját, a másik nő ruganyosan kiugrott az ágyból, s mivel kutakodó lábfejével
nem találta egyik papucsát sem, pongyolája pedig egy távolabbi fotel támláján
hevert, ment, ahogy volt, mezítláb, egyetlen szál rövid selyem hálóingben,
egy úgynevezett baby dollban, mely testére tapadt, és tövéig szabadon hagyva
megmutatta a combját.
A fiatalember az ablakpárkánytól szakította el magát, pedig az előző pillanatban
vette észre, hogy az Abbázia kávéház előtt megáll egy rendőrségi rohamkocsi.
Őrült gyorsasággal ugráltak ki belőle mindkét oldalon a rendőrök. Ami jótékonyan
terelhette volna el a figyelmét arról a nőről, akit hónapok óta szemmel tartott,
akit titokban kísérgetett, s mindenképpen látni akart volna ezen a reggelen,
holott innen aligha láthatott.
A szél üvöltött, a telefon csöngetett.
Ágnes asszony meg végleg elveszítette a türelmét, a szennyesládára csapva
törülközőjét, félig-meddig nedvesen bújt bele rózsaszínű fürdőköpenyébe, mely
harsánysága ellenére igen jól állt neki. Ideges, tört, kapkodó mozdulatok
voltak, dühe siettette, akadályozta. Egy ilyen társaság, mondta maga elé félhangosan,
egy ilyen nyomorult, tekintet nélküli társaság. Szemrehányása nemcsak hármuknak,
hanem leginkább a fiának szólt, aki nem is tartózkodott e pillanatban a lakásban.
A Lukács uszoda fűtött üvegfolyosóján fecsegett két hozzá hasonló korú férfival,
amiről azonban Ágnes asszony nem tudhatott.
A kagylót végül a háztartási alkalmazott emelte föl, erős hangján éppen csak
bejelentkezett, mikor a vonal másik végén határozott hangon és nagyon rövidre
fogva már beszéltek is.
Olyan volt, mint egy harctéri jelentés.
Amitől a háztartási alkalmazott eltátotta kissé a száját, s arcán valamiként
megdermedtek a vonásai. Egyik kezével erősen szorította a kagylót, nagyon
jól kell most hallani, minden szót meg kéne jegyeznie, ettől viszont azonnal
megfeledkezett a másik kezéről, s ebből lassan kicsúszott a piszkavas. Koppanva
hullott a szőnyegre.
A látvány hatására a másik két embert elhagyta a lépte, ijedten ott maradtak.
Az illető folyamatosan, elég hangosan beszélt. Bondor Ilona minduntalan megakasztotta
volna, hogy a kagylót másnak adhassa át, nála illetékesebbnek, a család tagjainak,
Kristófnak, aki értett a tétova félmozdulatból, s úgy állt meg, mint aki minden
pillanatban készségesen átveszi. A folyamatos beszédet azonban nem lehetett
egyetlen pontján sem megszakítani. Kétszer egymás után készségesen azt válaszolta,
igen, igen. Aztán még annyit tudott kinyögni, igen, igen, nagyon köszönjük.
Az utóbbi szavakat Ágnes asszony is hallhatta már, s látta alkalmazottja árulkodó,
tulajdonképpen nevetséges arcvonásait.
De főleg a moccanatlanságukat, a testtartásukat, amint mindhárman mereven
előredőlnek.
Kicsit nedvesen, dús testén az alig összefogott, bolyhos, rózsaszínű frottírköpenyében,
impozánsan állt a szalon ajtajában, magas sarkú papucsának emelvényén, szétdúlt,
a nedvességtől enyhén csapzott, szőkített hajával.
Ilyen pillanatokban furcsa módon minden más megszűnik. Mégis volt egy fél
pillantása, mely Gyöngyvér inasan vékony barna testét illette. Mindig úgy
hatott rá, mintha pattintást hallana, egy hangot, amely egy meggondolatlan
pillanatra minden mást leállított a tudatában. Ennyire csupaszon ritkán láthatta.
Ki kellett az alkalmat használnia. Utálta ezt a nőt, egyetlen szavát nem hitte
el, habár megértette a fiát, hiszen a nő teste rá is megtette a maga hatását.
Végül is a test látványa hűtötte le.
Nem dühöngött többé.
Mintha tudná, mi történt, s erre aztán nehézkesen rábólintana.
A háztartási alkalmazott visszatette a villájára a kagylót, úgy maradt, arccal
a fal felé fordult. El kellett fordulnia, senkit ne lásson, legalább egy pillanatra.
Ne láthassák az arcát. Mindaz, ami a professzor és közötte az utolsó évben
megtörtént, messzi túl volt azon, amit bármilyen szokványos emberi kapcsolat
ismer vagy megenged.
Hosszú időre ez a kis csöndülés, ez a kattanás maradt meg utolsó zajnak a
szobában, illetve valamennyien úgy érezték, hogy nagyon hosszú idő telik el.
Odakinn most éppen kivilágosodott az ég, mégis eső verte a két ablakot. Mindhárman
Ilonát nézték, vékony, természetellenesen felhúzott vállát.
Várták, beszéljen. Meg szerették volna, ha egy ideig inkább hallgatna még.
Mózes Gyöngyvérnek többször összekoccant a foga, de ezt szerencsére nem lehetett
hallani. Máskülönben sem tudta, mit csinál, ellenőrizetlen volt a mozdulat;
combját összeszorította, rövid kis hálóingét két marokra fogta, húzogatta,
akárha az ölét féltené. A köny-
nyű anyagon átderengett szőrzetének gazdag sötétje.
Meghalt, kérdezte valamennyi idő múltán Ágnes asszony óvatosan.
Rohamok után még órákig erőtlen, fátyolos maradt a hangja, s már az első szótagon
elrekedt. Kérdéséből egyedül a fiatalember hallotta ki a józan számításait.
Helyesebben a rettenetet, hogy akkor a tervei összeomlanak. Látta a nagynénje
arcán, mely smink nélkül mindig bántón csupasznak tűnt. A leplezetlenség annyira
elrémítette, hogy valósággal letépte róla a tekintetét. Különben is ez volt
a legnagyobb gondja, az emberi érzelmek leplezetlensége. Nem akarta hallani
Ilona válaszát. És látni a válasz hatását. Egy szót sem, semmit.
Nem, ne tessék megijedni, kiáltotta fojtottan és dadogva a háztartási alkalmazott.
Félórája magához tért. A főorvos úr azt üzeni, hogy nem fogják tudni sokáig
eszméleténél tartani. Meg kell mondania, hogy ez sajnos nem fog soká tartani,
nem ad okot reményre. Azt mondták, emberi számítás szerint. De most szokatlanul
tiszta. Ágostont kívánja, Nínót kívánja. És hogy tessenek igyekezni.
De kivel beszélt, az istenért.
Ilona erre kissé tétován megvonta a vállát. Nem tudta, nem értette hirtelen,
hogy ez miért lenne fontos vagy érdekes. Tulajdonképpen az lett volna a következő
mondata, hogy szeretné a nagyságos asszonyt elkísérni.
Egy valamilyen férfi volt, válaszolta, s hangja az erőfeszítésbe belereszketett,
azt mondta, a főorvos úr bízta meg, mert a nagyságos asszony valami fontosat
megbeszélt vele, ami most föltétlenül szükséges lenne.
Ezzel elfordult, tovább nem bírta volna mondani, s a tehetetlenségtől, hogy
a kívánságát mégse mondta ki, szeretnék elbúcsúzni tőle, immár nem is merné
kimondani, még egyszer látni szeretném, némán megrázkódott a válla.
Holott egyáltalán nem akart sírni. Mi köze is lehetne hozzá. Nem akarok sírni,
kiáltott magában.
Hol van Ágost?
Nem tudom, nagyon sajnálom, de nem tudom, válaszolta Gyöngyvér a fenyegetőn
csöndes kérdésre túl hangosan. Nem tehetek róla, tette hozzá, mint akit súlyos
mulasztáson kaptak, s most mentegetődznie kell. Hajnalban kiugrott az ágyból,
motyogta, öltözött, szó nélkül, hiába kérdezgettem, hová, elrohant.
Biztosan megint egész éjszaka veszekedtetek.
Megint veszekedtünk, sajnos igaz.
Ilona, hozza, kérem, a sötétszürke kosztümöt. Kristóf, te velem jössz. Valaki
rendeljen taxit.
Iménti dühe helyére költözött be ez a hűvös, fölényes, rendelkezéshez szokott
hang, amely elől ezek hárman nem nagyon tudtak kitérni, de állati veszélyérzetük
érzéketlenséget és kíméletlenséget jelentett.
Nem az érzelmein, az erőtlenségén volt nehéz úrrá lennie. Tényleg nem volt
vesztegetni való ideje, meg idegenkedett volna a látványos jelenetektől. Szerencsére
nem vették észre, de megreszketett a szája széle, remegett a térde, reszkettek
a hosszú, finom ujjai. Nem annyira a saját megrendültségétől, hiszen ez az
egész dolog az ő számára már jóval előbb elvégeztetett. Hanem attól, amire
nem számított, hogy akkor most mégis bekövetkeznék, aminek ez idáig mégsem
lehetett soha a végére érni. Szaporább lett a lélegzete, meg kellett fékeznie.
Máskülönben minden rendesen elő volt készítve a pillanatra, ami mégis váratlanul
érte. Az adásvételi szerződést, amelyet a haldoklónak feltétlenül alá kellett
volna írnia, csak ki kellett vennie az íróasztalából. Tudta, hová nyúljon.
S akkor mégis szerencséje lesz, vele lesznek a tündérei. Most nem szabad egy
szívrohamnak közbeszólnia. Fordult volna ki, hogy menjen a szobájába.
S nem a három szó állította meg, amivel Kristóf utánaszólt. Hanem a megütközés,
hogy itt valakinek lehet valamiféle ellenvetése vagy valamiről más a véleménye.
Sehová nem megyek.
Mit beszélsz?
Mondom, sehová nem kísérlek.
Megtébolyodtál?
Olyan támadás volt ez, amelyre egyáltalán nem számíthatott. A saját fiával
szemben nem voltak illúziói. Ebben a fiúban ellenben nemcsak mindennap viszontlátta
meggyilkolt öccsét, amit az élet kivételes ajándékának tekintett, hanem szelídebb
és figyelmesebb emberpéldányt alig ismert, s ezért az elmúlt hat évben soha
nem bánta meg, hogy nem rakta be ismét valamilyen koszos árvaházba, hanem
magához vette. Minden ember akaratlanul elvégzi ezeket az önös számításokat.
Kiben bízhatnék meg a bajban? Hasznomra lenne-e? Benne aztán tényleg megbízhatok.
Sem a testének, sem a lelkének nem volt megfelelő érzékszerve, amellyel felfoghatta
volna, amit az agyával sem sikerült fölfognia. Nem értette, mi történik.
Sehová, nem, ismételte meg a fiatalember majdhogy közömbösen, s inkább halkan,
mint hangosan.
De hát miért, az istenért, miért mondod ezt nekem, vagy mit akar ez most jelenteni?
Nem érthette, honnan érkezik egy ilyen hang. S akkor volt egy hosszú pillanat,
amelyen a másik két ember kétségtelenül kívül rekedt. Különös helyzet. Ha
volna szemük a tárgyaknak, akkor oly semlegesen tekintenének egymásra, ahogyan
ők tették, ez pedig hasonlóvá, csaknem azonossá változtatta őket, helyesebben
napvilágra hozta a közös, családi vonásokat.
Egomániájuk mérkőzött meg az igazságérzetükkel, hogy aztán mindketten megverten
a látszatok fedezékébe vonuljanak.
Kristóf számára sem volt holmi magyarázkodásra alkalmas pillanat. Azt sem
tudhatta, milyen jelzéseket kéne ahhoz adnia, hogy mások értsék a szándékait.
Nem lehetett megérteni, ő sem értette. Mióta januárban a Nagykörút szemközti
oldalán, az Abbázia kávéházhoz csatlakozó üzletsoron ismét megnyitottak néhány
régi üzletet, megjelent ott egy kiszolgálónő, akibe indokolatlanul és értelmetlenül
belehabarodott. Olyannyira, hogy egyetlenegyszer sem merészelte megszólítani.
Nem lett volna mit mondania. Ilyesmi persze csaknem menetrendszerűen megesik
fiatal emberekkel, az ösztönök kalandja mégsem teljesen veszélytelen. Bár
nem vette észre senki, hiszen nem tett semmi feltűnőt, immár napok óta a valóságos,
klinikailag is leírható téboly meredélyének szélén tántorgott a tehetetlen
és egyre jobban elsötétedő szenvedélyével.
A nagynénje közel járt az igazsághoz. Ami januárban még könnyed kis kalandnak
ígérkezett, mára elnémította, s tudatának nem maradt már józan foltja, világos
szeglete.
Micsoda fakszni ez, kérlek szépen, micsoda undorító eszkapád.
Nem mozdulhatott innen el.
Ez volt lelkének egyetlen parancsa. Ám önmagának sem vallhatta volna be, hiszen
tényleg mi értelme lenne napszámra itt állnia. Semmi. Valami nagyon fontosat
nem juttathatott el a saját tudatához. Nem mondhatta ki sem magában, sem hangosan,
hogy nagyon sajnálom, nem mehetek veled a nagybátyám halálos ágyához, mert
itt kell állnom egy ismeretlen nő miatt, akit egyébként innen egyáltalán nem
is láthatok. Ha kimondja, ha akár csak magában mondja ki hangosan, akkor nyilvánvalóvá
teszi, hogy a napjainak semmi értelme nincs. Éppen az ésszerűség mondta fel
benne a szolgálatot, amit a nagynénje azonnal számon is kért tőle. A tudathasadástól
mindössze annyi választotta el, hogy ezeket a világ szempontjából irreális
mondatokat még nem mondta ki hangosan, holott a késztetés már készen állt.
Valamilyen régi, gyermeteg érzésébe kapaszkodott. Mintha arról lenne szó,
hogy a dolgok ridegek, s megföllebbezhetetlen realitásuk sértené az igazságérzetét.
Vagy sértené az erkölcsi érzékét. Amit a nagynénje itt titokban előkészített,
arról a két idegen nő nem tudhatott. Miközben haldoklik a férjed, te a fiad
örökségét szervezed, s akkor még én menjek veled, és te beszélsz undorító
eszkapádról. Le vagytok ti szarva az egész örökségetekkel együtt. Egyszer
s mindenkorra elegem van belőletek, az egész családomból elegem van, vége.
Tulajdonképpen ezt kívánta volna a nagynénje nedves arcába belekiáltani, ám
ezt sem tehette. E pillanatban a gyermeteg érzelmek igazságánál jóval fontosabbnak
érezte, hogy bármi történjék bárkivel, neki innen sehová ne kelljen elmennie.
Aminek az értelméről viszont nemcsak nem tudott önmagának számot adni, hanem
e pillanatban nem volt más, mint a nagynénjével szemben elkövetett árulás,
tehát éppen erkölcsileg nem elfogadható. Józan ésszel inkább valamilyen kifogást
kellett volna keresnie, hogy miért nem mehet, ürügyet, indokot, bármilyen
üres lehetett volna, bármily légből kapott.
Mégis olyasmit mondott ki, amivel nemcsak a többieket, hanem leginkább saját
magát rettentette el.
Elegem volt a halálából. Ne haragudj, Nínó, bocsánat. Nem akarom többé. Nem
akarok több halált.
De most nem rólad van szó, Kristóf. Nekem lenne szükségem rá, hogy elkísérj.
Hogy ne legyek egyedül egy ilyen nehéz órában, kisfiam.
Zavarában és felindultságában megfékezhetetlenül reszketett a szája, miközben
Kristóf tekintete tompán és érzéketlenül nézett vissza rá, ám láthatóan anélkül,
hogy bármit megértett volna e valóságos szükségből. Pillantása oly ártatlan
maradt, hogy Ágnes asszony valamiként joggal arra számított, hogy mindez nyelvbotlás,
talán belátja, meggondolja magát, visszavonja az őrült mondatát, és megint
minden helyreáll. Kristóf azonban nem türtőztette tovább magát, egyszerűen
hátat fordított mindenkinek, s mintha e pillanatban mi sem volna természetesebb,
ismét csak kibámult az ablakon. De Ágnes asszony sem viselkedett kevésbé kiszámíthatatlanul.
Saját súlyos realitásérzéke már épp eléggé megedzette ahhoz, hogy ne tegyen
semmi olyasmit, ami indokolatlanul tovább bonyolítana egy különben sem könnyű
helyzetet. Az érthetetlen és zavaró jelenségek felett célszerűen a tárgyra
tért, s ezzel mintegy törölte a tudatából a zűrzavart. Mintha azt mondaná,
mindaz, ami megzavarhat, nem létezett, és nem létezik.
Gyöngyvér, te ma nem dolgozol.
Nem, én ma nem dolgozom.
Akkor talán el tudsz kísérni.
Magam is azonnal szerettem volna fölajánlani, válaszolta Gyöngyvér, mint aki
levegőhöz sem jut, holott magától nem merészelt volt ilyesmit ajánlani. Még
soha sehová nem mentek együtt el. Azonnal öltözöm.
Ilona pedig szedje össze magát, kérem. Különben is korai lenne még sírnia.
Hívjon taxit, mondom, hozza a kosztümöm. És a rövid perzsabundát készítse
ki.
Odakinn az eső és a szél néhány pillanatra alábbhagyott, de minden elsötétedett,
akárha máris alkonyodna. Időközben eltűntek a rendőrök, s az üres rohamkocsi,
mintha csak körsétát tenne, lassan megkerülte a teret. Az Andrássy út torkolatába
állt be, pontosan arra a helyre, ahol az oroszok ötvenhat novemberében felállították
az ágyúikat, és ahonnan szétlőtték az Abbázia kávéházat. Azóta a kávéházat
ismét megnyitották. A lakásban ajtó csapódott, talán a fürdőszoba ajtaja,
szekrények nyikorogtak, a két nő izgatottan futkosott.
Néhány perc múltán megállt a taxi a ház előtt, egy szürke Pobjeda. Elég sokat
kellett várakoznia.
Gyöngyvér gyorsan felöltözött, topogva várta Ágnes asszonyt az előszobában,
aki szintén elég gyorsan belebújt a ruháiba, de valamennyi időt mégiscsak
eltöltött a sminkjével.
A házmesternek ekkor még mindig volt fél emelete a padlásig.
Mintha nem lenne elég egyszer a három emelet gyalog, a szakramentumát, most
meg kétszer, és akkor még ezt a felet is megtegyem. A rosseb megeszi az egészet.
Kicsit lihegett, aztán belökte a kulcsot a zárba, s amint elfordította, az
immár több helyütt lyukas tetőn átsüvítő szélroham valósággal rászakította
a padlás súlyos vasajtaját. A vasajtó csikorogva nyílt, majd kisvártatva bevágódott,
mert a szél nemcsak kilökte, hanem rögvest vissza is szippantotta. Megtántorodott,
nem volt hová hátralépnie, a szél ismét felnyitotta, a korlátba kapaszkodott.
Lesújtó látvány tárult elébe. Hagyján, hogy sok cserép hiányzott, hanem olyan
pontokon, ahová megfelelő létra vagy állvány híján fel sem ér. A hiányokon
átszakadt az ég. A beeső fényektől felszakított sötét padlástérben különös
rongyok vagy bőrök himbálóztak az őrült légvonatban. Rend volt itt is, semmi
fölösleges limlom, tökéletes volt a tisztaság. A hiányok pótlásához végül
is volt cserepe bőven. A cserepeket nyolcvan éve hagyták ott a cserepezők,
glédába állítva a két kémény között, s azóta is ez volt a biztonsági tartalék.
Mielőbb munkához kellett látnia, hiszen nemcsak fény, hanem eső hullott be
a nyílásokon.
Hiába húzta be maga után a vasajtót, a szél ismét kicsapta. Körülnézett, lát-e
valami lapos kis tárgyat, amivel kiékelhetné, aztán mégsem ezt tette, hanem
magára zárta, miként más alkalmakkor is. Ezeket a dögöket is le kéne már szednem,
morogta magában, és elindult az utcai front felé. A leghosszabb keresztgerendán,
szorosan egymás mellett lógtak ezek a hosszú rongyok vagy bőrök, szám szerint
öt, s csaknem egyformán hosszúak. Meg kellett kerülnie.
Nem rongyok voltak, nem bőrök, hanem csontjaikra aszalódott macskák. Ami Baltert
közel sem lepte meg, hiszen a fölösleges macskákat ő szokta itt fölakasztani.

(Folytatása következik.)