Lator László

LÁTVÁNY, KÁPRÁZAT

Tóth Krisztina: Porhó
Magvető, 2001. 102 oldal, 1090 Ft

Ugyan hányan tudhatják, mi az a lombzsák? Én legalábbis csak félig-meddig tudtam, az az, amibe ősszel, tavasszal a lehullott lombot gyűjtik, nagyvárosokban, kertes házak előtt láthattam, de a nevét alighanem csak Tóth Krisztina könyvéből ismerem. Egy nagyszerű versének s egy ciklusának a címe ez, most megjelent kötetében, a Porhó-ban (Új és válogatott versek) az újabb versek közül való. Meglehet, nem is ezzel kellene kezdenem, talán inkább húszéves korában kiadott első versgyűjteményével, az Őszi kabátlobogás-sal, abban már megmutatkozott nemcsak a tehetsége, hanem tehetsége természete is. Legjobb darabjaiban már akkor megszólalt az a keserédes dalhang, amely, ha sokat változott is, ma is ki-kihallik lírájából. A válogatás visszafelé halad az időben, és jellemző Tóth Krisztina finnyás szigorára, hogy ifjúkori terméséből csak négyet ítélt érdemesnek az újra kiadásra. Visszatérek hát én is az újakhoz. Szóval a Lombzsák. Megpróbálom elképzelni, mivel kezdődött. Mert költőalkata ismeretében gondolhatom, hogy a látvánnyal, az élménnyel. Nem akarom rossz hírét költeni, de tagadhatatlanul vannak élményei, és nagyon érdekli a látvány, abban is kivált a tartalmas részletek. „Meztelen bőr, ezerszeres nagyítás”, olvashatjuk egy korai versében, és „menj, érj hozzá a részletekhez, / vad közelségből nézd meg őket”, írja ugyanott, a Zenélődoboz-ban. Mint a nemrégen divatos hipernaturalista képeken vagy a német romantikában, E. T. A. Hoffmannban, a pontosan rajzolt, kinagyított részletek valami bizonytalan, sejtelmes-kísérteties egészre mutatnak. A tárgyakra és elevenekre, az apróságokra tapadó, többnyire gyöngéd, olykor szenvtelen figyelem egy kicsit József Attilával rokonítja, kezdettől erős áramtelepe ez költészetének. Nyilván gyerekkori, kamaszkori képzőművészeti vonzalma, gyakorlata váltott alakot, költözött át lírájába. De elképzelhetjük a Lombzsák (vagy más versei) keletkezését másképp is. Lehet, hogy képzeletét a furcsa szó mozdította meg. (Egyben-másban rokona, Kormos István érezte így a szavakban lappangó varázserőt, egyik versét például a gyerekkorában hallott vagy csak kitalált folyónevekből induló képzetsorok éltetik.) Tóth Krisztina egyik verse, a Napló második darabja egy csak félig létező szó, a senem (így, egybeírva, nincs) köré szövődik. Talán mesés-keleties, biblikus ízét érezte a szónak, talán borzongató susogást hallott ki belőle, de mintha egy közönséges, kezdetleges nyelvi közeget is előhívott volna emlékezetéből. Mindenesetre ez a félig szó a vers vezérmotívuma. Másutt meg valami félrehallás, gyermeketimológia. A Fehérhajó utcából „fehérhajú” lesz, mert ő inkább annak érti a jelentését, az kezd benne lombosodni. Az alvóvárost csakis a Csipkerózsika képeivel lehet elképzelni. Vagy a bonyolultabb felnőtt-szómágia: lexikonlapozgatás közben véletlenül egy valószínűtlen halnevet talál, a „beryx decadactilus”-t. Valószínűleg nemcsak a jelentésével (azzal is persze, hiszen elképzelni sem igen lehet ezt az egzotikus, már-már mesebeli „tízujjú hal”-at), hanem a puszta hangzásával is, szinte érthetőbb volna, „ha az egész csak halandzsa lehetne”, teszi hozzá rögtön, képzelgésre késztet. Talán még a versláb is eszébe jutott Tóth Krisztinának, de isten őrizz, hogy bizonyságul megszámoljam, hány daktilus van ebben az enélkül is bravúros versben. Mert sokkal érdekesebb, milyen könnyedén, természetesen emeli a verset térben, időben távoli fantasztikus tájakra („tűzpart”, „kovaévek”, „sziklaránc”, „lávakő”) költője gyorsan mozduló képzelete.
De képzeljük mégis inkább a látványt a vers elejére. Tóth Krisztina meglátja a tömött nejlonzsákot, közel hajol hozzá: egy nyüzsgő mikrokozmosz, önmagát szüntelenül sokszorozó alacsonyrendű tenyészet, idétlen, vonzó-riasztó szörnyecskéivel. „Páncélos, vasfejű lárvák, fekete csigatest, szárnyak, fejecskék, csupa-szőr csápok, reszelős deszkán járó bicegős lábak.” Szűk helyre zárt világteremtés. Nem is a rothadó levelek közt, hanem a „poshadó idő”-ben játszódik. A költő nézi, első személyben, de lehetne „bárki más is”, akár részese is a különben személytelen történetnek. Úgy tetszik, a „tízujjú lény” (ezúttal az ember szinonimája) alá is száll az alantas, de vele végül is egynemű létbe. Hogy is ne tudná velünk elhitetni, hogy itt, ebben a lombzsákban most valami nagy dolog történik. A csigák „szivárványvonulása” (az imént még „démonok lassan kúszó ürülékei”) nagyon is látható kép, a csigák szivárványló nyálnyoma van mögötte, mégis így, ezzel a szép metaforaízű szóösszetétellel egy magasabb régióba emelkedik. És a kis lények útja az emberiség történetének egy-egy szakaszát, színhelyét idézi: „sóút, selyemút, fényút”. A vers záróstrófájában aztán végképp elmosódnak a határok, az imént még éber figyelemmel szemlélt való világ a féleszmélet, az álom képeibe olvad át, a kötések, kapcsolások hézagosak, homályosak, hiszen a költő „alszik”, s nemcsak mi, talán ő sem tudja határozottan, miért „késik el” álmából a víz, hogy feje miért „ringatódzó diófej”, hogy metafora-e az „összecsúszik öt síkos kontinens”. (Erőszakoljuk-e, hogy az öt érzéket jelenti? Vagy gondoljunk inkább arra, hogy az álom visszavisz a föld őstörténetébe? Vagy egyszerűen csak arra, hogy a vers Tóth Krisztiná-s rendje, megejtő logikátlan logikája alakítja ki ezt a befejezést?) Egyébként ki tudja, hogy s mennyit álmodik vagy képzeleg? Mindenesetre egyik verse címében „somnivore”-nak, álomevőnek mondja magát, álmai természetét viszont így jellemzi: „Álmok, álmok: hova is gyömöszölnénk / annyi sok érintést meg arcot, / szép csobogást”, szóval az álom a való, a való az álom haszonélvezője. De nemcsak arról van szó, hogy álmai használható anyagot adnak verseihez, mint Jékely Zoltánnak vagy Határ Győzőnek, akik, mondhatni, aláálmodtak verseiknek. Ő a vers megformálását, a rendezést bízza rá, legalábbis részben, lénye, jobb szó híján, holdkóros felére. Java verseiben magától értetődően lép át egyik világából a másikba, látvány és káprázat összevétése teremti meg különös lebegésüket, zeneiségüket. Váltásai többnyire úgy bele vannak simítva a vers anyagába, hogy szinte észre sem vesszük őket. Ezt az önkéntelen technikát követhetjük nyomon gyönyörű háromrészes erotikus énekében, a Néma, Néma, Némá-ban. Ezt a költeményt hol vakmerően szókimondónak, hol tartózkodóan szemérmesnek érezzük. Az erotika szabadosabb erkölcsű korunkban is kényes terület. Egykettőre átcsúszhat a vacak pornográfiába vagy egyszerűen az idétlenkedésbe. Tóth Krisztina versében van valami jótékony bizonytalanság. Már azt sem tudnám igazán megmondani, miért ez a háromszoros néma a címe, de azért elhiszem neki, hogy ennek is megvan valahol a fedezete. S aztán: ki a „néma intés” (így kezdődik az első rész) alanya? Egy kamaszkori fantáziakép? Valóságos vagy kitalált, volt vagy leendő szerető? Van is meg nincs is, még azt sem tudjuk egyértelműen, kinek is integet. Hanem hogy a vers színpadát illetően ne legyen semmi kétségünk, legalábbis egyelőre, megkapjuk az eligazítást: „álmodban fénnyel telt üreg”. Félmetafora vagy egy cseppet sem az, csakugyan álmodta, vagy csak ösztönösen odatett szerkezeti eleme a versnek, melyet a vers végén, egy kicsit más jelentéssel, máshova kötve, hatásosan visszahozhat. Az álombeli színre arctalan, testetlen főszereplő lép, „hó alatt” (a hó többféle jelentést kínáló visszatérő motívuma Tóth Krisztina újabb verseinek, mintha közérzete, érzelmi állapota emblémája volna) visz hozzá az út. A következő kép viszont már nagyon is lázas, e világból való („combod közt vizesárok”), de a vers érzéki heve csak egy pillanatra lobban fel, mert „akit szeretsz”, nincs jelen, „valahol alszik”, csak a képzelet, az álom játssza erotikus játékait, különben nagyon hatásosan: „combod közt keze a kéz” (érteni véljük a képet), s következik a szeretkezés hézagosan is pontos, mondhatni, szakszerű megjelenítése. Mégis, közben minden kép, minden szó a hiányáról árulkodik.
A szerelmes triptichon második része a víz alatt játszódik. Úgy látszik, Tóth Krisztina otthon érzi magát a thalasszális közegben (ziccer egy pszichoanalitikusnak), kedvét leli a lelassított mozgásban, a mindentől eloldozott lebegésben. Féleszmélete, félálma félhomályos értelmű ingatag jelenéseit, képzetei fény-árny játékát talán „vizes” verseiben tudja legszebben megformálni. Nem tudom megállni, hogy ne idézzem hibátlanul szép szürrealista dalát (ez a versfajta áll leginkább a kezéhez), az Órák-at. Mondhatnám vízi világát akár archetipikusnak is, én mindenesetre ráismerek bizarr képeiben a magam gyerekkori élményeire:

„Nyálbuborékos kisgyerek
bámul a vízbe mozdulatlan
tólelkek élnek a fenéken
faághalakban kőhalakban

gyümölcsök érnek a fenéken
síkos ágon gyerekarc fénylik
hogyha leválik fölfelé jön
halhólyagon a víz színéig

zsibbadásig tutajos lények
mennek felhők viszik a hangot
szandálhajót vízibeszédet
holdudvaron a kapu csapkod

kannamélyből kéménymagasból
visszakongat színtelen arcom
harangtorony vagy kút a nappal
zuhanok vagy szüntelen alszom”

De emlegethetném, idézhetnem a Prizmá-t, A kora hajnali órákról-t vagy (kevésbé lelkesen, mert az, én legalábbis úgy érzem, szétterül, nincs elég ereje-sodra) Az éjjeli hal-at.
A Néma, Néma, Néma második tételét olvasva az is eszembe jutott, hogy a kezdő sorok, a „Néma kapitány és a víz alatti város” mögé esetleg Verne Gyula Nemo kapitányát kellene odagondolnom, de bevallom, ez a lehetőség engem kevésbé érdekel. Az annál inkább, hogy itt már Tóth Krisztina meghitt elemében lebegnek a szeretők, hozza-viszi, ringatja a szexuális képzeteket a víz, de alig-alig öltenek alakot, jobbadán csak meg-megbomló, gyorsan változó körvonalak, futó képek, zenei szuggesztiók játéka folyik előttünk. A versvégi beteljesülés is („méz, méz, / vigyázz, / forgó csészében éjfél, / torkodban víz, / szétrobbant szív dobog, / övé, tiéd, / fuldokló, / partot értél”) már-már misztikus elragadtatás, tudjuk, forrása a test, de a mámor a léleké. Hanem a vers zárótétele aztán kihívóan szókimondó. A sóvár gerjedelem szavai, képei („napok óta / másra se vágysz, / mint megfogni / a farkát”), de mikor már-már elhisszük, hogy ez a gyönyörű ölelkezés épp hogy csak elviharzott, még szinte jelenvaló, az emlékezet, nem is az emlékezet, hanem a sejtek, az idegek elevenen őrzik minden mozzanatát, a zárósorok („lepörgő film, ígéret, / csupa igen, de / néma, néma, néma”) kijózanítanak: színjáték, igaz, káprázatosan rendezett színjáték volt az egész. A Néma Néma, Némá-ban a kétféle építőanyag, a fogható és az illanékony, az érzéki és a légies biztos, érzékeny ízléssel való keverése, összejátszása-széthúzása hozza létre az áramingadozást, intenzitás és oldódás (ezt Nemes Nagy Ágnestől kölcsönzöm, ő egy időben ebben látta minden vers lényegét) szerkezetformáló, formaképző váltakozását. Ha pedig valaki ez után az elragadó, beteljesülést és hiányt kellően adagoló, mondhatni, vegytisztán szerelmes ének után a szerelem bonyolultabb, zaklatottabb ábrázolására vágyik, lapozzon egyet a könyvben, és olvassa el a leleményesen Vas Istvánra és Juhász Gyulára hangolt Óda az ötvenes férfiakhoz-t, annak tágasabb terében a sötéten izzó, tulajdonképpen tárgytalan szerelem együtt szól az öregedés, a testi romlás, az elmúlás szólamával.
Nemrégiben azt olvastam egy nagyon elismerő kritikában, hogy Tóth Krisztina újabb verseiben már érezni „a nyelvvesztés, a szavak érvénytelenné válásának tapasztalatát”. Én ennek az ellenkezőjét gondolom. Úgy tetszik, nagyon is érzi, mi mindent meg lehet a nyelvvel csinálni. Akár a nyelv felhámjával is. Mert ő is el-eljátszik a szavak hangalakjával, jelentéseik váratlan villanásaival, egyszer-egyszer kiaknázza a mondattan zegzugait, szintaktikai mutatványokkal mulat, egy új ciklusában például minden sor végére pontot tesz, s az erőszakosan megtört mondatnak külön is, a rá következő sorral összeolvasva is van értelme. Viszonylagos értelme, más így, más amúgy. Vagy elegyíti a különféle, olykor egy cseppet sem összeillő stiláris tónusokat, az édesen szóló sanzonba szlenget, nemzedéki sódert, lapos falvédőszöveget kever. Igazán remekül csinálja, az ilyesmit is élvezet nála olvasni, de ilyet mások is tudnak, csinálnak, nála rendszerint sokkal többről van szó. Mondtam már a látványt. Most felfedezett egy új telért, a közelmúltbeliek, a jelen idejűek mellé a gyerekkori, kamaszkori élményeit. S ezzel a történetet, a líra alá játszott epikát, mint egy ideje Rába György. Sokunknak ismerős, többnyire köznapi, de könnyen hideglelősbe forduló jeleneteket, iskolai kísérletet, indiánosdit, végvárasdit, macskahalált. De akármit ír meg, többnyire megtalálja a módját, hogy az elbeszélés mögött megszólaljon valami olyasmi, ami egyébként nem következne belőle. Mondjuk, a Virrasztók (egy éjszakai horgászat tárgyszerű leírása) képsorába a halálsejtelem. Ott többé-kevésbé látom a zsinórpadlást, meg azt is, hogy milyen finoman, alig észrevehető mozdulatokkal mozgatja az egész masinériát. „Ragacsos kézzel gyúrtam a paprikás csalit”, olvasom, s rögtön tudom, hogy egy kislány beszéli el az éjszakai kalandot. „Adjátok ide azt a kis dobozt”, ezt a horgászó férfi mondja, aztán megint a gyereklány: „de inkább félrenéztem, féltem a kukacoktól, hogy pont ilyen van a halottakban is”. Ez már-már sok, kifeslik a célzat, de aztán a képek máris összemosódnak, minden alakot vált, sötét tartalommal telítődik, a vers visszatérő motívumai máshová mutatnak. „Az utolsó időben le-lecsuklott a feje”, ez most (az előbb a gyerek feje csuklott le az álmosságtól) a hihetőleg beteg férfira vonatkozik. A vers elején a kislány „félrenéz”, mert nem esik jól a kukacokra néznie, aztán a vers végén, szinte hangsúlytalanul: „megbillent a csónak, így jó lesz, félrenéztem”, s éppen mert ilyen mellékesen van odatéve ez a „félrenéztem”, halljuk ki belőle (mert önkéntelenül visszakötjük a vers elejéhez) a haláltól való iszonyodást. Ez a vers, mint Tóth Krisztina versei általában, első személyben szól. Csakugyan első személyben, s lehet, némelyek ezen fanyalognak. Én azt mondom, jó, hogy nem igazodik másokhoz, hagyja, hogy erős tehetsége irányítsa. Énlíra, neki ez jön ki a száján. De többnyire az az érzésünk, hogy verseinek két tere van, az egyikben ő beszél, a másikban valami más. Mert miközben magáról beszél, mintha médiuma volna egy mindnyájunkat illető üzenetnek.

Lator László