Kornis Mihály

TRÓPUS

danse macabre


„athanatoi thnétoi, thnétoi athanatoi.”
(Hérakleitosz)

Az államminiszter
Elfelejtettem megtestesülni. Na, jól nézünk ki. Nem a kulcsomat hagytam a kredencen, és nem a kocsit hagytam nyitva, nem is az anyámat felejtettem el felhívni… hanem egyszerűen nem testesültem meg. (Fogja a fejét) Mi volt előtte? Nézzük csak… Kijöttem a tisztítóból, felhajtottam a levegőtöltőhöz, kifizettem, visszaszólt, elgázoltam, na, gondoltam, benézek az üzletbe, nélkülem mire képesek a gyerekek ilyenkor, ja nem, előbb rükvercbe, még egyszer átmentem rajta, de csak tessék-lássék, nem volt már időm, nem baj, mondom, benézek az üzletbe, mire képesek a gyerekek nélkülem, de akkor sajna megszólalt a bunkóm, nem vettem fel, áttoltam, erre esemest hagyott, kiszálltam, amivel ráijesztettem a biztonságiakra, utána azt mondták, a nyomeltakarítókat most talán ki se kéne hívni, na, ez volt a hiba, mert akkor beüzentem, és ráígértettem a robotokkal még hetet a hatosra, mire hát valami őrült sikoly! de akkor engem sajnos kihívtak, hogy hát mégsem írták alá a terhes asszonyok, most akkor mi legyen. No de hát akkor is! (Mind döbbentebben) Mért nem testesültem meg? Mit csináltam egész nap?! A pattogtatós ronda anyját ennek a szar világnak! Áber. Majd lehozatunk a fiúkkal egy négysoros közleményt, melyben sajnálkozásunkat fogjuk kifejezni, de egyben reménykedni is fogunk, miben is, az igazságban, és Oszkárban, mert ugyebár (Nem dúdol) Oszkár tudja, dehe nem mondja! Egyúttal felhívjuk a nemzeti erőket, hogy ne nézzék karba tett kézzel a klímaváltozást. Volt már ilyen az emberiség történetében, tudjuk a tökös választ. (Dönt) Én nem fogok feltámadni. Se feltámadni, se megtestesülni! Így maradok. Na és? Kinek mi köze hozzá. De mi van, ha szarnom kell? De nem kell! Nem fog kelleni. Miért pont most? (Összeráncolja a homlokát) Gondoljunk valami tisztábbra. Magasabbra, katonásabbra, forsriftosabbra, lassabbra, MÉLTÓSÁGTELJESEBBRE! (Belemerevedik a nadrágjába) Hazám, egyházam szolgálom. Kis bölcsőm, tűzhelyem, és jogtudat vezérel. A kulcsokat nem adom át. Most már nem is tudják elvenni, az is igaz. Mindegy. (Kis csönd után) Mennyi lehet még hátra? Van az időnek vége? Tényleg? Van a térnek határa? Akkor minden délben azt kéne bemondani harangzúgás helyett! De nagy marha voltam! Ezen a héten nem is kellett volna balzsamoztatni. Már régen nem vagyok. Ki fog most megtestesülni helyettem? (Kiáltozik) Élek! Élek! Élek! Élek!

Az alkalmazott
Le kell hajolni, mielőtt felhajtogatnám. Ha nem kéne lehajolnom…! (Lehajol) Ha nem kéne előtte lehajolnom, amivel aztán, mondanom se kell, minden lehetőséget biztosítok rá, hogy (Hajtogat) …olyan lehetőséget, amit én nem akarok adni! …szóval, nem is hogy biztosítom, hanem hogy… azzal, hogy mindig újra fel akarom hajtogatni… Hát persze, mért is akarom felhajtogatni?! (Felemelkedik) Nézzünk már egyszer szembe a kérdéssel. Nem én akarom felhajtogatni, hanem kérik. Elő van írva. Állítólag. Nem nekem banán, nem én keresek rajta! Amennyit én ezen keresek… Tulajdonképpen egy férjet keresek. Férfit! Főrangú, fiatalos (Mind hosszabban mondja az efet), faarcú, fallabdázni tudó, fekete, falrengetően okos, faszállító eszközöket nem használó, de teherlift vezetésére is kiválóan alkalmas… (Kiszáll belőle a levegő) …Fiúgyermeket. Lányt! De nem azért csinálom. Majd aztán ő hordani fogja, amit én itt meghajtogatok. El fogja hordani, tetszik, nem tetszik. Ha már annyit dolgoztam! Illetve hát… (Munka közben, bizalmasan) Nem munka ez. Meg lehet azt kerülni. Sokszor csak tájékozódás, ha úgy vesszük. Kölcsönös felvilágosítás, új politika. Derűt lopunk a hétköznapokba! Gátlás nélkül kihasználom női mivoltom. Baj? Fáj? Hacca. Az élet megy tovább, az élet nevében, a jövő nevében, apám nevében. A sorsom. Állok itt, közben néha, egyszer-egyszer hajtogatok csöppet, mással is megtörténik, csak az nem kap érte pénzt, milyen szar neki, nincs ezzel semmi gond. Csak hát ugye nincs időm semmire, így aztán. Fut az élet, tova. De példát mutatok. Hajtogatni nálam kevesen tudnak jobban! Majd ti elmondjátok, láttatok itt engem, még fiatalkoromban, de már minden után, zokszó nélkül, ajkamon huncut kis mosollyal, büszkén, szinte mindig szálfaegyenesen, a hivatásomban és istenadta kötelességemben fokról fokra… kiteljesedni. Nem belefásulni, de… lassan fölragyogni. Népem és hazám előtt. Közönség előtt. Közöttetek. Vágyom erre a pillanatra. Mindent megteszek érte, látjátok. Szeretek is szem előtt lenni, nem arról van szó. Egyáltalán nem arról van szó, hogy kerülöm a munkát. Vagy a faszt. Dehogyis. Normális ember vagyok. Mint te. Mindjárt folytatom. Csak ahhoz le kell hajolni, mielőtt felhajtogatnám. (Lehajol)

A buszon ülő néni
Megállónként már nem áll meg soha. Áthúzott piros. Hanem majd a végén, csak a jó levegőn, ahol már nincsenek zajok. Ahol a gazdagok élnek. De neki ahhoz patron kell és oxigénsátor. Amúgy hál’ isten keveset fogyaszt. Én, ha megengedik, kijövök a házból. Felülök a buszra. Csak ülök itt. Már én nem römizek, kiment az ujjamból. A szememmel szoktam bizonyos jeleket adni, de csak úgy magamnak, befelé. Például van, aki idehozza a gyerekét, felhozza mutogatni, ide a buszra. Nem is egyszer. Én olyankor nem nézek oda. A gyerek végig az úton nézi az anyját. El kell, hogy forduljak. Pornóújságot nézeget a kis hölgy. Azt a Glamúrt. Hány éves a gyerek? Ötvenhét, hatvan. Fiúcska. Lóg a cipőfűzője. Hány éves az anya? Reméljük, tizenhét. Ki ül? Az anya. Hát persze. Ki áll? Mind, aki felnőtt, vagy már beszélni se tud! A gyerek meg, ugye, nem feltűnően, de mégiscsak, nézi az anyját. Végig, egész úton. Irányítja. Hát persze nem csak ezt! Az utasok meg… mintha csak abban a pillanatban öntötték volna le őket valami láthatatlannal! Mind úgy csinál, mintha nem is úgy volna, ahogy van, hanem ez csak olyan véletlen, majd elmúlik, garázsmenet! Én ezt már nem hiszem. Már mindent pontosan látni lehet. Kora reggel durván, egyből rákapcsolnak, a levegőt gázokkal megfeszítik, az égbolt meg bedörren. Aztán kezdődik ez a fényremegés, ami még most is tart, ez a befőttesüveg-hatás, ez a sehova se nézve, leszegett fejjel sziszegve közlekedés. Jó előre elkapkodják a helyeket a suttyók, ripsz-ropsz megszüntetik a piacokat is, hogy délben már egy vagyonért lehet csak zabálni! Én nem tudom, hova tűntek azok a kisgyerekek a világból, a szende-mosolygósak, akik mikor még nem tudnak olvasni, úgy kérdezgetik, hogy mi van a boltok fölé írva. Ezeket nem találom. (Elréved és beindul) És ez ugyanaz, mintha délután nincs az embernek olyan érzése, mintha délután lenne, úgy várja az estét, mintha szombat lenne, félnapos munkaidő, ellógjuk már, ami hátravan, mégis nagyon kell sietni, meg hát nem is fontos, saját magának senkinek, de ők csak azért is rámondják és rányomják tiszta erőből, ágresszíve, de olyan fals, mintha azt élveznék. Halottlátónak fizetnek, nyelvtanárnak nem fizetnek! Holott a kifizetetlen kertje közepén ül, és a sírjára se fog odaérkezni, hiába látja tisztán: elnapolta az ENSZ. Az éjszaka sem megoldás, nincs hová feküdni. Megtelt! Meg se áll!

Az értelmiségi
Az éjben egy zönge vagy, zönge se. Nincs is éj. Szünet van, gondolom. Ilyenkor érzem magam… kicsi pillangónak. Fekete pillangónak, aki nem aluszkál. A kis kíváncsi, hártyás szárnyú féreg. Ülök a rolettán, fogalmam sincs, hol, nem is érdekes… Dehogynem érdekes! (Újragondolja) Pont ez a bökkenő. Hogy ülök a rolettán, és azt gondolom: de hát lehet, hogy nem is rolettán ülök, hanem… de nem szabad arra gondolnom, hogy de jó volna tudnom mégis, hol ülök, erre az egyre nem szabad gondolnom – fehér elefánt! Hanem… És ha nem, ha véletlenül majd pont nem gondolok rá, ha egyszer sikerül…! (Rászól magára) Nem, még nem ez jön! Most az jön, hogy… (Elfelejti) Mi jön most, te kis kíváncsi, hártyás szárnyú féreg? Tudod-e? Ha tudod, vesztettél. Nem volna szabad tudnod… Hát én nem is tudom, az egyszer hétszentség! Vacakolok itt jobbra-balra a ragacsos szárnyaimmal, vagy mi ez, próbálom tartani az egyensúlyt, befékezek szél ellen, aszály ellen, a nagy járványos marhaszáj- és körömfájás ellen! És ülök itt valamin, amit rolettának hívok. De hogy micsoda…! Ki tudja már, Uram, mi az a roletta! Elvesztünk. Fehér elefánt. S mi van, ha nem ülök? Hanem állok, vagy fekszem! „Benéztem” ülésnek, atyaúristen! Nem is érezni, hogy mi van. Talán véletlenül rátapadtam valamire… ferdén. Álltomban?! Mire? Ki beszél? (Kiáltozik) Nem is az, hogy hol, mert az ma már nem számít, nem is az, hogy mikor, reméljük, semmikor, éppen most biztos nem… (Egészen bevadul) …és nem is az, hogy miért, vagy hogy ez hogyan lehet – hát hiszen a világegyetem zárt és nyitott egyszerre, mint egy vesekehely! megmondta a Hawkins, az pedig már régóta tudott, hogy minden irányba egyszerre zuhan, olykor átlépve a fénysebességet is, mert mióta kiderült, azt is lehet: hát zumm, bumm bele ugye, hajrá – no de kicsoda?! (Feladja) Érdekes. Enyhe az idő. Fehér elefánt! Ahhoz képest persze meg is fagyhatnék itt! Fülledt és párás van. Trópusi! Szeretjük. My dzsungel. (Erről jut eszébe, megörül) Hmmm! Megvan. Egy hosszú farkú, sikoltozó, kopasz, három felsőfokú nyelvvizsgával és azelőtt jó kapcsolatokkal rendelkező, öntapadós (Elbizonytalanodik) körfűtéses sütőben sütendő, botkormányos… Ugyan már! Az éjben egy zönge vagy, zönge se. Nincs is éj. Ezt is olvastam már valahol. Én egy kiolvasott könyv vagyok. Én… igazságkereső ember vagyok. Egy okostóbiás. Futballmániás! Én nem csináltam semmit. Jó vagyok!!! Egy kis kíváncsi, hártyás szárnyú féreg… (Sikít)

A valaha költő
Nem szeretném, ha összekevernének ezekkel. Senkivel többé. Egy nemzedék költője volnék? Pénzt akarok. Nem, rosszul mondtam: mióta az eszemet tudom, önálló ember akarok lenni. (Visszakérdez, mintha sajtókonferencián lenne) Tudja egyáltalán valaki errefelé, hogy az micsoda? Az a nemzedék, amelyiknek én a költője vagyok, már nem olyan fiatal. Egyáltalán nem is fiatal. Nem lett belőlünk semmi. Nekem azért jó volt. (Megelőz egy képzelt közönségmorajt) De most már nekem se jó! Kicsit zavar ez a kitettség, ahogy Önök most figyelnek, hogy mondjam, remélem, nem vagyok útban… (Mintha közönségreagálásra, rutinosan) Akkor jó! Már megijedtem. Köszi! Akkor most folytatnám. Legyen legalább nekem jó! – fogalmazhatnék a költő szép szavával. Feleségem a szaunába jár fogat mosni. Pucérra vetkezik, előveszi a fogkeféjét, rányomja a kukacot, megnyitja a tust, és odatartja a száját. Nem válok. Nem írok, nem dolgozom, nem verem a farkam, csak olyan emberrel beszélgetek, aki komoly. Aki nem a levegőbe beszél, hanem… szaga van. Power. Elnézést a kiejtésért. Anyám nem értette, miért szeretem annyira a történelmet. Sokáig magam se tudtam. De a történelem megmutatja nekünk, példákkal szolgál, hogyan lehet birtokba venni az aktuális létpillanatot. Teljesen mindegy, hogy milyen áron. Amíg élünk. Aki mást mond, aljas vagy hülye. Hagyják már abba az ünneplésemet! Ne fotózzanak! Nem adtam engedélyt rá. Nem vagyok egyedül. A termet körbevették! (Elsápad) …Pálmák, irodai pálmák. „Hűvös lelkem bebútorozva. Hűvös, fázós lelkem!” Akar valaki kérdezni? A megfogható dolgokat szeretem, a masszív bútorokat, a lábatlan kurvákat, az álomgazdag környezetet. Ezt itt nem. Ezeket itt mind nem. Hagyják abba! Nem vagyok költő, nem vagyok európai, nem vagyok férfi, nem hiszek Istenben, nem alszom meztelenül, a legjobb barátom egy hazugságtömeg. A fiammal se tudok beszélgetni. Azt gondolom én, hogy már nem kell beszélgetni. Kibeszéltük magunkat. Elég volt. Nem kell állandóan a seggembe bújni… betolnotok a mikrofont és… Kérdezni. Mit kérdezgettek folyton? Miért nem tudjátok még? Magatoktól miért nem tudtok semmit?! Mire vártok tulajdonképpen? Nem fogom felgyújtani magam. Nem adom vissza a Goncourt-díjamat. Nincs karácsony. Mikulás bácsi nem él már. Befejezni! Mára akkor ennyi. Köszönöm… Köszönöm! Elég volt. Megvárom, amíg elmennek.

A munkásnő
Egy marhajó kis nő vagyok, mégse kellek senkinek. Édes vagyok. Rögtön látni rajtam. Hegyesen áll rajtam a blúz, a hajam jól van megcsinálva, sövel mondom az est, „siastok, srácok, sundám bundám siessünk buliba, sivár az élet”, nem látszik rajtam semmi. (Tűnődik) Nem kívánom őket? (Belegondol) Hát… nem éppen kívánatosak! Kövér, vagy műszálas ingbe’ izzad, vagy világítós tetkó van a rúdján, ilyen tatoo: pók. Kérdezem a kolléganőim, nekik van? Van valaki mostanában, aki bevásárol helyettük úgy néha, vagy akit meg lehet kérni, hogy menjen ki a gyerekkel a meccsre? Vagy vigye be a kocsival a kórházba az anyám? Bármit megcsinálnék neki. Nem várnék viszonzást. Mikor leoltanánk éjszaka a villanyt, odatolhatná a fenekét a hasamhoz, ráborulnék a hátára… Hallgatnám a tüdősípjait. Hűnek lenni nem kell. A kérómhoz legyen hű. Meg a villanyszámlámhoz, mert az tényleg izgat. – Vagy tán jön ki valami a számból, ami nem jó?! (Kilehel, utánaszagol) Az ilyesmit sajnos nem érzi az ember. Hullaszagom van, biztos. Baszottfurcsa mostanában minden! Olyan, hogy… Nem tudom senkinek se elmondani. Megyek haza éjjel, már kevesen lógnak kint, és mégis… Valami nem stimmel. Aki van, ember vagy kutya vagy kismadár – nem látszik élőnek. Mint a zombiföldön. Ami meg élettelen, az VAN. Nyögnek a becsukhatatlan kukák! Fecsegnek a pocsolyák. Úgy állnak a házak, mint egy temetésen. Azt se tudom már tényleg, hogy mi újság. (Simogatja a szája szélét) Belövessek ide egy pírszinget? Vagy hova? Vagy kettőt? (Kétoldalt a szájába tett ujjal) Ee- de, így… meg eede is… hog jól össefogja! (Abbahagyja) Azzal aztán vége az oralitásnak. (Kis csönd) Miért kell nekem bárki? Nem is esne jól. Addig fáj, amíg nincs. De ha van, kezdődik a csoszogás, a böfögés… Folyton az ételszag. Nem tudom, miért van ott. Engem meg ne basszon. Hát testőr kell nekem?! Ilyen gyáva ember vagyok én már? Vagy mi kell? Küldönc? Apapótlék? Csősz a temetőbe?! (Kis csönd) Nekem nem mondta senki, hogy itt ez lesz. Hogy minden csak úgy megtörténik. Hát hallom folyton, hogy hallom a hangom: visszajön. Már ez nem jut ki. Tessék, mint egy akváriumban. Vagy a vulkán fenekén, ahol már minden megolvadt, de olyan régen, hogy már nem is lángol. Nem fáj ez már a világon senkinek. Talán nem is igaz. Nem igazi. (Körbeles, megérti) Gagyi. Húzzunk el. (Elrohan)

A provokátor
(Megáll az aluljáró közepén, üvölt, mint a sakál) Hölgyeim és Uraim, vágómarha társaim, kedves bolondok! Most következik, illetve már régóta tart a Világ Legnagyobb Botránya. Az önök közreműködésével. És mindannyiunk közreműködésével! (Leönti magát egy vödör vízzel) Ébresztő! Kérek egy Koldusok Lapját! Úgy van, öregem, egy Utcakövet. Hány éves is vagy te… Ötven körülinek nézlek. De lehet, hogy még csak harminc vagy. Igaz? Annyi se. Hamar leküzdötted magadat a sárga agyag alá, édes fiam. A kukacok már készítik rád a gyomrukat. Kérdeznék tőled valamit. Nem szeretnél válaszolni, mi? Asszonyom, talán ön kisegít. Meg tudná mondani, hogy miért lakik egyre több ember az aluljáróban? Ez találós kérdés. Aki tudja a helyes választ, az már az utcára került. Vagy oda fog kerülni hamarosan! De én is rosszul fogalmaztam az előbb: emberről itt nincs szó. Azt kell megkérdezni, miért lakik egyre több pozíció nélküli szarházi méregdrága közterületen. Engedély nélkül, mint a hangyák! Nem tudja senki? Megnémultatok? Ugyan, hogy lehet az? Itt már nincs KGB, nincs Ljubjanka. Szabadságban élünk. De ti még ennek se tudtok örülni. Megmondjam, miért? Mert a szívetek mélyén változatlanul a régi striciteket, azt a hízott malac képű hóhért imádjátok, aki a ti nyakatokat nem vágta le, csak a szomszédét… De ma ezt a nyugati típusú demokrácia kőbölcsőjében ringott új évtizedünket, amely megteremtette a működő tőke alapfeltételét, az olcsó munkaerőt, vagyis titeket – ezt bezzeg szívből gyűlölitek. Késő bánat! A jogállam fiatalabb, mint ti. És nem ám az a legény, aki a pofonokat adja – habár az se rossz! próbáljátok már ki! – hanem aki kapja! (Visszatér a hajléktalanhoz) Hányok tőled, barátom. Hogy lehet valaki ennyire nyomorult? Mondd csak, fiam, micsoda gusztustalanság ez. Miért nem próbálsz bármit? Itt dajkálod a gyereked az aluljáróban? Azt hiszed, hogy ezzel meghatod az Istent? Nem akarod inkább eladni nekem? Mennyiért? Hát ebben az országban most már tényleg mindent meg lehet csinálni? Teljesen hiába próbálkozom, hogy találjak valakit, aki ennek a mozdonyszőke embernek a védelmére kel…? (Rendőrök és kommandósok lepik el a színt, néhány valutaüzért, engedély nélküli koldust hátracsavart kézzel elcipelnek, a nácit a kommandóparancsnok ejti el, takarót dob rá, megölelgeti, megropogtatja, mintegy ledörzsöli, heves birkózásba csapnak, sötét)

A bemondott zsidó
Elmondom a taktikám. Jó kis taktika, érdemes meghallgatni. Ha az ember nem gondol magáról valami túl sokat, tehát megvan a saját véleménye magáról, hát hogyne, és ismeri az értékeit is, de nem ugatja el senkinek! Mert, tudják, én mindig attól szorongok, hogy nem veszem észre, ha tárgyalás közben a pajeszomat birizgálom, vagy a szakállam tépkedem, mert még kamaszkoromban rászoktam, de jó is! (Zavarában mélyített hangon krákog) Ámbár komolyra fordítva a szót, hát egy hülyeség! Nahát, anno, kiskoromban ijedtemben megtanultam cirka huszonhárom nyelvet, különben már volt egy ilyen nyelvzseni a családunkban, ő a fehérterror alatt is az iparkamarának volt a főtanácsosa – és még mindig a taktikámat mondom! tessenek figyelni, mert nem mondom még egyszer, nekem bevált! –, azután a kádárizmus sötét évtizedeiben, langyos taknyában, hát csak úszkáltam a felszínen, amennyire tudtam, de megmondom őszintén, én már akkor is jóban voltam néhány elviselhető antiszemitával, az egyik az apám volt, na jó, ez csak vicc volt, de tény, hogy mikor a sors az első külker cégnél egy mélybarom állattal közös szobába kényszerített, gyorsan összebarátkoztam vele, ránevettem, mondd, hogy zsidó vagyok, kérlek, nyugodtan mondhatod. Pedig a rendszerváltásig a lábam be nem tettem egy zsinagógába! De ő ezt nem érti, nem is kell, hogy értse. Erre már az apám megtanított. Kis hülye zsidó gyerek vagyok, azt kell mondani, az hát. Mi akarjon lenni egy Rottenbiller utcai zsidó gyerek? Zsidó. Művészi fokon! Úgyhogy, Ferikém, te engem lezsidózhatsz, oké, zsidó vagyok, nem tagadom, amit szarok, neked adom, gyere, bemutatlak a nővéremnek. Értik? És soha többet nem kellett vele törődnöm. Na de ez még semmi, jött a rendszerváltozásnak nevezett nagy, törzsi számháború. Mit gondolnak, én melyik számot választottam magamnak? Nem kellett, már megvolt: én vagyok a bemondott zsidó! A törvényes, a legitim, a hithű. Az egyetlen, akivel beszélni lehet, a nem ellenzéki, a konzervatív. Ultiba is beülök, kappedlit is hordok. Hát vagyok én egy Radnóti-féle negatív zsidó, mikor lehetek a Mojse Dajan-féle pozitív is? Járok a templomba és a Fidesz Központba. Szorgalmazom gyermekeink és unokáink Izraelbe történő minél hamarabbi eltávozását. „Alija a galútból.” De, isten látja lelkem, én már nem megyek! Atyáink porába itt fogok lerogyni, kinn a Farkasréten, a síró fűzfák alatt. Hát vagyok én egy sémita sivatagi vándor? Én egy Rottenbiller utcai életművész vagyok. Nem ez a zsidó. Nem ez a zsidó? Nem ez van talán az egész Bibliában? Takarodjanak a népet lázító, bolsi-zsidó liberálisok a francba.

A telepi kislány
(Végig súgva beszél) Psszt. Psszt. Figyelj! Nem merek hangosan beszélni. Nehogy megszólalj! Csináljatok úgy, mintha nem rám figyelnétek. – Ez semmi. Jobban! – Kik vagytok? Idevalósiak vagytok? (Ott áll középen) Ne keressetek, engem nem lehet látni. Ha mégis láttok valamit, az a plazmám. De akkor ti is csak idevalósiak vagytok. Nem mindenki tudja ám, hova valósi! Mit néztek? Én várok itt. Terminusom van valakivel. Nem mondom meg, kivel. Nem veletek. Veled se. Titeket is mostra idehívtak? Nektek se szabad megmondani, hova megyünk? Hányan vagyunk összesen, már ezren? Psszt! Nektek milyen ízű a plazmátok? Kóstolta már valaki a plazmáját? Az enyém sztracsi. Úgy kértem eleve. Mert ők megmondták, hogy kérhetem vérízűre, méregízűre vagy sztracsatellára. Úgyse lesz rá szükségem a másik világban, mert mikor majd felszabadulunk az orbitális nyomor alól ott fönn, a hetedik sztratoszférában – mielőtt beintenénk szüleinknek a durranós nagy lófaszt, hogy felugorjunk meghívóinknak az atombomba-gomba alakú, hatalmas makkjára, kilövés közben leehetjük a csontunkról a plazmát! Filmezni is fogják. De a Földön maradtak majd mindent másképp látnak ebből. Már most is. Semmit se látnak. Én ezért megyek el. Apám asziszi, hogy mittomén történelem van, meg ötös lottó húzás, meg pornócsatorna ingyért! Hát egy inget nem tud megvenni magának, se a Diesel-be, se a Gap-ba… És akkor azt akarja, hogy üzemeljünk anyuval a liftben, amíg ő a kínai piacon kavar a sorsjeggyel. Miért nem eszik húst? (Megnyalja a saját alkarját) Neki ez egy kar… (Fölemeli a lábát a szájához, lenyalja, beleharap, vér önti el a száját) Ez egy láb… Úgy izgulok! Ti nem? Most az a legfontosabb, hogy a földi butaság meg ne moccanjon. Föl ne ébredjen egy pillanatra se. Megmondták: aki megkapta tőlük a vámpírharapást, az előtt lassan kinyílik a gömb. Én megkaptam. Jó volt. De hogy a végső szférák is fölnyíljanak – vagy szefirák? vagy zafírok? – a kunilungusnak is meg kell történnie. Ezért vágtam fel a hasamat Apa beretvájával… (Felhúzza a trikóját) Az megéri. Ti is felvágtátok? Olyan kis földbe temetettnek látszotok. Psszt. Ne adjatok ki hangot. Ne áruljátok el magatokat. Még nem szabad kitudódnia, hogy létezünk. Mindjárt vége. Gondoljatok arra, ami következik… (Lehunyja a szemét)

A tanítónő fia
(Korrigált dadogással beszél) Kérdezi az anyám, miért lettem nő. Hogy nem-e ő rosszul csinált valamit. Mondom, te, szerintem mindent jól csináltál, különben nem jutott volna eszembe felhúzni a bugyid. És mondom, a hapsikám épp lenn vár, szeretnéd őt látni? Szeretnéd tudni, hogy néz ki egy férfi? De hogy neki azt mondták, hogy talán én nem kaptam elég szeretetet. De, mondom, kaptam, éppen eleget. Abból lett elege a klitóriszomnak. Az anyai szeretet meg az apai. Ez a kettő volt jó! Kinyaltátok a fenekemet annak rendje és módja szerint, csak nem il konkrétó, hogy használt volna is. Erre se reagált. De hogy én neki mindig a fia maradok. És hogy milyen jó tanuló voltam… Most is jó tanuló vagyok, mondom, kérdezd csak meg a férjemtől. De akkor még mindig csak áll, úgy néz, mint a filmeken, kimered a szeme… Miért, mondom, ahelyett, hogy örülnél, most gazdag házas ember a bikám, aki nem azt nézi, hogy szaros általános iskolai tanárok ruhátlan kis pöckét kell felstafíroznia. Meg az a marha sok méregdrága műtét is, ami most sorozatban vár rám, Jesszusz Márikám… De ha egyszer ő megígérte, ő nem olyan pasi, hogy ne tartsa a szavát. Mint a te drágalátos férjed, aki nem látszott ki a katedra mögül. És mindig úgy befittyedt a seggén a munkanadrágja. Én úgy szégyelltem tényleg, hogy apám! Ő ígérte, emlékszel még, hogy mire nagy leszek, majd kiköltözünk ebből a szolgálati lyukból, és kertes házban fogunk lakni, külön szobában, külön emeleten! Aztán meghalt. Még életbiztosítást se kötöttetek. Pedig akkor már lenne egy saját lukam… (A fenekére csap) …nem csak itt! És nem a pinádat kellene néznem folyton, mikor kitakarózol! Na, erre sírva fakadt. Igazad van, azt mondja. Még szép, hogy igazam van, de figyelj ide, mondom, ha még egyszer benn hagyod a kulcsot a zárban, hogy ne tudjak bejönni, ne tudjak tisztességesen megfürödni és átöltözni lokál után, vedd tudomásul, hogy amint beengedsz, fel foglak pofozni. Nem félek tőled. Hogy ilyen korába még mindig így legyen az ember: hát hogy nézel te ki? Te koszfészek. Mint valami takarítónő. Nehogy már megüss, azt mondja, Csabikám, meg vagy te zavarodva, sajnos. Micsoda?! Még te beszélsz? Dehogynem megütlek, nézd meg, hogy megütlek, pofon váglak hatszor! És úgy szájon vágtam, hogy a fülem csöngött. (Vált) Ezt fogom mondani neki. Ha kevesli és még akar, nem érdekel. Nekem már ennyi jó. Ha neki több kell, az többe kerül.

A portás (vagy: A sötét Úr)
Ülök itt az ablak mögött, és aki bólint, annak visszabólintok. Aki kér kulcsot, annak adok, de aki nem bólint és nem kér kulcsot se, azt megállítom. Ez bevált. Mikor valaki szeretne észrevétlenül beosonni, én csak állok fel, köszönök, és sarkon fordul mind. Kimennek. Nincs egy jó mondatuk. Elszaladnak a stukkerral! Ha viszont egy járókelő betéved, az egyből köp. Rögtön megmondja! Portás bácsinak hív ez a típus. Helyesek. (Kis szünet után) Senkit nem érdekel, hogy én ki vagyok. Egyszer valaki azt mondta, nem nekem, hanem a nőnek, akivel volt, de mikor már elhaladtak a kalickám előtt: „ez a pali mindig úgy néz, mintha éppen hányingere lenne”, és a nő még rátett erre, „én is kiszúrtam már, úgy hallottam, halálos beteg, kegyelemből van itt”. Lám, gondoltam. Holott a kegyelem szót nem célszerű emlegetni annál a vállalatnál, ahol ők dolgoznak! Manapság sehol. Kik beszélnek itt kegyelemről! Mindig újra elképedek, mennyire gyanútlanok, mit sem sejtő tulkok, miközben másfelől, természetesen minden hájjal megkent gazemberek. Önző és szomorú szadisták, szemérmes mazochisták, azt meg kell mondani, még a gyerekek is. Minden, amit csinálnak, feltűnően machtlos. Hogy néznek ki az új épületek, városrészek! Mintha büntetésnek szánnák a jövőt. Ők, maguknak! Hehe. Szentjeik nincsenek, művészetük üzletszerű, hazafiságuk a zsidó elvakultság tehetségtelen másolata. Itt nem történt semmi. Itt soha nem történik semmi! A majom a végén elszabadul. Öl és szaporodik. Ön- és közveszélyes. Mi a teendő? (Meghajol) – Jó napot kívánok! Tiszteletem! Kellemes hétvégét! – Senkinek fel nem tűnik, hogy kerülök ide. (Nevet) Ki szerződtetett mégis? Ezen már annyit gondolkodtam. Hát az igazgató nem itt jön be? Vagy a munkafelügyelő? Hogy hívják ezeket, azt se tudom. Ki a felelős a kulcsokért? (Nevet) Én? Senki? A diktátor? Mégiscsak elképesztő érzékük van a hithez! Minden remény nélkül. (Sietve meghajol) Viszontlátásra, alászolgája, kívánom a legjobbakat… Most már, ami hátravan, elüldögélem itt. Meg elálldigálom. Vagy ők majd így látják. De ti, akik észrevettetek, megálltatok, és most eltűnődtetek…! Min is? (A homlokával kérdez) Hm? A ti helyzetetek, barátocskáim, nem lesz egyszerű. Nem mondhatjátok, hogy nem voltam jelen.

(Sötét)

 

FÜGGELÉK: A VÉNEK

A professzor úr
Ha történik valami, az természetesen nagyon szokatlan. A paranoiások akkor kezdenek krízisről hadarni, ha a szokatlan történések száma észrevehetően nő. Az egészséges ember azonban ilyen időszakban kifejezetten derűlátó. Például vállalkozik. Hamarosan ide fog jönni valaki, hogy egy közös alapítvány tervét ismertesse velem. Még nem tudja, de… (Az órájára néz) másfél órán belül megölöm. A szántóföldön. A kocsimban. Meg is kínzom előtte. Humán értelmiséginek vél, fillérekért megvehető, beszari alaknak. Az is voltam a változások kezdete előtt, mielőtt kezdeményeztem volna a rendszerváltozást. A professzora voltam. Tanítványom volt. Aztán üzletember lett. Ma már csontgazdag, ki sem tud szállni belőle… Ó, és erről mennyit panaszkodik! Na de most ki fog szállni! Mire tudni fogja, mert az utolsó pillanatban azért tudni fogja, hogy kiszállt, addigra a pangás, amit a sóherok krízisnek becéznek, átalakul színtiszta, arany változássá. Az én életemben ez a remény máris a változás tagadhatatlan jele. De a remény – és ő ezt a saját bőrén is érezni fogja – csakis annak kézzelfogható, aki azt tapasztalni merészeli. (Mutatja egy nézőhöz) Nézd a zsebtolvajt: most tette el! Ő az én tanárom. Benne áll a változásban: most láttuk, lopta, de már nincs sehol. Vele van azonban, amit keresett. Hol is tartottam? Megölöm a pancsert. Strómanként használ újabban sötét ügyeihez. De a vagyonához képest elenyésző summát, amit nevemre szóló déltengeri számlákon futtat meg, majd én fogom a továbbiakban megfuttatni. Azt hiszi, ha kézből kézbe, negyedévről negyedévre, sietősen százvalahány hányadéklila ezredessel cicomázza föl kényszeredett találkozásainkat, én ezt a részéről megható gesztusnak, pazarlóan bőkezű megtiszteltetésnek tartom. A jövőmnek! (Orrot fúj) Valójában a jövőt én találtam ki. És ma írom fel az égre. Felkészületlen pancser! Ha a pangás, a káosz előszele megmoccan, az mindenkit érint, nem csupán a nyerészkedni ébert. Ezért mondom, hogy ami van, az változás, nem krízis. Te most leszállsz a kövek közé, a sötét iszapba, fiam, én pedig még ma este felszállok… (Repülőgépzajt imitál, a kezével is eljátssza, hogy repül) a mennybe!

Az esztétikatanárnő
(Kilencvenéves, egy nagy, elegáns, de rongyos fotelban ül az aggok házában) Úgy mondják, mint régen azt, kulák. Komcsi. A műveltebbek: bolsi. Liberálbolsevik. Apámra még azt mondták, a velejéig rothadt burzsoázia jellegzetes képviselője. Rám meg most azt, hallottam, még mindig komcsi ez az öreg zsidó kurva. Miközben semmit se változtak az arcok! Ugyanaz a puffadt-hazug, mint Sztálin vagy Hitler alatt. Nálunk a polgárnak nincs is arca. Egy-két álarca van. Van először is a rendszerfüggetlen, rettegve közönyöst játszó, „alibit igazolok, ha alibit igazolsz” pillantású, telhetetlen étvágyú kisragadozó, aki mindenkit gyűlöl, holott valójában csakis önmagát, ám még ehhez a passzióhoz is frusztrált, ezért aztán egész életében bármire kapható, kétségbeesett rágcsáló marad, noha van neki egy, úgymond történelmi napokra tartogatott másik arca is, a Tisza-Virágh Szent Árpádé, aki fegyverrel a kezében igazságot szolgáltat, habár mindig jóvátehetetlenül elkésve, és hogy pontosan kinek, az is kicsit zűrös, mindenkinek, kiabál, ám valójában személyes bosszút akar állni, aztán ez a bosszú őt magát is eléri három perc alatt, no de akkor – hopp vissza a régi arcát! – szalad elő lyukából ismét a kisragadozó, az uralkodó széljárást szimatolva, és sebesen biflázva az új jelszavakat, melyektől, más kérdés, odahaza, szűk baráti körben azért kihányja a belét. Kérődzik a baján. Kedvét leli benne! Ha épp nem komcsi vagyok neki, akkor zsidó kurva vagyok, ha nem zsidó kurva, akkor cigány kurva, ha nem cigány, akkor burzsuj vagy pedig büdös proli, és ha már büdös proli se, akkor tetű, nyű, moly. Valami pici. Valami élő, de kisebb annál, semhogy eredményesen irtani lehessen. Hogy miért kell irtani? Idegen szív. Nem piros, nem fehér, nem zöld, nem barna. Ja, kérem, úgy könnyű! Ingyenélő vagyok, aki képtelen szolgálni. Ennek ott van a hazája, mondják, ahol a lába leér a földig. De ha ez a hazám, előbb-utóbb nem ér le a földig. Gondoskodnak erről. Hát persze nem ők, istenfélő polgárok. Ők be nem koszolnák a kezüket avval, hogy egy ilyen „ne mondjunk népcsoportot, de sokkal inkább karaktercsoportot” úgymond a helyére tegyenek, hogy „azt tegyük velük, amit ők tettek velünk”. No de a söpredék visszafizet nekik, mondogatják, és újabban gondtalanul le is írhatják kormányhű lapokban, majd megkapják a magukét megint, mert addig-addig játszanak a tűzzel! Aki pedig megmarad, az rohanhat külföldre, ahogy szokott, panaszkodni, árulni a hazát. (Nem énekel) Cserebogár. Sárga cserebogár.

Az elfelejtett orvos
Az imént, hogy kiöntöttem a szemetet, és az üres udvaron kellett áthaladnom, új arcokat láttam a földszinti ablakban. Erről eszembe jutottak régebbi előző szomszédaim, akiknek szintén csupán az arcát ismertem. Évek óta nem szólok senkihez, holott még csak hetvenkét éves vagyok. A kondícióm példás, én tíz haskelepet bármikor megcsinálok a két fűtőtest között, sőt szívesen álldogálok fejen is, ha megfájdul – azonban az utcára már ritkán megyek ki. Sok itt az új ünnep. Nem akarok semmibe belekeveredni. Szilveszterkor meg újévkor a robbanó petárdák! Mint az előző háborúban a géppuskák. A milliomos legyél kvízben is, az a jeltrombita, ahogy felugat! Két falon is áthallik. Minden helytelen válasznál: mint mikor a coca okádik! Mostanában, ha valakit messziről meglátok, vagy csak a nevét az újságban azok közül, akiket régebben ismertem, és, hogy úgy mondjam, barátomnak tudtam, valósággal rosszul leszek. Belepirulok. De az is lehet, hogy elfehéredek. „Te, ne szerepelj annyit, mert szaros a szád”, mondom hangosan, pedig nem akarom mondani, vagy „nézz oda, ez még él, ahelyett, hogy meghalt volna!”, kiáltom, és más, ehhez hasonló képtelenségeket. Még jó, hogy nem találkozom senkivel. De az előbb, mikor visszafelé jöttem az udvaron, és láttam ezeket a végképp ismeretlen arcokat, átvillant rajtam, hogy fordítva van: nem az az érdekes, hogy én már nem állok szóba a világon senkivel, hanem tudomásul kellene vennem, hogy teljesen elfelejtettek. Most erre mit mondjak? Olyan ez, mint amikor kislegény koromban bújócskát játszottunk, én pedig izgatottan elbújok, ugye, hogy ne én legyek a fogó, és persze igyekszem jó helyre bújni, nehogy túl könnyen megtaláljanak, aztán a végén – hát nem is találnak meg! Nélkülem zajlik a perzsavásár. Volt feleségem se hív fel. Ezért végső soron hálás vagyok neki. A fiaim se látogatnak. Igaz, többször is megmondtam nekik, hogy ha tőmondatokon kívül mást nem tudnak kipréselni magukból, hát maradjanak otthon. Az egyik valami nyereségvizsgálatokat végez, a másik meg… (Nehezen mondja ki) …fejvadász. Nem az őserdőben! Így tehát, ha belegondolok, hogy nemcsak valamennyi hozzátartozóm, de minden ismerősöm és hajdani páciensem is elfelejtett… olyan szabadnak érzem magam, mint életemben se. Ó, te nem létező Isten, add, hogy így legyen, és még a por is belepjen! Ne hozd rám többet a szaros szájakat. Ámen.