Gerevich András

ODÜSSZEUSZ

Húsz évig nem a saját ágyamban reggelizem.
„Bolyongás, elhagyatott hazatérés.”
A jósda olyan hűs volt a nyári melegben,
a félsötétben izzadt testét átrázta a hideg.

Elbújni húsz év elől. Otthon parasztnak öltözött,
köpködött, hülyeségeket mormolt, megfogdosta
a férfiakat. Nemezkalap rejtette ápolt haját,
hosszú ruha leplezte, hogy nem vézna, mint a pór.

Ekét ragadott, befogott egy szamarat
és egy ökröt: egyet a nyárnak, egyet a télnek.
Még hajnalodott, szúnyogok csípték a nyakát.
Semmi értelme húsz esztendőnek. Semmi.

Sóval hintette a felszántott földet: saját országa
kiszáradt tenger. Remegett a szája, akár a bolondnak.
Agamemnón, Meneláosz és Palamédész mégis
rátaláltak, a három király ajándék nélkül jött.

Az egyik lágyan szólította, mint az alkony,
de hiába, a második férfiasan, mint a dél,
tovább szántott, és mérgezte a földet. A harmadik
kiáltott, mint a reggel, a hajnali ébredés. Hiába.

Felkapták az újszülött trónörököst, Télemakhoszt,
és az ökör elé hajították a földre, a porba.
Kitisztult az atyai szem, és érte ugrott, sós kezével
ölbe kapta, szakadt rongyaihoz szorította.

Odüsszeuszt vállon veregették, nevetve.
Este jó bort ittak, szolgák masszírozták vállukat,
még nőkről beszéltek hadműveletek helyett.
Részegen egymást ölelgették, hogy erőt gyűjtsenek.