Ferencz Győző:

A KÖZTES KÖLTŐ

George Szirtes: The Budapest File
Bloodaxe, Newcastle upon Tyne és Corvina,
Budapest, 2000. 208 oldal

Határ Győző, az Angliában élő magyar költő egy versében azt tanácsolta George Szirtesnek, az Angliában élő angol költőnek, hogy „maradj meg angolnak: jól tudod / hogy változtatásra nincsen ok”,1 sőt a folytatásban egyenesen Vörösmarty Szózat-ának romantikus erkölcsi imperativusát szegezi a magyar születésű angol költőnek: „angol költőnek lenned – élj / bárhol – végzet szívhang szenvedély // szigethazád melynek híveül / szegődtél: légy rendületlenül / létednek nyelv-háza – angolul”. Határ, akinek bőséges történelmi tapasztalata van arról, hogy mit jelent magyar költőnek nem lenni itthon és annak maradni Angliában, versében aligha attól féltette Szirtest, hogy múltját – vagy ahogyan az identitáskereső expedíciókat irodalmi emelkedettséggel nevezni szokás, „gyökereit” – keresve magyarul kezd írni, és betagozódik a magyar líratörténetbe.
Ahhoz visszahozhatatlanul kihullott belőle az a negyedszázad, amely 1956 és 1983 között eltelt. Attól kezdve, hogy nyolcéves gyerekként szüleivel Angliába települt, Szirtes folyamatosan felejtette a magyar nyelvet egészen addig, amíg felnőttként, harmadik verseskötete megjelenése után föl nem ébredt benne az érdeklődés szülőhelye és családi múltja iránt. Ettől kezdve rendszeresen hosszabb-rövidebb időt tölt Magyarországon, és az elfelejtett nyelv mindjobban megelevenedett benne. Elsősorban azáltal, hogy hazai és angliai kiadók megbízásából klasszikus és kortárs magyar szerzőket fordított angolra. De néhány könyv angolra fordításától még nem válik valaki magyar költővé.
Határ valószínűleg attól intette Szirtest, hogy az angol költészetben afféle hívószava, állandó kritikai jelzője legyen a magyar. Vannak divatos népek, ilyen lett az utóbbi évtizedekben az ír, de magyarnak lenni még soha és sehol a világon nem volt divat. A magyarul nem tudó Liszt Ferenc nyíltan hirdetett magyarságába nem kevés provokatív szándék vegyült, s ha többet jelentett is az olyan látványos demonstrációknál, mint amikor Lord Byron albán öltözékben festette le magát, mégiscsak a romantika egzotikum iránti érdeklődésének megnyilvánulása volt, s mint ilyen, magán hordozta a divat elemeit. De végül Liszt nem teremtett magyardivatot, sőt Nyugaton gúnyos támadásoknak volt kitéve.
Szirtes, ha nagyon hangsúlyozza magyar származását, egytémájú költő lesz, a líratörténeti összefoglalóknak maga szállítja azt a címkét, amely, ha meg nem bélyegzi is, de leszűkíti költészetét. Magyar gyökereinek vállalásával korlátozza saját szerepét a kortárs angol lírában, és így nem válhat azzá, aki e nélkül az idioszinkrázia nélkül lenne. És nemcsak a kritika szemében. Ahogyan a gyerekkori emlékek és úti élmények költészetének egyre nagyobb területét hódítják meg, úgy ő maga az angol költészeten belül mégiscsak magyarrá válik, angolul író magyarrá. Ezek az aggodalmak nem teljesen alaptalanok.
Ha George Szirtesben fölmerültek is aggályok, annak nyoma a versekben nem maradt. De a kötet előszavában kitér a kérdésre. Azokról a ciklusairól szólva, melyekben a történelmi háttérrel átszínezett magyarországi családi emlékeket dolgozta fel – és ebből jó néhány van, elég csak a Metro, The Photographer in Winter [A fényképész télen], The Courtyards [Udvarok], Travel Book [Útikönyv], Portrait of My Father in an English Landscape [Apám arcképe angol tájban] címűekre gondolni –, ezt mondja: „Nem szándékoztam »megírni« Magyarországot vagy Angliát. Ezek a nemzeti (ha nem mindjárt nacionalista) fogalmak esetlegesek és véleményem szerint gyakran károsak. Amint felismertem, hogy a helyszínek háttértémává váltak, törvényszerűen az előtérbe kerültek, de ahogy ez mind tudatosabb lett bennem, egyre határozottabban alakot öltött egy harmadik és valószínűleg sokkal erősebb téma, amely azonban azzal fenyegetett, hogy érvényteleníti mindkét helyszínt. A nemzetiséggel és kulturálisan beágyazott fogalmakkal az a legnagyobb gondom, hogy törvényszerűen kizárják azokat, akik vándorló, sodródó, kóboroló árnyak. Irigyelhetem azokat, akiknek gyökereik vannak, de nem léphetek a területükre. Ugyan mi értelme lenne, hogy úgy írjak, mint W. N. Herbert , Tony Harrison, Seamus Heaney vagy mint egy liverpooli, londoni vagy kelet-angliai? De még csak úgy sem írhatok, mint egy budapesti. Az olyan íróknak, mint én, sosem lehet részük efféle jellegzetesség. […] Nem Magyarország vagy bármely más hely érdekes itt. Hanem a köztesség. A hangok vegyítése a saját hang.”2
Azok a költők, akiket az idézett passzusban Szirtes említ, mind jól lokalizálhatók: W. N. Herbert skót, Seamus Heaney ír, Tony Harrison leedsi. Szirtes azonban nem magyar, az ő lokalizálható régiója, mint azt oly pontosan érzékeli, a köztesség. Ami lényegéből adódóan lokalizálhatatlan.
Ez tehát Szirtes válasza: ha akarna, sem tudna magyar költő lenni, aminthogy angol sem, legalábbis abban az értelemben nem, ahogyan például Ted Hughes az. Amikor angol nyelven és az angol költészet hagyományain iskolázott formanyelven – sok egyéb mellett – identitásának arról a rétegéről ír, amely a magyar történelemhez, a magyar nyelvhez és magyar tájakhoz köti, a legkevésbé sem visszafelé tájékozódik. A budapesti tematikával nem éles megkülönböztető kontúrokat keres magának.
Sőt nem is egy korábbi nemzedék vallomásos identitáskeresésének kései követője. Szirtes ugyanis, szemben az amerikai vallomásos költőkkel, Lowellel és Berrymannel, nem elveszett személyiségét rekonstruálja költői eszközökkel. A magyar tematika tehát nem programszerű: csak éppen ha verset ír, nem teheti másként, mint ebben a sajátos szimultán tudatállapotban. Olyan emigráns családban nőtt fel, amely véglegesnek tekintette áttelepülését egy új hazába. A teljes asszimilációt választották, ezért már a kezdetektől angolul beszéltek otthon is. És mégis, Szirtesnek költőként nem volt más választása, mint hogy választékos angolságát szellemi angolsága dekonstruálásának szolgálatába állítsa. Szirtes költészetének egyik paradoxona és talán legizgalmasabb feszültsége ebből származik.
Ennek a paradoxonnak része az is, hogy két évtizedes munkássága nyomán Magyarország mintha láthatóvá kezdett volna válni az angol költészet térképén. Méghozzá oly módon, ahogyan fordított műnek eddig nem sikerült rárajzolnia. A magyar nyelv afféle félig áteresztő hártya, és igen kiváló szellemek minden erőfeszítése ellenére sem Weöres Sándor, sem Pilinszky János, sem más nem került a nyugati kultúra eleven áramába. Hagyományosan nagy befogadói hajlandósága ellenére a magyar irodalomnak egyoldalú kapcsolata van a világirodalommal. Magyar szerző még nem lett valóságos hatóerő, hivatkozási alap, tájékozódási pont. Magyarország témaként sem igen bukkan föl, egy-egy morzsától eltekintve, amit az olvasó inkább meglepődve vesz észre, mint például Douglas Dunn Europa’s Lover [Európa szerelmese] című ciklusának XIV. darabjában a „puszta” szót: „Éjből épült házamban a hegyekben, / És napból épült házamban a pusztán.”3 Vagy csodálkozva tűnődik el azon, hogyan került Jackie Kay Waiting Lists [Várólisták] című versébe egy magyar kávéskészlet: „Kávét töltök / új magyar készletemből.”4 Olyasmi, hogy valaki minden magyar háttér nélkül forduljon a magyar történelemhez, népszokásokhoz, vidékhez, mint ahogyan Ken Smith Wild Root [Vadgyökér] című kötetében,5 amelynek a borítóját is a mohácsi busójárás képei díszítik, párját ritkítja.
A The Budapest File, Szirtes tizenkettedik verseskötete angol mércével mérve szokatlanul testes kötet. Nemcsak korábbi önálló köteteinél, hanem válogatott verseinél is majdnem kétszer vastagabb. Tematikus elrendezésben azokat a verseit gyűjtötte egybe, amelyek valami módon, családtörténeten, személyes élményen keresztül Magyarországhoz kapcsolódnak. Ráadásul a kritika pontosan azért ünnepli a kötetet és Szirtes egész munkásságát, ami a magyar irodalom régi, megvalósulatlan álma: angol szemmel nézve ugyanis Szirtes azok közé tartozik, akiknek működése hozzájárul a brit elszigeteltség felszámolásához. Ezt hangsúlyozza Peter Porternek, a neves költőnek az Observerben közölt kritikája: „George Szirtes páratlan módon szólt hozzá a kortárs angol költészet elszigeteltségéről folyó vitához. Angliát Európába vitte.”6 Az Oxford University Press már az 1988-as Metro hátsó fedelére is ezt az idézetet rakta, és most a Bloodaxe–Corvina közös kiadásán is ez szerepel.
A magyar irodalom felől nézve Szirtes valóságos főnyeremény, hiszen ő igazán tudja, mit kell Kosztolányi vagy Krúdy nyelvéből megláttatnia angolul, továbbá kortárs magyar költők egész seregét juttatta angol hanghoz, méghozzá nem obskúrus, hanem neves kiadóknál, sőt nem egy versüket az angolszász hagyomány szellemében önálló köteteibe is beillesztette. És mégis, noha versei elképzelhetetlenek a budapesti háttér nélkül, költészetében a magyar vonatkozás az esetleges elem. Ide született, oda került: de ez történhetett volna másképp is. Költészetének változatlan lényege nem az, amit másnál a „meggyökerezettség” vagy a „hídfőállás” metaforák fejeznek ki, hanem a köztes jelleg. Köteteinek címei, amikor nem vizuális megfogalmazásra utalnak, mint a The Photographer in Winter (1986), a Blind Field [Vak tér] (1994), a Portrait of My Father in an English Landscape (1998), akkor az átjutás és átjuttatás eszközeit használják metaforaként, mint már igen korán, még valódi szerepének megtalálása előtt a Short Waves [Rövidhullámok] (1983), majd később a Metro (1988) és a Bridge Passages [Hídátkelők] (1991).
Abban, hogy költészetét ilyenné formálja, Szirtest segítette az a folyamat, amely a hatvanas évek végétől erősödött föl Nagy-Britanniában, s amelyet például Robert Crawford 1992-ben megjelent összefoglaló tanulmányának címe is pontosan jelez: Devolving English Literature [Az angol irodalom átörökítése]. Ez a folyamat nem korlátozódott Nagy-Britanniára, hanem világjelenség, de angol nyelvterületen ennek eredményeképp került a figyelem fókuszpontja az angol vagy amerikai irodalomról a perifériákra. Legelőbb talán az északírekre, aztán általában az írekre, majd skótokra, walesiekre, karibiakra, indiaiakra, ázsiaiakra, afrikaiakra. Így lett a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a bostoni irodalmi elit három csillaga az ír Seamus Heaney, a karibi Derek Walcott és az orosz emigráns Joseph Brodsky. Ezért vált olyan vitathatatlanná V. S. Naipaul, Salman Rushdie jelentősége, ezért értékelődik át legújabban olyan szerzők jelentősége, mint az indiai R. K. Narayané. Ez a folyamat nem ugyanaz, mint amikor kelet-európai emigráns írók politikai okból nagyobb nyilvánossághoz jutottak. Ebben nemcsak politika van. Ez annak a kornak irodalmi önmeghatározása, amely a kultúrák értékhierarchiája helyett azok mellérendelését vallja. Az „angol nyelvű irodalmak” kifejezés így, többes számban használatos, és ez a többes szám többé nem az angliai vagy amerikai irodalmi központok irányítása alá rendelt ír, skót, indiai perifériákat jelenti. Legalábbis elvben.
Szirtes költészete ebben az új helyzetben (amelyet a posztmodern kor elnevezéssel szokás illetni) azért játszik különleges és jelentős szerepet, mert nem a korábbi brit perifériák felől érkezett, hanem azokon is túlról, az angol nyelvterületen kívülről. Nyelve ennélfogva nem dialektus, hanem – főleg, mert Szirtes Londonban nőtt fel – valamiféle regionális jellegzetességek nélküli, általánosságban vett angol. Kimunkált versmondattana, szókincsének gazdag rétegezettsége és kötődése az angol költői hagyományokhoz jellegzetesen angol költővé teszik. Az a távolságtartás, amellyel tárgyát kezeli, az a visszafogottság, amellyel hangja szól és költészetének formai jegyei azzal a vonulattal mutatnak párhuzamot, amelyet a világ annyira angolnak lát, és amely a háború után oly uralkodóvá vált a brit lírában.
A Movement [Mozgalom] költészetéhez talán azért lehet olyan alkotó sokszínűséggel kapcsolódni, mert a legkevésbé sem mutatja egy szervezett „mozgalom” markáns stílusjegyeit. Ezt a költészetet nem merész formai kísérletei jellemzik, azaz formai kísérletei nem a forma lebontására, hanem további lehetőségeinek feltárására irányulnak. Szirtes is kedveli a zárt strófaszerkezeteket, a terzinát és szonettet. Noha az angol költészet évszázadok óta fenntartásokkal kezeli a rímeket, Szirtes makacsul rímel, óvatosan tágítva a lehetőségeket a disszonancia felé. Nem véletlen, hogy az amerikai költők közül John Crowe Ransom és Anthony Hecht költészetét becsüli sokra, kortársai közül pedig az olyan technikailag is kiemelkedő szerzőkét, mint Derek Mahon vagy Peter Scupham. Ezektől a költőktől távol áll mindenfajta harsányság, beleértve a magáért való formai virtuozitás harsányságát is.
Szirtes bizalmatlan óvatossága mélyről fakad. English Words [Angol szavak] című versében ezt írja: „Nem bízom a szavakban. Múzeumban / tárolt érzéki tárgyak, csábító / hangjukat nem lehet nem hallani, / de vastag üveglap fedi el őket. / Visszataszítóan üresek.”7 (118.) Ez nem elvont nyelvelméleti alapokon nyugvó, wittgensteiniánus kétely a szavak iránt. Szirtes bizalmatlansága tapasztalati természetű. The Looking-Glass Dictionary [Tükörszótár] című versciklusának tizenkettedik szonettjében felidézi azt a nyelvi bizonytalanságot, amelyet otthonról hozott: „E fél-angol, fél-magyar kis világ, / ez a szüleim makaróni-nyelve – / főleg apámé. Nincs lejtése, lágy / hullámzása. A szavak csak csepegve / mossák körül lehető tárgyukat, / felvillannak és elemésztik őket.”8 (178.) A tizennegyedik szonettben így folytatja: „A fellázadt nyelvből elköltözött / a jelentés. A jelkód elveszett. / Bár tudnál olvasni a sorok között, / vagy beszélnél pünkösdkor tüzes nyelveket”9 (179.), s végül a tizenötödik szonettel így zárja le a ciklust: „Magyarország, Anglia: beszélő tükör, / nyelvi árnyak hona, ki-ki illeghet, ülhet, / nincs jelentés, a szavak kiürültek.”10 (180.)
George Szirtest ezek a kételyek és tapasztalatok nem arra indítják, hogy a nyelvi konstrukciók még viszonylag ép maradványait is szétszerelje. Talán azért nem, mert hozzá már eleve szétszerelt állapotban érkeztek. Nem véletlen, hogy a ciklust Gabriel Fitzmaurice ír költőnek ajánlotta. Szirtes az angol nyelvet éppúgy kívülről szemléli, mint az írek, és hasonlóképp kívülről néz anyanyelvére is. Neki ebből a helyzetből kell a maga angol nyelvű költészetét létrehoznia. Nincs mit tovább bontania, a nyelv további dekonstrukciója az ő szempontjából már értelmetlen. De rekonstruálnia sem lehet azt, ami számára sosem létezett. Marad tehát a konstruálás: versei kellő gyanakvással kezelt nyelvi elemekből építkeznek. Nyelvi konstrukciói egyszerre vannak belül és kívül az angolságon. A megtévesztésig az angol hagyományba illeszkednek, csak éppen minden sorukkal hangsúlyozzák, hogy illeszkednek. Ha csak úgy reflektálatlanul szólnának, nem kellene illeszkedniük.
De Szirtes költészetében a nyelvi kérdés nem válik önreflexiók végtelen tükörjátékává, a nyelv bizonytalansága nem számolja fel a művet, nem oldódik fel benne a szerző. Olykor a közelébe jut, mint a Travel Book című ciklusban, amelyben nyelv és személyiség kölcsönösen kikezdik egymást: „Az én, mint egy gép, termeli, darálja, / őrli a zagyvasággal telefirkált / fecniket, melyekkel táplálkozik.”11 (181.)
A vers mégis a remény hangjával zárul: „Az számít, hova mész. Jöjj, remény. Jöjj haza”12 (188.), amit a szövegen belül semmi más nem indokol, mint a köztes állapot, amely a sehol sem létből bármikor átcsaphat valahol létbe, igaz, ideiglenes otthonát nyomban el is vesztheti. Elképzelhető, hogy Szirtes kezdetben identitáskereső indulattal fordult budapesti emlékeihez, de valószínűleg hamar ráébredt, hogy azt nem találja meg bennük. Sok minden mást találhat viszont, például nyomait annak, hogy mi lehetett volna és hogy mi nem lett Magyarországon, és ezt összehasonlíthatja azzal, hogy mi lett vagy hogy mi nem lett Angliában.
Ez a köztes lét teszi hangját egyszerre meghitten otthonossá és elérhetetlenül távolságtartóvá. Ezért merül fel a sorok közül oly gyakran szüleinek az alakja, akiknek sorsán keresztül saját sorsa közelébe juthat. De csak a közelébe. A The Photographer in Winter című ciklusában öngyilkos anyjának állít emléket.
A fegyelmezett versszakok higgadtan leíró mondataiba még irónia is vegyül: „Kérlek, / Fordítsd felém fejed, ne vonakodj, / Mosolyogj, mintha nem volnál halott, / Csak átlépsz egy párhuzamos világból.”13 (85.) De éppoly elemi fájdalom van a versbe zárva, mint bármely szenvedélyes-vallomásos kaddisba. A költő a vers végén lefényképezi az anyát, aki maga is fényképezett. „Lefényképeztél, / Megkettőztél. Két bőröm, két fejem lett, / Osztódom. Valami zavarni kezdett – / Azt hiszem, a hangom.”14 (91.) Az anyáról készített fényképen így a fiú jelenik meg, a fiú, akinek már saját hangja van.
És ezért kötődnek ezek a versek olyan gyakran helyszínekhez és emlékekhez, helyszínek emlékéhez, még akkor is, ha semmit sem várhat tőlük. Szirtes hatalmas utat tett meg, hogy erre a tudásra szert tegyen. A The Budapest File felépítése ezt az utat követi végig. A verseket három dossziéba sorolta. Első versei a gyerekkori emlékeket és a hányatott sorsú család történetét dolgozzák fel. A Metró-ban időutazást tesz, hogy a háborús évek borzalmait, a bujkálást, a munkatábort megjárt apa és a koncentrációs tábort megjárt anya emlékét felidézze. A második dosszié más szemszögből, ifjabb éveinek angliai jelene felől nézve kísérli meg ismét összeállítani a képet. Ebben a ciklusban kaptak nagyobb számban helyet korai, még a magyarországi utazásai előtt kiadott köteteiből származó versek. A harmadik dossziéba a megtalált, valóságos város verseit sorolta. Így alkotta meg versekből a saját Budapestjét, amely több, mint emlékfoszlány, és több, mint úti élmény. Konstrukció. Ezt az építményjelleget vizuálisan is megjelenítik
a kötet illusztrációi: Clarissa Upchurchnek (a költő feleségének) budapesti utcákról és bérházak udvaráról, homlokzatáról készített egyéni hangulatú, remekbe szabott grafikái.
A könyv utolsó verse a Soil [Talaj] címet viseli. Mivel a kötet emlékezéstől élményig ível, nem lenne meglepő, ha a talaj, a föld, a rög metaforája azt jelentené, hogy a költő meglelte hazáját. Hazatalált. És Szirtesnek oka és joga is lenne rá, hogy ezzel áltassa olvasóit és magát. De miért tenné? A szavak elvezetik egy darabon: „sehova nem mehetsz, / csak haza”.15 (207.) Ha ez lenne a szerző végszava, bizony vaskos közhellyel zárulna a könyv. Csakhogy az állítást ugyanazzal a lélegzettel követi a visszája is : „amit nem lelni sehol”.16 Ami a továbbiakban következik, mert ez még csak a zárlat kezdete, az mélyen jellemző George Szirtes költészetének szelíd hajthatatlanságára. Szellemes retorikai alakzattal az állítás és tagadás kettősségével egy újabb kettősséget szegez szembe: „s noha / itt van, megvan a biztos talaj, / rajta állsz, de nem utazhatsz oda, / nem ismered”.17 Nem az ellentétek tükörjátéka miatt olyan remek ez a befejezés, bár amiatt is. Hanem sokkal inkább azért, mert az ellentétek tükörjátékával úgy fejezi be a verset – és a kötetet –, hogy a külön sorba tördelt ige („know”) pozitív állítását az előző sor segédigéjével („cannot”) már előre érvénytelenítette.
Szirtes megszerzett tudása a nem tudás, otthona pedig az a darab talaj, amin éppen áll. Ha nincs hol megvetnie a lábát, hát abból csinál költészetet. A köztesség tünékeny létállapotának versei maradandó nyomot hagytak a jelenkori líra történetében

Ferencz Győző


Jegyzetek

1. Szirtes Gábor Györgynek. In: Határ Győző: Halálfej. Aurora, N. P. 1991. 233. o.
2.“I did not set out to ‘write’ either Hungary or England. These national (let alone nationalistic) concepts are incidental, and often, to my mind, harmful. Becoming aware of places as background subjects inevitably brought them into the foreground, but their advance into fuller consciousness was accompanied, for me, by a growing realisation of a third, and possible more pervasive theme, which threatened to negate both places. My greatest difficulty with nationality or culturally rooted notions is that they inevitably exclude those who are migrants, floaters, drifters and shadows. I may envy the rooted but I cannot enter their territory. What sense would it make for me to write like W. N. Herbert, or Tony Harrison, or Seamus Heaney, or a Liverpudlian or a Londoner or an East Anglian? I cannot even write as a Budapester. Writers like me cannot intrude into such specificity. […] It is not Hungary or any other place that is the issue. It is the inbetweenness. The synthesis is its own voice.” (George Szirtes: The Budapest File, 15. o.)
3. “In my house built of night in the mountains / And
in my house built of noon on the puszta.” In: Douglas Dunn: Selected Poems [Válogatott versek]. Faber and Faber, London, 1986. 228. o.
4. “I pour coffee / from my new Hungarian set.” In: Jackie Kay: The Adoption Papers [Örökbefogadási iratok]. Bloodaxe, Newcastle upon Tyne, 1991. 15. o.
5. Bloodaxe, Newcastle upon Tyne, 1998.
6. “George Szirtes has made a unique contribution to the debate about the insularity of contemporary English poetry. He has taken England into Europe.”
7. “I cannot trust words. One cultivates / the sensuous object in a locked museum: / their sounds are dangerous and must be heard / voluptuously, but behind thick glass. / Their emptiness appals one.”
8. “This tiny world, part Hungary, part England, / is the macaronic my parents speak – / my dad especially. There is no bland / unbroken stream. The words seem to leak / in drips, wearing all sensible matter, / making minute impressions, exhausting them.”
9. “The language here blankly refuses to mean / what it’s supposed to. The signs are lost. / If you could only read the space between / or babble in fiery tongues at Pentecost.”
10. “Hungary, England are verbal shadowlands / of spoken glass where all may sit and preen, / blank languages whose words refuse to mean.”
11. “The ego grinds and grates like a machine / producing tiny slips on which is written / the nonsense it feeds upon.”
12. “The question is where you go. Come hope. Come home.”
13. “Please / Co-operate with me and turn your head, / Smile vacantly as if you were not dead / But walked in parallel worlds.”
14. “I am exposed / And doubled. I have grown two-faced, split skins, / Become a multiple. Something begins / To bother me – I think it’s my own voice.”
15. “there is nowhere to go / but home”.
16. “which is nowhere to be found”.
17. “and yet / is here, unlost, solid, the very ground / on which you stand but cannot visit / or know”.