Várady Szabolcs

MAGYAR BADAR

A limerik ars poeticáját illetően magyarul két álláspont ismeretes. Az egyik szerint akkor jó a limerik, hogyha jól megrimelik. A másik, ezzel látszólag szembehelyezkedő megközelítés a befogadói magatartásra veti a hangsúlyt: Akkor jó a limerik, ha olvassák, s kiverik. Látszólagot mondok, mert a jól megrímeltség nem akadálya, ellenkezőleg, elősegítője – szabatosabban szólva: vehikuluma – e fundamentalista igény beteljesítésének. Végül Az angol irodalom rövid története című alapmunkát idézem, a műfaj jelentőségét megvilágítandó:

„Ha Londonból Shakespeare-t kimerik,
mi marad? A limerick!”

Mi is tehát a limerick? Limerick: város Írországban, a Shannon folyó partján, de a limerick tudós tanulmányozói közül többen is állítják, hogy ennek semmi köze az azonos nevű, gyökeresen angol versformához és műfajhoz, és az elnevezés eredetét a megoldhatatlan rejtélyek birodalmába utalják. Elmekórtani szemszögből nézve, egy készülő antológia szerkesztőjeként (és, mivel nem, illetve csak kis részben dolgozhattam kész anyagból, felbujtóként, de elkövetőként is) bízvást állíthatom, hogy a limerik egy sajátos betegség. Kórokozója – Basilióval, a gonosz énektanárral szólva – agyvelőbe fészkelődik, menthetetlen benne rezg. A beteg azon kapja magát, hogy fontosabb teendőit elhanyagolva egyre csak rímek után kutat, amelyek egy-egy személy- vagy városnévvel csengenek minél körmönfontabban össze (kínrímek előnyben), teszem azt: Evelyn és levelin. Levelibékán tudniillik. Vagy, népies költőnél (és miért ne? legfeljebb a nevet bizonyára szép számmal viselő menyecskék Áválinnak ejtik): valaki levélíró személynek vagy valami levelet hajtó növényféleségnek a levelin (ejtsd: láválin). Ott ketyeg továbbá a beteg fejében egy ritmus, amit az a formula indukál, hogy „Volt egy nő, úgy hívták…”. Teszem azt, ugye, Evelyn. A rímet elsütni még nem okoz különösebb gondot: „Békán élt, de csakis levelin.” Vagy, a népies változatban: „Elbúsult (örvendett?) mátkája levelin.” A neheze még csak ezután jön. Nem is azonnal. Előbb egy közjáték: egy újabb rímpár, de egy verslábbal rövidebb sorokban, amely a limerikbe zanzásított cselekményt – miután az alaphelyzet az első két sorban kibontakozott – útjára indítja, sőt lehetőleg mindjárt a bonyodalomról is gondoskodik. (Teszem azt: „Váltogasd varanggyal! / mondták. – S van aranyhal!” Illetve: „Azt írta a selyma: / Bugyit ne viselj ma!”) Hogy aztán a mindent eldöntő utolsó – és az elsővel azonos terjedelmű és rímű – sorban eljuttassa a minél váratlanabb (és valljuk be töredelmesen: gyakran minél illetlenebb) csattanóig. Mármost megtalálni azt a rímet, amely egy tulajdonnév kínrímjére még egy lapáttal rá tud tenni, és ezt a rímet úgy tálalni a sor (és a limerik) végén, mintha egyenest oda teremtették volna – ebben rejlik az igazi nehézség, ez nem hagyja nyugton a szerencsétlen limerikbeteget. Én például vagy tíz éve töröm a fejem ezen az Evelynen. Valaki ajánlotta Llewellynt, csak az a bökkenő, hogy a walesi író nevét Lúelinnek ejtik, ami persze még mindig rím, de éppúgy nem az igazi, mint a másik kettő, ami fölmerült: kebelin és… vazelin.
Talán feltűnt az olvasónak, hogy bizonytalankodom a helyesírásban: hol limericket írok, hol meg limeriket. Majd kiderül, miért. A limerick angol, talán a legangolabb, némelyek szerint az egyetlen tősgyökeres angol versforma. Noha az egyik elmélet szerint, amely az ír városhoz köti e versforma elnevezését, háborús veteránok egy régi francia formát vittek magukkal Limerickbe 1700-ban. Ott aztán társaságban felváltva énekelték a limerickeket – állítja Langford Reed –, és kórusban a refrént, amelynek utolsó sora a hallgatót arra buzdította, hogy látogasson el Limerickbe, és ennek köszönheti a nevét ez a versforma. Olyan limericktörténész is akad azonban, aki egészen a középkori angol Kakukk-nótá-ig (Sumer is i-cumen in) megy vissza e jellegzetes strófaszerkezet eredetének kutatásában. És egy 1322-es kéziratban talált versike az oroszlán csodálatos erejéről még inkább limerick szabású. Maga I. Erzsébet királynő is írt állítólag egy (majdnem) limericket. Sokan Edward Leart tartják a műfaj koronázatlan királyának, de a limerickformát némely kutató a Lear király-ban is kimutatta (ahogyan más Shakespeare-darabokban is). A XVII. századi Herrick ebben a formában írta egyik legszebb, leggyöngédebb versét, a The Night-piece, to Juliá-t. Itt persze csak a strófaszerkezetről van szó. Herrick versét senkinek sem jutna eszébe limericknek nevezni, és nemcsak azért nem, mert a limerick megszabott terjedelme öt sor, ahogy a szonetté tizennégy, ez pedig négy ilyen versszakból áll. Magát az elnevezést közszóként csak 1898-ban iktatta be az angol nyelvbe a nagy Oxford-szótár. Ugyanebben az évben egy bizonyos J. H. Murray „illetlen nonszensz versként” határozta meg a limericket, és erélyesen leszögezte, hogy Edward Lear verseit tévesen nevezik limericknek. Maga Lear csakugyan nem használta ezt a kifejezést, abszurd miniatűrjeit következetesen nonszensz (vagy ahogy Kosztolányi magyarította a szót: badar) verseknek nevezte. Abban is eltér a limerick föntebb ismertetett szerkezetétől, hogy nála elmarad az utolsó sorban csattanó meglepetés. Helyette az első sor ismétlődik meg, csak a „Volt egyszer”-t váltja föl egy jelző, amely – persze kellően badarul – minősíti azt, aki az első sor szerint „volt egyszer”. Például a Cape Horn-i öreget, aki szerette volna, ha sohasem születik meg, csak üldögélt a karosszékben, amíg bele nem halt a kétségbeesésbe – az a búbánatos Cape Horn-i ember.

“There was an Old Man of Cape Horn,
Who wished he had never been born;
So he sat on a chair,
Till he died of despear,
That dolorous Man of Cape Horn.”

Az effajta nyájas, méla badarság nemegyszer karcosabb változatokra ingerelte a többi – rejtett – limerickszerzőt, akik között állítólag maga Algernon Charles Swinburne járt az élen. A mélabús Cape Horn-inak a paródia szerint be is teljesült volna a vágya, ha apja idejében észreveszi, hogy a guminak ki van szakadva a vége:

“There was a young man of Cape Horn,
Who wished he had never been born;
And he wouldn’t have been
If his father had seen
That the end of the rubber was torn.”

A limericknek – így hangzik az egyik meghatározása – három fajtája van: 1. a nők jelenlétében is elmondható limerick, 2. az olyan limerick, amelyet nő nem hallhat, de papi személy még igen, és végül 3. A LIMERICK. A műfaj egyik fő szakértője és a legnagyobb, kizárólag bawdy, azaz trágár limerickeket tartalmazó gyűjtemény összeállítója, Gershon Legman a limerick alapjellegét azokból az eszelős dalokból vezeti le, amelyeket a bolondokházából szabadon eresztett félmeztelen vándor koldusok énekeltek a XVI. század végén (ilyennek álcázza magát Edgar a Lear király-ban). Ez is nonszensz, de egészen más, mint az Edward Lear-féle. S ebben a limerickmetrumban szólalnak meg a XVII. század más vándor gajdosainak ajkán minden illemnek fittyet hányva olyan, akkoriban még tilalmas témák, mint például a dohány dicsérete, ebben gúnyolják a puritánokat, és ekkor jön szokásba a limerickstrófa angol bordalok refrénjeként is, csaknem száz évvel megelőzve az ilyen kórusok feltételezett gyakorlatát az írországi Limerickben, továbbá a tulajdonnevek használata kezdő rímszóként, a személyre szóló politikai, vallási szatírákban.
A szabadszájú, nemegyszer obszcén limerickek és más gúnyversek buja tenyészetének, mondja Legman, az első angol irodalmi diktátorok, Alexander Pope, Joseph Addison és dr. Samuel Johnson uralma vetett véget a XVIII. század közepetájt. A limerickforma visszaszorult a gyerekmondókákba (nursery rhymes), és majd’ egy évszázad elmúltával ebből az irányból kezdte meg új karrierjét, egyelőre nonszensz címszó alatt. Az első gyűjtemény 1821-ben jelent meg Londonban, The History of Sixteen Wonderful Old Women címmel, és a tizenhat csodálatos öregasszony limerickben előadott történetét egy év múlva tizenöt úriember adomái és kalandjai követték, köztük az egyik, a tobagói beteg ember esete ösztönözte azután Edward Leart, hogy badar verseit limerickmértékre szedje. Első ilyen kötete, az A Book of Nonsense 1846-ban még nem keltett különösebb figyelmet, de 1863-as újranyomása már arra lelkesítette a népszerű humoros hetilap, a Punch szerkesztőit, hogy felszólítsák az olvasókat: rímeikkel tegyék halhatatlanná Anglia összes helyneveit. Ez az első limerickláz hamar kifulladt a Punchnál, és csak 1902-ben élesztették újjá, de addigra már az egyetemeken és egyházi körökben is rákaptak a limerickre, a publikálható clear és a csak szájhagyomány útján terjedő bawdy változatára egyaránt, az óceán mindkét partján.
Az illedelmes limerick gyártása tömegméreteket öltött, amikor a lapok versenyeket hirdettek meg, és különféle cégek magas jutalmat tűztek ki a terméküket legszellemesebben népszerűsítő limerick számára. Ilyenkor általában meg volt adva az első négy sor, és a legjobb utolsó vitte el a pálmát, de volt olyan verseny is, amelyben az előre gyártott csattanóhoz vezető legjobb utat kellett megtalálni. A malac, a trágár, a sokak szerint „igazi” limerick csak a XX. század második felében jutott nagyobb nyilvánossághoz, amióta a négybetűs szavak eltűrik az angol nyomdafestéket. Legman nagy antológiája, a The Limerick először Párizsban jelent meg 1953-ban; legnagyobbrészt orális gyűjteményekből közölt, több mint 500 oldalon, 1700 disznó limericket, fényes igazolását adva annak a tételnek, miszerint a bawdy limerick az értelmiség folklórja. Egy másik kitűnő antológiaszerkesztő, W. S. Baring-Gould is azzal kezdi a műfaj áttekintését (és apológiáját), hogy aligha él manapság olyan művelt ember, aki ne őrizne emlékezetében legalább egy – illedelmes vagy illetlen – limericket, és nagy valószínűséggel nem könyvben vagy folyóiratban olvasta, hanem szájhagyomány útján jutott hozzá. „A limerick, mint olyan, autentikus folklór – kulturális örökségünk eleven része.” Baring-Gould természetesen az angolszász világról beszél, és Legman is, amikor fölteszi a kérdést, hogy van-e jövője a limericknek, és igennel felel rá, siet hozzátenni: „természetesen csakis angolul”. Jóllehet, mondja, vannak külföldi limerickek is, de csak a „protoangol” nyelveken, hollandul és németül, és ez is mind utánzat vagy fordítás. A francia limerickek angol anyanyelvű költők tört franciasággal írt, többnyire borzalmas munkái. Louis Untermeyer így vélekedik: „Egy másik nyelv szűrőjén áterőltetve a limerick kivetkőzik önmagából, sava-borsa odavész.”
Régóta furdal a gondolat, hogy hátha mégse.
Először is, Legman adatait némileg ellensúlyozzák Langford Reedéi, aki – mint említettük – az írországi Limerickben vélte megtalálni a – francia földből odaplántált – angol forma őshazáját. Idéz Boswell Johnson élete című, Angliában alapvető művének egyik lábjegyzete nyomán egy 1715-ben tökéletes limerickformában írt francia epigrammát, továbbá a “Hickory, dickory dock” kezdetű limerickmondóka francia változatát. Ír nyelven is tömérdek limerick íródott, pontosabban dalolódott a szerelem, a hazaszeretet és a szeszes italok tárgykörében a XVIII. században (és fordult le később angolra). És ami az alábbi német limericket illeti (amelyet Walter Dietze 333 Limericks című, Lipcsében 1977-ben [!] kiadott bámulatosan alapos antológiájában találtam), aligha tekinthető holmi sápadt utánzatnak:

„Es saßen am Ufer des Indus
Drei philosophierende Hindus.
Ihr Problem war fatal,
Denn sie fragten voll Qual:
,Bist ich es, sind er’s, oder bin du’s?‘“

Fordítsa le, aki tudja.
És ha már a németeknél tartunk, másodszor, Goethétől tudjuk, hogy szürke minden elmélet, de zöld az élet aranyfája (akármit jelentsen is ez). És eszembe jutott Evelyn. De az élet aranyfájának ez esetben öt ága van, és a negyediken fennakadtam. Nem mintha nem lehetett volna már akkor magyarul is olvasni limericket. Gergely Ágnes és Tellér Gyula lefordított néhányat Edward Leartől (Gergely Ágnes azóta harmincat Leartől és még jó sokat jó sok mástól, zömmel a „tisztákból”), és a szájhagyomány vagy az íróasztalfiók is őrizhetett néhányat az akkor még nyomdafestéket nálunk sem tűrő fajtából (például azokat, amelyeket Faludy György magyarított, de csak mostanában jelentek meg).
Milyen legyen a magyar limerik? (Amúgy magyarosan most már, „c” nélkül.) Ami a versmértéket illeti, az angolban ez sok ingadozás után a jambikus kezdetektől fokozatosan kristályosodott ki a ma általánosnak mondható anapesztikus formában. Az a rímű sorok többnyire a rímadó tulajdonnév hosszától függően nyolc-tíz szótagosak, a b ríműek jellegzetes hossza öt vagy hat szótag. Az első sor gyakran ezt az egyszerű képletet variálja: “There was a young/old girl/man/lady of/named…”, és ehhez jön még egy tulajdonnév, földrajzi, ha “of”, személy, ha “named”. Volt egy nő/úr, lakhelye/úgy hívták… Meg lehet csinálni éppenséggel szabályos anapesztusban is: Egy nő, akinek neve Sára… Egy úr, a lakóhelye Szatymaz… (A sor elejéről hiányzik ugyan egy rövid szótag a teljesen szabályos anapesztushoz, de ez így van az angolban is, és arra a gondolatra, hogy emiatt valaki netán daktilusnak vélheti a formát, Gershon Legman egészen kijön a sodrából.)
Az angol limerick folklorisztikus burjánzását bizonyára nagyban elősegíti, hogy énekelni is lehet. Nagy örömömre valaki az Interneten kisütötte, hogy a magyar limerik (abban a formában, ahogy én próbálkoztam vele) jól énekelhető az „Asszonykám, adj egy kis kimenőt” közismert dallamára. („Volt egy nő, úgy hívták, Emese…” Dalmával már nem olyan könnyű.) Nekem magamnak eleinte az az alighanem osztrák vagy sváb eredetű, gyerekkoromban hallott nóta járt az eszemben, amelyik úgy kezdődik, hogy „A Dunában úszik egy hal”. De csak homályosan emlékszem rá. Állítólag így folytatódott (feleségem állítja, hogy a mamája így énekelte): „sétálva fiaival”. Az első limerikszerűség, ami megfordult a fejemben, igazság szerint nem is az Evelyn volt, hanem valami ilyesmit dúdolgattam magamban:

„Ki áll a hullámok taraján?
Nem más, mint Herbert von Karajan!
Ott áll és vezényel
mind a két kezével.
Hollári-hollári-hó!”

Akárhogy is, a magyar limerik természetesen más, mint a sok száz éves múltú, szerteágazó gyökerű angol limerick. Nincs múltja, csak mintája. De most, hogy eszembe jutott a fent említett dal, már ebben sem vagyok egészen biztos. „A Dunában úszik egy hal” dallamára nagyon jól lehet énekelni ezt is: “There was a young student of Johns / Who wanted to bugger the swans.” „A Dunában úszik egy sámli” – erre meg jól rámegy például ez: “An Argentine gaucho named Bruno” (aki egy dologban biztos volt: a nő finom, a birka isteni, “But a llama is Numero Uno!”). Ebbe a sámlis strófába a vidám, alkalmasint már kissé spicces társaság rögtönözve beillesztette valamelyik tagjának nevét, aki a sámlira rá akart állni. „A sámli elúszik, / a [mondjuk] Manci lecsúszik, / hollári-hollári-hó.” Esetleg még: „Ollé!” Gyanítom, hogy a clean felől a bawdy irányába tartott a dolog. Volt ilyen strófa is:

„A Dunában úszik egy pap,
a fenekét [?] süti a nap,
szeli a habokat,
fingik jó nagyokat,
hollári-hollári-hó!”

Nem állítom, hogy ebből fejlődött volna ki a mai magyar limerik. Ahhoz kétségkívül az angol a közvetlen minta – amelyet azonban semmiképpen sem volna ésszerű túlságosan szigorúan venni, már csak azért sem, mert az angol is sokféle irányban el-eltér a klasszikus “There was” sablontól, amelynek kétségtelen hátránya, hogy egy teljes sort elveszteget a főszereplő megnevezésére. Ez persze nem akadálya, hogy olyan klasszikus remekek szülessenek, mint például a lyme-i öregemberről szóló, aki egyszerre három nőt vett feleségül, és amikor megkérdezték, hogy harmadik minek, azt felelte: „Egy, az képtelenség, a bigámia pedig bűn, uram!”

“There once was an old man of Lyme,
Who married three wives at a time;
When asked ‘Why a third?’
He replied, ‘One’s absurd!
And bigamy, sir, is a crime.’ ”

De legalább ilyen híres a Tiziano esete, amely azzal kezdődik, hogy rímhelyzetbe hoz egy különleges, ritka szót (és mellesleg virtuóz belső rímekkel is fokozza a hatást):

“While Tizian was mixing rose madder
His model reclined on a ladder.
Her position to Titian
Suggested coition
So he leapt up the ladder and had ’er.”

(Amíg Tiziano rózsaszín buzérfestéket kevert, a modellje egy létrának támaszkodott. Testtartása Tizianónak a coitust juttatta eszébe, így hát a létrához rontott, és magáévá tette a nőt.)
A forma lényege a strófaszerkezet: az aabba rímképlet és a sorhosszváltás belső dinamikája. És még ez alól is van kivétel. Híres angol példa erre a Skinner nevű ifjoncé, aki vacsorára hívott egy ifjú hölgyet, fél kilenckor ültek asztalhoz, és a kétsoros toldalékban – hogy is mondjam – sül el a poén. Talán nem is kell fordítani:

“There was a young fellow named Skinner
Who took a young lady to dinner;
At half past nine
They sat down to dine,
And by quarter to ten it was in her.
What – dinner?
No, Skinner!”

Előfordul, hogy a forma fellazítása maga a poén: mondjuk a szabálytalanul hosszú és rímtelen utolsó sor. Vagy például W. S. Gilbert, a Gilbert–Sullivan operett-szerzőpárosból a szövegíró, Lear egyik darabját rímtelen limerickben parodizálta. Lear ezt írta, Gergely Ágnes fordításában:

„Volt egy vén úr, kit eddigelé
igen bántott a lomb közt egy méh.
Kérdezték: »Odadong?«
Így felelt: »Na ne mondd!
Siketít ez a baromi méh!«”

Gilbert (szintén Gergely Ágnes hangján):

„Volt egy öregúr St. Bees felé, [bee=méh]
akit megszúrt a karján egy darázs.
Kérdezték: »Nagyon fáj?«
Így felelt: »Dehogyis!
Örülök, hogy nem lódarázs volt!«”

De ennél apróbb formai vagy nyelvi szabálytalanság is a humor forrása lehet. A limerik, mondtam, kedveli a kínrímet – ennek egyik formája, amikor az egybehangzás érdekében a szerző fittyet hány a grammatika kívánalmainak, mint például a féltékeny lektor esetében, aki az ifjú pécsi hölgynek, mert „a légyottról ő néha késett”, megforgatta – de előbb még a szót is kettétörte a másik rím kedvéért, szóval ez a lektor megfor- / gatta szívében a késet. Máskor – sikamlós kabarékuplék régi gyakorlatát hasznosítva – éppen a „valódi” rímszó (mondjuk elegánsan) virtuálissá tétele a cél (és a humorforrás). A kétféle rímhatást egyszerre szemlélteti az alábbi példa:

„Nászútra, azt mondja, Belfast!
Nem csoda, a lány meg felfázt.
Kicsi kéj, az se volt,
a tűzt a víz elolt.
Mondjátok meg! Ezt a balféket!”

Ez utóbbit talán nevezhetnénk mandinerrímnek, javasolja Mesterházi Mónika.
És van itt olyan limerik is, amelyik minden metrikai kötöttséget negligál, az illendőség határait is messze túllépi: A gaz nőgyógyász, a tervezett (és az Európa Könyvkiadónál megjelenendő) kötet egyik legellenállhatatlanabb darabja.
Milyen legyen tehát a magyar limerik? A kérdés idejét múlta, hiszen lett magyar limerik – hogy milyen, azt már ítélje meg, egyelőre ebből az ízelítőből, az olvasó.