Vámos Tibor

HILARY PUTNAM: REPREZENTÁCIÓ ÉS VALÓSÁG

Hilary Putnam: Reprezentáció és valóság

Fordította Imre Anna
Osiris–Gond, 2000. 212 oldal, 1280 Ft

Hilary Putnam nem csupán egy filozófus a sok mai divatos gondolkodó között, hanem a matematikában és az ahhoz kapcsolódó logikában jelentős, alkotó eredményeket elért tudós is. Van ereje ahhoz, hogy saját nézeteit is kritikával szemlélje – ezért nemcsak a jelenlegi gondolataira érdemes odafigyelni, hanem arra is, hogyan alakulnak ezek az idő haladtával. Ezért is volt jó kezdeményezés 1988-ban írt művének kiadása. De könyve azért is jelentős, mert olyan problémával foglalkozik, amely – noha a gondolkodás kezdetei óta ismeretes – ma gyakorlatilag is előtérbe került.
Miről is van szó? A reprezentáció és valóság viszonyáról, arról a viszonyról, ami a bennünket körülvevő valóság és gondolkodásunk – ennek nyomán gondolkodásunk és az általunk befolyásolt valóság – között folytonosan fennáll. Ha ez a viszony tudatossá válik, a probléma a név fogalmi világában és a nyelv alakulásában, szerepében összpontosul.
Ismétlem: a jelenség ősi. A mi kultúránkban először a Genezis-ben szerepel: a teremtés és névadás elkülönülő és el nem választott történésében. Ott szerepel a névkimondás tabujában, a személyi névadás szertartásainak mélyén, az élő és elhalt nevéhez való rituális viszonyokban, egyes kultúrákban az életkorral, elhivatottsággal, beavatással változó névadásban.
A név és a megnevezett tárgy, személy szétválásának gondolata, a nominalizmusprobléma az elsők között volt a kritikai gondolkodás kezdeteinél. Folytatódott az egyes nevek metaszintjeinek problémájával, a kategóriákkal, azok elválasztott, abszolút vagy viszonylagos létével a platóni ideáktól a relativitásokat megfogalmazó modalitásokig és addig a kallimakhoszi epigrammáig, mely szerint „még a háztetőn a varjak is a feltételes állítások természetéről kárognak”. Hérodotosz anekdotákban számol be arról, hogy az egyiptomiak látszólag ugyanazokról a dolgokról mennyire másképp gondolkodtak, mint a hellének. Ennek a gondolatkörnek a történetéről terjedelmes könyvet lehetne írni, hiszen a szövegben történő másodlagos reprezentáció – amely valamilyen tükrözése az elsődlegesnek, az agyban történőnek – alapja minden társadalmi együttélés megegyezéseinek, konfliktusainak és kényszereinek.
A számítógépes reprezentáció mindezt különös, új fénybe állítja. Ennek is hosszú az előtörténete, a gép–agy–mechanizmus gondolatkörben, itt csak Descartes-ra és De la Mettrie-re utalunk.
Igen ám, csakhogy a számítógép már nem agymodell (csupán), hanem reprezentálója szinte minden információnak, amely a környezetből, más emberektől, a világból érkezik. A gép alapvető visszacsatolója ennek a reprezentációnak, azaz élettevékenységeink jelentős – sokszor sorsdöntő – részének, miközben ez a reprezentáció sem más, mint az agyban történő reprezentáció másodlagos vetülete.
A számítógépes hübrisz odáig merészkedik, hogy a gépben – adatstruktúrák formájában – megjelenített reprezentációt ontológiának nevezi. Ez az ontológia életre is kel, a maga képére strukturálja a valóságot, illetve a valóságban a számítógépet alkalmazó gondolkodást is.
Közben – párhuzamosan is – ellenhatásként is erősödik a pszichológiai megközelítés, méghozzá az egyik táborban a gépiest tagadó, a misztikum felé is hajló nézetekkel, a másik táborban a gépi reprezentációt abszolutizáló csoportokkal, a kemény mesterséges intelligencia híveivel, azokkal, akik a gépi reprezentációt az agy tökéletes modelljének tekintik. Innen az út már csak a sci-fi-irodalom gépi szuperagyai felé vezethet. Erről a vitáról a recenzens is írt azzal a summázattal, hogy mivel a kérdések rosszul vannak föltéve, a vita eldönthetetlen.
E bevezető talán alkalmas arra, hogy meggyőzze az olvasót: Putnam munkája – publikálása után majd’ másfél évtizeddel – elvi érdekességén túl még aktuális is.
A könyv elég világosan két részre tagolható. Az első rész a nominalizmusról szól, bár a szerző kikerüli, hogy nevén nevezze. Vitát folytat Chomskyval, Fodorral, Searle-lel, Blockkal és nem kis mértékben korábbi önmagával is. A vita középpontjában a redukált (redukáló) funkcionalizmus kritikája áll. Kiindulópontja a Brentano és Husserl által indított és manapság újraéledt intencionalitás gondolata, amit napjainkban Dennett fejlesztett tovább leginkább – alkalmazva a tudomány azóta elért eredményeit. Putnam a jel és jelentés viszonyát elemezve megállapítja, hogy tarthatatlan az a velünk született „lélek nyelve”-idea, amely a külvilágtól függetlenül, autonóm reprezentációs centrumként működne. Itt persze némileg redukálja a bírálandókat, akik e reprezentációs mechanizmust főleg az egész részeként gondolják – nem pedig mint kizárólagos, készen kapott agyi működést, alapvető innátizmust. Chomsky az univerzális nyelv elméletével távolról sem azt állítja, hogy a teljes nyelvi készség velünk született volna, hanem csak egy evolúciós fejlődésben kialakult nyelvi alapmechanizmusról szól, ami a többi feldolgozó elemeinkhez hasonlóan (például látáselemek) valóban örökölt. Fodor korábbi álláspontja – és nem kevésbé Putnamé – volt erősen innátista, a bírálat tehát itt az önbírálat keménységét is tükrözi.
A probléma szintén valónk alapkérdését érinti. Ez jelent meg az eleve elrendeltetés és a szabad akarat teológiai, etikai, jogi és pedagógiai vitáiban, még újabb formájában pedig a genetika állandóan formálódó forradalmi eredményeiben. Ma még bizonyosan nem eldönthető, mekkora a meghatározottság és mekkora a szocializáció hatása, hol fonódnak szétválaszthatatlanul egybe.
A jel-jelentés fogalmi definíciós viszonylataiban Putnam csak halványan utal arra, hogy itt gyakorlatilag végtelen dimenziójú és dinamikusan változó világok ad hoc leegyszerűsített, véges terekre vetített reprezentációjáról van szó, azaz logikailag nyitott világok pragmatikus átvetítéséről logikailag zárt, véges világokba. Hogy erre gondol, az a könyv második részében implicite kiderül. Ennek a kerülgetése sok – talán fölösleges – magyarázkodással történik, az olvasó néha úgy érzi, hogy a valóban tisztelt szerző önkontrollját lazára véve fecseg viszonylag kézenfekvő dolgokról. A fogalmi meghatározások szükségszerű, pragmatikus szegényítéséből és tudásunk véges, de állandóan bővülő voltából következnek a valóságnak, a mentális reprezentációnak és nyelvi továbbfejlesztésének tökéletlenségei. Így térnek vissza többek között az eubulidészi paradoxonok (a kopasz, avagy a rakás), és szerepet játszik itt a hazug paradoxona is. A világ teljességének reprezentációja ugyanis nem lehetséges a világ egy rövid életidejű, saját környezetébe bezárt, evolúciósan is meghatározott biológiai képződményében, az emberi agyban. Némileg implicit formában ez is szerepel, amikor a szerző arra utal, hogy a teljességet, azaz a reprezentáció tökéletességét csak egy istenszerű lény valósíthatja meg.
Így válik a mentális reprezentáció tökéletlenné, és így válnak különösen jelentőssé a reprezentáció gyakorlati viszonyai – részben az indexikus összetevő révén. Ez a tanulság egyébként világos minden olyan rendszertervező számára, aki objektumorientált programozással és relációs adatstruktúrákkal reprezentálja a csak részben megragadható, folytonosan változó és elemeiben változó fontossági súlyokkal jellemzett bonyolult rendszereket. A nem monoton logikák gyakorlati kezelése is e reprezentációs korlátokat tudatosítja – racionálisan, filozofikus fájdalmak nélkül. Rengeteg példát lehetne hozni a meghatározások efemer voltára: az atipikus betegségfajták különválását, a korábbi és a DNS-kódmeghatározáson alapuló biológiai rokonságok ellentmondásait vagy a kémiai tisztaság fogalmának funkcionális változásait, például a félvezetők fejlesztésében. A tudományos modellépítés a reprezentációs folyamatok egyik legszebb példája, de ezekről Putnam már nem szól. Ez a lényege a befogadásesztétikának is, sőt az egész hermeneutikának.
Putnam még egy kört tesz azokkal, akik a reprezentáció folyékony voltát úgy kívánják megkerülni, hogy szétválasztják egy állandó – a változatlan lényeget leképező – szűkebb és egy változóbb, ködösebb, tágabb tartományra. Megmutatja, hogy ez sem megy, a teljesség összefüggései nem választhatók mereven szét, a két feltételezett reprezentációs rész egymás közti viszonya is változó.
Így kerül újra elő a jelentés és a fogalmi szerep különválaszthatósága és különválasztandósága. Az első részként kezelhető három fejezet záró megjegyzései tömörítik az eddigi mondanivalót. Itt Putnam arra az értő olvasóra hivatkozik, aki ezt az eddigiekből észreveszi. Ez az olvasó jobban szeretett volna tömörebb, a határozatlanságban (is) határozottabb fogalmazást. A rezümé – az olvasóban nagy egyetértésre találva – az egyirányú, egymagyarázatú redukcionista nézetek elutasítása: a világ végtelen és állandóan változó, ennek reprezentációja agyunkban részben evolúciósan meghatározott, részben ugyanannak a folyamatnak révén nyitott, a velünk születettnek, a szocializáltnak és a helyzettől függőnek szétválaszthatatlanul összefonódó eredménye. A kizárólagos mentális és a kizárólagos komputációs reprezentáció redukciója nem tartható.
A negyedik fejezettel kezdődő második rész lényegesen izgalmasabb, aktuálisabb, mint az előbbiek. A legfontosabb probléma az igazságé, azaz a reprezentáció és a valóság, a reprezentáció alapján történő ítélet és a valódinak tekinthető helyzet viszonya. Az összefüggés világos: ha a reprezentáció nem felel meg – és teljesen nem felelhet meg – a valóságnak, akkor megrendül az igazság fogalma és emiatt az ítélet abszolút hitelessége.
A diszkusszióban Putnam a diszkvotációelmélet kritikájából indul ki, azaz annak a megfelelőségnek a vizsgálatából, hogy például a „macska” nyelvi jelzése mennyiben idézőjelteleníthető, megfeleltethető-e és milyen feltételek mellett a valóság macskájával. Itt Carnappal is vitázik, aki zárt nyelvi definíció nyomán ad igazságértéket az idézett szónak, azaz a nyelvi környezetet definiálja, és ezután abban elfogadja a szó-jel igazságát. Ez azonban „csak” logikai igazság, a valósághoz való viszonya egy szinttel feljebb kerül, a nyelv definíciójának a kételyeihez. Az egyik legjobb kételypélda a fordításé. Putnam idézi Quine-t A fordítás meghatározatlanságá-ról, mi pedig rengeteg más példa közül megemlíthetjük Nabokov nagyszerű vallomását akár Puskin fordításáról, akár saját művének saját maga által történt fordításáról.
Még erősebb az a Rorty-idézet, amihez Putnam is csatlakozik, miszerint az „ez igaz” csupán gratuláció azokhoz a mondatokhoz, amelyekkel egyetértünk. Így merül fel a tudományos igazság hitele, más meghatározottsága és „az igazságfogalom utódá”-nak churchlandi kérdése.
Még a hatvanas években Putnam fogalmazta meg elsőként a funkcionalizmus klasszikus formáját, a Turing-gép funkcionalizmust, a szigorú agy–számítógép leképezést. Most bírálja saját korábbi funkcionalista nézeteit. Itt már látja, hogy „a propozicionális attitűdöket nem lehet csak a komputációs állapotaival” azonosítani. Folytatja a bírálatot a szociofunkcionalizmussal, azaz a környezet elfogadott, általánossá vált tapasztalatainak a funkcionális reprezentációs mechanizmusba történő bevonásával. A végeredmény itt is az, hogy a lehatárolások csak a bizonytalanságokat növelik, az egész világ pedig nem illeszthető be egy tapasztalati rendszermodellbe, jelen esetben a hiteles nyelvbe. Magával a bizonytalansággal kapcsolatban is idézi az irodalomból jól ismert aggályokat, azt a pszichológiai tényt, hogy az emberi becslés, amely előítéleteken és tapasztalatokon egyaránt alapul, nem ad azonos eredményt a statisztika és a valószínűség-elmélet számítási következtetéseivel. Itt Putnam hivatkozik Kahnemann és Tversky munkásságára (a 148. oldal lábjegyzetében egyébként Kahnemann neve hibásan szerepel).
A tanulságos konklúzió itt is: „Egyszerűen egyáltalán nincs okunk elhinni, hogy az összes helyes értelmezésben van valami közös, ami végesen megadható.” (162. o.) Ez vonatkozik a pszichológiai megközelítésekre is, a pszichológia sem tud egyértelmű értelmezési kulcsot adni.
Az agyi állapotok különbözőségének elemzésénél a szerző feltételezi, hogy minden ember azonos számítógép a születés pillanatában – és a hangsúlyt a későbbi szocializációs hatásokra teszi (180. o.). Ez a feltételezés sem helytálló, hiszen az újszülöttek lényeges agyi különbözőségekkel jönnek világra, ám ez a tény csak Putnam érvelését erősíti tovább. Ebben a fejezetben Putnam azt írja, hogy valószínűleg az agy neurokémiai állapotai sem azonosak a különböző egyedeknél. Megjegyezzük, hogy további neurológiai eredmények azt mutatják, hogy nem állapotokról, hanem igen bonyolult, dinamikus folyamatokról, feldolgozási és kapcsolódási, asszociációs fázisokról van szó, azaz az eltérések variációi még sokkal gazdagabbak.
Így az igazság körüli bizonytalansággal kapcsolatban Putnam újra idézi Rorty nyilatkozatát, amely szerint az igazság egyetértés a „velünk egy kultúrába tartozókkal”. E sok bizonytalanság után Putnam a zárszóban egy alternatív elképzelés vázlatát igyekszik körvonalazni. Ebben bemutatja vonzódását és ellenérzéseit egy metafizikai realizmussal kapcsolatosan: vonzódását, ami az intencionalitás természettudományos újraértelmezésével igyekszik realista magyarázatot adni, ellenérzését a reprezentációk relativitása láttán. Így távol tartja magát attól, hogy recepteket adjon, de hivatkozik arra a korábbi mondatára, hogy „az igazság a racionális elfogadhatóság”. Az általa használt metafizikai realizmusfogalom maga is tükrözi a realizmus ismeretelméleti és ontológiai tartalmának ellentmondását, a világmagyarázat igényét a világmagyarázatra vonatkozó, tudományosan igazolható korlátainkkal szemben. Ez már egy további történet, amiről sokan írtak, a recenzens is elmondta a maga szakterületéből kiinduló és elsősorban a természettudományokra és főleg információs rendszerekre érvényes nézeteit.
Az emberi szellem történetében a görög szkeptikusok után most másodszor lett kétséges az igazság sziklaszilárdnak hitt fogalma. Válság ez? – kérdezheti az olvasó Putnam könyvének végére jutva. A recenzens véleménye szerint nem, és világosan kiolvasható a könyv utolsó fejezetéből, hogy Putnam sem így gondolja. Nagy intellektuális bátorság kimondani, hogy a király meztelen, hogy mennyire törékeny az, amit sziklaszilárdnak gondoltunk. Nagy erkölcsi erő és felelősség ebben a végtelen dimenziójú, sokértékű világban megtalálni a rövid és hosszú pillanatok racionális döntéseit.
A fordítás korrekt, jól olvasható. A fordító jó példát szolgáltat a fordítás nehézségeire az angol belief – hit azonosításánál. Ebben a kontextusban nem a magyar hitnek felel meg, aminek mindig van valami szakrális íze is, hanem ez a bennünk megvalósuló reprezentáció és a valóság viszonya, a mentális tükör. A meggyőződés viszont már erősebb valami. Ilyen szavunk tehát nincs, ezért tovább botladozunk.
A könyv szedése tele van bosszantó hibákkal. Kár, hogy ehhez már hozzá kell szoknunk.

Vámos Tibor