Szabó Magda

A GÉM TOVASZÁLLT

„Minek zavarjuk a gémeket, mikor nem tehetünk semmit? Hogy új gyülekezőhelyet keressenek maguknak? Ezt már tudjuk, hol van, aztán majd holnap kijövünk négy madárral, és levágatjuk a felét.”
(Mészöly Miklós: Jelentés öt egérről)

Egy

Hogy végképpen letetted a bőrkápát, és elszálltál Diana és Viktoria után, barát telefonálta meg halálod estéjén, én vacsora után voltam, és Horatiust olvastam a kanapén. Utolsó frankfurti találkozásunkon ha másra nem is, erre még emlékeztél közös fiatalságunk idejéből, hogy nekem idegcsillapítóm, lapzártám az antik klasszikus irodalom. A momentán indíttatást már nem mondhattam el neked, hogy az új regényembe keresek egy carment, szégyenletesen sokáig tartott, míg megleltem. Mikor aztán a telefon is megszólalt, és Horatius hattyúszárnyas búcsúintésére a megrendült baráti hang közlése rímelt, beleborzadtam a vakvéletlen sajátos éleslátásába. A kötet, kinyitva, ott fehérlett a kanapén, kereshettem volna más ódát is, az emberi tisztesség versét, amelyet annak idején könyv nélkül is tudtunk, akkor már diktálhatnám is a sírbeszéded elemeit az egyelőre még nem ismert szónoknak: Iustum et tenacem… Mert az voltál, igazságos és tántoríthatatlan, nem féltél a zsarnoktól, csak utáltad. Csorba öröm, hogy a hír vétele után két másodperccel arra gondoltam, nincs Baranek. Ezt még elérted, megérted: nincs elpusztult ifjúságunk hajdani gyilkosa.

Kettő

De hogy rólam az utolsó frankfurti találkozáson csak annyit őrzött meg az a tündöklő massza, az agyad, amiből mire ezek a sorok nyilvánosság elé kerülnek, már semmi sem lesz, mégiscsak meghökkentő. Hát nem úgy maradtam meg emlékeidben, mint a magányos hosszútávfutó sorsmegosztó társa, a tanú, aki veled együtt futott neki a reménytelen célnak, ahol téged illetett volna a győztes kupája, de olyan történelmi időszakban, mikor a magunkfajtától lábat, futást legalább olyan rossz néven vettek, mint a gyanút, hogy érezhet valaki ilyen negatív polgári fogalmat: magány.

Három

Valaha csak verset írtam, arról leszoktam, regényt írok, esszét, színdarabokat, hogy kerüljek ki ennek a nekrológnak keresztelt bizonytalan besorolású írásműnek útvesztőjéből, csak bolyongok saját tanácstalan mondataim között, szinte megoldhatatlan betűre váltani a fájdalom marását, a személyes veszteséget. Meg annyi mindent el kellett volna mondanom neked, de elmaradt, mert nem szívleltem meg valamikor különleges hangsúllyal többször is elismételt mondatodat: ne hazudjátok azt, hogy ez vagy az azért maradt el, mert nem volt idő. Formás kis mondat, csak éppen nem igaz, az idő, mint millió más, terajtad áll, és sajátságosan tágítható, vagy ha úgy okosabb, annihilálható, akkor csakugyan megszűnik minden tekintetben. Az idő tájt oktattál így, mikor a Rezervátum ama szakasza lezárult, és a megtiport nemzedék obulusként ott csörgethette késve nyert Kossuth-díjait. „Most volt Baranekéknek idejük – mondtad gúnyosan –, mire már se fogatok, se hajatok, sem örülni nem tudtok igazán.” Jaj, ordíts rám újra, érezned kell: úgy, mint ebben a keserves percben soha nem fogtam még fel az igazságaidat, ordítsd, hogy szedjem össze magam, tegyem, amire felkértek, és amit a gépembe csavart papír indokol, faggassalak, ha nem tudsz válaszolni már, akkor is, legalább kíséreljem meg egy töredékét behozni annak, amit mulasztottam.
Kérdezhetlek én, nem válaszolsz, arra sem felelsz, mit szólsz a sajtódhoz, hogy emeletes a rólad írt emlékezések, értékelések halmaza, magasabbra emeltek, mint bármilyen politikai terepen vagy művészként szereplő személyiséget. Ez ugyan hiábavaló kérdés volna, ha felelhetnél, ismerlek, akik emberként nem álltak közel hozzád, azok írásával kitapétáznád a vidrák lakóhelyét vagy a városmajorbeli hajdani hajlékot, ahol egybefutott a mi Bermuda-háromszögünk, Ágnesék lakása középen, tőlük balra a tiétek, jobbra meg mi, a Vérmező túlsó oldalán. Vállat vonnál, míg tudomásul vennéd, hogy új műfajt kreáltál, és elfogadtattál egy szokatlan életérzést, szalonképessé a tükör felszínén sugárként játszatott hideg szenvedélyt, a letagadhatatlan nyomorúságot, az antioperett-életet. Persze neked a saját gyártmányú sajtókönyved és magánesztétikád a lényeges, azt te állítottad össze gondos munkával: laponként, személyenként, szigorú kézzel válogattál, fel is nőttek a tanítványaid minden tekintetben, ők a te sajtókönyved és stilisztikád, ők viszik majd immár nem ifjú, férfivállukon a tőled tanult igazságok saját változatait, ezek kísérnek holtod után is. És megy nyomukban a mithosz, sem a mini-, sem a makrovilág nem lesz ezentúl soha nélküled, az immár férfivá nőtt fiatalok mind tudják, szakrális hagyományt kaptak örökségül, Saulus kételyét és a legszebb szót a korinthusi levélből, a koronagyémánt főnevet. Leírjam? Minek. Saulus adta, te élted, vállaltad, gyakoroltad, tanítottad. Ők megtanulták. Megtanulják az ellenségeid is, örökre.

Négy

Mit is említettem az imént? A Rezervátumot?
A RE-ZER- Ugyan már! A néhai nagybirodalom?
Hát csodálni való, hogy aki ismerte, mit rögzítesz, első mondataidnál felkapta a fejét? Mit gondolsz, az öt egér, akikről jelentést írtál, nem vallott a hazának a hazáról? Hol volt, hol van, van valahol egy rezervátum, amelyben védeni kell a halállományt, neveljünk hát a vízinépet ritkító gémek távol tartására és megsemmisítésére sólymokat. A sólyom, szép fején kápa, míg fel nem reppentik, csak sejti, de nem érzi a biztonságos sötétben a felelősséget mindazért, amire idomították, csak felsuhan a jelzésre: most, s már vége is a hitvány tápanyagnak, a halpusztító gémnek, vidrának, nyúlnak, pocoknak, akár rigónak is, bárminek, ami mozog, ami él. Úgy rajzoltad meg ezt a képet, hogy tudtad, a körön belül, amit vontál az írással, ott a halálra kijelölt, tápanyagként könyvelt gémek kis csoportja, Pilinszky gém éppúgy kegyelmi idejét tölti, míg még engedik a tóból táplálkozni, mint Nemes Nagy gém, aki csak verdessen csőrén némító bőrtasakkal, szárnyait rögzítették, és zsákban viszik gyakorlatra, hadd végezzék el képzésük tanulmányait rajta a sólymok. Meg még nem ölhetik, csak tapasztalják, milyen lesz, mikor már engedéllyel fogyasztható. Micsoda ábra, ábrázolás ez a szintes szerkezetű regényépület, a tó, benne megőrzendő halak, állami tulajdonban, életük véges, hiszen előbb-utóbb kihalásszák és piacra dobják őket, de míg ez meg nem történik, ne csökkentsék a várható bevételt a parton leskelődő hitvány gémek, akik ki tudja, mit figyelnek a tónál. Mit képzelnek voltaképpen, hogy ők, éppen ők megússzák, kezdetben még szabad nekik táplálkozni a halakból, de csak a türelmi idő végéig, mert aztán sem halzsákmány számukra, sem élet, maguk válnak tápanyaggá, halállistára kerülnek ők is. Csak bóklásszanak, kapjanak el egy-egy soványka zsákmányt, jönnek már a sólymok, hogy rendet teremtsenek, távolról hozták őket, messzi, zord hegyek üregeiből, aki igazán értékes vadász, az a peregrinus sólyom, van nála rangban alacsonyabb, a közönséges kerecsen, de a minősítés a halál küszöbén a gémek csapatának majdnem mindegy, mert akármelyik sólyom nézi ki – mondjuk – álmaival és ködverte témavidékével Mándy gémet, ha egyszer szemrevételezték, éppúgy nem menekül, mint a fékezhetetlen, pimasz Ottlik gém, aki hasztalan rejtegette Vas Istvánt a szekrénye fenekén abban az időben, mikor éppen ismét, azaz inkább szintén rezervátum volt az ország, csak épp Baraneket hívták másképpen, Baraneket, a főnököt, akit sose látott senki, akinek az üzeneteit csak tolmácsolták, és akiről munkahelyi legendák regéltek. Valahol ott csapkodott Szabó gém is, nem pihenő kísérteteivel, Baranek kulturális szaktanácsadójának szíve választottja, ott undorító kafkai víziói közt a keserű Szobotka gém, de figyelték Rába gémet is, aki tomboló ellenállással, a félelem szikrája nélkül dobta vissza az ügyosztályvezetők riadt arcába a kínált rangot, állomáshelyet, bármi kitüntetést, és olyan kellemetlenül rikácsolt, hogy Kálnoky gém haláltáncversei elvesztették a ritmikát, botoltak a szavak, rázta a madársüvöltés zaja a Múzsák hegyét, az irodalom rózsásra lakkozott berkeit megborzongatta Boreas deres lehelete a némaságra szánt csőrökből. Lengyel gémet még le is tartóztatták, Lakatos gémet is, Baranek intézkedett, itt is volt, ott is volt, ott volt mindenütt, futhatott előle szegény Végh gém Vidor gémmel együtt, a halastó körül szögesdrót volt, felette is az, Baranek zseniális újítása. A tápállatokat víz alatti folyosón szállították az erdőbe. Nem volt kis birodalom Baranek százszor szent rezervátuma, táplált és tápállatok köztársasággá stilizált királysága.

Öt

Azt mondod, megtörtént az enumeráció, és hol voltál te? Hát a gödörben, Lilikkel együtt vájtátok, mikor meg akart tanítani arra, hogyan fogható el a később engedelmességre szoktatott kölyöksólyom. Beöltöztetett maskarába; mint egy dagasztóteknő, olyan volt az a kivájt csali gödör, oda fektetett téged Lilik, ronggyal, ócska szövettel, madártollal borított el, arcodon maszk volt, kezeden rongydarab, s ujjaid közé rögzítve egy már némileg használt galamb, halott nem lehetett, csak gyenge már, komoly védekezésre képtelen, de mozgó célpontnak megfelelő. Majd verdes, küszködik, de te nem engeded, fogod összekötött lábait a rongyok alatt rögzítő madzagját. Lilik terve régi gyakorlat: belőled nem látszik semmi, csak a galamb iparkodik kiszabadulni gyanított veszélyeztetettsége állapotából, addig nyugtalankodik, míg egy fészkéből kirabolt, Baranek képzőiskolájába szánt sólyomkölyök észre nem veszi, akkor aztán az idomításra kiválasztott ragadozó lecsap rá, egy pici koppanás a fején, már vége, a rongyok között rád hull az a csepp vér. Neked utasítás szerint most el kellene kapnod a győztes sólymot, foglyul ejteni, hazavinni Lilikhez, de az az egy csepp vér elég erős ahhoz, hogy eltörölje a koncepciót: megiszonyodol, erkölcsi érzéked kizárja, hogy új vadászt, új gyilkost szállíts nevelőbe Baranek iskolájának. A sólyom elriad, már messze száll, mert te lerázol tollruhát, rongyot, és felegyenesedsz, a galamb ugyan halott, de az akció értelme semmi Lilik számára, nem tudsz te nemhogy ölni, de gyilkossághoz asszisztálni sem. Ha ifjúságunk költőit olvasod, megtalálod valamelyiknél az indokolást: „vagy üldöző, vagy üldözött, nem ismer mást e korszak”. Hát leseperted magadról az undorító, átforrósult tollakat, és nem kaptad el a sólymot, menjen a maga útján, ne Baranek intézete nevelje fel. Oktatnál te sólymot, de a magad választása és morálja szerint. Hát csodálod, hogy hírnév és világ és annyi fiatal beléd szeretett?

Hat

Bár láttak volna olyannak, mint ifjúságunk idején voltál, mikor a lélegzet is elakadt ennyi életkedv, derű, erő, férfias báj és hetyke bátorság sugárzására. Mit csodálkoztál rajta, hogy idegenben körbecsodáltak, a németek láttak végre egy ifjú Siegfriedet, sastekintetűt, sörénye lengett a szélben, személyedben szelíd gúny, vakmerőség került a színpadjaikra, és egy filozófus mélabúja, aki úgy lépett át a tűzgyűrűn, hogy úgy volt szép ifjú férfi, ahogy a hajdani szobrok. Nem az archaikus titokzatosak, nem is a morbid etruszkok, önmagad természetes, harminckét fogú nevetését látták, s hátad mögött valami elemezhetetlen, titokzatos, neve csak később lesz feketét. Válladon Hórusz ült, az egyiptomiak világító sólyomistene, mindenki megismerte, és azt is tudta, Hórusz szótárából hiányzik az árulás.

Hét

Ha látod odafenn a gémeket, akik már előrementek, köszöntsd őket a nevünkben. Már csak három viszonylag használható egykori gémtársad bicékel az arénában, ints vissza nekik, mikor már eltűnik alólad a föld. Választott sólymaid, lelked gyermekei itt maradtak, most ők vívják helyetted és nevedben is a saját küzdelmeiket. Segíts nekik odafentről is. És most szállj, vidd szárnyadon a fiatalokra hagyományozott békétlenséget, hogy könnyebbek legyenek Teréz és minden Terézek álmai, mert áldottak a seb bekötői, és hogy réveden és értékelésedben még egyszer felragyogjon a porba gázolt, gyilkosok közt töltött ifjúság.