Rakovszky Zsuzsa

A KÍGYÓ ÁRNYÉKA (II)

Részlet a regényből

Így érkezett el húshagyó kedd napja, amely egyszersmind annak a hónapnak az utolsó napja is volt, amelyet az ifjú Miklós nénje házánál töltött. Engem a kétségbeesés s annak tudata, hogy veszíteni immár semmit nem veszíthetek, de kellő elszántsággal talán mégiscsak elnyerhetem a vágyott boldogságot, lázas vakmerőségre sarkallt. Elhatároztam, hogy aznap délután, történjék bármi, elmegyek hazulról, s törik-szakad, keresztanyámnál kivárom az ifjú úr visszatértét, ha netán szokás szerint megint mulatságai után járna. Ügyet sem vetek majd keresztanyám hideg pillantására és megvető hangjára, határoztam el, ha pedig arra célozgatna, hogy ideje lenne hazaindulnom, célzásait eleresztem a fülem mellett. S ez egyszer, úgy tűnt, mégiscsak kedvez nekem a szerencse, mert apámnak valami dolga akadt éppen, úgy emlékszem, a tanács aznapi ülésére volt hivatalos, más, tekintélyes polgárokkal együtt, bár arra, hogy miről tanácskoztak aznap, már nem emlékszem, Igaz, szigorúan meghagyta, mielőtt elment, hogy ki ne tegyük a lábunkat a házból, nehogy belékeveredjünk a farsangot búcsúztató őrjöngő tömegbe, amely a város valamennyi utcáját elöntötte, de azt reméltem, mire megjön, nekem is sikerül hazatérnem. Attól sem kellett tartanom, hogy mostohám bepanaszol neki, mert amint apám kitette a lábát, mostohám is úgy határozott, hogy ő sem tölti odahaza a délutánt, hanem kilátogat kedves kertjébe, hogy lássa, milyen állapotban van, s milyen teendőket kell még sürgősen elvégezni a tavaszi munkák előtt. Azzal nyugtatta meg a lelkiismeretét, hogy ezzel még nem szegi meg apám tilalmát, hiszen így éppenséggel egész délutánra kívül kerül a városban tomboló őrjöngés hatókörén, este pedig az ismerős gazda, akinek kocsiján a kifelé vezető utat szándékozott megtenni, biztonságban haza is hozza. Engem, igaz, elláttak munkával, egyebek közt föl kellett volna súrolnom a padlót, s ki kellett volna kotornom a hamut a konyhai tűzhelyből, de én mindezt későbbre halasztottam. Úgy gondoltam, mindezt ráérek majd elvégezni akkor, amikor már sikerült bizonyosságot szereznem sorsom további alakulása felől, s vagy a reménység, vagy a kétségbeesés ad majd erőt ezekhez a gyűlöletes teendőkhöz…

Abban az évben a szokottnál későbbre esett a húsvét, és ezen a húshagyó keddi napon már Böjtmás havának első napjaiban jártunk. Vagy két napja az időjárás is megenyhült, és ezen a délutánon heves, kora tavaszi szélvihar tombolt, amely tisztára seperte a fakókék eget, letördöste a száraz faágakat, leszaggatta a meglazult zsindelyt a tetőről, s utcahosszat űzte és hengergette törmelékeiket a porban. Ahogy a kapun kiléptem, a szél kis híján visszalökött a kapubolt alá, s amikor elindultam az utcán keresztanyám háza felé, szoknyám némelykor a hátam mögött csapdosott, mint valami zászló, másszor meg fölfúvódott harang alakban, mintha hirtelenében, ahogy bizonyosfajta gyors lábú lovakról beszélik, teherbe estem volna a nyugati széltől, s a magzat apjának, a szélnek gyorsaságával növekednék bennem. Lassan, küszködve haladtam előre, s örültem, hogy a széltől s a farsangolók arcátlan tréfáitól való félelem fogva tartja házukban a tisztes polgárokat ezen a délutánon, és nem találkozhatom senkivel, aki arról faggatna, mit is keresek idekint ebben a veszedelmes időben. De ha tisztes polgárok nem akadtak is az utamba, mindjárt, ahogyan az utcánkból kifordultam, találkoztam három ördögfival: fekete köpönyeget és csúcsos, visszahajló orrú cipellőt viseltek, fekete alsó ajkukról hosszú, veres nyelv fityegett lefelé, s csapdosott, tekergőzött a szélben, jobbjukban pedig vasvillát szorongattak. Ahogy megpillantottak, nagy hujjogatással a nyomomba eredtek, s hosszan űztek a szűk és kanyargós utcák során át. Végigkergettek a mészárosok utcáján, s ahogyan az utca torkolatából a főtérre kifordultam, mint valamely vízáradat, zúdult szemközt velem a szél, s kis híján a karjuk közé lökött. Bizonyosan el is kaptak volna, ám ekkor néhány torzonborz vadember sietett segítségemre, kik rettenetes vicsorgással szemközt rohantak az ördögfiakra, s visszaűzték őket a sikátorok szövevényébe. A téren javában állt a mulatság. Egy hordón hatalmas, kövér, tar fejű öregemberforma ördög üldögélt, szarvain szőlőlomb koszorúval. Alighanem valami főördög lehetett: egyik kezében boroskancsót szorongatott, a másikban valami korbácsfélét, és ezzel fegyelmezte kisebb rangú ördögökből és mindenféle alvilági bestiából álló udvartartását. Mögötte ponyvás szekér álldogált, talán valami mutatványosé, mert a szekér mellett hatalmas, bozontos fenevad, egy medve heverészett, rettenetes, karmos mancsára ejtve ormótlan fejét, s vérágas gombszemével álmosan bámult a mind közelebb merészkedő, kipirosított arcú, részeg fehérnépekre, akik a bortól feltüzelve ingerkedni próbáltak a jámbornak tetsző vadállattal. Csakhogy a medve egyszerre csak fölágaskodott iszonyú bömböléssel a két hátulsó lábára, s rettenetes mancsával vaktában hadonászva, imbolyogva megindult a visítva hátráló, egymásba ütköző, egymás lábán tapodó némberek felé, majd amikor úgy ítélte, hogy azok már tisztes távolba hátráltak előle, leült két hátsó lábára, s lassan, méltatlankodva csóválta hatalmas fejét. Összeszedtem minden bátorságomat, s elindultam, hogy a medve s az ijedt asszonyok között támadt üres sávban átosonjak a téren: ennek túloldalán kezdődött ugyanis az az utca, ahol keresztanyám háza állott. A medve nem látszott tudomást venni rólam – s talán csakugyan annak az asszonynak volt igaza, aki óbégató, könnyes képű fiacskáját csitítgatva azt bizonygatta a gyermeknek, aki alighanem a fölbőszült medve látványától megriadva fakadhatott sírva, hogy nem is medve az igazából, hanem valami medvebőrbe bújt ember –, a kövér főördög azonban észrevett, s hívogatóan intett felém kancsót szorongató kezével, miközben udvartartása, a többi ördög és ördögasszony is csalogató mozdulattal kínálgatta felém ónpoharát. Még sokáig hallottam a hátam mögül harsogó, részeg nevetésüket, miközben szememet a földre szegezve s lépteimet olyannyira szaporázva, hogy már-már szaladtam, végre elértem a tér túloldalán nyíló keskeny utca torkolatát, hol egy-két pillanatig levegő után kapkodva álltam, s az öltözékemet rendezgettem, majd megindultam keresztanyám háza felé.
Amikor elértem a házig, és bekopogtattam, a kaput nyitó kis szolgálótól nagy csalódásomra azt kellett hallanom, hogy sem keresztanyám, sem a fiatalúr nincs idehaza, ő pedig sem azt nem tudja, hová mehettek, sem azt, hogy mikor térnek vissza. Talán a leány hangjában lehetett valami szokatlan, vagy talán mert a ház felé haladtomban úgy láttam, hogy az egyik ablak függönye kissé meglebbent, bizonyos voltam benne, hogy a szolgáló hazudik, és keresztanyám odabenn van a házban. Hát hiszen hová is mehetett volna ebben a szélben, s éppen aznap, amikor a város utcáit elözönlötték a részeg farsangolók, jóllehet máskor csendesebb időkben sem szívesen hagyja el a házat? Nyilván kitanította a leányt, gondoltam, mondja azt, ha keresném, hogy elment hazulról: nyilván ő is tart attól, amiben én reménykedem, hogy valami döntő szó hangzik el unokaöccse és énközöttem a búcsúzás alkalmából, és ennek akarja elejét venni. Hanem az ifjú úr, az alighanem csakugyan odajárhat valahol, gondoltam, mert hirtelen az is az eszembe jutott, hogy egyszer korábban elpanaszolta: még húshagyó kedden, a városban töltött utolsó napján is meghívták valahová ebédre, talán a polgármesterhez, amikor pedig jobban szeretne még egyszer, utoljára körülnézni a városban s a mindenféle utcai látványosságban gyönyörködni. Márpedig ha csakugyan a polgármester házánál ebédel, akkor rövidesen haza kell térnie, gondoltam, ha másért nem, hát azért, hogy megtegye a szükséges előkészületeket a másnapi útra… Hacsak nincsen máris odahaza, tépelődtem, de azután elvetettem ezt a lehetőséget: ugyan miféle magyarázattal szolgálhatott volna számára keresztanyám, gondoltam, ha az ő füle hallatára tanítja ki a szolgálóleányt, hogy mit hazudjék nekem?
Márpedig én, történjék bármi, megvárom, amíg hazatér, hogy legalább elbúcsúzhassak tőle, határoztam el, miközben hátat fordítottam keresztanyám kapujának, és lassan elindultam végig az utcán, de közben fürgén járt a szemem mindenfelé, hogy valami alkalmas helyet keressek, ahol az emberek pillantása elől elrejtve megvárhatnám az ifjú Miklós hazatértét. Ahogyan nézelődtem, jobb kéz felől, keresztanyám házával csaknem átellenben, a Szent Annáról elnevezett kicsiny templomra esett a pillantásom. Ez a templom volt a városban a legutolsó, amelyik még megmaradt a pápisták használatában. Korábban még soha nem jártam benne, most azonban rövid habozás után belöktem a templom súlyos, faragott kapuját, majd résnyire nyitva hagytam magam mögött. Ha valaki meglátna, s furcsállaná a viselkedésemet, majd azt mondom neki, határoztam el, hogy a mulatozók tombolása elől kerestem itt menedéket. Odabenn körülpillantottam a félhomályban, de nem sokat láttam, mert mindössze egyetlen aprócska mécses égett egy fából faragott szobor lábánál. A szobor kék és aranyszín lepelbe burkolózó asszonyi alakot ábrázolt, s a lángocska imbolygó fényében a magas, domború homlokán, kerek orcáján és finom, keskeny orrán meg-megrebbenő árnyak jóvoltából mintha változtatta volna a kifejezését. Keskeny, kék szeme mintha bánatos, nyájas részvéttel tekintett volna le a súlyos, domború szemhéj alól a lábánál heverő kopott rongycsomóra, amely azonban kisvártatva mozgolódni kezdett. Fekete kendős fej emelkedett ki nehézkesen a kifakult, apró mintás, foltozott ruha redői közül, majd egy göcsörtös, szeplős öreg kéz is előkúszott, s mint valami vén rák araszolgatott a közelében heverő, fényesre koptatott fejű bot felé, hogy megmarkolja. Lassan, fokonként, sziszegő hangokat hallatva görbe hátú, görbe orrú öregasszony kelt ki az elnyűtt kelmék redői közül, s ahogy botjára támaszkodva kifele sántikált, ráncokkal sűrűn telirótt, aszalt almára emlékezető sötét arcát felém fordította, és apró, öreg gyíkszemével gonosz gúnnyal méregetett, amikor elhaladt mellettem. Fogatlan szája, amelynek aszott felső ajkát függélyes ráncok szegélyezték, mint valami jókora varrótű öltéseinek nyomai, megvető mosolyra húzódott. Szorosan a fal mellé húzódtam, s még a szememet is behunytam, míg az öreg test és avas kelmék szaga el nem párolgott az orromból, s csak amikor már azt reméltem, hogy a vén boszorkány jó messze járhat, nyitottam ismét óvatosan résnyire a templom ajtaját, s foglaltam el ismét őrhelyemet a résnél, ahonnét az utcát mindkét irányban jól beláthattam.
Nem tudom, mennyi ideig állhattam őrhelyemen, sűrűn fohászkodva, hogy lehetőleg senki se nyissa rám a nehéz, faragott faajtót, s fohászaim meghallgatásra találtak, mert az öregasszony után senki nem tért be a templomba. Az utcát is javarészt elkerülte a farsangoló tömeg, csak az én három ördögfimat vagy három megszólalásig hasonlót láttam egy ízben elvágtatni őrhelyem előtt, majd eltűnni a tér torkában. Egy ízben kis híján hangosan felkacagtam rejtekhelyemen, mert egy kövér, mesternéforma asszony bukkant föl az utca tér felőli végén, s igencsak szaporázta lépteit, majd szuszogva és zihálva futásnak is eredt, mert a sarkában nagy hujjogatással ott loholt két hosszú hajú, állatbőrökbe öltözött vadember, alighanem a szőlőlevél koszorús főördög kíséretéből. Éppen az én búvóhelyemmel szemközt érték utol prédájukat, s míg az egyik hátulról átkapta s magához szorította, a másik elölről kapkodott a szoknyája után, s föl is libbentette csaknem a derekáig, fölfedve az asszony kövér, gödrös combját. Mindez olyan közel játszódott le búvóhelyemhez, hogy még a fehér harisnyájában tátongó jókora lyukat is láttam. Az asszony kivörösödött arccal, keserű szitkok közepette csépelte gyöngyös kis tarsolyával a szoknyája alá nyúlkáló vadember fejét, de mivel az az ütéseket szemlátomást föl sem vette, az asszony kénytelen volt a kis tarsolynál hatékonyabb fegyverhez folyamodni, hogy megvédelmezze magát: hegyes orrú, magas sarkú csizmájával előre- s hátrafelé is jókora rúgást mért támadóira, akkora erővel, hogy azok menten eleresztették. Az asszony magából kikelt képpel, szitkozódva, szuszogva elsietett, a két vadember pedig kis ideig még ott szökdelt fél lábon, miközben egyikük sajgó térdét, másikuk a bokáját markolászta kárvallott képpel, majd elindultak vissza, a tér felé.
Ezután sokáig nem jött senki, s már éppen azon voltam, hogy fölhagyok a hiábavaló őrködéssel, és hazaindulok, hátha sikerül még apám előtt hazaérnem, s így legalább a tilalma megszegéséért járó szidást megtakarítom magamnak, amikor hirtelen egy pillanatra elállt a szívem verése, hogy azután annál szaporábban kezdjen dobogni, mert az utca végén az ifjú Miklóst láttam bekanyarodni s ráérős léptekkel keresztanyám háza felé igyekezni. Szerencsére, ha ugyan szerencsének nevezhetem azt, ami olyan szerencsétlen következésekkel járt reám nézve, már jó előre kiokoskodtam, mit fogok tenni, ha így fordulnak a dolgok. Mielőtt őrhelyemet elfoglaltam volna, körülnéztem kissé, és láttam, hogy a templomnak, kicsinysége ellenére, van egy mellékajtaja is, s az éppen abba a szűk sikátorba nyílik, amely alig néhány lépésnyi távolságra a templom főbejáratától torkollik belé a Templom utcába, ahol keresztanyám háza is állott. Ezen a mellékajtón osontam most ki, s ahogy nagy sebbel-lobbal kifordultam a sikátorból a Templom utcára, kis híján beleütköztem az ifjú Miklósba, aki a maga ráérősebb lépteivel éppen ekkor ért a sikátor torkolatához.
– Nicsak! Az én Orsicska húgom! – kiáltotta meglepetten, s eleresztette a karomat, amelyet egy pillanattal korábban, amikor siettemben egy kiálló kőben megbotolva megtántorodtam, gondolom, még abban a hiszemben ragadott meg, hogy valami idegen leánnyal nyílik majd alkalma egy kis évődésre. – Mit keres idekinn ebben a szörnyű szélben?
Félrefordított arccal, hogy fürkésző pillantását elkerüljem, zavartan hebegtem valamit arról, hogy keresztanyám látogatására jöttem volna, de nem találtam otthon. Elindultam hát hazafelé, hazudtam pirulva, de az imént a sikátorban három ördögálarcos állta utamat, s nem mertem arra továbbmenni. Nem kísérne-e el egy darabon, kérdeztem halkan, tétován, fülig vörösödve tulajdon vakmerőségemtől, hogy megvédelmezzen a részeg mulatozóktól, kik az ő kíséretében bizonyosan nem mernek zaklatni…
Az ifjú úr ismét összevonta a szemöldökét, s láttam, hogy erősen töpreng valamin, de azután szemlátomást elhatározásra jutott, és beleegyezően bólintott.
– Jöjjön, Orsicska, ha már így hozta a sors… – mondotta, és megindult mellettem, én pedig ott lépegettem az oldalán, némileg röstelkedve iménti hazugságom miatt, s erősen reménykedve, hogy talán hosszabb utat is megtehetek majd a társaságában, nem csak azt a néhány száz lépést, amely keresztanyám házát a miénktől elválasztotta. Kísérőmnek is valami ilyesmi járhatott az eszében, mert a téren – ahonnét már eltűnt a főördög és kísérete, csak egy a porban hempergő veres ördögnyelv árulkodott ottjártukról, egy feldőlt borospalack s az a kis kupac liszt, amely talán az egyik megkergetett asszony kosarából dőlt ki a földre, s amelynek fehérét a kiömlött bor szeszélyesen kanyargó patakocskái lassanként halovány rózsavörösre színeztek – egyszer csak megállt, s kezét karomra tette.
– Mondja, Orsicska… – kérdezte, s most ő kerülte az én pillantásomat – nem lenne kedve körülnézni kissé, mielőtt hazatér? Azt hallottam, a herceg háza előtt muzsikálnak, meg valami farsangi menetről is beszélnek… Efféle dolgokat végtére is nem mindennap lát az ember…
Elfogódottan bólintottam, s szememet a földre szegezve, nehogy kiolvashassa belőle szertelen örömömet, elindultam kísérőm oldalán a hercegi palota felé. Ahogyan közeledtünk a tér felé, ahol a herceg palotája állt, mind több embert láttunk ugyanabba az irányba sietni, amerre mi is igyekeztünk. Nagy nehezen elvergődtünk a térig, de itt már olyan sűrű volt a tömeg, hogy nem bírtunk átfurakodni rajta, s ott rekedtünk a palota előtti térség túloldalán. Itt korábban néhány árus verte föl a sátrát: az egyikben bort mértek, a másikban valami ragacsos török édességet, a harmadikban mézes bábot árultak, a negyedikben farsangi álarcokat abból a fajtából, amelyet egy pálcika végére erősítenek, s így tetszés szerint emelhetjük az arcunk elé vagy vonhatjuk el onnét, de lehetett kapni csak a szemet s a homlok alsó részét elfedő keskeny kis selyem álarcot is, amelynek vékony zsinegét hátul, a tarkóján csomózhatta meg az álarc viselője.
– Nem kér egyet, Orsicska? – kérdezte kísérőm felélénkülve, s most az álarcos sátor felé vont, minekutána a török csemegére és a mézes bábra csak tagadólag ráztam a fejemet. S hogy azért-e, mert könnyelmű lelkét magával ragadta a mulatság szelleme, vagy azért, mert nagyobb biztonságban érezte magát mellettem elfödözött arccal, nem tudom, mindenesetre rövid alkudozás után két álarcot is vásárolt az árusnőtől, egy termetes, csúfondáros pillantású asszonytól: egyet nekem, egyet magának.
– Várjon, segítek! – ajánlkozott szolgálatkészen, amikor hasztalan igyekeztem a keskeny, fekete selyem álarc zsinegét megkötni a tarkómon. Odaállt a hátam mögé, s miután a zsineget ügyes kézzel megcsomózta, két kezét kétfelől a vállamra ejtette, erősen megszorította a vállam gömbjét, s hüvelykujjával kissé a nyakamon is végigsimított.
– No, most maga segítsen! – parancsolta, s nekem lábujjhegyre ágaskodva, remegő kezemmel sokadszori próbálkozásra mégiscsak sikerült megcsomóznom az ő álarcának zsinegjét világos fürtjei között. Amikor aztán ismét szemközt kerültünk, megláttam, amit addig, a zsineggel bajlódva észre sem vettem, hogy a fekete álarc mindkét oldalán egy-egy apró, veres szarvacskában végződik, s hogy kísérőm bűvös, kék szeme most egy ifjú ördög arcából előtekintve keresi az enyémet.
– Tudja, Orsicska, nem is tudom, melyik ábrázat tükrözi hívebben igaz valómat, ez-e vagy a hétköznapi – mondta fanyarul, eligazgatva fején a szarvas álarcot. – És maga hogy érzi magát most, hogy fölcsapott ördögkisasszonynak? Hát nem kellemesebb, mint jóravaló polgárleánynak lenni? Vagy maga soha nem akar kibújni a bőréből, s valaki mássá lenni, mint akivé a természet és születés véletlene tette? Soha nem szeretne megszabadulni a nevétől, a családjától és egész addigi életétől, hogy mindent újra kezdjen? Én, látja, egyébre se vágyom… Mégiscsak jó dolog, hogy legalább egyszer egy évben megtehetjük…
– Na, jöjjön! – karolt belém, szemlátomást fölbátorodva az álarc rejtekében, s elindultunk, hogy ismét megpróbáljunk közelebb férkőzni a palota kapuja előtt elterülő kis térséghez, ahol az éljenzésből, hujjogatásból és buzdító kiáltásokból ítélve valami érdekes látványosság kínálkozhatott éppen, de az emberi testekből képződött vastag falat most sem tudtuk áttörni. Hogy mégiscsak lássak valamit, kísérőm kezébe fogódzva fölkapaszkodtam az egyik szemközti ház bejáratát szegélyező kerékvető kövek egyikére, s onnét már csakugyan odaláttam valamelyest a tér túloldalára, ahol éppen két maskara, egy páncélos lovag s egy ördög készült egymásnak rontani, a bámészkodók pedig harsányan biztatták őket. Háromszor támadtak egymásra, s mindegyikük azon igyekezett, hogy kopjájával mellbe taszítsa a másikat, de sehogyan sem boldogultak egymással. Végezetül az ördög, sátánfajzathoz illő ravaszsággal, ahelyett, hogy ismét nekirontott volna ellenfelének, fürgén kitért előle, a szegény lovagot pedig tulajdon hiábavaló lendülete átröpítette a lova feje fölött, s arccal esett a porba a tömeg harsány röhögése és csúfolódása közepette. Az ördög pedig nagy diadallal lovagolt körbe-körbe, s fekete paripáját egyszer-kétszer, úgy tűnt, szándékosan, csak az utolsó pillanatban fogta vissza, amikor az már kis híján rátiport az eséstől kábult, szitkozódva tápászkodó lovagra.
Amikor a párviadal véget ért, várakozásteljes zúgás futott végig a tömegen, s hallottam, hogy a közel állók valami muzsikásokat emlegetnek. Csakugyan, rövidesen ki is lépett a palota kapuján hat rövid köpenyt, szűk harisnyát s hegyes orrú, veres cipellőt viselő álarcos: kettejük hegedűs, négyen pedig török sípot szorongattak a kezükben. Ahogy rákezdték, szerte a téren „Helyet! helyet!” kiáltások hallatszottak, s az emberek, mintha erős szélvihar lökdöste volna félre őket, egymáshoz préselődve körben nekiszorultak a házak falának, hogy helyet szorítsanak a táncosoknak, kik azután párosával mind nagyobb számban kezdtek leszakadozni a tömeg testéről, hogy a kapu előtt támadt szabad térségben kettesével lépegessenek és ugrándozzanak a zene ütemére. Eleinte csak néhány pár táncolt, majd egyre több, mígnem ismét olyan sűrűn tolongott a tömeg a téren, mint az imént, csakhogy most nem a palota felé bámultak nyakukat nyújtogatva, hanem párosával pörögtek, ugrándoztak, egymásnak ütközve és egymás lábán tiporva, mígnem az egész tér szélvész ostorozta tó vizeként hullámzott és hánykolódott. Körülnéztem, de egyetlen ismerős arcot sem láttam a táncolók között: azok, akik födetlen arccal, hétköznapi viseletükben forgolódtak és ugrándoztak, alighanem a külső városból vagy a város környékéről jöhettek be a városba az ünnep tiszteletére, s jóllehet az álarcosok közül olyik-másiknak termete és mozgása ismerősnek tetszett, megesküdni már nem mertem volna rá, hogy az a termetes asszonyság, akinek fekete álarca ábrázatát egészen elfedi, s aki oly fékevesztetten szökdécsel nálánál jóval alacsonyabb és véznább táncosával, csakugyan a szomszédos tímármester javakorabeli felesége-e, s hogy a kipirosított orcájú, fürtös hajú leányfejet formázó álarc alatt csakugyan az én egykori Sófika barátném vihorászik-e, kinek valami külhonból érkezett kalaposlegény nemrégiben csakugyan bekötötte a fejét, s azóta szigorúan erkölcsös magaviseletű, feddhetetlen életű polgárasszony hírében áll.

E tomboló sokadalomban, mintha nagy hatalmú boszorkánymester varázsvesszeje érintette volna, bárki kivetkezhetett valóságos mivoltából, s másféle alakot ölthetett: férfiú asszonnyá, asszony férfiúvá, öreg ifjúvá, ember állattá válhatott egynéhány órára. Láttam katonát, kinek zsinóros mentéjét dinnyényi keblek feszegették, aranyhajú, pirosítós arcú némbert, kinek fél orcáját beborító álcája alól tekintélyes bajusz türemkedett elő, s láttam emberi testen kutya-, kecske- és disznófőt viselő pokolbéli szörnyet. Láttam, amint az egyik ilyen szörnyeteg a levegőbe emelte s úgy megforgatta táncosnéját, hogy annak hímzett orrú cipellőbe bújtatott lába csak úgy úszott a levegőben. Ahogyan a meg-megújuló szélrohamok csattogva lobogtatták s olykor derekukig fölcsapták a táncban ugrándozó asszonyok szoknyáját, amelyet azután viselője nagy visongatások közepette igyekezett a helyére visszasimogatni, s a férfiak köpönyegét kifordítva függélyesen a magasba emelte vagy viselőjének fejére borította, úgy festett, mintha alvilágból szabadult gonosz szellemek csapata özönlötte volna el a várost, hogy lakóit elébb józan eszükből s tisztességükből kiforgassa, majd magával sodorja őket a pokolba.
Ott álltam még mindig a kerékvető kövön, fél kézzel a kapuoszlopba kapaszkodva, amikor egyszer csak éreztem, hogy kísérőm baljával gyöngéden megérinti csípőmet, s ahogy lepillantottam rá, láttam, hogy kis bókoló mozdulatot tesz előttem, mintha táncra kérne, majd derékon kapott, leemelt a kőről, s magával vont a táncolók felé. Szabódni próbáltam, s nem is csak illendőségből, inkább azért, mert soha nem tanultam táncolni, s eleinte csakugyan elég ügyetlenül botladoztam, de amint elvegyültünk a hullámzó sokaságban, mintha ősrégi, szépanyáimtól reám maradt tudás szállt volna tagjaimba, reáhagyatkozva a muzsikára s a szédületre, mely magával rántott, s többé már nem kívántam semmi mást, csak azt, hogy egy legyek ezzel a hánytorgó tömeggel, s hogy egészen elveszítsem magam e kábulatban.
Nem emlékszem, meddig tarthatott e boldog szédület, csak arra, hogy egy idő után valami kiáltozásra és mozgolódásra eszméltem föl belőle. „A menet! Jön a menet! Helyet a menetnek!” – hallatszott mindenünnen, s akárcsak a Vörös-tenger Mózes népe előtt, a táncoló sokaság egy szempillantás alatt kettévált, miközben a Mészárosok utcája felől harsány trombitaszó, csörömpölés hallatszott, patadobajjal, szekérzörgéssel és emberi lábak dobogásával elvegyülve. Kísérőmnek sikerült megvetnie a lábát, s nem engedte, hogy a kétfelé csapódó sokadalom magával sodorja. Amikor a lökdösődő, egymás lábán tapodó tömeg mozgolódása elült végül, azon vettük észre magunkat, hogy a legelső sorban, az embersűrűt kettészelő széles ösvény peremén állunk, s innét nézzük, egymást átkarolva, a közelgő menetet.
Legelöl a trombitások és dudások haladtak, fejükön csengettyűs sipkával. Képük az erőlködéstől fölfúvódott, mintha ők is ördögmaszkot viselnének, s hangszerükből dallam helyett valami torz, csúfondáros, sátáni vakogás tört elő. A trombitások mögött részeg némber lépkedett. Sárga haja kibomlott, álcája félrecsúszott: mindkét kezében egy-egy fazékhoz való fedőt fogott, s össze-összecsattantotta őket, maga pedig tánclépésben kerengélt körbe-körbe e maga szolgáltatta muzsikára, csakhogy részegségében bokája örökké megbicsaklott magas sarkú csizmájában, s háttal neki-nekitántorodott a legelső sorban állóknak. Láttam, amint egy nagy termetű, gyermekképű katona vigyorogva markolássza dagadó keblét, s közben cinkosan kacsingat a körülötte állókra, aztán nagyot taszít rajta, s valamit kiált is utána, amin az asszony részeg sikongatással fölkacag. A zenészek nyomában négy ló vontatta szekér közeledett, s rajta viszontláttam a szőlőlomb koszorús főördögöt és egész kíséretét, amely időközben további alvilági lényekkel, tündérekkel, manókkal és démonokkal is szaporodott. Ott láttam közöttük a Susanna szolgálónk meséiből ismeretes vízimanót is: zöld ábrázata volt, pikkelyes teste és békáéra emlékeztető, hártyás, zöld keze-lába. Jobbjával nyakánál fogva most is szorosan tartotta a leányzót, ki a mese szerint megpróbálta magát a vízbe ölni, s a manó feleségeként végezte. A leányzó aranyhaja leomlott egészen a térdhajlatáig, de az ő ábrázata is zöldes volt, akár a vízbefúltaké, s karján ott hordozta félember, félbéka porontyait, szám szerint hetet. De voltak ott vízileányok is, kiknek csupasz felsőtestét csak derekukig omló ezüstös hajzatuk fedte, deréktól lefelé pedig pikkelyek borították a testüket, láttam erdei tündért zöld lombruhában, zöld hajában virágkoszorúval, hazajáró lelket halotti lepelben, gnómot, kinek ormótlan nagy fejét kisgyermek nagyságú test hordozta, s kinek nagy arcából sötét, komoly szempár tekintett lemondó szomorúsággal az őrjöngő sokadalomra. A szekér után álarcos tömeg özönlött kiáltozva, trombitálva, csörgőket rázva, vademberek, ördögök és szerecsenek sokasága. Volt köztük mindenféle furcsa szerzet, asszonyfejű madarak és szárnyas oroszlánok, sárkánykígyók és egyéb pokolbeli bestiák is szép számmal. Egy szemfedőjébe burkolózott holttetem hosszú, horgas ujjával fenyegette a körülállókat, egy kaszás halál pedig örökösen az asszonyok szoknyája után kapkodott, azok pedig visongva menekültek előle. Viszontláttam a medvét is: most sem tudtam eldönteni, vajon valóságos fenevad-e vagy medvének beöltözött ember, de gyanítottam, hogy az utóbbi lehet, mert ő is legkivált az asszonyokat riogatta.
A menetet egy második szekér zárta. A szekéren aranyos trónuson Farsang hercege ült, fején koronával, aranyos álarcban, mint valami aranyszobor, amely időnként megelevenedett, s egy lábánál fekvő kosárból aprópénzt markolt ki, majd jobbra-balra hajigálta az egymás kezére-lábára hágó, tülekvő tömeg közé. A trónust a herceg udvarhölgyei állták körül, kik tánchoz öltözve, külhoni divat szerint félig födetlen kebellel vacogtak a csípős szélben, és a tömeg éljenzése és hujjogatása közepette egy nagy üstből cinkanállal bort töltögettek elhaladtukban azoknak, akik, számolva ezzel az évente ismétlődő szertartással, bögrét is hoztak magukkal hazulról, s azt most mohón nyújtogatták az elgördülő szekér felé.
Amikor a második szekér is elhaladt, a tömeg ismét összeforrt mögötte, de a félbeszakadt tánc nem folytatódott többé, hanem a sokaság megindult a menet nyomában, s bennünket is magával sodort. Az emberáradat a város széle felé, a Felső kapu irányába hömpölygött, s újra meg újra a „lúdnyakasztás” szót lehetett kihallani a hangzavarból. Eszembe ötlött, hogy hallottam már korábban is a mesterlegények húshagyó keddi versengéséről, s hogy azt mindig is az Arany Sas fogadó udvarán szokták tartani (ez a fogadó a Felső kapu közelében állott, kevéssel a kapun kívül). Nem éreztem ugyan különösebb kedvet hozzá, hogy végignézzem ezt a meglehetősen otromba játékot, amely abból állt, hogy a részt vevő mesterlegények sorra megpróbálták egy lábánál fogva felfüggesztett lúd fejét leszakasztani a nyakáról, de mivel a tömeggel szemközt haladni reménytelennek látszott, sodródtam én is engedelmesen kísérőm karján a sokasággal együtt a „lúdnyakasztás” színhelye felé. Egy jócskán becsípett hegyi manó, legalábbis csúcsos kis sipkájáról s a kezében tartott lámpásról annak ítéltem, nekünk is odakínált valami palackot, s addig unszolt, mígnem végül, a békesség kedvéért ajkamhoz emeltem. Mire észbe kaptam, e bornál jóval erősebb és mámorítóbb italból már le is szaladt a torkomon néhány égető korty, s az italtól megszédülve csak annál erősebben kapaszkodtam kísérőm karjába.
Amikor a fogadóhoz értünk, a fogadós és legénye éppen egy jókora ludat igyekezett legyűrni, hogy azután két lábát összekötözve föllógathassák a két fa közé kifeszített zsinegre. A fogadós megpróbálta hóna alá fogni a lúd nyakát, míg legénye összekötözi a madár lábát, de a lúd, vesztét érezve, keményen küzdött fogva tartói ellen, s hol szárnyával, hol csőrével teremtette képen az izzadó, dühös fogadóst, aki a körülállók harsány röhögése és biztatásai közepette mind ingerültebben förmedt rá újra meg újra a legényére, hogy igyekezzék már. Végre a legénynek sikerült összebogoznia a zsineget a lúd lábán, majd egy másik, fiatal legényke, talán a fogadós fia felkapta a zsineg másik végét. A zsineg két végét két, egymástól meglehetősen távol álló fa egy-egy alsó ágához bogozták, fölrántva ezzel a szerencsétlen ludat a porból. Ettől fogva ott csüngött fejjel lefelé, tehetetlenül verdesve szárnyával, és hosszú kígyónyakát hasztalan próbálta visszagörbíteni eredeti helyzetébe. A fogadós halkan szitkozódva leporolta a ruháját, aztán odakiáltott valakinek a kerítésen túlra, hogy kezdhetik.
A fogadós fia kitárta és egy jókora kővel kitámasztotta a fogadó udvarának hátsó, a földekre nyíló léckapuját, s a nyitott kapuban rövidesen föl is bukkant az első versenyző, egy jól megtermett, tésztás képű suszterlegény, ki szemlátomást elég bizonytalanul ülte meg nagy testű, nehézkes lovát. Egyébiránt, azt hiszem, a lovagláshoz nem szokott mesterlegények lóháton való ügyetlenkedése jelentette e játékban a mulatság fő forrását: ahhoz ugyanis, hogy a lúd nyakát megragadhassák, a legényeknek el kellett ereszteniük a ló sörényét, amelybe pedig kétségbeesetten kapaszkodtak, márpedig e tapasztalatlan lovasok, ha nem fogózkodtak jó erősen, szinte bizonyosan lehuppantak a ló hátáról a porba. Nem járt különbül ez a bizonyos Szepi sem, mert így hívták az első próbálkozót, legalábbis a nézők harsány „Rajta, Szepi! Csak ügyesen! Ne félj, nem dob le a ló!” kiáltásokkal buzdították. A lúdban, amely időközben már elkábulhatott a fejébe tóduló vértől, s úgy tetszett, belenyugodott a sorsába, maradt még annyi erő, hogy szárnyával alaposan képen teremtse a legényt, az pedig a szeme közé zúduló tollak viharától elvakulva, kezét ijedten az arca elé kapta, s így nemhogy a lúd nyakát nem sikerült megmarkolnia, de még a ló hátáról is kis híján lebukfencezett. Csak a legutolsó pillanatban sikerült újra megkapaszkodnia az állat sörényében, hogy azután csúfondáros kiáltozás közepette megkerülje, majd a nyitott kapun keresztül ismét elhagyja az udvart.
A következő, hetyke tartású és a lovaglásban szemlátomást jártasabb próbálkozónak, egy tímárlegénynek már sikerült alatta ellovagoltában elkapnia a lúd nyakát, de kénytelen volt újra elengedni, mert lova, amelyet, amint a lúd nyakát markában érezte, nagyobb lendületre sarkantyúzott, úgy megiramodott vele, hogy félő volt: ha zsákmányát el nem ereszti, a ló kiszalad alóla, s ő ott marad a madár nyakáról függeszkedve, vagy ludastul leszakad a porba. Miközben ez a legény is kilovagolt az udvarról, a nézők hujjogatásától és pfujjogásától kísérve láttam, hogy a lúd feje élettelenül lehanyatlik, és tátott csőréből vér szivárog a porba.
Végtére a hetedik próbálkozónak, egy tagbaszakadt mészároslegénynek sikerült leszakasztania a lúd fejét. Vértől iszamos kezét s benne a zsákmányt magasba tartva, diadalmasan lovagolt körbe az udvaron, majd a kapuhoz érve alaposan megsarkantyúzta lovát, hogy vad vágtára ösztökélje, mivel hátravolt még a játék második fele, amikor a pórul járt vesztesek a győztes nyomába erednek, és megpróbálják elvenni tőle diadalának zálogát, a lúdfejet, amelyet csak akkor mondhatott végleg a magáénak, ha sikerült a fogadó mögött elterülő tágas mező túlsó végéig eljutnia vele.
A bámészkodók, kik a játék végső kimenetelét is látni szerették volna, bezúdultak a fogadó udvarára, és lökdösődve, egymás lábára tiporva igyekeztek a nyitott léckapu s azon keresztül a mező felé. Kísérőm kérdőn nézett rám, meg akarom-e én is nézni a lovas üldözést, de én tagadólag ráztam meg a fejemet. A zsinegről függő fejetlen, halott lúd látványától, amelynek csonka nyakából még mindig csepegett a vér a porba, elfogott az émelygés, csöndre és nyugalomra vágytam, s arra, hogy kísérőmmel egy időre kettesben lehessek. Kísérőm beleegyezően bólintott: félrevont a tülekedő tömeg útjából, s az elhömpölygött mellettünk a mező felé, mi pedig elindultunk az ellenkező irányba, arra, amerre a veteményes-, majd szőlőskertek feküdtek, azokon túl pedig az erdő.
Elhaladtunk a temető mellett, ahol a sírokon még nem ütközött ki a tavaszi fű, s a szürke kövek vigasztalanul meredeztek elő a sáros, fekete földből. Az egyik kövön valami fekete madár ficsergett és toporgott, nem láttam jól, miféle, de amikor közelebb léptem, hogy szemügyre vegyem, fölrebbent, s eltűnt az egyik kiszáradt fát koronájáig ellepő sötét repkény sűrűjében. Azután kertek sora mellett vezetett el az utunk, amelyek sövénykerítésén már kiütköztek a rügyek, bár még a gally barnás színét viselték, s szorosan összecsavarodva döftek apró, hegyes fejükkel a tavasz közeledtétől megbolydult levegőbe. Azután a szőlőskertek következtek, ahol a tavalyi tőkék mint göcsörtös, elszürkült öreg kezek meredeztek elő esdeklően a földből, majd egy csupasz domboldalon fölkapaszkodva elértük az erdő szélét.
Apámmal s még annak előtte anyámmal gyűjtögetőútjainkon azelőtt gyakran megfordultunk errefelé. Igaz, ebben a lombtalan, tél végi állapotában még soha nem láttam az erdőt, de azért elég jól kiismertem itt magam, s azt hiszem, ettől fogva mindvégig én szabtam meg kettőnk lépteinek irányát. Mivel tartottam tőle, hogy a magas domboldalon, a lombtalan fák rácsa között olyan könnyedén megakad rajtunk az emberek pillantása, mintha valami kalickában volnánk közszemlére kitéve, a dombtetőre igyekeztem, hogy a túloldali lejtőn leereszkedve a domb elfedjen bennünket a kíváncsi tekintetek elől. Miközben lefelé ereszkedtünk a domb túloldalán, kísérőm egyszer csak megragadta a karomat, hogy megállítson, és amikor kérdőn néztem rá, ujját ajkamra fektette, s csak fejével intett, jelezve az irányt, merre fordítsam a tekintetemet. Odanéztem, s láttam, hogy egy őzsuta áll ott, s egy fiatal fa kérgét rágcsálja. Alighanem régen zavarhatta meg errefelé ember az erdő nyugalmát, mert az állat egyáltalán nem riadt meg közeledtünkre, hanem ránk ügyet sem vetve eszegetett tovább. Amikor azonban kissé előrébb léptem, hogy jobban lássam, s óvatlan mozdulatommal megzörrenthettem egy száraz gallyat, az őz egy pillanatig magasra tartott fejjel hallgatózott, majd villámgyorsan eltűnt a fák között, bár egy darabig még mintha láttam volna itt-ott megvillanni vörhenyes bundáját s fehér farkát a fatörzsek között.
A domb aljában patak kanyargott, amelynek peremén keskeny csíkban még megmaradt a szürke, töredezett jég, de a jégszegély közt már az eleven víz iramlott tova a nagy, sárgás-szürkés köveken, mint valami áttetsző hajfonat, összefonódva, majd meg ismét széjjelterülve. Itt-ott, ahol a patakmeder hirtelen mélyült, fehéren forrt a tajték, apró vízesést képezve. Ahogy kiléptünk a fák közül, összerezzentem, s döbbenten pillantottam föl az égre, mert egy szemvillanásnyi időre az egész tájék kísérteties, kék fénybe borult körülöttünk. Nem akartam hinni a szememnek, de a rá következő mennydörgés nem hagyott több kétséget afelől, hogy csakugyan villámlott az imént, bármilyen szokatlan legyen is ez az évnek e szakában. Fejünk fölött az égen tépett, szürke felhők gomolyogtak, odalenn a szél vadul zörgette a kopár ágakat, s marékszám vágta arcunkba a száraz, tavalyi avart. S ahogy körülpillantottam valami menedék után kutatva, mert látni való volt, hogy néhány perc múltán lezúdul az eső, hirtelen ráeszméltem, merre is járunk.
– Kell itt valahol egy kunyhónak lennie! – fordultam kísérőmhöz, igyekezve túlkiáltani a szelet, s közben erősen kapaszkodtam a karjába, nehogy a nagy szél elsodorjon mellőle. – Nem messze ide, a patak túlpartján… Egy tudós asszony lakik benne…
– Szóval azt tanácsolja, Orsicska – fordult hozzám kísérőm két szélroham között, miközben kezét nyújtva átsegített a keskeny patak túlpartjára –, hogy kérjünk menedéket a boszorkány házában, mint Hansel és Gretel?…
Igent intettem, bár a következő pillanatban már az is az eszembe ötlött: apám már vagy egy esztendeje említette, hogy meghalt az öregasszony, és hogy a város költségén kellett eltemettetni. Mindegy, a háza akkor is megvan még, gondoltam, ahogy lépteinket szaporázva megindultunk a patakparton a javasasszony háza felé. S csakugyan, a patak kanyarulatánál, a következő domb tövében ott állott a kunyhó, bár jóformán ki sem látszott a körötte fölburjánzott gyomok sárga, száraz kórói közül. Oldalát egészen belepte a vadszőlő, melynek összefonódott, száraz indái most levéltelenül, mint valami rács, rázkódtak a szélben. Egyetlen ablakát öreg harisnyákkal s mindenféle egyéb ronggyal tömték el, de szalmateteje épnek látszott, ajtaja pedig éppen csak be volt támasztva, mintha a ház gazdája csak egynéhány percre távozott volna el valahová a közelbe. Az első nagy, ritkás esőcseppek már hullani kezdtek körülöttünk, buborékhólyagokat és nagy, egymásba szaladó karikákat verve a patak vizén, amikor kísérőm belökte a kunyhó ajtaját, s én követtem őt a ház homályos belsejébe.
Odabenn körülnéztem a nyirkos félhomályban, s amit láttam, megpróbáltam kisleánykoromból maradt emlékeimmel összevetni. Úgy tetszett, ami mozdítható és valamelyest használható volt, azt régen elhordták már onnét más szegény emberek, vagy ki tudja, kicsodák. Úgy rémlett, volt valami almáriuma is az öregasszonynak, s ebben állott hólyaggal lekötözött cserépedényekben a mindenféle főzet és kenet, de almáriumnak most nyomát sem láttam. A helyiségben nem volt más bútor, csak egy há-
rom lábon billegő asztal meg egy fűvel tömött koszlott zsák a sarokban. Erre a zsákra sem emlékeztem az öregasszony idejéből, s arra gondoltam, talán valami csavargó szokta itt meghúzni magát mostanában, s ő szokott e koszlott zsákon hálni. Ezenfelül csak egy kupac málló rongyot láttam a sarokban, meg néhány csorba cserépedényt, amelyek, úgy látszik, még a legnyomorultabbaknak sem kellettek. Láttam még egy foszladozó kosarat is, amelynek fölfeslett fonatai közül néhány marékra való összeszáradt csipkebogyó gurult ki a földre. Ez volt talán az utolsó, amit az öregasszony életében összegyűjtögetett. A kunyhó földjéből itt-ott már kiütközött néhány szívósabb gyom, s most szalmává száradva, enmaguk kísérteteként rázkódtak az ajtó alatt besüvítő szélben.
– A boszorkány már régen továbbköltözhetett innét… ha ugyan él még – mondta kísérőm, végighúzva ujját a háromlábú asztalon, amelyet vastagon lepett a por.
– Nem is volt boszorkány… Nagyon kedves öregasszony volt – feleltem, s magam sem tudtam, miért, torkomat könnyek fojtogatták.
– Én azért nem bánom, hogy nem találtuk idehaza… Hármasban kissé szűken lettünk volna idebenn – felelte kísérőm, s a szalmazsákhoz lépve megcsapkodta kissé, hogy a por java fölszálljon belőle, majd lustán hanyatt vetette magát e nyomorúságos fekhelyen. Álorcáját, amely még mindig ott volt az arcán, egy mozdulattal lerántotta és a zsebébe gyűrte, majd két kezét tarkója alatt összekulcsolva fölbámult a mennyezetre. Én kis habozás után mellé kuporodtam, karommal átfontam a térdemet, s így hallgattam az eső sustorgását.
– Esküszöm, nem is lenne rossz egy efféle kunyhóban élni az erdő közepén – szólalt meg kísérőm tűnődve, mintha csak magában beszélne vagy a szúette gerendákhoz intézné szavait. – Lehetne talán tágasabb egy kevéssel, és egy kissé kényelmesebb fekhely sem ártana, de milyen nyugodalmasan telne itt az élet! Milyen jó lehet álló nap csak az esőt meg a szelet hallgatni a sok hiábavaló fecsegés helyett! És csak az erdő vadjaival társalkodni emberi lények helyett, akik örökösen kísértésbe sodorják és kelepcébe csalják a magamfajta gyanútlan lelket… Akik minduntalan sarokba szorítanak, és azt kívánják, hogy a kedvükért vetkezzek ki tulajdon mivoltomból, és bújjak idegen bőrbe, hogy azt tegyem, amit várnak tőlem, ahelyett, amit magamtól tenni szeretnék…
Azért bizonyára akad olyan emberi lény, vetettem közbe torkomban dobogó szívvel, akivel szívesen megosztaná erdei magányát, s akivel nem kellene attól tartania, hogy kelepcébe csalja, vagy tulajdon szívétől idegen magaviseletre kényszeríti…
Kísérőm hirtelen felült fektéből, s felém fordulva előbb egy mozdulattal lehúzta rólam s a sarokban málladozó rongykupacra hajította a fekete álorcát, amelyet erdei sétánk során is mindvégig viseltem, majd két tenyere közé vette arcomat, és fürkésző szemmel tanulmányozta vonásaimat.
– Ó, a jó kis Orsicska, a szegény kis Aschenbrödel! – tört ki belőle olyan gyűlölködő hangon, hogy összerezzentem, és mint valami komisz kölyök, keményen megfricskázta az orromat. – Aki nem kelleti magát, aki nem bolondítja az embert, csak ül, és néz rám hűségesen azzal a szép, esdeklő szemével! Az már igaz, neki aztán soha meg sem fordulna a fejében, hogy tőrt vessen nekem, hogy kihasználja ezt az én átkozott gyöngeségemet! Soha eszébe sem jutna, igaz-e, hogy ha sikerül magába bolondítania, esetleg magammal találom vinni az üvegből való hintómon a kastélyomba?… Hogy én megszabadíthatnám a gonosz mostohájától, s akkor soha többé nem kellene szegénynek babot meg lencsét válogatnia…
S azt hiszem, még ekkor sem esett volna köztünk semmi, s az eső elálltán úgy hagyhattam volna el a kunyhót, ahogy beléptem oda, ha e félig igaz, félig igaztalan vádak hallatán keserves könnyekre fakadva nem vetem magam kísérőm mellére, s nyakát átkulcsolva nem bizonygatom neki zokogva, hogy az én szívemben nincsen semmiféle fondorlat, csak az iránta való szerelem, amely semmit nem kér és nem vár cserébe, legfeljebb a viszonzásnak néhány apró morzsáját, s még ha soha többé nem látjuk is egymást, hát legalább itt és most, ahogy lehet, ameddig lehet…

Az ezután következő egynehány percben, amelyektől azt reméltem, emléküket legnagyobb kincsemként őrizem majd szívemben késő öregségemig, érzéseim mintha cserbenhagytak volna. Mondják, olykor a halálos veszedelem órájában az ember mintha nagy messzeségből szemlélné a tulajdon testét s mindazt, ami történik vele. Igaz, az első szempillantásban, amikor éreztem, hogy kísérőm nem taszít el magától, hanem viszonozza ölelésemet, minden porcikámban eláradt a boldog megkönnyebbülés hulláma – s megvallom, még valami diadalféle is, hogy lám, mégiscsak sikerült a ter-
vem –, utóbb azonban a lelkem mintha elzsibbadt volna, s mintha végtelen magasból, közömbös szemlélőként tekintett volna le testem örömére és fájdalmára. Csak amikor már minden véget ért, s kísérőm ernyedten hevert a karomban, akkor tört rám nagy erővel s egyazon szempillantásban az öröm és a kín, a beteljesült szerelem boldogsága s egyszersmind a közelgő elválás fájdalma, s e percben nem vágyódtam már semmi egyébre, csak arra, hogy még sokáig, igen sokáig így tarthassam szerelmesemet mozdulatlanul a karomban, hogy elaludjunk nyomorúságos fekhelyünkön, és talán soha többé fel se is ébredjünk…
Kisvártatva azonban kísérőm kivonta magát karomból, fölült, s egy darabig ott maradt ülve a szalmazsák szélén. Félénken megérintettem a vállát, azt remélve, felém fordul, de egy vállrándítással lerázta a kezemet, fölállt, az ajtóhoz ment, s kilépett a kunyhóból. Nem időzött sokáig odakinn, s jóllehet én már bizonyos voltam benne, hogy egyetlen szó nélkül faképnél hagyott, és soha nem látom többé, rövidesen visszatért, kezében az egyik csorba cserépedénnyel.
– Mosd meg magad! – mondta, és a vízzel teli edényt lerakta a szalmazsák mellé a lábamhoz.
Kapkodva fölálltam, s háttal neki tisztogatni kezdtem magam a metszően hideg patakvízzel, melynek lecsorgó cseppjei halványveresre színeződve hullottak a kunyhó földjére, s ettől nekem, nem tudom, miért, az jutott hirtelen az eszembe: ha csakugyan létezik az a bizonyos csavargó, bizonyára azt gondolja majd e nyomok láttán, hogy róka vagy menyét végezhetett itt valami apró állattal, talán mókussal vagy pelével.
A mosdást bevégezvén az edényt oda ejtettem a sarokba, több hasonló lom tetejére, magam pedig leereszkedtem a szalmazsák peremére, karnyújtásnyi távolságra kísérőmtől. Egy ideig csak ültünk némán, mivel egyikünknek sem akarózott megszólalnia.
Végezetül kísérőm törte meg a csöndet.
– Sajnálom – mondta. – Szólnod kellett volna… Nem tudhattam, hogy te még… Néném valami katonáról beszélt – folytatta, mert értetlen arcomról alighanem leolvashatta, hogy szavainak jelentése homályos előttem. – Azt hittem, hogy te már nem… Hogy neked már mindegy… Hogy amúgy sem vagy leány többé…
Most már megértettem, miről beszél, és a lelkemben föllángoló fájdalom és a harag erőt adott hozzá, hogy megszólaljak. Szememet a földre szegezve, de azért elég szilárd hangon megkérdeztem tőle: most, hogy már tudja, tévedett, mit szándékozik tenni annak érdekében, hogy jóvátegye tévedését?
– Te is csak olyan vagy, mint a többi! Te is sarokba akarsz szorítani! – tört ki belőle, hangjában olyan őszinte gyötrelemmel, hogy kis híján elszégyelltem magam gonoszságomért. De ezután eszembe jutott tulajdon helyzetem, megkeményítettem a szívemet, s azt válaszoltam, hogy nem én szorítottam sarokba, hanem a körülmények és tulajdon viselkedése, s ismét nekiszegeztem a kérdést, mit szándékozik tenni az érdekemben.
Nem válaszolt, csak ingerülten, türelmetlenül dobolt ujjaival a térdén. Elnéztem kicsiny és erőtlen, leányosan keskeny kezét, amelyben korábban annyit gyönyörködtem, s amelynek formájáról korábban úgy véltem, gyöngéd s érzékeny szívre vall, most azonban úgy láttam, sokkal inkább gyávaságról és kegyetlenségről árulkodik.
– Nem tehetek semmit – szólalt meg kísérőm egy idő után, s a szeme sarkából rám lesett, hogy lássa, számíthat-e részemről a fölindulás valamely hevesebb kitörésére, s hogy arcomról egyebet nem, csak néma haragot és fájdalmat olvashatott le, megismételte: – Nem tehetek semmit…
– Indulnunk kell! – szólalt meg kevéssel későbben. Fölállt a szalmazsákról, s kezét nyújtotta, hogy fölsegítsen, de tüstént el is eresztette a kezemet. – Mit mondasz majd otthon, hol jártál?
Vállat vontam, s elindultam utána kifelé a kunyhóból.
– Pfuj, micsoda helyekre keveredem! – szisszent föl, amikor a nyitott ajtón át beáradó fényben még egyszer, utoljára körülnézett iménti menedékhelyünkön, s indulatosan belérúgott a háromlábú asztalba, amely e heves mozdulattól porfelleget pöffentve magából összeomlott.
Odakinn időközben elállt az eső, de a patak vize sárgásra válva, földuzzadva és megzavarosodva siklott a köveken. A fölázott földön lépdelve cipőm újra meg újra beléragadt a sárba. Időről időre meg kellett állnom, hogy lerázzam róla a súlyos sárkoloncot, mert már alig bírtam tőle emelni a lábam. Kísérőm szótlanul jött mellettem, hangtalanul fütyörészve, s egy vékony ággal, amelyet valamelyik száraz fáról tört le, elhaladtában a fák törzsét és a kiszáradt kórókat csapdosta.
Amikor elértünk az Arany Sas fogadóhoz – a bámészkodó tömeg már szerteszéledt, csak a fejetlen lúd függött ott még mindig a zsinegen, bár időközben nyakcsonkjának csapzott tollain és alatta a porban a vér már feketére alvadt –, kísérőm megállt, s kezét a karomra tette, hogy engem is visszatartson.
– Innen egyedül kell továbbmenned! – mondta, s pillantása kerülni igyekezett az enyémet. – Jobb, ha nem látnak együtt… Megszólnának téged – tette hozzá, látva ajkam megvető rándulását.
Miközben az erdőn áthaladtunk, úgy tűnt nekem, haragnál és megvetésnél egyebet már nem érzek iránta, de most, hogy eljött az idő, amikor mindörökre el kellett búcsúznom tőle és hozzá fűzött reményeimtől, szívem mégiscsak összefacsarodott a fájdalomtól, és könnyekre fakadtam. Átkulcsoltam a nyakát, és sírástól el-elcsukló hangon kérdezgettem, látom-e még valaha az életben.
– Jól van, no! Ej, ne sírj már, azt nem bírom elviselni! – mondta szemlátomást gyötrődve, mert korábbi némaságom nyilván elhitette vele: túl van a nehezén, s nem kell újabb érzelemkitöréssel számolnia. – Majd üzenek neked a nénémtől! – csitítgatott kissé lágyabb hangon, amelyen azonban érzett a türelmetlenség. – Jó lesz így? Rövidesen, persze, rövidesen – tette hozzá, s közben szórakozottan veregette a hátamat, mint valami síró kisgyermeknek.
– Menj már, az isten szerelmére! – tört föl belőle végezetül zaklatott, elgyötört hangon. Eltolt magától, s bár elég gyöngéden, de azért erélyesen taszított egyet rajtam, hogy induljak már. Vontatott léptekkel elindultam a Felső kapu felé: vártam, hogy talán utánam kiált, de mindhiába. Mielőtt a kapun beléptem volna, még egyszer, utoljára hátrapillantottam, s láttam, hogy még mindig ott áll a vendéglő kerítésénél, s befele nézelődik: talán éppen a fejetlen ludat vagy a délutáni mulatság egyéb maradványait bámulta. Megérezhette a pillantásomat, mert egy szemvillanásnyi időre ő is felém fordította a tekintetét, s amikor a szemünk találkozott, kissé meghajtotta a fejét, s jobbját megemelve olyanféle mozdulatot tett, mint amikor valaki bókolva köszöni meg táncosnéjának a táncot. Ahogy tűnődve végigjártatta rajtam a pillantását, az volt az érzésem, úgy néz rám, mintha máris múltjának valamely visszajáró emlékképe volnék, s talán nem is a legkellemetlenebbek közül való. S láttam, hogy a bársony álarc szalagja, melyet nem oly régen, a kunyhóban gondatlanul zsebre gyűrt, még most is ott tekergőzik kifelé feketén a zsebéből. Alighanem ő is csak ekkor eszmélhetett rá, hogy még mindig őrizgeti ezt az immár céltalanná lett farsangi kelléket, mert előhúzta a zsebéből, egy pillantást vetett rá, azután elhajította az utat szegélyező kopár bokrok közé.

Ezúttal sem ördögfiak, sem egyéb másvilági lények nem vettek űzőbe hazafelé utamban, talán mert nem látták értelmét az üldözésnek, hiszen így is szinte szaladva tettem meg az utat hazáig, miközben szorongva igyekeztem valami hihető magyarázatot kitalálni hosszas távollétemre. Szememet időről időre elborították a könnyek, mert arra gondoltam, mennyire más kedvben s miféle reményekkel a szívemben tettem meg ezt az utat néhány órával korábban odafelé. S valahányszor a szemem sarkából mégiscsak vetettem egy pillantást az utcákat mind sűrűbben ellepő, az esti, mindent megkoronázó mulatságra gyülekező farsangi népségre, s megláttam, hogy egy ördögfi vagy manó hívogatóan integet utánam, vagy elhatolt a fülemig egy-egy trombita gúnyos vakogása, úgy éreztem, ezek is az én füstbe ment reményeimen csúfolódnak, s csak még inkább megszaporáztam lépteimet.
Amikor hazaérve beléptem a házba, visszahőköltem, mert a konyhánk teli volt asszonyokkal, ismerősökkel és idegenekkel. Mindnyájan izgatottan sugdolóztak, s egész tartásukon látszott, hogy türelmetlenül várakoznak valami híradásra. Bűntudatos lelkem azt súgta, bármilyen hihetetlennek tetszett is ez a gondolat, hogy az én ballépésem híre ért el máris idáig, s most az én visszatértemet várják, hogy amint a kezük közé kaphatnak, a tanács elé, majd meg a városháza tömlöcébe hurcoljanak. Csakhogy az asszonyok ügyet sem vetettek rám, s azok a szavak, amelyeket izgatott suttogásukból kihallottam, inkább együttérzésről, semmint fölháborodásról tanúskodtak. Nagy csodálkozásomra többször is a „medve” szó ütötte meg a fülemet, s gyanítani kezdtem, hogy bizonyára ugyanarról a medvéről beszélnek, amelyet kora délután a téren, későbben pedig a farsangi menetben láttam, de hogy mi köze lehet e bestiának a konyhánkban támadt csődülethez, arra egy darabig semmiféle magyarázatot nem találtam. Kis idő múltán apám sietett keresztül a konyhán a belső szoba felé igyekezve: a patika felől jött, s kezében valami üvegcsét tartott.
– No, megjöttél? Merre kódorogtál? – vetette oda fakó hangon, amikor észrevett, de szerencsémre nem állt meg, hogy kifaggasson. – Anyád szerencsétlenül járt – tette hozzá, mert láthatta tanácstalan ábrázatomon, hogy sehogyan sem tudom mire vélni a konyhánkban támadt csődületet, azután eltűnt a szoba ajtaja mögött.
Kissé fölbátorodva a tudattól, hogy e sokadalom nem énmiattam verődött itt össze, odafordultam az egyik ismerős asszonyhoz, s kértem, mondaná el végre, mi történt. Amikor szavaim hallatán az asszonyok ráeszméltek, hogy még semmit sem tudok a történtekről, tüstént körém gyűlt négy vagy öt, s egymás szavába vágva beszélni kezdtek. Szavaikból a következőket sikerült kihámoznom: mostohám, aki a nap java részét odakinn töltötte a kertben, késő délután elindult befelé a városba annak a gazdának a szekerén, aki odafelé is magával vitte, mert még az estéli harangszó előtt szeretett volna hazaérni, tudván, hogy a farsangot búcsúztatók őrjöngése sötétedés után hág majd tetőfokára. Csakhogy a szekérnek útját állta a bámészkodók sokasága, akik mind a közelgő farsangi menet látására gyülekeztek össze. Mostohám türelmetlenségében, s mert már amúgy is közel jártak a házunkhoz, leszállt a szekérről, azt remélve, gyalogszerrel könnyebben hazajut, s csakugyan, sikerült is átfurakodnia a tömegen, s kilépnie arra az ösvényre, amelyet a bámészkodók szabadon hagytak a menet számára, amely éppen ekkor fordult be a szomszédos utcából a miénkbe. Ekkor azonban a medve – s itt az asszonyok két pártra szakadva, egymást gorombán letorkolva civódni kezdtek, vajon valódi fenevad volt-e a szerencsétlenség okozója, vagy egy medvebőrbe bújt, vélhetőleg részeg farsangoló – kivált a menetből, s űzőbe vette mostohámat, ki a tömegtől elkülönülve, magában állott, s könnyű prédául kínálkozott. Mostohám, aki nyilván maga is azt hitte, valóságos, négylábú fenevaddal van dolga, futásnak eredt. A medve azonban a sarkában volt, s már kis híján utolérte, amikor mostohám fejvesztett rohanásában megbotlott egy kiálló kőben vagy elgurult, üres borosflaskában, és arccal esett a porba. A medve, amely időközben beérte, úgy tett, ahogyan e fenevad állítólag mindig is tenni szokott, ha magát holtnak tettető emberrel találkozik: megszaglászta, majd odébbállt, hogy más préda után nézzen. Csakhogy eközben feltartóztathatatlanul közeledett a menet, s az álarcosok, kik haladtukban bőségesen kortyolhattak a magukkal hozott borosflaskákból, ráadásul álorcájuk keskeny szemnyílásán át föltehetőleg nem láttak többet a világból egyetlen, szemük magasában húzódó keskeny sávnál, nem vették észre a porban heverő asszonyt, s egyik sor a másik után gázolt keresztül rajta. Jó szerencse, hogy mostohámnak, ki estében a bokáját is kificamíthatta, és sehogyan sem bírt talpra állni, mégiscsak sikerült valahogyan négykézláb kikecmeregnie a rajta tapodó lábak sűrűjéből, még mielőtt a veszedelmes gyorsasággal közeledő felcicomázott farsangi szekér kerekei is átgördültek volna a testén. Amikor elérte a bámészkodók elülső sorát, néhány jólelkű asszony a legelöl állók közül mindjárt a segítségére sietett. Betámogatták a kapunkig, ahol azután Ersók, kinek ormótlan tagjaiban egy férfiú ereje lakozott, a karjába vette, behozta a házba, s idebenn ágyba fektette. Mivel erősen vérzett, s nagy fájdalmai voltak, apám kihívta hozzá a városi bábát, s a konyhánkban összeverődött asszonygyülekezet, amelynek tagjai honnan, honnan sem, már korábban értesültek mostohám állapotáról, most azért várakozott itt ilyen izgatottan, mert tudni szerette volna, vajon milyen következményekkel járt mostohámra nézve az iménti szerencsétlenség.
Ott álldogáltam hát én is a többiekkel, s a szoba felé figyeltem, amelynek ajtaja időről időre megnyílt, s hol Ersók loholt ki rajta, kezében a mosdótállal, hogy kiloccsantsa belőle a véres vizet az udvarra, hol a bába, magas, tekintélyt parancsoló külsejű asszony szólt ki rajta, hogy forraljanak egy újabb fazékra való vizet, s ilyenkor egyik vagy másik az asszonyok közül kapkodó buzgalommal sietett teljesíteni a kívánságát. Valahányszor nyílt az ajtó, minden jelenlévő arrafelé fordult, s feszült figyelemmel hallgatózott befelé, a szobába, ahonnan ilyenkor tisztán kihallottuk mostohám nyöszörgését és lázas hadrálását, amelyből többször is kihallani véltem a „medve” szót. Másszor meg mintha a „halál”-ról hadart volna valamit – talán a farsangi menet kaszás csontváza jelenhetett meg neki hagymázas önkívületében, amint az asszonyok szoknyája után kapdos.
Éppen azon töprengtem, nem tudnék-e valahogyan észrevétlenül beosonni a belső szobába, hogy tisztára cseréljem sárral befröcskölt szoknyámat és sárkoloncos cipőmet, amikor olyan velőtrázó sikoly hallatszott a csukott ajtón át, hogy mindnyájan összerezzentünk. A sikoltást hosszan tartó, szívet tépő jajgatás követte, majd kisvártatva ismét fölbukkant Ersók a mosdótállal, amelynek tartalmát azonban ezúttal nem öntötte ki az udvarra, hanem a tálat lerakta az asztalra, s lélekszakadva loholt vissza a szobába. Valamennyien az asztal köré gyűltünk, hogy egy pillantást vethessünk a mosdótál tartalmára. Én, megvallom, arra számítottam, valami apró bábufélét látok majd, olyasformát, mint egy rendes időre született gyermek, csak apróbbat, de ez a valami, ami ott lebegett a véres vízben, fehér volt, feje idomtalan nagy parányi tagjaihoz képest, ott, ahol a szemének kellett volna lennie, két apró, halavány dudor türemkedett elő a koponyájából, mint a csiga két, félig behúzott szarva, s mindent összevéve inkább emlékeztetett ebihalra vagy ama félig ember, félig hal- vagy békaporontyokra, amelyeket a vízimanó felesége dajkált a karjában, mint emberi csecsemőre. Hallottam, hogy a többiek is lázasan suttognak egymás közt, s intő égi jelről meg természet elleni fajtalanságról beszélnek valamit, de egy magas termetű, komoly tekintetű, határozott mozgású asszony szigorúan leintette őket. A komoly tekintetű asszony az asztalhoz lépett, felgyűrte a ruhát a karján, benyúlt a tálba a kis fehér szörnyszülöttért, a tenyerére vette, majd elindult vele kifelé, az udvar irányába, de előbb még erélyesen rászólt az egyik, tátott szájjal bámészkodó leányra, hogy fogjon egy vizeskorsót, azután jöjjön utána. Amikor kiléptek az udvarra, az asszony ráparancsolt a leányra, hogy a korsóból csorgasson vizet a parányi tetemre, majd a megmosdatott testet kendőjébe csavarta, s elszalajtotta a leányt az urához, az asztaloshoz, azzal az üzenettel, hogy sürgősen eszkábáljon össze valami koporsónak való kicsiny ládát, mivel „Isten képére teremtett emberi lélek lakozott ebben a szegény szerencsétlenben is, vagy lakozott volna, ha kitölti anyja méhében szabott idejét”. E határozott szavaktól az asszonyok megnyugodtak, s lassanként kezdtek hazafelé szállingózni, kettesével-hármasával egymásba kapaszkodva, talán mert attól féltek, hogy őket is megkergeti valamelyik farsangi bestia, ha egymagukban kapja őket, s ők is a mostohám sorsára jutnak.