Radnóti Sándor

MI, KRITIKUSOK

Somlyó György: Philoktétésztől Ariónig I–II
Jelenkor, Pécs, 2000. 456 + 448 oldal, 2800 Ft

Valami az arisztokráciáról. Hogyan lehetne megfogalmazni, hogy ki az arisztokrata? Talán úgy, hogy akinek a családneve nemcsak saját magát jelenti, hanem elődök sorát vagy egy jelentős elődöt, és ez kötelezettséget ró a név mai „viselőjére”, és problémát ad fel neki, melynek tudatában van. A név viselője: már ez a kifejezés is megmutatja, hogy itt valami transzindividuális reprezentációról van szó, amely, úgy látszik, megmaradhat vagy feltámadhat, miközben más reprezentációk (például egy társadalmi réteg, egy hivatásrend, egy nemzet „képviselete”) nagyon kétséges ambícióvá váltak.
A mai magyar irodalomban két arisztokrata van: Esterházy és Somlyó. Esterházy Péter sokáig nem tűnt arisztokratának, mígnem a Harmonia cælestis-ben saját családját, elődeit tette költői anyagává és problémájává. A név kötelezettsége egyszer csak – könnyen kimutatható, itt nem tárgyalandó parodizáló, travesztáló előzmények után – megjelent az életműben; függetlenül attól, hogy ennek az előkelő és történelmi névnek évszázadok (legalábbis kettő) óta alighanem az író az első nemcsak híres, hanem jelentős viselője.
Somlyó György apja Somlyó Zoltán. „Vagy tíz-tizenöt éve lehetett, hogy a magyar költészet ma is ifjú, de már akkor is nagy öregnek számító »first man«-je… [Illyés Gyula] azzal vigasztalt meg életem egy nehéz pillanatában, hogy »régi magyar nemesség« birtokosának nevezett – természetesen apám után.” (I. 273.) Ez önmagában mégsem jelentene sokat, hiszen Karinthy Ferencnek tán még nagyobb géniusz, Karinthy Frigyes volt az apja, de – mint írásaiból tudható – a fiú szélsőségesen individuális módon örök versenytársnak, nyomasztó árnyéknak tekintette az apát. Lehet, Somlyó is megpendített hasonló hangot első megmaradt versének kezdő soraiban: „Szeretnék nagy költő lenni, / mint Byron, Baudelaire s az apám.” (I. 8.) De az az érzés, ami ebben a naiv két sorban kifejeződik, óhaj és nem kötelezettség; a nagy (és ami itt ezzel egyet jelent: „átkozott”) költők rendjébe nem a jólszületettség alapján történik a felvétel. Későbbi viszonya apjához – noha erős érzelemmel telített, mégis – reflektált, s józanul mérlegeli a Nyugat artisztikus fővonalától való eltérésének előnyeit és hátrányait. Sőt kritikájában mélyebbre is ás: „Túlfűtött, paroxisztikus kifejezésmódja, a vershez való végletesen szenvedélyes viszonya is magában hordja a banalitásba vagy triviálisba zuhanás folytonos veszélyét.” (I. 255.) „Egyrészről: talán ő a leg-»dekadensebb« magyar költő; a halál-szerelem rokonságot, a »fekete-piros« színösszeállítást, a szavak mámorát talán ő vitte a legvégsőkig a magyar költészetben, a fiatal Adynál is tovább, a fiatal Kosztolányinál is rikítóbban, akinél mindig ott van a parnasszista csiszoltság és valami klasszikus egyensúly idézőjelessége. Másrészről viszont, s ezt eddig kevéssé méltatták figyelemre: a túlzó túlfűtöttség mélyén ott bujkál s nemegyszer tiszta szólamként fel is csendül a dal; a dal és a mese; a modern költészetből e sokáig száműzött vagy tudat alá szorult »könnyű« nemtők, akik egy időre a vidéki parlagiasság vagy a városi brettli prédái lehettek. Hogy később visszaköveteljék varázsukat.” (Uo. „A magyar költők közt…”) Nem lehet mondani, hogy bárminő értelemben apja követője volna. Nem individuális jellegű igenlés vagy tagadás jellemzi ezt az apa-fiú viszonyt, hanem a problémához fűződő transzindividuális kapcsolat. Ezért a kritikus és esszéista működésében jelen van egy bizonyos kiterjesztett „vérségi” kötelességvállalás, amely nemcsak Somlyó Zoltánra, hanem a költői modernség egész első magyar nemzedékére vonatkozik. Familiáris viszonyban van a Nyugattal. Kosztolányi: Desiré bácsi, s a magyar panteon egy jelentős része: bácsi. Babits-élményét, későbbi Babits fi voltát némi bűntudat színezi, mert Babits nem becsülte apját: mint afféle kisebb és elvetélt Kosztolányit vette semmibe. Egy harmadik apa lehetőségeként Milán bácsi – Füst Milán – jelenik meg. Jól értsük, mégsem a memoár intimitása teremti meg az esszéisztika közegét, nem az az individuális motívum, hogy ő, Somlyó György, nagy idők tanújaként, nagy ember fiaként, a par excellence fiúként, legifjabbként még ismerte a bálványokat. Hanem valóban sorskérdésükkel, a nyugatossággal áll vérségi kapcsolatban.
Somlyó kritikusi, írói, irodalmi problémája nyilvánvalóan a világirodalom. „A világirodalom fogalmának megalakulásával s a világirodalom tényének kialakulásával és ki nem alakulásával… a világirodalom új elképzelésének tudata is részt vesz az irodalmi alkotások létrejöttében; illetve ennek a tudatnak a fonákja: a világirodalomból való kimaradás tudata.” (II. 125.) Mikor volt up to date a magyar irodalom? És mit is jelent ez voltaképpen? Somlyó számára a világ kulturális centrumaival azonos időt. Persze ez is kettéválik abból a szempontból, hogy az alkotó vagy a befogadó idejére gondolunk. „Mikor majd Kassák 1915-ben a Tettben azt írja: »Elszigeteltségünk csak Magyarországra szól«, azt akarja némi illuzionisztikus büszkeséggel kifejezni, hogy az ő mozgalmuk által, a magyar kultúra egész történetében először, ugyanazt az időt éljük, amit a körülöttünk levő világ és irodalom.” (I. 172.) S azt is, tegyük hozzá, hogy Kassák szerint a magyar befogadó viszont nem éli ugyanazt az időt; ezért elszigetelt az ő mozgalma hazájában. Hogy Kassák a magyar kultúra történetében először lett volna egyidejű alkotó, az ugyan valóban illúzió. „Egyidejű” Janus Pannonius, Balassi, Zrínyi, Pázmány; Csokonai aufklérista rokokója, Vörösmarty romantikája, Petőfi népies republikanizmusa. Másfelől a XIX. század végének, a XX. század első felének számos alakját bámulatos és ma majdhogynem elképzelhetetlen eligazodás jellemezte a kortárs nemzetközi irodalmi jelenségek között, amit más egyéb mellett a mai magyar irodalmi elitnél összehasonlíthatatlanul gazdagabb nyelvtudás is megalapozott. Somlyó Adyval kapcsolatban hangoztatja, hogy nem a költő, hanem a kritikus teljesen egyidejű korával, elutasításaiban és elismeréseiben is „szinte hibátlan” (I. 188.). De hát sok mindenki mást, későbbieket is lehetne említeni, magáig az 1920-ban született szerzőig bezárólag, akinek lenyűgözően sokrétű homme de lettres-műveltségét egyre nagyobb értéknek tartom, ahogy alkotóképességét, érdeklődését és a magas kultúra iránti lelkes áhítatát megőrizve lassan a legfiatalabból a legöregebbé, típusában utolsó mohikánná válik.
A most egyszerre beláthatóvá váló majd’ hat évtizedes kritikusi pálya egységes lendülete, az imponáló műveltség találó, nem öncélú használata, az ápolt stílus és a kissé puha (szándékosan nem kiélező) fogalmiság együttesen gondoskodik arról, hogy Somlyó jelen kritikusának ne horgadjon fel a vitakedve. Ezért csak csendesen vetem közbe, hogy ahogy a nemzeti öncélúság utópia, és a „helyi fény” (Németh Lászlótól idézi Somlyó – I. 36., 37. és másutt is) nem világíthat be mindent, úgy az „együvé tartozó európai irodalmi közösség” (I. 81.) is utópia, mert az „egységes idő” a kultúra központjaira sem jellemző. Somlyó előbb idézett gondolatmenetét azzal lehetne kiegészíteni, hogy már a világirodalom fogalmának kialakulása is az idők heterogenizálódásának és pluralizálódásának tünete volt. A világirodalom korszaka korántsem egységesítette az időt. Nem csak nemzedéki kérdés, hogy ugyanabban az empirikus időben és ugyanabban a kultúrában – George Kubler Az idő formája című könyvének kifejezésével élve – mégis más-más „szisztematikus korban” működhetnek művészek.
Másfelől a provincializmus bizonyosan elmaradottság, s ennyiben időzavar, időprobléma. Somlyó három különböző írásában is idéz egy Ady-gondolatot – egyszer a következőképpen: „»mintha nem is telt volna még el száz esztendő – ahogy 1905-ben, a Schiller évfordulón írja –, mert nálunk hosszabbak az órák«. De a világ megindult, legalábbis Európában, az egységes idő útján; a nemzeti glóbuszok tarthatatlansága egyre nyilvánvalóbb. Aki a »hosszabb órák« honában él, egyúttal kényszerül a más idejű nagyvilágban is élni. Ady egész idegzetével átéli a tragikusan összeegyeztethetetlent: »Sok szomorú okból még mindig nem lehet nekünk sokkal újabb régiókban járnunk, mint amelyeket nagy Schiller száz évvel ezelőtt bejárt.« Sem az elmaradottsággal nem lehet többé egy ütemre élni, ha már felismertük azt, sem egyszerűen átigazítani óránkat a megismert gyorsabb fejlődéshez. Ez a feloldhatatlan feszültség adja az Ady-mű állandó izgalmát; de mintha a vers sokszor inkább áldozatul esne egyik vagy másik oldalának; a próza inkább tudna – mindig mindkét oldalát érzékeltetve – úrrá lenni fölötte.” (I. 195. A szép és nem-szép irodalomról.) Somlyó közismert fenntartásai az Ady-lírával kapcsolatban részben reprodukálják mesterei tartózkodását, részben pedig teljesen következetesek abban a tekintetben, hogy ő a helyi fénnyel szemben az egyetemes megvilágítást keresi (s ezt találja meg – fedezi fel – Ady prózájában). Másvalaki – megvallom, én is – ebből a gondolatmenetből Ady költészetére nézve homlokegyenest ellenkező következtetést vonna le. Azt mondhatná, hogy Ady éppen azzal csinált nagy lírát a provinciális időzavarból, megkésettségből, hogy a kultúra centrumaiban esetleg már nem up to date irodalmi irányzatnak (a szimbolizmusnak) új költői lehetőségeit bontakoztatta ki a periférián, amelyek egészen más irányba vezettek, más energiával voltak telítettek, mint stiláris előzményei. S miközben nemcsak prózában, hanem versben is vallotta, hogy „Petőfi szavánál van szükség jobb szóra” és „Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja, / Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül”, mindez példa lehetne arra, hogy az időnek – az irodalmi, művészi időnek is – sokféle természete van, mely közül csak egy a lineárisan előrehaladó.
Ám ha valaki így érvelne, ezt is megtalálná nagyjából Somlyónál egy másik, későbbi írásában (Holnaptól – máig. A modern magyar költészet kezdetei és az idő). Az egységes idővel szemben ő maga is olykor az idők megsokszorozódása mellett voksol, s tudja, hogy minden egyes költői teljesítmény „A sokféle Időnek eggye”. Így tekintette értékesnek Somlyó Zoltánnál a már „elavult” Lied fölelevenítését, példázva egy körkörös művészeti időszemlélet lehetőségét, sőt aktualitását.
Somlyó Györgyöt alapvető szenvedélye azonban az „újhoz” fűzi (gyűjteményének több ciklusa viseli ezt a címet); esztétikája progresszista, avantgardista jellegű. Olyan kritikusi életformát alakított ki és tarthatott fenn majdnem megszakítatlanul kivételesen több mint egy fél évszázadon keresztül, amelynek tétje „megteremteni azt a belső világirodalmi közeget, amely korunkban minden nemzeti irodalom fejlődésének feltétele” (I. 42.), és ezért legfőbb feladata az, hogy bemutassa a költői világóra állását; kritikailag honosítsa és lefordítsa a kortárs és a legmodernebb klasszikus költőket. Valéry, Pessoa, García Lorca, Desnos, Saint-John Perse, Rafael Alberti, Pablo Neruda, Octavio Paz, Aragon, Borges, az új franciák, számos jelentős amerikai vers stb.: mindenki tudja, hogy a velük való találkozást Somlyónak köszönhetjük, s illő, hogy ezért a roppant teljesítményért köszönetet is mondjunk. A Holmi szégyene, hogy igyekezete ellenére nem talált kritikust a fordítói életmű, a Szélrózsa (I. Klasszikusok, Tevan, 19933, II. Az utazás. Francia költők antológiája Baudelaire-től napjainkig, Tevan, 19952, III. XX. század, Tevan, 19983) köteteire, de olyan szégyen, amely a magyar irodalmi műveltség süllyedéséről is elárul valamit.
Mivel Somlyó az alábbi Németh László-idézetet is – az előző Adyhoz hasonlóan – többször alkalmazza, föl kell tételeznünk, hogy benne valami nagyon a szívéből szólót talált: „Aki az íróban természeti tüneményt lát, vulkánkitörést, gejzír-fakadást, elvakul az írói nagyság másik tényezője iránt, amely őt kora kultúrájába szövi. Elfelejti, hogy az író törekvéseinek az emelkedettsége is tehetség, olykor tehetség a tehetség helyett: egy Kazinczy, Kölcsey nemcsak halványabb egyéniségek és élesebb ízlésalakítók, hanem épp azért halványabb egyéniségek, mert élesebb ízlésalakítók.” (I. 200.) Somlyó ízlésalakító vállalkozása a nyugatias, a világirodalmi időnek megfelelő, nem helyi érdekű, hanem egyetemes hangú költészetet szorgalmazza. Nem értéknek, csak magától értetődő feltételnek tekinti, hogy valami lokális, és elveti, ami elavult. Mégis, legjelentősebb kritikai teljesítményei azokhoz az esetekhez fűződnek, amikor e törekvése elé akadályok torlódnak. Ezek az ő gyűjteményének – kritikusi életművének – igazi pièce de résistance-jai. Ezekben mutatkozik meg a költészet idejének mély problémája.
Vegyük 1982-es Hallgatni Arany című tanulmányát, ezt a ragyogó kritikát és ragyogó irodalomtörténetet. (Meghökkentő, hogy az igazán kitűnő Arany-kutató szakma – legalábbis tudomásom szerint – nem vette észre.) A bonyolult tényállás egyenesen Somlyó problémájának közepébe vág, de facitja már korántsem egy-, hanem gazdagon sokértelmű.
A XIX. század második felében a világirodalom hierarchizálatlan, kölcsönös, szabadkereskedelmi, két- és többirányú közlekedési modelljét (amelyet oly nyilvánvalóan tanúsítanak Goethe híres nyilatkozatai e tárgyban) felváltotta az egyenlőtlen, egyirányú modell. Soha nem látott erővel jelent meg a kulturális centrum fogalma, és Párizs valóban a század fővárosa lett. Weimar (és Széphalom) ilyenről nem is álmodhatott. A kulturális centrum elismerésének ellentételeként létrejöhetett – s Magyarországon nem kisebb költőben, mint Arany Jánosban – „a világirodalomból való kimaradás tudata”. Azt lehet mondani, hogy Somlyó ezt a tudatot vizsgálja in statu nascendi. A genezis feltárása irodalomtörténeti (s nem kevésbé pszichohistóriai) teljesítmény, de a probléma fennmaradó aktualitása a több mint egy évszázaddal ezelőtti eseményekről szóló tanulmányt kritikává teszi.
A „kozmopolita költészet” vádjának keletkezését szépen mutatta meg Komlós Aladár Vereckétől Dévényig című 1970-es tanulmányában. A patriotizmussal szembeállított kozmopolitizmus mint rágalmazó ráfogás köztudottan máig nem halt el, alkalmazták a Nyugatra is – sőt egyenértékűvé vált a nyugatos jelzővel –, és végigmérgezte az egész magyar XX. századot. De ennek a kifejezésnek majdnem a kezdetén Arany János áll nagyszerű versével, amelyhez képest Reviczky progresszív – és lojális – válasza („Szép az ének, szent az ének / Drága kincs, ha nemzeti. / De a legszebb dal örökké / Általános, emberi” – Arany Jánosnak. Válaszul „Kozmopolita költészet” című versére) csak klapancia.
Somlyó olyan filológiai adalékot állít írása középpontjába, amely ugyan ismeretes volt – Voinovich is beszámol róla a Kritikai kiadás jegyzeteiben (Kisebb költemények, 1951. 540.) –, de amelyet mégsem aknáztak ki soha. „Nem szégyellem, nem is bánom, / Hogy, ha írnom kelle már, / Magyaros lett írományom / S hazám földén túl se jár; / Hogy nem »két világ« csodája – / Lettem csak népemböl egy: / Övé (ha van) lantom bája, / Övé rajtam minden jegy.” Így hangzik a Kozmopolita költészet első szakasza. Mit is jelent az idézőjelbe tett „két világ” (amelyre Reviczky is visszatér, mondván, hogy igenis „»két világ csodája,« fénye / Halhatatlan éneked”)? Általános értelmén túl mélyre rejtett fájdalom tűnik fel e szavakban, az, hogy tizenhét évvel korábban, 1860-ban a külföld iránt érdeklődő tekintélyes francia irodalmi szemle, a Revue Des Deux Mondes recenzense lekicsinylő kritikát tett közzé Aranyról, fölébe tornyosítva szegény Garay Jánost. Somlyó tehát inkább Arany frusztrációjának saját dinamikájából, mint az újromantikusok elleni föllépésből, a népnemzeti irányzat kritikájára adott válaszkritikából, körének pressziójából eredezteti e verset. Ezért az ő nézőpontjából kevésbé közvetlen történelmi konzekvenciái a fontosak – hogy Gyulai (aki Schöpflin Aladár megjegyzése szerint Aranyt tekintette kritikai munkássága jogforrásának) és kivált Beöthy Zsolt szamárállkapocsként forgatta irodalmi harcaiban –, s kevésbé fontos offenzív retorikája. Lényegesebb, hogy Arany a bántalom után is autoritásnak és fő tájékozódási pontnak tekintette a szemlét; ezt bizonyítják a Koszorú-beli közleményátvételek, köztük saját fordítása is. Így mintegy magára vette a „két világ” értetlenségét, amely ugyanakkor – mutatja ki Somlyó – a francia irodalom egy konzervatív állapotának idejét tükrözte, nem képviselte Baudelaire és Flaubert modernitását. Arany tehát – mint befogadó – kapcsolódott a párizsi világórához, de nem ahhoz, amelyet ma annak vélnénk, alkotóként pedig programatikusan elvetette azt a lehetőséget, hogy a kis nemzet költője „világ-költő” lehessen. „Ám terjessze a hatalmos / Nyelvét, honját, istenit! / Zúgó ár az, mindent elmos, / Rombol és termékenyit: / De kis fajban, amely ép e / Rombolásnak útban áll: / Költő az legyen, mi népe, – / Mert kivágyni: kész halál.”
Arany – épp versünkkel kapcsolatban – a nemzeties költészeti irány utolsó mohikánjának nevezte magát. De nagyságát a kortárs újítók nem tudták – igaz, nem is akarták – megkérdőjelezni. Hiszen ez minden irodalomtörténeti ábrázolás bökkenője, hogy hogyan oldhatnák meg a kor nyugatosai Arany saruját: Ábrányi Emil, Bartók Lajos, Dóczi Lajos, Endrődi Sándor, Gáspár Imre, Koroda Pál, Rákosi Jenő, Rudnyánszky Gyula, Somló Sándor, de akár még Reviczky Gyula is? Hogyan lehetnének éppen ők „világ-költők”? Somlyó két megoldást kínál. Egyrészt – egy korábbi cikkében, „A homályból” a homályba címűben – rámutat a Kozmopolita költészet jogosult címzettjére (noha Arany nem ismerhette), aki Reviczkynél inkább megfelel a világ-költő fogalmának, s költészetében a „puszta elvont ideálnak” is; aki a modern magyar költészet előfutára: Komjáthy Jenőre. „Senki hősiesebben nem vállalt még elmaradottságot, mint Arany a magyar költészetét; és senki elmaradottságból csodálatosabb kincseket még nem teremtett. De senki sem vállalta hősiesebben hasonló elmaradottság idő előtti, épp ezért lehetetlen felszámolásának feladatát Komjáthynál.” (I. 169.) A Hallgatni…-cikkben pedig rámutat – magára Aranyra: „látszólag minden tekintélyével az új ellen fordul, miközben ennek az újnak a legmeggyötörtebb kihordója éppen ő maga. Csak úgy, hogy ezt különös módon maga előtt is titkolja, kifelé pedig éppenséggel a másik arcát mutatja, olykor nem is nagyon kíméletesen. A vers válsága nálunk leginkább, fojtottságában is a legnagyobb intenzitással Arany pályáján belül tör ki” (I. 141.).
Ám ez az elegáns megoldás még mindig hátrahagy valami nyugtalanító megoldatlanságot, amely semmi másból nem következhet, mint a Kozmopolita költészet című vers erejéből. Mert ha lefejtjük róla a használatban hozzáfűződött, alkalmazásával együtt járó sok igazságtalanságot, ha megértjük a zengés mögött a keserűséget, a kudarcból következő dacot, és még azt is beszámítjuk, hogy a vers mindenekelőtt a költőjében magában megszólaló új költő ellen szól, akkor is megmarad valami egyszerű igazság abban, hogy a magyar nyelv legnagyobb költői teljesítményei a haza földjén túl nem járnak, elsőségüket a szomszéd sem sejti. S éppen a legnagyobb teljesítmények zárulnak be leginkább a kis nyelv börtönébe: Aranyé, Adyé, Weöresé.
Querelle des anciens et des modernes – a régiek és újak harca. Egy másik példa a megnehezített válaszra ebben a súlyos kérdésben Somlyó 1972-es kritikája, a Fiú-e vagy lány? Megjegyzések Weöres Sándor „Psyché”-jéhez. Weöres nem volt az új idők új dalainak, az „új lángok, új hitek, új kohók, új szentek”-nek egyértelmű elkötelezettje, szellemi tájékozódásában a modernista ösztönzések mellett nagy szerepet játszottak a modern korszak egészére már a romantikától – sőt Rousseau-tól! – kezdve jellemző antimodern sugallatok, s korán kialakította azt a költői praxist (amelyet aztán a posztmodern kodifikált), hogy az örök avantgarde-dal szemben a hagyomány tetszőleges része mozgósítható. Költői újítása tehát gyakran a régi újraélesztése volt. Mint a Psyché-ben is, ahol kisajátított egy régi, grecizáló magyar költőt a minores közül, Ungvárnémeti Tóth Lászlót, és mellé, pontosabban fölé stilizált egy költőnőt, egy hiper-Dukai Takách Juditot, akinek megalkotta abszolút történeti hitelességű (tehát „régimódi”) költői életművét, és szenvedélyt, valamint zsenialitást kölcsönözve neki egyszersmind ki is emelte muzeális keretéből és a történelemből (tehát maivá tette). A versekkel és kommentárokkal ugyanakkor megint csak történeti és irodalomtörténeti hitelességgel szőtte bele a nem létező poetriát a létező magyar tradícióba, és hozott létre ezzel egy fiktív dokumentumregényt. Íme a példa az irodalmi idők sokféleségére, amellyel játszik Weöres. Ezeknek az időknek az egyike, amelyről nem tudhatott, hogy amennyire visszalépett saját idejéből, annyira meg is előzte azt. A világóra – a számos világóra egyike – csak később mutatott az appropration art-ra, de akkor Borges régebbi novellája, a Pierre Ménard, a Don Quijote szerzője, amelyről mi tudjuk, hogy a Psyché-hez képest csak ötlet, egyszeriben két világ csodájává vált. Mint ahogy Wolfgang Hildesheimer Weöres művénél kilenc évvel későbbi kitűnő Marbot-ja sem ér fel képzelt kortársához, Psyché-hez. Ám ez olyan titkos tudás, amelyről a nyelvi haza földjén kívül még olyan jártas-keltes és fontos irodalmi barátságokkal rendelkező közvetítő, mint Somlyó sem tudna senkit meggyőzni. A formahű fordítás itt végképp megoldhatatlan nehézségein túl azért sem, mert Cervantesszel vagy a Marbot esetében Goethével, Byronnal, Blake-kel, Schopenhauerral ellentétben Kazinczy és Toldy Ferenc nem tartozik az egyetemes kultúra mitológiájába. Ezért is elemezte Somlyó külföldiek előtt Weöres Shakespeare és Velázquez szelleméhez című versét, s ott adott hangot annak a panaszának (és reményének), hogy „az irodalom mint »(igazán) egyetemes« még mindig várat magára. Holott ennek a megvalósulása immár nem csupán a »nyelvi diszkrimináció« sújtotta irodalmak létérdeke, hanem minden irodalomé, az irodalomé egyszerűen” (II. 127.). A légellenállás azonban szükséges a repüléshez: ezért írta az „újnak” és a „világirodalomból való kimaradásnak” fittyet hányó Weöres Psyché-jéről Somlyó egyik legjobb kritikáját – amelynél jobbat az eltelt harminc évben sem írtak a magyar irodalom e főművéről.
Harmadik példám az a hermeneutikai dráma, amely a kötet A fordítás paradoxonai című ciklusában követhető nyomon, olyan csillogó, tömör hozzászólásokban, mint az 1975-ös A fordító paradoxona és olyan jelentős tanulmányokban, mint az 1971-es Két szó között. Megjegyzések a fordítás poétikájához. Röviden arról van szó, hogy Somlyó nem tradicionalista fordítói gyakorlatának mindig is volt – s ezután is maradt – egy a magyar fordítói hagyományhoz kapcsolódó eleme, a formahűséghez való ragaszkodás. A 70-es években azonban komoly kételyei merültek fel azzal szemben, hogy a fordításoknak eredeti magyar versekké kell-e válniuk, s mintegy erőteljesen fűrészelni kezdte azt az ágat, amelyen maga is elhelyezkedett: „A francia, angol, német, olasz versfordítások zöme – tudjuk – gyakran csak merő információ a lefordított műről. A magyar versfordításokban viszont – a szót kissé többrétűen értve – mintha túlontúl kevés volna az információ… Nálunk a fordított vers – a legjobbak kezén – mindig az eredeti alkotás szintjére emelkedik. De kérdés, nem hasonítja-e egyben túlságosan magához az eredetit? Azzal, hogy forma és tartalom sajátos egységét vagyunk képesek visszaadni – nem kényszerítjük-e az idegen művekre a magyar költészet sajátos forma- és tartalomvilágát…?” (II. 299.) Majd a folytatásban megjelenik a jellegzetes Somlyó-i probléma: „A mi sajátos képességünk a formai-tartalmi egység reprodukálására hovatovább nem akadályoz-e abban, hogy bekapcsolódjunk a világirodalomnak azokba a legújabb áramlataiba, amelyek talán a legizgalmasabbak?” (Uo. és k.) Somlyó e dilemma nyomán jó formulát dolgoz ki, amely így hangzik: „…Barthes szerint »az irodalom azt mondja, amit mond, de azonfölül azt is, hogy irodalom«.
A fordításnak azt kell mondania, amit az eredeti mond, de azonfölül azt is, hogy fordítás.” (II. 281.) S ha nem tévedek, fordítói gyakorlatában ekkortól válik rendszeressé, hogy a műhelymunka egyenrangúnak érzett változatait nyilvánosságra hozza, mintegy sugallva minden fordítás lezáratlanságát, hozzávetőlegességét, az újrafordítások rendszeres szükségességét. (Lásd 1995-ös A fordítás „prae”-jéről és „post”-járól című írását.) Ám a belátás gyakorlati következményeinek megvannak a maga hagyományos határai, és ezek ott vannak, ahol a magyar olvasó még versnek érez egy fordítást vagy már nem. (A francia, angol stb. fordítások zömét valószínűleg nyersfordításnak érezné.) Ezt a határt Somlyó sem lépte át. Formahű marad és magyar verset alkot, amikor újrafordítja Szabó Lőrinc után Nietzsche Nach neuen Meeren című versét, vagy amikor egy kivételesen éles fordításkritikája végén bemutatja, hogy szerinte hogyan kellene René Chart fordítani. Bizonyosan ez is az irodalmi idő kérdéskörébe vág, és drámainak azért neveztem Somlyó kérdésfeltevését, mert nem habozott a magyar irodalmi nyelv egyik legnagyobb értékének tartott képességét, amelynek szolgálatában telt el az élete, megkérdőjelezni, amikor úgy érezte, hogy a számára legfőbb rosszat, az irodalmi autarkiát, a „sajátidő” eluralkodását szolgálhatja. S ha a magyar fordításirodalomban nem nőtt is az informatív fordítások száma a formahű, magyar verssé hasonító fordítások ellenében a bejelentés óta eltelt harminc évben, az, hogy az utóbbiak száma is jelentősen csökkent, s a formahűség szép hűtlenségétől szemmel láthatólag elment a költők kedve, összefügghet az általa fölvetett problémával.
Kivételesen éles kritikáról tettem az imént említést. Valóban, Somlyó költő-kritikusi eszménye nem polemikus. Visszatérő idézetei vannak az affirmatív kritika mellett. Arany: „collegiális szerénység”, Mallarmé: „minden verseskönyv jó könyv” (I. 235.), Rilke: „Ó, mondd meg, költő, mit teszel? Dícsérek.” (II. 445.), s – mivel az idézetek meg is találják az embert – Borgestől idézi az ifjabb Pliniust, „hogy a legrosszabb könyvben is van valami jó” (I. 452.). Hamlettel mondja, hogy a színészekkel nem „érdemök szerint”, hanem a kritikus „saját embersége és méltósága szerint” kell bánni. Ez a kritikusi eszmény mindazonáltal nem óvhatta meg Somlyót, hogy ismételten polémiák kereszttüzébe kerüljön. És ez nem is véletlen, hiszen az idő, amelyet kritikai tárgyává tesz – az új és legújabb idő, a dernier cri, az elkésettség, az időzavar, a régi dal, az elmaradottság, a másutt gyorsabban, nálunk lassabban haladó idő – a legkényesebb, a legtöbb érzékenységet kiváltó tárgyak közé tartozik.

Radnóti Sándor