Pályi András

A VILÁG VÉGÉN

Schőn Ildi a sötét, lepusztult Visegrádi utcai lépcsőházban. Koszos, valamikor talán vajszínű falak. Néhány ajtón még megvan a háború előtti rézkilincs, de a legtöbbről hiányzik. Lelopták, lecserélték? Két-három házzal odébb az emléktábla, hogy ott alakult meg a Kommunisták Magyarországi Pártja. De azon épp csak átsuhan a kamera. Miközben Schőn Ildi sietős léptekkel végigkopog a járdán, majd befordul a koszlott kapualjba. Nem mozgalmi film ez, azok az idők már elmúltak. De igazi prolifilm, a munkáséletformáról. Schőn Ildi a konyhában. Valami olcsó italt pancsol a szeretőjének. Köszi, rendes vagy, mindig kikevered nekem ezt a szart, mondja Bicskás Gergő. Van neki rendes polgári neve is, de mind így hívják, amióta a Vas utcai színészkoleszban összeszólalkozott Heinz Rudival, és azonnal bicskát rántott. Nem szúrt, csak előrántotta. Akkor is Schőn Ildi volt a tét. Kiderült, ami kiderült. Schőn Ildi mind a kettejükkel lefeküdt, anélkül, hogy tudtak volna egymásról. Az istenbe – mondta Heinz Rudi, s fenyegetően Gergő fölé hajolt, bele az arcába. Ekkor pattant a bicska rugója, automatikusan. Gergő csak épp kihúzta a zsebéből a kezét. De ez már régi történet. Schőn Ildi az ágyban a szeretőjével, aki autószerelő a Visegrádi utcában. Nem mester, segéd. Taknyos kis lump. Bicskás Gergő játssza. Bugyira vetkőznek, bebújnak a paplan alá, a felsőtestük meztelen. A paplan lejjebb csúszik. Kilátszik a bugyid, üvölt a lányra Halmágyi, a rendező, az istenit a bugyidnak, vedd le. Nem, ő nem. De kész röhej, ha kilátszik. Erre Bicskás Gergő leveti a magáét, nagy ívben odahajítja a kellékesnek. Röhög a stáb. A paplan alatt odanyomja a combját Schőn Ildi bugyis fenekéhez. Már érzi is a merevedést. Isteni vagy, súgja a fülébe. Schőn Ildi feje lehanyatlik, kiszökik belőle a vér. Ha nem feküdne, biztosan elájulna. A múlhatatlan, izgató gyerekkori iszonyat, ami egyszerre kiszolgáltatottság és letagadott vágy, úgy jön föl benne, mint a megemészthetetlen, visszaböfögött, bűzös karfiol. Az apád faszát, sziszegi. Sűrű, fekete, kéjes-ragacsos káromkodás ez, mélyről, torokhangon ejti, recsegve, mintha nem is ő volna ő. A Bicskás Gergő! Soha nem nyomta így oda a fenekéhez a merev férfiszervét, ha a kollégiumi szobában ölelték egymást. Szerelemből vagy játékból, az most mindegy is. De soha ezt nem művelte. Undorító vagy, mondja, most már a saját hangján, lebiggyed az ajka. Csak megvetést és gyűlöletet érez iránta. Snitt. Ennyi.
Nézték a musztert. A színészek, a két asszisztens, Halmágyi, Varga Laci, azaz Monokli, aki a forgatókönyvet írta, és aki civilben tényleg segédmunkás volt egy maszek autógumisnál. A vetkőzés után a forgatókönyv szerint egészen más jelenet következett volna. De Halmágyinak rettenetesen tetszett az improvizálás, csapkodta a térdét. Rohadt jó, mondta, tök eredetiek vagytok, benn hagyjuk, igaz? – fordult oda Vargához, de nem várt választ. Csak „az apád faszát”, azt vágjuk ki, az már sok. Monokli nem értette, mi történt. Nem is a musztert nézte, hanem Schőn Ildit profilból. Lenyűgözte a lány. Volt benne valami szédítő, vonzó, megközelíthetetlen. Valami titok. Nyílt tekintet, tág pupilla, világos, szürke szemgolyó. A lány most őt figyelte, mosolygott rá, mint aki belül is tárva-nyitva van. Varga észrevett egy fekete vagy inkább mélykék pontot a szürke szemgolyóban, s végigfutott a hideg a hátán. Ez az a nő, akiből később a romantikus filmek kiismerhetetlen, végzetes asszonya lesz. Csak még fiatal, nála is fiatalabb, szinte gyerek. Jövőre kap színészdiplomát. Hogyan férkőzhetne a közelébe egy magamfajta prolikölyök? Proli vagy nem proli, Monokli mindenesetre viszonozta a lány pillantását, nem félt, nem rezdült, nem játszott. Keményen visszanézett. Arra gondolt, ha verekedésre kerülne a sor, bármelyik nyamvadt pojácát odakenné a falhoz. Bicskás Gergőt is. Meg arra, hogy van énnekem szeretőm, kedves, mosolygós, filigrán pécsi lány, itt él velem Pesten, laboráns a Chinoinban. Imádja a szexet, még élvezni is tud rendesen, ami pedig ritka a mai csajoknál. De ezt mind csupán gondolta, egy árva szót sem ejtett ki a száján, Schőn Ildi mégis értett belőle, nem vette le róla a tekintetét. Érzelmi kommunikációt folytatott vele. Te jó ég! De tényleg. Még ott ültek valamennyien a vetítőben, de már senkit sem érdekelt a muszter. Csak az a láthatatlan forródrót, ami kettejük közt létrejött. A Schőn Ildi és a Monokli! Ki hitte volna? Ezt aztán igazán nehéz lett volna betippelni.
Az anyám, tudod, mondta Schőn Ildi az ágyban, most nem volt rajta se bugyi, se más, lemondott rólam, nem kellettem neki, még csak nem is szoptatott, elment világgá, sokáig Németországban élt, aztán Angliában, máig nem találkoztam vele, valami csecsemőotthonba kerültem, hároméves koromban meg a nevelőszüleimhez, akik anyának távoli rokonai voltak, azt hiszem, nem is vérrokonok, de nekik nem lett gyerekük, amin nem csodálkozom, mert a Manci néni (így hívják a nevelőanyámat) bigott volt, mint a hétszentség, nem hagyta, hogy az ura hozzáérjen, legalábbis amióta én az eszemet tudom, nem. Szűz Máriának képzelte magát, azt hitte talán, hogy őt is a szentlélek ejti majd teherbe, csupa égszínkék cucca volt, halovány, virágmintás hálóinge, az egész lényét körüllengte valami jellegzetes templomszag, nem vicc, még a pinájából is az áradt, ájtatos Jézus-bűz, már elnézést, egy ordináré barátnőm mondta ezt rá, igaz, én nemigen láttam őt ruhátlanul, legfeljebb bugyiban, kombinéban, nagy világoskék bugyikat hordott, fogalmam sincs, honnan szedte, akkortájt még nem volt divat a színes fehérnemű; én viszont pofátlanul meztelenkedtem előtte, megbotránkozott rajtam, rám szólt, de én csakazértis, ő tüntetően elfordította a fejét, ez azonban már később történt, az elköltözésem előtt, kislánykoromban nem ingerelte a pucérságom, ami különben rejtély, ma sem értem, talán nagyon jól tudta, hogy mi folyik köztünk a nevelőapámmal, s álszent módon szemet hunyt felette. De az is lehet, hogy az égvilágon semmit nem vett észre, utóvégre hülye volt a szexhez és tök infantilis. Schőn Ildi nagy-nagy bizalmat érzett ez iránt a vagánynevén Monokli Laci fiú iránt, akivel most itt hevertek meztelenül a kollégiumi ágyban, nem történt még semmi köztük, egyszerűen csak levetkőztek, hisz gyöngéd figyelmet és odaadást sejtett benne, annyira, hogy azt a biztonsági szelepet is felengedte, amit a férfiakkal szemben mindig zárva tartott, egyszerre eltöltötte hát a kislánykorából ismerős, furcsa vonzás-taszítás, holott jó ideje épp arra volt büszke, hogy ezt már végképp kinőtte, de nem baj, miért is kellett volna kinőnie, most tetszett neki ez a régi íz, ami előjött, lehet, hogy ez oldotta meg a nyelvét; ám idáig érve az elbeszélésben, mégis elhallgatott. A fiú a hosszú vallomás alatt értő gonddal simogatta keble halmait, lágyan ívelő tomporát, vigyázva, hogy ne közelítsen túl hamar a szemérméhez, a váratlanul beköszöntött csöndben azonban az ő keze is megállt. Miért, mi folyt köztetek? – kérdezte. Száraz volt a torka. Azt most nem mondom el. Majd egyszer. Aztán mégis hozzáfűzte: nehogy azt hidd, hogy bedugta. Sosem dugta be, volt olyan úriember.
Varga Laci a Ferenc téren nőtt fel, még serdülőkorában megrémült egy vemhes farkaskutyától, felemelte a lábát, hogy távol tartsa magától az állatot, a gazdája meg, aki alig pár évvel volt idősebb nála, behúzott egyet a szeme alá, mert azt hitte, hasba akarja rúgni az ebet; akkor ragadt rá a Monokli név. Egy első emeleti, kétszobás utcai lakásban éltek, ahová minden délután besütött a nap, apa rég otthagyta őket, a húga talán nem is apától volt, mástól, a nagymama is velük lakott, ő később házmester lett a Bokréta utcában, egy penészes udvari szoba-konyhában, szemben hatalmas tűzfal, pergett róla a szürke vakolat, ha kilépett az ajtón, galambok szálltak fel az udvarról, rajban, surrogva, mint valami játék repülőkből álló bombázóhadtest, elhullatták a pihéiket, minden tele fehérlő galambszarral; eladták a Ferenc téri lakást, anya belevágott egy építkezésbe az aktuális szeretőjével, az isten háta mögött, egy budai kültelken, már állt a félkész ház, mind kiköltöztek oda, a húga is, a nagymama is, Lacié lett a penészes házmesterlak, ott élt most, egy darabig még a házmesteri munkakört is el kellett látnia, éjjelente kijárkált kaput nyitni, amíg be nem vezették a tömbházfelügyelő intézményét. Gyűlölte az iskolát, lázadt, lógott, nem tanult, arcátlanul visszapofázott a tanároknak, többször is meghúzták, nyolc általánossal elment segédmunkásnak, lenyomott három évet a cipőgyárban, de nem bírta a bőr szagát, kavargott tőle a gyomra, úgyhogy végül egy maszek autógumisnál kötött ki, minthogy a gumiszag épp ellenkezőleg, édes volt neki, gyerekkora óta imádta; délután többnyire moziban ült, a Kinizsiben, a Bányászban, a Bástyában, igazi, szaftos szerelmi históriákat nézett, jó szerető akart lenni, akiért bomlanak a nők, de nem tudta, hogyan lásson a dologhoz, a lakáskulcsot lóbázta a kezében, amikor csajozott, mint a digók, ha kiszállnak az autójukból, a lányok vihogtak rajta, de azért sikerült egyet-kettőt megdugnia. Nem volt nagy élmény.
Most viszont felvitte az isten a dolgát. Egy hamisítatlan, pirospozsgás színésznőarc hajolt fölé, finoman kihúzott, ritkított szemöldökkel, s izgatott szavakkal adta elő a maga égbekiáltó perverzitásait, hogy mi miből ered, neki csak megértően bólogatnia kell, és övé a nő, mindjárt az övé, különben miért vetkőztek volna le. Még elmeséltette vele, hogyan írt melós létére forgatókönyvet, szimpla eset, Halmágyival összesodorta a sors, előadta neki a sztorit, a rendező biztatta, írja meg, munkáséletforma, ezt biztosan elfogadják, ez ma a favorit, párthatározat van rá. Jó, de az írói tehetség?! Megvonta a vállát. Erre nem gondoltam, felelte. Ennél hatásosabbat nem is mondhatott volna. A nő macskaszemében újra megcsillant a szédítő fekete pont, amit a vetítőben vett észre először. Nézte, nézte, belemélyedt a pontba, szédült, izzadt, lüktetett a homloka, egész teste átforrósodott, érezte hódítóvá növekedni a férfiasságát, már nem is volt más gondolata, csak az eszeveszett férfiúi kívánás, rámászni a nőre és belé hatolni, jaj. Schőn Ildi azonban, úgy látszik, nagyon tudatosan bánt a testével, parányit odébb húzódott, ami látszólag semmit sem jelentett, de azonnal hozzáfűzte, hogy nézz az órára, drágám, mindjárt hét, s nekem hétig garantálták a lányok, a szobatársaim, hogy nem teszik be ide a lábukat, közben minden szemérmeskedés nélkül, bár megejtő érzéssel megfogta a fiú impozáns, kemény férfiszervét, amely tolakodóan közelített az ő gyönyörnyílásához, s odébb tette. Majd legközelebb, mondta. Ez maga volt az iszonyat.
Hogy ki az a Gazdag Ilus, aki hazavárja őt a salétromos házmesterlakásba, azt csak másnap mesélte el a forgatáson. Várniuk kellett, mert a műszakiak hosszan, körülményesen sínt építettek a kamerának. A büfé egy átalakított autóbuszban működött, lenn a ház előtt, az utcán. Egy író kávézzon, az illik hozzá, kért tehát egy duplát, elterpeszkedett a büfénél felállított kempingszékben; Ildi ott szobrozott mellette, valami pancsolt szeszt kortyolt, akár Bicskás Gergő a filmben. Különben Gergő is a közelben tette-vette magát, egy fodrászlánynak nyomta a szöveget az úttesten, zsebre vágott kézzel. A másik kezében cigaretta, füstölt. Holt idő, mind eleresztették magukat. Monokli felettébb kényelmesnek találta az ülőalkalmatosságot, eszébe sem jutott átadni a helyét a színészlánynak, noha nyilván úgy illett volna. Nem volt több szék a büfékocsi körül. Ildi úgy tett, mintha észre se venné. Megérintette a fiú vállát, tett valami célzást a tegnapi meztelenül ágyban heverésükre. Volt egy csöpp leereszkedés a hangjában, de legalább annyi meghittség is, szerelmes galambbúgás is. Erre ő elkezdett Gazdag Ilusról beszélni, akivel tavaly nyáron elegyedett szóba a Ferenc téren, s tíz perc múlva már ott csókolóztak az egyik padon. Schőn Ildi diszkréten kihúzott szemöldöke árulkodóan magasra szökött. Gazdag Ilus egy pécsi orvosprofesszor gyermeke, vegyészmérnöknek készül, de valami rejtélyes okból nem vették fel az egyetemre, így elszegődött a Chinoin Gyógyszergyárba laboránsnak. Pedáns kis háziasszony, minden este meleg vacsorával várja kedvesét, amióta beköltözött hozzá, a tudatos testkultúra odaadó híve, aerobikra jár, amerikai kiadványokat olvasgat a testkontrollról meg az egészséges táplálkozásról, de az ágyban is megvannak a maga igényei, ráadásul nem rest a csiklóját saját kezűleg ingerelni szeretkezés közben, hogy eljusson a tökéletes orgazmusig. Schőn Ildinek olyan arcátlanul hangzott ez a mese, hogy sarkon fordult, otthagyta Monoklit a duplájával. Az meg lassú mozdulattal kiemelte a kiskanalat a kávéból, le is csöpögtette a nadrágját, majd élvezettel leszopogatta a kanálról a maradék feketét. Bicskás Gergő a szeme sarkából figyelte őket. Most odalépett Monoklihoz, cigarettával kínálta. A forgatókönyvíró megrázta a fejét, ő nem, ő marad a kiskanálnál. Olyan volt ez az egész, mint egy érthetetlen, baljóslatú jelenet a vásznon. Hosszú, érdektelen percek következtek, szokásos büféforgalom, hangoskodás, röhögés, sok üres szó. Jövés-menés. Egyszer csak Schőn Ildi határozott léptekkel visszajött, megállt Monokli fölött, lehajolt, és megcsókolta. De micsoda csók volt az, úristen! Előbb csupán megérintette az ajkát, légiesen, érezhette is a fiú kettényíló nedvességében a remegést, de aztán rátapadt, kiszippantotta a levegőt a szájából, igazi női telhetetlenséggel, mint aki jelzi, hogy akármit képes magába nyelni, Monoklinak már ettől végigfutott a csigolyáin a bizsergés, ám a nő ezután sem engedte levegőhöz, várt ugyan egy darabig, talán a fiú nyelvét várta, hisz igazság szerint e nagy erotikus vákuumnak azt is magával kellett volna ragadnia, csakhogy Monokli zavarba jött a nyers letámadástól, ösztönösen visszahúzódott, vagy inkább csak szeretett volna, de nem tudott, csupán a nyelvét sikerült elrejtenie, ám Schőn Ildi nem arra született, hogy hagyja magát kikosarazni, így ő hatolt be a maga hódító nyelvével a fiú szájába, forgott benne, akár egy lágy, tompa tőr, s már puszta jelenlétével és különös, merev testiségével is ellenállhatatlanul felkorbácsolta a forgatókönyvíró érzékeit, igaz, addigra nem nagyon volt mit korbácsolni benne, a fiúból közben elillant minden tartózkodás. Visszacsókolta a színésznőt, aki az ölébe huppant, nyakára fonta a karját, ő meg végre elszabadult, gátlástalan férfiúi kéjtudattal nyomta a nő szájába a nyelvét, jogos elégtételt véve a tegnapi visszautasításért. A büfében leállt a forgalom, az emberek tátott szájjal nézték a jelenetet, ezt az őrjítő, szemérmetlen, nyílt színi nászt, mely oly elementáris és titokzatos volt, hogy már-már természetfeletti kinyilatkoztatásnak hatott. Nem tudták, félelmet érezzenek-e vagy áhítatot.
Varga Laci aznap forgatás után nem ment haza a kedveséhez, nem is szólt oda telefonon, egyszerűen feloldozta magát minden kötöttség alól, hagyta, hogy Ildi kézen fogja, magával hurcolja, sétáltak a Váci utcában, kirakatokat néztek, beültek egy presszóba, aztán egy másik presszóba, aztán egy harmadikba. Ömlött belőlük a szó, egymás szavába vágtak, néhány perc alatt az egész életüket el akarták mesélni. Dzsúszt ittak, pezsgőt, whiskyt, éjfél felé kikötöttek az egyik bárban, ahová lépcsőn kellett lemenni, odalenn szólt a zene, egy dülledt szemű, aranyfogú, régi vágású gavallér verte a zongorát, erőltetett, kenetteljes mosollyal az ajkán, ez itt tulajdonképpen az én törzshelyem, mondta Ildi, kis zavar volt a hangjában, nevetett, érződött a pincér viselkedésén, hogy tényleg ismeri a nőt, Ildi magabiztosan átvágott a homályba burkolózó dohányfüstös helyiségen, rámutatott a bár legmélyén egy félkör alakú, fakárpittal övezett sarokülésre, megkérdezte Monoklit, van-e kedve ide letelepedni, oké, bólintott a férfi minden további nélkül, a pincér gyertyát gyújtott nekik az asztalkán. Aztán hosszú, megilletődött csönd következett, úgyhogy Monokli arra gondolt, talán valami furcsa, felismerhetetlen szertartás folyik itt, a föld méhében, Ildi sokáig lehunyt szemmel ült, mélyen magába szállt, egész valóját átadta az ihletnek. Vagy az emlékezésnek. Mások közben táncoltak, smároltak, ittak, a bárpultnál két néger állt, állandóan összeröhögtek, az egyik fogpiszkálót forgatott a szájában. Tiszta Amerika, szólalt meg végre az autógumis szerelőfiú. Azt már nem tette hozzá, hogy neki nem túl otthonos ez a lokál. Schőn Ildi ünnepélyes arccal forgatta a whiskyspoharat, a jégkocka neki-nekiütődött az üvegnek, és egyfolytában a szomjúságról beszélt, a test szomjúságáról, az érzékek szomjúságáról, ami kielégíthetetlen, mert minden kielégülés csak átmeneti enyhület, hiába éred el az orgazmust, az csak ideig-óráig érvényes, a legfrenetikusabb is, mert az erotikus görbe visszacsúszik, és akkor már semmi sem csillapítja a vágyadat, kigyúlt arccal magyarázott, tudálékosan, hamisítatlan kis amatőr szexológus, figyeld meg, átjárja az élvezés a testedet, mégis megmarad a hiány, nincs mit tenned, nincs választásod, ha egyszer megízlelted a zsigeri dimenziót, már nem szabadulhatsz, rab vagy, azt mondják rá, hogy halál és újjászületés, de akkor viszont egyre több halál és egyre több újjászületés, nem is kapsz levegőt, jó, mi, akár egy őrült spirál, a kívánás örvénye, a telhetetlenség, semmi sem elég, erre mondom én, hogy életelixír. Vagy csak hiszem, hogy ez az elixír? Olyan ez, tudod, hogy szenvedsz, persze, szenvedsz, mégis iszonyú boldog vagy. Amióta az eszemet tudom, bennem van ez a szomjúság, egész kicsi lánykorom óta, mondta, s megint hosszan, jelentőségteljesen hallgatott. A zongorista belevágott a „Strangers in the Night” kezdetű Frank Sinatra-számba, érzéketlenül és durván, alig lehetett ráismerni. Akkor volt ez sláger, amikor elvesztettem a szüzességemet, épp tizenhárom múltam, így igaz, romlott vagyok, az istenbe is, kínos-mámoros nevetés az ajkán, a fiú közel hajolt, izgatta a nő alkoholos szájszaga, tök romlott, folytatta a színésznő, már a Jenő bá’ megrontott, így kellett hívnom a nevelőapámat, zabáltam a fiúkat, na, mit tehettem volna! De a Bicskás Gergő egy egészen érzékeny színész, figyeld meg, második Latinovits lesz belőle, ilyen száz évben egy születik. Nem beszélve a Heinz Rudiról, ő se akárki, tuti rendező, aki előtt egyszer még Hollywoodban is térdre hullanak. Itt ültem velük, ezen a szent helyen, azok után, hogy a Gergő majdnem megkéselte a Rudit, itt ültem, érted, és azt mondtam nekik, gyerekek, itt most azt csináltok velem, amit akartok, akár a seggembe is bedughatjátok, de nem hitték el, erre vetkőzni kezdtem, minden ceremónia nélkül, ezen a szent helyen levetkőztem, különben egy szál nyári ruha volt rajtam meg a bugyim, a bugyit egy darabig hagytam, de aztán azt is levettem. A pincér látta, nem szólt semmit, látott ez már olyanabbat is. Ők viszont berezeltek, meg se mertek érinteni, én voltam az, aki megfogta a micsodájukat a nadrágon át, hát azt se mondhatom, hogy félárbocon lett volna nekik, csak ültem itt meztelenül, és az egyik cigarettát szívtam a másik után, kicsit lelombozott a viselkedésük, de azért tagadhatatlanul élveztem a helyzetet, utóvégre először vetkőztem le nyilvános helyen, akkor még filmen se, igazán nem kell szégyellnem a testem, a te filmedben is én vagyok az exkluzív nő, erről szól a sztori, ha jól értem, hogy a csóringer munkásfiú szert tesz egy exkluzív szeretőre, akkor meg az istenit, akármilyen világraszóló tehetségek, legalább a farkuk álljon fel, ha ilyen izgi, meztelen nővel ülnek a bárban! Nem történt semmi, képzelheted. Felemelte a poharat, és egyetlen löketre lehajtotta az egész whiskyt.
Fényes, frissen lakkozott parketta csillogott a szobában, szőnyeg nincs; a konyha hátsó fele leválasztva, abból fürdőszobát csináltak, kád, mosdó, vécé. Nem kell kijárni az udvari klotyóra. A szobában a konyha felőli fal enyhén penészes volt, mintha a túloldalon, a mosogatónál csőtörés lenne, azt a FIK dolga megjavítani, ám a FIK-ellenőr szerint szó sincs csőrepedésről; úgyhogy Monokli nem tehetett mást, szépen elhúzta az egyajtós, politúrozott szekrényt a faltól, majdnem a szoba közepére (nehogy a hátfala megpenészedjen, ez a legszebb darab a lakásban), így mögötte is volt járás, előtte is, az ajtaja állandóan nyitva, talán a zsanérja is rossz, de legalább az ágyon ülve lehetett a szekrényben turkálni. A szekrény és az ágy közti szűk járatban a szennyes és a tiszta ruha vegyesen a földön, a felgyűrt paplan még őrizte Gazdag Ilus éjszakai testszagát, félórája kelhetett ki, mindennap hatkor indul a Chinoinba. Nincs több ágy, nincs több ágynemű. Egy szál paplan, egy párna. Bútor se nagyon, két szék, az ablaknál egy vaslábú irodai íróasztal éktelenkedett, az ablakon sűrű függöny, odakünn a sötét, galambszaros udvar és a szemközti szürke tűzfal. Schőn Ildi ma nem forgatott, de már jó ideje a körúton csatangoltak a hajnali szürkületben, amikor ezt szóba hozta, elővillantak a fogai, mintha vicsorogna, furcsa, azt hittem, tudod, tette hozzá; Monokliért viszont a filmgyári kocsi öt harminckor ott volt a Bokréta utcában, de ő nem törte magát, hogy hazaérjen, valahogy nem akaródzott a kedvesével találkoznia. Meg különben is. Most kávét főzött a konyhában, a frizsiderben közben megtalálta a kihűlt vacsoráját, amit Ilus tegnap készített neki. A színésznő a szoba küszöbén állt, nézte az ágyat. Ide bújjak be, ahol a pécsi kurvájával szokott kamatyolni?! Na nem! Vagy mégis? Veszettül tudom kívánni, ami taszít. Amíg kicsorgott a kávé, a forgatókönyvíró föltárcsázta a rendezőt. Elnézést, de egész éjjel nem aludt, most muszáj ledőlnie, délután majd odanéz a forgatásra. Jó szöveg. Schőn Ildi ráemelte beleérző, meghitt tekintetét, közben lebiggyesztette az ajkát. Micsoda kettősség ez a nő, kész téboly! A szeme is feneketlen kút, érzéki örvény; a mozdulatai viszont gyerekesek és ártatlanok. Néha egyenesen olyan, akár egy rúgkapáló csecsemő. Most is ott áll az ajtóban, tartja kezében a kávéscsészét, begörbül az ujja, alig érinti a finom porcelán leheletvékony fülét, s mégsem ejti el; ráadásul észbontóan megkívánja őt az ember ettől a kislányos gesztustól. Mint egy erotikusan totyogó apró nőcike a játszótéri homokozóban, aki a csupasz punciját mutogatja a kíváncsi külvárosi fiúcskáknak. Varga zavarodottan idézte fel emlékeiben az éjszaka hallott vetkőzéses bártörténetet, s erős kétségei támadtak a mese valóságtartalmát illetően. Mi mindent gondolt erről a lányról! Egy igazi színésznő! Egy szerető, aki ismeri a testi kapcsolat minden mesterfogását! Lám, ő meg becsalta ide, a saját odújába, ahol már ledöntött egy-két nőt az ágyra, s most döbbenten veszi észre, hogy a kávéscsészével intim félrevonultságban ácsorgó Schőn Ildi még gyereklány, pihés karral, rebbenő tekintettel, legfeljebb épp pelyhedző szeméremmel. Még szűz, még kiskorú, még kispipi. Jaj, be furcsa! Ő eddig minden kapcsolatában attól szenvedett, hogy túlságosan kezdőnek tudta magát, érett asszonyok után koslatott, Ilus is a korát meghazudtoló szexuális érettségével vette le a lábáról. De ebben a pillanatban, életében először, szörnyű, tiltott kíváncsiság ébredt benne, babaszeretőt akart magának, pisiszagú hamvas husikát, gügyögő fruskát. És ott állt előtte életnagyságban az, akire vágyott. Ott állt, és nem rebbent. Ó, a zsenge gyerekujj a csésze karcsú hajlatán, az elmondhatatlan! Ráadásul a csésze is pinduri, úristen, valami babaház kelléktárából került ide. Az anyaméhben kucorgó embrió, igen, ha kávézhatna, az tartaná így a miniatűr ivóalkalmatosságot. Varga Laci, amióta eszét tudta, nem tapasztalt hasonló gerjedelmet a testében, mint akiben a mélyek mélye nyílt meg, mint akiben a zabolátlan, vérszomjas kívánás holmi idő előtti időből fakadt föl, zsigereiben ragadozó állati ősök és kéjszomjas istenek ültek nászt; odarántotta a lányt az ágyra, lerúgta magáról a nadrágot, a szüzet elevenen fölnyársalni vágyó férfiassága irdatlan, félelmetes cölöppé keményedett, még annyi fáradságot sem vett, hogy fölgyűrje a nő ruháját, egyszerűen odaszorította ijesztő, merev szervét a combjához, ami azóta izgatta, hogy a forgatáson végignézte Bicskás Gergő erotomán pimaszságát, egyre nyomta és nyomta, már fájt, esztelenül fájt, valósággal elkábult az erővel leszorított, akarnok nemi szerv zsibbasztó kínjától, micsoda mazochizmus ez, már magát a fájdalmat akarta, nem is a kéjt; azzal végképp nem törődött, hogy a másikban mi zajlik, de az első percben megérezte, hogy nyert ügye van, a nő kilazul, lágy lesz és oldott, ám ő ettől még nem állt le, hogyne, folytatta, annál inkább, egyre nyomta, majd szétrepedt belé, nem számít, ez most az életénél is fontosabb, ki tudja, talán az a szó is elhagyta az ajkát, hogy „kislányom”, mindenesetre Schőn Ildi később esküdött rá, hogy így történt.
A lányból velőtrázó, artikulálatlan kiáltás tört fel, aztán hullani kezdtek a könnyei, rá a fölgyűrt paplanra, de hát ki törődött most a paplannal, ki törődött bármivel is, ami eddig volt, már mind a ketten tudták, hogy ezzel a perccel új időszámítás veszi kezdetét, idejöttem hozzád, és megváltottál, kedvesem, mondta alig hallhatóan Ildi, kisimult arccal, elmaszatolt szemöldökkel, még mielőtt maga az aktus megesett volna. Bár az is lehet, hogy ez volt az igazi aktus. Monokli soha ilyen hatalmas és erős szeretőnek nem érezte magát, igaz, gyönyörszerve kissé megereszkedett a női sírástól, de volt annyi esze, hogy rájöjjön, ez a legmegfelelőbb állapot ahhoz, hogy behatoljon, nem teketóriázott, megtette, lehúzta a nőről a csipkés bugyit, kicsit előkészítette az utat magának, az ujja rátalált a sikamlósságra, tövig belényomult. Odabent a felsrófolt izgalom élő tanúságaként kéjesen duzzadt tájakat tapintott, részegülten pásztázott rajtuk, aztán mégis lelassult, lebilincselte a szeme elé táruló látvány. A lány egész teste átlényegült, mintha megváltozott volna a halmazállapota, minden pórusa világított, fénylett, ragyogott, különös, megfejthetetlen aura övezte; az autógumis fiú egyenesen arra gondolt, ez az áttetsző, megdicsőült test itt alatta nem is emberi lény. És akkor még az arca! A szeme két égő lámpás, valahonnan a kiapadhatatlan mélyből sugároz, a vonásaiban mágikus tudás, kéjt és biztonságot rejtő tapasztalat. Életében nem látott ilyen szépet.
Jenő, rebegte alig sejthetően a nő. Ez hát a nagy titok, állapította meg jólesően, mindent tudóan a férfi. Hosszú, végtelenbe nyúló szeretkezés következett, delet harangoztak, amikor elaléltak.
Igazi apám nekem nem is volt, mondta Ildi, az anyám nem árulta el senkinek, ki volt az a Schőn Aurél, akitől teherbe esett, nyilván az eredetemet nem bírta bennem, nincs ebben semmi különös, rendben van, elfogadom, azaz dehogy fogadom el, állítom, hogy ilyenkor egyetlen tisztességes megoldás van, kikaparni a bébit a hasából, tudod, nekem hány küretem volt már, kilenc, még büszkeség is csillant a szemében, ahogy kiejtette a számot, egyet se sajnálok, isten bizony, minden alkalommal csak megkönnyebbülést éreztem, és lebiggyedt az ajka, amit oly érzékien csinált, hogy meg kell veszni tőle, az orvos már azzal ijesztget, hogy sosem lesz gyerekem, ettől persze nem fogok beszarni, fogalmam sincs, hogy valaha is szeretnék-e saját kölköt, ha meg tablettát szedek, attól meghízok, az sokkal szörnyűbb. Jenő bá’ valamitől nagyon forszírozta, hogy így szólítsam őt, miközben engem a hideg lelt ettől a kifejezéstől, de ez is nyilván hozzátartozott a játszmához, amit folytatott velem. Kiskoromban Manci néni fürdetett, és később is ő felügyelt a tisztálkodásomra, amit sokáig el akartam bliccelni, annál inkább, mert a mostohám tisztaságmániás volt, naponta többször letusolt, és állandóan mosta a kezét, ami szörnyen irritált; szóval a tisztálkodási kérdést a világ minden kincséért sem engedte volna ki a hatásköréből, végül azonban bedugott az ágyba, s akkor többnyire Jenő bá’ mesélt, ha otthon volt, pár éves copfos csaj voltam, hálóingben aludtam, ő meg odafeküdt mellém, gondolhatod, imádta a libapásztorlányt, Hamupipőkét, Csipkerózsikát, általában minden kiszolgáltatott, jobb sorsra érdemes leánykát, a békává varázsolt királykisasszonyt, ezeket mesélte mindig, behízelgően, szirupos-negédes hanghordozással, még selypített is hozzá, hamisítatlan felnőttes álszentséggel és leereszkedéssel, méreteiben is hatalmas test volt az én parányi, törékeny termetemhez képest, arra gondoltam, ha úgy jönne a kedve, bármikor bekaphatna és lenyelhetne, de nem, dehogy akart ő lenyelni, csak odabújt hozzám, és odanyomta a combomhoz a nagy faszát, de azt aztán minden este, nekem meg hangosan vert a szívem, majd kiugrott a helyéről, biztosan hallotta ő is ezt az eszeveszett kalapálást a mellkasomban, mégis úgy tett, mintha semmi sem történne, mintha ő egy igazi apuka lenne, aki mesét mond, csak hát ki az isten tud ilyen állapotban a mesére figyelni, minden áldott este halálosan felizgatott, tavaly vagy tavalyelőtt a főiskolán kezembe került egy Grimm-válogatás, elolvastam újra az ő kedvenc meséit, hát akkor értettem meg, miről szólnak, megjegyzem, elég nagy szörnyűség az is, amiről szólnak, de ezt hagyjuk; szóval odanyomta a micsodáját a combomhoz, eleinte talán csak a paplanon át, ez eléggé ködös bennem, egyáltalán, hogy mikor kezdte, azt se tudnám megmondani, de aztán bebújt a takaróm alá, és úgy, viszont sosem tűrte fel a hálóingemet, ő se vetette le a nadrágját, soha, soha, bár gatyaszerű alsónadrágot hordott, ami egyáltalán nem akadályozta a szervét a növekedésben, én meg úgy cseperedtem fel, hogy természetesnek tartottam a dolgot, sőt az is magától értetődött, hogy ez az egész a kettőnk titka, erről nem beszél az ember, ráadásul egy idő után rájöttem, hogy mindig benedvesedek tőle, akkor még persze nem tudtam, hogy az minek a jele, csak szégyelltem, kimondhatatlanul szégyellni való dolognak éreztem, mélyen eltitkoltam, máig nem árultam el senkinek, neki se, a Manci-anyunak se. Egyébként rém ritkán mondtam a nevelőanyámnak, hogy Manci-anyu, talán tucatszor egész életemben, pedig elolvadt tőle, de hát csak olyankor voltam rá képes, amikor kicsúszott a lábam alól a talaj, s megpróbáltam kétségbeesetten őbelé kapaszkodni, ami többnyire kudarccal végződött. Egy időben arról ábrándoztam, hogy egy este odajön az ágyamhoz, és kiszabadít ebből az egész Jenő-féle bűvkörből, ebből a viszolyogtató pajzánkodósdiból, amire valahogy mégis mindennap vártam, s ahogy múltak az évek, egyre inkább tisztában voltam azzal, hogy a saját elszántamból le nem mondanék róla, ahhoz túl édes lett, vagy mit tudom én; szóval ha odajön és megszabadít, akkor biztosan hálás vagyok neki, biztosan igazi Manci-anyunak érzem, de ez véletlenül se esett meg, annyira nem, hogy később arra gondoltam, valójában cinkosok voltak, összejátszottak. Persze csak addig, amíg nem kezdtem menstruálni, mert az mégis véget vetett a dolognak. Különben egyszer oda is jött, jó régen volt, csakhogy eszébe se jutott felrántani a paplant, hagyta, hadd feküdjünk édes kettesben, akkor derült ki, hogy elsőáldozónak kéne lennem, és a pótapám nem tanított meg imádkozni, ez ugyanis az ő feladata lett volna, de nem fűlött hozzá a foga, hogy Manci szavait idézzem, hát annyira azért mégsem volt perverz, hogy felálló fasszal imádkozni tanítson, kész röhej, nem is tudom, hogy képzelik ezt a katolikusok, merthogy én nem tartozom közéjük, az hétszentség. Lehet, hogy soha nem is tartoztam közéjük. Elsős kisiskolás voltam, kirándulni mentünk a Nagy-Kevély-hegyhez, elkezdett zuhogni az eső, mintha dézsából öntenék, nem lehetett sehova behúzódni, egy-két csenevész fa a közelben, azok semmi védelmet nem nyújtottak, és én voltam az egyetlen az összes gyerek közül, akinél se esernyő, se kabát, se pulóver, de még egy nejlonzacskó se, amit egyesek a fejükre húztak; ott álltam, fáztam, bőrig áztam, utána még be is lázasodtam, de nem ez a lényeg, hanem a tökéletes magamra hagyatottságom, az valami iszonyat volt abban a reménytelen, kietlen, csupa víz tájban, ma sem értem, hogyan történhetett, hogy minden anyuka pakolt valamit a gyerekének az eső ellen, csak az enyém nem, ráadásul a tanító néni szíve sem esett meg rajtam, mintha a világ minden hatalmassága egységes határozatot hozott volna, hogy megbélyegeznek és kitaszítanak a jobb sorsra érdemes gyerekek sorából, beleértve ebbe a nagy faszú nevelőapámat meg az istent is, akiben nem nagyon hittem, de ha valamilyennek elképzeltem, hát pontosan azt gondoltam róla, hogy ő a Nagy-Kevély, nem viccelek, tulajdonképpen ezért mentem el a kirándulásra, a mostohám ugyanis nem szeretett elengedni az iskolai kirándulásokra, mindig harcolnom kellett, hogy elmehessek, a Nagy-Kevély viszont izgatott, olyannak hittem, mint a görögök az Olimposzt, és ott, abban a szörnyű esőben rá kellett jöjjek, hogy csak képzelgek, hogy szó sincs semmi ilyesmiről, ez az én istenkém még csak nem is nagy és nem is kevély, legfeljebb egy szánalmas marcipánnyuszi, igen, ami a Manci néni kedvence, Jenő bá’ minden húsvétkor vesz neki egy ilyen nyuszit, pedig nem olcsó mulatság, de megkapja, és üdvözült arccal elmajszolja.
Schőn Ildi és Monokli az ágyban: még nekik maguknak sem volt fogalmuk róla, hogy miféle demarkációs vonalat hágtak át, amikor kialvatlanul, alkoholosan, felajzottan ide lezuhantak, és minden fenntartás nélkül elkövették azt az aktus előtti aktust, amivel akaratlanul is szentesítették azt, amit Jenő bá’ hosszú éveken át rossz lelkiismerettel folytatott. Varga Laci csupa kíváncsiság volt, mint minden kezdő szerető, s egyszerre ott találta magát az ismeretlen, nagy titok küszöbén, nem is tudott hát másra gondolni, csak hogy át kell jutnia e küszöbön, és tapasztalnia kell mindazt, amit a beavatottak nyilván ismernek már; ő volt az idősebb, ám egyúttal a tapasztalatlanabb, azt képzelte, egy gyereklánnyal cicázik, miközben a gyereklány háromesztendős kora óta a szó szoros értelmében kéjhölgyként élte az életét. Schőn Ildi rabszolga volt, akit egy szatír kisgyermekként megvett a piacon, s arra használta, amire megvásárolta, hosszú ideig tartott, amíg rájött, hogy igazságtalanság érte, de lázadni nem volt mersze, később már kedve sem. Egy idő után vad kényszerképzetek kezdték gyötörni. Látni vélte a pótapát, ahogy élveteg arccal fölé hajol, és letépi róla a hálóinget, irdatlan szerszámával félreérthetetlenül közelít a két kis lába közt szendergő nyíláshoz. Mélységes undor töltötte el, és reszketett a félelemtől, ám közben a szíve a torkában vert a várakozástól és az izgalomtól. Egy nap aztán megelégelte a saját gyávaságát, elhatározta, hogy nem játssza tovább az álszent komédiát, s este, ahogy Jenő bá’ odabújik a combjához, nyersen, követelődzőn rákiált: Tedd meg! Miért nem teszed meg?! De aznap megjött a menstruációja, életében először, ami teljesen összezavarta, riadt volt és ügyetlen, persze hogy a pótapának is leesett a tantusz, mire zavartan, leplezetlen idegenkedéssel otthagyta őt, mintha eddig se lett volna semmi közük egymáshoz, soha többet nem mesélt, alig nézett rá; ő meg szentül meg volt győződve, hogy büntetésképpen, elvadult fantazmagóriáiért szakított vele. Hol másutt kereste volna a kárpótlást, ha nem a srácoknál, akik a nyomába szegődtek, megérezték benne a tüzelő macskát, bármelyikbe képes volt beleszeretni egyetlen szempillantás hatására, oly izzó szenvedéllyel vetve magát egy-egy múló, felszínes kapcsolatba is, hogy a másik nem legbüszkébb kandúrjai is elvesztették tőle a fejüket. Ami viszont most történt vele, abban rég nem hitt. Eljött hát, itt van, akit várt, feltörte benne a titkot.
Gazdag Ilus a szobában pakolt, szó nélkül, gondosan összehajtogatta a pólókat, a bugyit, a nadrágot, a szvettert, mind elhelyezte a nyitott sporttáskában, előhalászta valahonnan a klumpát, amelynek egy hete nyoma veszett, kotorászott még a szekrény tetején, az ágy alatt, húzogatta az íróasztal fiókjait; ők meg odakinn ácsorogtak a konyhában, ihletett némaságban, nyitva volt az ajtó, nem mozdultak, nézték egymást, két egymásba fúródó, lázas-révült-túlvilági tekintet, az esztelen kívánás szapora, türelmetlen üzenetváltásai, most néhány perc önuralom is emberfeletti teljesítménynek tetszett, nem bírták, összesimultak, feszítő parancs a férfi lába közt, cicás kis női dörgölődzés rajta, hogy akár a ruhán át is, de épp odaérjen az a keménység, ahová kell, ennyi elég, a nő szeme elhomályosult, a test megvonaglott, lágyan hajlott, kis híján a tűzhelyre zuhant, rázkódott, igazi, tiszta gyönyör járta át, igen, látom, a szemedből is süt, hányadik ez ma már, úristen, hányadik, remegett, sírt, némán följajdult a kéjtől. Mi történik velünk, ó, mi ez, ami történik?! Túl sok, kibírhatatlan, őrjítő. Állati akarnokság a férfi tűzokádó szemében, körmei a nő vállába, fenekébe vájtak, lihegett, belezúgott a fülébe, a puszta lélegzetedtől is elélvezek, súgta, én is, a ruhán át, rebegte vissza a kedves, s egyre tapadt rá, valami mágnes húzta-ragasztotta oda, közben mégis helyezkedett, dolgozott, most már ő nyomta-szorította a merev férfiszervet amaz ismert, kéjes-bűnös pozícióba, ő, aki néhány napja még rosszul lett a combjához préselt férfiasságtól, bárki tette is vele, most meg akarta, hogyne akarta volna, zsibbadt tőle, remegett, szédült, emelkedett, elszakított minden köteléket, ami a földhöz fűzte, odalett a titkom, nincs többé, mondhatta volna, de a szavak feleslegessé váltak, a férfi szeme helyette is beszélt, mindent kiolvasok a tekintetedből, ami történik benned, közölte az a másik tekintet, holott már alig vagyok ura magamnak, azt is onnan olvasom ki, hogy elveszíthetem magam, azt is, hogy ez a salétromos, málló vakolatú udvari konyha most az üdvösség mágikus helyszíne; és egyszerre, akár a mennykő csapott volna bele, nekilökte a nőt a tűzhelynek, brutálisan, veszettül, egy elszabadult elefánt horkanásával, csörömpölés, földre zuhanó lábas, kiforduló ételmaradék, iszonyú kéjjel tört belőle elő a nedve, csorgott végig a combján, ragadt tőle a nadrág, még a nő ruhája is, ő meg nézett, csak nézett fényes hímeksztázissal, mint aki magát a világmindenséget hágta meg, s most tenyerén tartja a nőstényt, hisz a nő előzőleg kissé már becsúszott alája, hát lenyűgözve és áhítattal emelte a tekintetét rá, a fenséges hímre, hatalmas vagy, mondta, hatalmas és diadalmas, ám némán, befelé hozzáfűzte még, hogy „Jenő”.
Monokli arra gondolt, hogy egyik percről a másikra véget ért a prolisors. Zsiga úrnak, anya szeretőjének állítólag mérnöki diplomája volt, habár senki sem látta azt a diplomát, de ez mindegy is, Zsiga úr mindenesetre BKV-ellenőr, időnként vasárnap is dolgozott, máskor három szabadnapja volt egymás után, ilyenkor építette a házat, sóher módon nem tett meszet a malterba, vagyis közönséges sárral tapasztotta össze a téglákat, az meg kiszáradt, repedt, felázott, ki tudja, honnét, még fűmag is került a katyvaszba, kihajtott a gyom a ház falából, anya gyomlálta a falat és káromkodott, ám Zsiga attól még Zsiga úr maradt, mindenkinél mindent jobban tudott, megingathatatlanul hitt a kacsalábon forgó kastélyban, amelyet magának emelt és a királynőnek, akit a Ferencvárosból csábított ki ide a kültelki lankára, itt fog élni és uralkodni, amíg a napjai le nem áldoznak. Eközben egyre jobban terjengett a dohszag az épülő villában, szakasztott a Bokréta utcai salétromos konyha bűze, az ablakok rosszul zárultak, beszivárgott az eső, az automata nem állította le a szivattyút, amely a kútból a padláson lévő tartályba húzta a vizet, kicsordult a túlfolyó, elázott a ház, a kárpitozott székek is, az ágynemű is, reggeltől estig napoztatták, mégis szaga maradt, Monokli gyűlölte az egész építményt, a közelben füstölgő téglagyárat, szégyen így élni, mondta anyának, de anya hallgatott. Zsiga úr viszont annál élesebben lecsapott rá. Vedd a kezedbe a lapátot, te kis proli, mondta, nem szakad le a karod, ha segítesz. Eleget segítettem, épp eleget, nem vagyok a maga cselédje, kimondom, ha hallani akarja, harsogott Monokli, különben is, annyi pénzt ráköltöttek erre a düledező szarra, hogy abból már rég vehettünk volna egy Trabantot! Még hogy Trabantot! Ezt már anya se állta meg szó nélkül, felemelte a hangját, még hogy Trabantot! Mit akarsz még, hát csecsemőkorod óta a seggedet nyalom, és még én vegyek neked Trabantot?! Az istenbe is! Rikácsolt, kotkodácsolt, pont, mint a nagymama, amikor házmesterné volt a Bokréta utcában. Zsiga felemelkedett, elege lett a perpatvarból, az ajtó felé lépett, a kertbe tartott, de megállt a kijáratnál, visszafordult. Sötét tekintet. Kisfiam, sisteregte, ha tanultál volna, nem maradtál volna proli, autógumis tanonc vagy mi a szentség. Én, látod, kiemelkedtem, nekem aztán nehéz sorsom volt, angyalföldi gyerek vagyok, de tanultam, lediplomáztam, és kiemelkedtem. Vagy nézz az anyádra, látod, a bérszámfejtésen dolgozik, mégis királynő! Hol az a belvárosi dáma, aki versenyre kelhetne vele? Ő aztán megérdemli ezt a házat, föl is építem neki. De nem neked, érted? A húgod is egyetemre jár, fiú, népművelő lesz és könyvtáros. Vedd már észre magad. Mi lett belőled? Egy szarházi, egy takonypóc, egy nímand. Anya odalépett Zsiga úr mellé, belekarolt, látszott, hogy egy követ fújnak, a tekintete csupa megvetés, ahogy végigmérte őt. Te áruló, te ribanc! Hát már elfelejtetted, hogy káromkodtál, amikor a falat gyomláltad?! Miért adod neki magad? Ennek a hiú, vízfejű állatnak! Hihetetlen harag gerjedt benne anya iránt, és visszapofázott Zsigának. Mint a tanároknak az iskolában. Ez a közönséges házmesterné királynő magának?! Ez a nő?! Nagyon arcátlan akart lenni, még ezt is kevésnek érezte. Ez a hülye tyúk?! Erre Zsiga úr kipenderítette a házból, de úgy, hogy a lába se érte a földet. Még seggbe is rúgta, amitől letántorodott a lépcsőn, majdnem elvágódott. Anya állt, nem szólt, néma, fekete arc. Nem is nézett, mintha kivájták volna a szemét. Alkonyodott, nyár, későre járt. Monokli otthagyta őket, még ült egy darabig a kert alatt a patakparton, és a nem létező Trabantról álmodozott. Látta magát a volán mögött, szól a dzsessz az autómagnóból, vagy valami afrikai spirituálé, nyomja a gázt, és élvezi a sebességet. Nagyon imponáltak neki a digók, főleg, amikor kiszállnak a kocsiból, és becsapják az ajtaját, a lányok meg felkapják a fejüket a zajra, odanéznek. Aztán a két egymásba fúródó pillantás. Elégni a szerelemben, az isteni lehet. De nem nekem találták ki. Én soha nem mászom ki abból a gödörből, ami a prolisors.
Ez tavaly nyáron történt, azóta sem járt Zsiga úr házában, nem látta anyát. És lám, most mégis vége a prolisorsnak. Csakhogy ennek ára van, nem adják ingyen.
Gazdag Ilus behúzta a sporttáska cipzárját, felemelte, kilépett a konyhába. Ők hirtelen szétrebbentek, Monokli zavartan nézte volt szeretőjét, aki most elköltözik tőle. Veszi a sporttáskáját, s többé nem látja. Öntudatos tekintettel és könnyed mozdulatokkal jár, valóságos megtestesítője a nyolcvanas évek felvilágosult és szabadelvű ifjúságának. Ezt szerette benne, az erős, emancipált nőt, aki nem fél, nem nyávog, nem ismer olyan vészt, amitől összeomlana; bár elég furcsa, hogy most erre gondol. Vagy csak szerepet játszik? Hogyne, hogyne, hisz mindnyájan szerepet játszunk, magunknak és a világnak, gondolta Monokli, Schőn Ildi például jellegzetesen az a lény, aki minden szerepét nagy átéléssel és gyönyörűséggel játssza, mintha a szerep maga lenne az élet, és korántsem csak a vásznon vagy a színpadon. Csakhogy ebben a pillanatban Ilus szeme megakadt Monokli nadrágján, a nagy, ragacsos folton, amely az imént keletkezett. Schőn Ildi lenge drapp ruhája is gyűrött és nedves! Ejha! Mit gondol hát ez az erős, tántoríthatatlan nő, miféle szerepet játszik ezek után? Elborzad? Elfogja az undor? Kioktatja őket? Bevágja az ajtót? Minden játszmában van egy pont, ahol a művelet nem folytatható. Ilyenkor szokott a delikvens kiborulni. Monokli egy pillanatra önmagát is kívülről nézte, ott, a két nő között, mondjuk, mintha nem élné, hanem írná e történetet. Írónak lenni, igen, az is a csodák közé tartozik! Legalábbis régebben így gondolta, de ez most már inkább emlék. Egyszerűen három szereplőt lát a konyhában; lehetne ez is egy muszter, amit néznek. Valami fal húzódik közöttük, láthatatlanul, hisz csak a viselkedésükből rekonstruálható. A sporttáskás lány és a két konyhai figura, akik az imént az elérhetetlenség őrült gyönyörét átélték. Tudja-e már az a sporttáskás, hogy ma este hol fog aludni? Nem kérdi tőle senki, hova megy, mit fog csinálni. Mégis úgy áll ott – keze a kijárati ajtó kilincsén –, mint aki nem ismeri a kitaszítottságot és a végső, sorsszerű magányt. Se a halált. Lehet, hogy gondol rá, ám akkor nyilván úgy véli, még messze van, valahol az út végén. Ők viszont átkerültek e láthatatlan fal túloldalára. Hogy történt? Ki tudná visszapergetni az eseményeket? Hol kezdődött? A Jenőnél? A Zsigánál? A gyerekkorban? Az anyaméhben? Vagy amikor ott ült a büfénél
a kempingszékben, Schőn Ildi egyszerűen odalépett hozzá, és megcsókolta? Nincs értelme firtatni a múltat, ha a pillanat égő sebet üt rajtunk. Monoklinak fájt a szíve a búcsú miatt, mégis sürgette volna Ilust, hogy tűnjön már el, ne is lássa többé. Ez így, kívülről nézve világos és egyértelmű. De ha most visszatér önmagába, nem lát majd semmit, de semmit. Holott nyilvánvaló, hogy visszatér, már csak percek, másodpercek kérdése az egész. Nincs választása. Ilus egyfolytában a foltot nézte a nadrágján, megbabonázottan. Mindegy, ő többé nem tud szégyent érezni. Pláne bűntudatot! Ahhoz képest, ami vele most történik, az egész világ csak kulissza. Ilus is, a volt szerető, aki tegnap este még meleg vacsorával várta. A felsurrogó galambraj is a szűk udvarban.
A kiborult tejfölös-sajtos brokkoli is a konyhakövön. A filmforgatás is, még belegondolni is rossz. Mi lesz a filmmel, úristen, mi lesz?! Ezek a dolgok most már valamiképp mind Ilushoz tartoznak, ott maradtak az ő térfelén. Megmagyarázhatatlan, hogy miért. Hát hiába bámulod azt a gecifoltot, édes, akkor se ég le a pofámról a bőr! Nincs erkölcsöm, nincs kötődésem. De lenyelte a mondatot, nem jött ki hang a torkán. Csak a halál van, az az egyedüli valóság, hidd el. Megszületünk, meghalunk. Közben egyetlen másodpercig öleljük egymást. Az az egyetlen másodperc, az, az! Arról van szó, csakis arról. Belezuhantunk a másodpercbe, és még nincs vége, soha nincs vége. Zuhanunk fölfelé, akár az istenek. Vagy egyszerűen elolvadt köröttünk a világ. Elolvadtak a láncaink. Két test egy pillanatra összeér. Ez a puszta lét. Azt ölelem benned, a puszta létet. Miért akartuk ezt? Akartuk-e egyáltalán? Miért nem maradtunk meg normális embernek? Mitől estünk el? Nem volt fogódzónk? Nem volt, ami visszatartson? Kihez beszélek? Melyik nőhöz? Én beszélek-e egyáltalán? Nézek? Vagyok? Részt veszek? És miben? Hol? Ki vagy te? Ki vagyok én? Meddig fokozható ez a sóvárgás? Vagy mi ez? Nevetséges lenne szerelmi szomjról beszélni. Sőt szerelemről. A szerelem olyan, akár az isten, megteremtjük, és hiszünk benne. A puszta pillanat más. Kiáltás, félelem, kéj, elveszés. Hát ezért elviselhetetlen ez a konyhai háromszög, nem érted?! Ilus nem értette, nem mozdult. Nézett. A másik viszont mindent értett és mindent tudott. Felállt, lassú léptekkel átment a szobába. Még csak be se húzta maga után az ajtót. Levetette a drapp ruhát, a csipkés bugyit. Mint a bárban, amikor az a két szájhős ült mellette. Bicskás Gergő, Heinz Rudi, nevetséges! Monokli utánament. Ő is levetkőzött. Ölelték egymást meztelenül, állva. Nyers, tiszta, leplezetlen érintés, megváltás és átlényegülés. Vagy olyasmi, amire nincs szó. Kilépés önmagukból. Micsoda szabadság, úristen! A perzselő semmi. Vagy a szertefolyó, elszökő minden, ami már utolérhetetlen, már elcsíphetetlen. Lám, kijöttél velem ide, a világ végére, súgta Schőn Ildi. És ott álltak, álltak kinn. Akár szakadhatna is az eső, mint azon az iskolai kiránduláson, amikor rá kellett döbbennie, hogy a Nagy-Kevély még csak nem is az, aminek gondolta. A Nagy-Kevély, az istenke meg a marcipánnyuszi! Hülyeségek. Ma már nem törné a fejét ilyesmin. Inkább átengedi magát e teljes, végérvényes kiszolgáltatottságnak, amit igazán csupán gyerekfejjel ismer az ember. Vagy ama végső órán, amiről nem szokás beszélni. A kettő között így is, úgy is felfegyverezzük magunkat, sőt páncélt öltünk. Miféle páncélt emlegetsz? – kérdi Monokli. Talán a prolisors is páncél? Minden sors páncél! Akár a kitin a bogarakon. Azt mondja erre a férfi: Oké, igazad van, erre vágytam, el akartam veszíteni a páncélomat. Édes szeretőt akartam, aki a puszta létet öleli bennem. Jó így? A nő kacag: Nem jó! Miért nem jó? Ha azt játszod, hogy nem játszol, attól még játszol! De mégis, van valami abban, amit mondok. Emlékszem az első szeretkezésünkre, most reggel, mintha egy éve lett volna! Figyeltem, miféle mágikus tudás rejlik benned, miféle kéjt és biztonságot ígérő tapasztalat. Végre értem, amit akkor még nem: te vagy nekem az egyedüli védelem. Az ölelésed, amíg tart. De ezzel már egy újabb szerelmi ostrom vette kezdetét, lágy, becéző, könnyű ostrom, a kedves nem táplált semmi ellenállást, nem kellett semmin áttörnie, lehúzta hát az ágyra, és ismét a tikkadt ajkak, a vágytól duzzadó szeméremtestek, a szeretkezés, a mámor, egymás szaglászása, beszippantása, beletemetkezés a másikba, két tétova állat, tudattal verte meg őket a sors, most megérezték a végső gyönyört, meg kellene hát halniok. De nem. Összetapadtak, összeforrtak. Azt hisszük, így közelebb kerülünk, mondta a nő. Közelebb is kerülünk, felelte a férfi. Csak nem eléggé, mondta a nő. Az életben semmi sem elég, így a férfi, nincs rá időnk, hogy beteljünk egymással. Az élet! Micsoda képtelenség. Idő! Csak egy férfi mondhatja ezt ilyenkor. Az est beburkolta őket, villanyt kellett gyújtani. Gazdag Ilus elment. Észre se vették, mikor.
Nem tudtak többé visszatérni az elhagyott kerékvágásba, dacára annak, hogy naponta kísérletet tettek rá. A film, az lett volna a legfontosabb. A film, amely Varga Laci életében fordulópont volt, a felemelkedés kezdete, a csoda, amiről addig álmodozni is alig mert, és amely végül őket kettejüket is összehozta, a közös ügyük, a közös művük, a „gyerekük”, ahogy Halmágyi mondta, aki őrjöngött, könyörgött, átkozódott, a pártközponttal fenyegetőzött (még jó, hogy a börtönnel nem), hajnalok hajnalán odament a Bokréta utcába, rájuk tört, és letépte róluk a paplant, meztelenül kirángatta őket az udvarra, ott cidriztek a galambszaros kövön, nem engedte őket vissza a lakásba, majd én kihozom a ruhátokat, felöltöztök és velem jösztök, mondta, nem lehet leállni a forgatással, olyan isten nincs! Vele mentek. De nem tudták nem kívánni egymást, állandóan eltűntek, a kis szobában, lépcsőházban, vécén, kamrában ölelkeztek, mint akik a sors különös kegyeltjei, mint akik nem ismerik a fáradtságot, a kimerülést, a lehűlést, csak a vágyat, az egymásért kiáltó férfiúi erekciót és a nedvdús nőiséget, mint akiknek csupán az egymásban tartózkodás nyújt átmeneti enyhületet. Már az sem zavarta őket, ha rájuk nyitottak, ha nevettek, csúfolódtak, kajánkodtak rajtuk. Nem baj, nem ismeritek ti a szerelem mágiáját. Alig várták, hogy este otthon ájultan ágyba zuhanjanak, félálomban még újra egymáshoz bújjanak, ha nem vagy bennem, sajog a szívem, mondta Ildi, látod, már napközben sem húzok bugyit, hogy bármikor belém juss, a kezed is bármikor odataláljon, megbizonyosodjék a szakadatlan sikamlósságról, a vágyamról, a testem, folytatta, a hülye testem nem tud betelni veled, kívánlak, kívánlak, egyfolytában kívánlak, hiába szégyellem magam, akarlak, akarom, hogy bennem légy, megtölts, felnyársalj, nem baj, fájjon, bele is halhatok, leszarom, inkább az átkozott kívánós, szétcincált testem sajogjon, mint a szívem, úgy kell neki. Ne szóld le a tested, az szentség, isteni szentség, a legfőbb a világon, zsolozsmázta a férfi, az ágyban most az érzékiség felkent papjának érezte magát, annál inkább, mert ismét hatalmába kerítette a férfiúi gerjedelem, lerúgta a paplant, elöntötte agyát a vér, elbűvölte a nő arcán az átlényegülés, mégis furcsa gyanú támadt benne, figyelte, eljut-e Ildi a teljes gyönyörig, talán attól ilyen telhetetlen, hogy nem jut el, de nem mert rákérdezni, csak figyelt, összeszedte minden éberségét, különös, küldetéses állapot töltötte el, lehet, hogy saját iménti felkentségtudata hatott rá, gyöngéden csúszkált-forgolódott Ildi nedves-duzzadt kéjbarlangjában, megejtő biztonságérzettel, mint aki túlzás nélkül mesternek tarthatja magát a szerelmi gyönyörszerzésben, új, büszke boldogság, leste a másik test rengését és eksztázisát, a hullámzást, a fokozatokat, el akarta kapni a csúcsot, de hiába, visszagondolt, napközben is hiába, hogy van ez, mitől, hát ennyire nem törődött a másikkal, élvezz el, élvezz, mondhatta volna, de nem merte, félt, hogy a nyílt szó nevetségesen hangzanék, inkább odatette a csiklójára az ujját, rögtön hatott, akár az áramütés, Ildi mégis finoman eltolta a kezét, jaj, ne, miért ne, kérdezte, csak, hogyhogy csak, kérdezte újra, hát milyen szépen beszéltél ott a bárban a szomjúságról, mégis képes lennél szomjan maradni, akkor próbáld a saját kezeddel, tette hozzá, még mit nem, háborgott a másik, tedd csak, tedd, Ildi rázta a fejét, ő meg érezte, hogy ott van a nő az élvezet kapujában, kész őrület, ne állj meg, nem szabad megállni a kéj felé az úton, örök időkre szomjan maradsz, közben egyfolytában csúszkált-forgolódott benne, könnyedén és boldogan, mintha most tanítaná szeretkezni ezt a sok mindent megért lányt, makacs elszánás hajtotta, hogy feljuttassa a minden gyönyörök Mount Everestjére, képtelenül hosszúra nyúlt az aktus, nem értette, mi történt, ott a konyhában még egymás lélegzetétől is elélveztünk, az volt az igazi Mount Everest, mit sem tudtunk az elernyedésről, de most sem adta fel, nem, nem és nem, hisz minél fáradtabb a test, annál kínzóbb a beteljesületlenség. Már hajnal volt, búgtak kinn a galambok, ne félj, ne félj, mondta újra a férfi, s vakmerően odavezette a nő ujját a csiklójára, erre ő egyszerre felengedett, úristen, mintha Jenő bá’ adna engedélyt az önkielégítésre, nem hitte, hogy ez bekövetkezhet, behunyt szemmel járni kezdett az ujja, amiben volt gyakorlata, még Manci néni ájtatos fahangját is hallotta, pfuj, nem szabad, ugyanis észrevette, hogy ő a bugyijában turkál, ez tény, de férfi szeme láttára soha nem művelte, rettegett, hogy megvetnék érte, nevetséges, ez is olyan börtön volt, amibe maga zárta be magát, most egyszerre kiszabadult, egyetlen pillanatnyi önátadáson múlt, megnyílt benne a mélység, amit szomjazott, minden porcikáját áthatotta a fényes kéj, hagyta, szinte sejtről sejtre, mégis követhetetlen révület kerítette hatalmába, végül szétvetette a robbanás, egész valója szilánkokra hullt, elveszett, végképp elveszett, a teste, az a hülye teste veszett el a leginkább, csak amikor lecsillapult, érzékelte újra, hogy megvan, még mindig megvan. Még él. Megilletődött remegéssel bújt szerelmi mesteréhez. Honnan tudtad, hogy erre vágyom? – kérdezte később. A másik nem szólt, rejtélyesen mosolygott. Történetük most ért a tetőpontra. Mind a ketten érezték, de a világért ki nem mondták volna. Az maga lett volna a józanság, az ébredés, a lemondás a szerelemről. Igaz, a mulandóság előszele új lidércet csent a szívükbe. De egyelőre ettől is inkább megittasultak. Dacosan nemet mondtak minden baljóslatú jelnek, s vakon hitték, hogy a végtelenségig képesek új, ismeretlen, mágikus tájakat nyitni egymásnak. És végképp elveszett minden kapcsolatuk a világgal.
Halmágyi el akarta venni a szerepet Schőn Ilditől, de akkor az egész forgatást elölről kell kezdeni; ideggyógyászhoz vitte őket, elrendelt egy hét szünetet, vagyis mégis leálltak, a filmgyár vezérigazgatója magához kérette a rendezőt, aki nem volt képes épkézláb magyarázatot adni a történtekre, máris felbecsülhetetlen a kár, lehet, hogy nem is lesz ebből film, noha politikailag súlyozott témáról volt szó, a filmgyár ezzel akart nagyot dobni, mint pár évvel ezelőtt a sántító vidéki párttitkárral. Csakhogy ők ketten már azt is alig fogták fel, mi ez a kavargás köröttük, csupán egymás szavát értették; olyan kifejezéseket használtak – pokoljárás, megdicsőülés, szemtől szemben a sorssal –, amelyekre az épeszűek csak legyintettek vagy az öklüket rázták. Volt valami irritáló a fennköltségükben és a sznobériájukban, mintha ógörög tragédiahősöknek hinnék magukat, vagy mitológiai félisteneknek. Varga Laci megállt az autógumis műhely előtt, ahol papíron még most is dolgozott, tudniillik a filmforgatás idejére kivett egy hónap szabadságot, s az a végéhez közeledett, hirtelen elhatározással belépett a műhelybe, megkereste a főnököt, és felmondott. Miért tette? Lehet, hogy ez volt az a ballépés, ami megpecsételte a sorsukat. Lehet, hogy egyszerűen félt a visszatéréstől a hétköznapok kulisszái közé. Félt újra megpillantani a penészes falat, amit a FIK nem akar megjavítani. Elfogadni az ablak sűrű függönyén át a nyomasztóan közeli, szemközti tűzfalat. Most nem láttak semmit, a legközönségesebb tárgyakat sem érzékelték maguk körül. Úgy éltek, akár egy felajzott, misztikus, kétszemélyes szekta szédült ámokfutói. Halmágyi bejelentette, hogy újra kezdik a forgatást, Ildi nem bírt hajnalban kikelni az ágyból. A második napon mégis kikelt, majdnem elvágódott, tántorgott, mintha részeg lenne, kiderült, hogy súlyos egyensúlyzavara van, a forgatáson is támogatni kellett, nem is hasonlított önmagára, holdkóros, réveteg tekintettel játszott. Tönkretetted a saját színésznődet, te marha – mondta Halmágyi Vargának. Soha ne kezdjen az ember amatőrökkel! Amatőr írókkal se, azok is képesek a saját művüket megtorpedózni. Monokli nem értette, mi köze neki ehhez. Újfajta félelem gyötörte, valami kisszerű önzés, végletes bizonytalanság. Hetek, hónapok óta éjjel-nappal kinn állok a szakadó esőben, bőrig ázom, itt az ősz, fázom, reszketek, meddig lehet ezt bírni, meddig?! – mondta Halmágyinak. A rendező végigmérte, látszott, őrültnek véli, majd felnyerített: Öreg, semeddig! Húzódj be a tető alá. Hát erről van szó, mondta, de az szörnyűség. Anya jutott eszébe, amikor tüntetően belekarolt Zsiga úrba, mielőtt őt kirúgták abból a házból. Holott tudta, amit tudott. Azt nem lett volna szabad. Anya ott, akkor elárulta őt. Most mégis megbocsátott neki. Utóvégre Zsiga az egyedüli támasza, s egyikünknek sincsenek vasból az idegei.
Attól félt, hogy ő is áruló lesz.
Előbb Schőn Ildi ordináré barátnője került elő, aki annak idején Manci néni Jézus-szagú pináját emlegette. Itt ült most a sötét, Bokréta utcai szobában, az íróasztalnál álló széket az ágy felé fordította, elterpeszkedett benne, keresztbe vetette a lábát. Ildi feküdt az ágyon, nézte. Kékeszöld, kockás kosztüm rajta, finom angol szövet, diszkrét illatfelhő, kis festék, kis púder, turcsi orr, amitől fiatalabb a koránál, s igen választékosan fejezi ki magát. El se hinné róla az ember a régi disznóságait. Időközben elvégezte a művészettörténet szakot, középiskolai tanárnő. Üzenetet hozott Manci nénitől, akinek tudomására jutott, hogy Ildit kitették a kollégiumból. Gyere haza. Ildi megrázta a fejét. No, tényleg. Azt mondja, gyere haza. Nem és nem. A tanárnő folytatta. Ildi befordult a falnak, és a fejére húzta a párnát. Többé nem látott, nem hallott. Erre a nő Varga Lacinak kezdett magyarázni. Hosszú, tapintatos körmondatokban kifejtette, hogy Schőn Ildi nem ilyen körülmények közt nőtt fel, s mindnyájan felelősek érte. Nehogy a végén baj legyen. Miféle baj? Megvonta a vállát. Mit akar itt ez a kosztümös liba? A férfi is elhallgatott, nem szólt többé. A nő még sokáig beszélt. Varga kiment a konyhába. A nő utána. Levágott magának egy szelet kenyeret. Kérdezte a nőt, kér-e ő is. Nem kért. Végre elment. Másnap meg az ő húga telefonált. Gyere ki, látogasd meg anyát, mondta. Látogassam meg? Miért? Beteg? Nem beteg, de látogasd meg. Zsiga elköltözött. Hihetetlen! Letette a kagylót, indult volna azonnal. Már esteledik, mondta Ildi. Mire kiérsz, sötét lesz. Nem baj. Mégsem ment, nem hagyhatta Ildit magára, épp a szorongás óráján, amikor leszáll az alkony. De a kedves másnap sem engedte el. Épp akkor hagysz itt, amikor rám szakadt a baj. Végleg leálltak ugyanis a forgatás-
sal, kampec, nem kapta meg a gázsiját. A főiskolán vizsgát halasztott, újra halasztott, veszélybe került a diplomája. Egyik cigarettát szívta a másik után, s minden este a révületig itta magát. Már alig volt pénzük cigarettára és alkoholra. Fogta Monokli kezét. Ne menj el, ne menj el! Vádolta, egyre nyíltabban, egyre görcsösebben. Látom a szemedben, hogy nem hiszel többé a szerelmünkben, azért iszom. Újra meg újra belezuhantak az ágyba. Kéjelegtek, őrjöngtek, hergelték egymást. Alkohollal jobban ment, mint anélkül. Nem akarta elhinni, hogy az történik velük, ami történt. Hogy valahol vétkeztek, valahol elszámították magukat. De hol? A rabságból a szabadságba és vissza a rabságba. Hogyan eshetett ez meg?! Nincs más lehetősége, be kell bújnia Jenő bá’ ágyába. Az az állat már ide is küldte a küldöncét. Soha, soha! A kezdet és a vég összeér, mondta, az is játszma volt, ez is játszma. Csakhogy a kezdet játszmája mindig tele van reménnyel, a mostani, ez az alkoholos játszma viszont nem vezethet máshová, csak a depresszióba. Monokli érezhetően le akart lépni. Miért hagysz itt? Miért nem szeretsz?! Ildi sírt, könyörgött, reszketett. Monokli tagadott. Hová is menne! Közben tudta jól, hogy abban a házban, ahonnan egy éve elzavarták, most nagyon várnak rá. Ősszel fel kell ásni a kertet, betakarni a rózsatöveket, összegereblyézni a faleveleket, elégetni. Újra meg újra eszébe jutott az a legelső körúti hajnal, amikor elővillantak Ildi fehér fogai, de furcsa, természetellenes vicsorgás lett belőle. Elege volt már a depressziós nőből, akit befogadott a lakásába. Még csak ki se teheti, még csak el se dughatja az italt, hogy ne igyon. Egyszer mégis eldugta, lesz, ami lesz. Add elő, add elő! Üvöltött, őrjöngött, tört-zúzott a lakásban. Földhöz csapkodta a tányérokat a konyhában. Az anyád úristenit, hát én kerestem meg rá a pénzt! Te kerested, haha, még hogy te kerested! Én kértem kölcsön a haveroktól, én! És holnap már nem adnak. Miért is adnának! De ez se józanította ki. Nekiesett a férfinak, belekarmolt a képébe. Ő meg ellökte, elvágódott a földön, jajgatott. Erre ő sarkon fordult, kiment a kapualjba. Mintha örökre elhagyta volna. Legalább egy órát állt ott, és cigizett. Visszament, a lány eltűnt a lakásból. Hol van, hová bújt? Az épületet nem hagyta el, azt észrevette volna. Sehol, sehol. Fölcaplatott a sötét lépcsőházba. A második emeleti gangon találta meg. Átmászott a korláton, a cirádás vasrács külső felén lógott, beakasztva a rácsba a két apró lábfeje meg a tíz begörbített ujja. Aléltan, félhülyén, talán valami gyógyszert szedett be. Vagy mégis megtalálta az italt. Monokli káromkodott, megvetette a lábát, nekifeszült, hogy a tehetetlen testet visszaemelje; egy rossz mozdulat elég lett volna, s a nő lezuhan a kétemeletnyi szakadékba.
Másnap kora reggel kibújt mellőle a paplan alól, felöltözött, lábujjhegyen kiosont. Igazi romantikus szökés. A csuklós busz hátsó peronján utazott, rettenetesen rázta a kocsi, de most oda se neki, madarat lehetett volna fogatni vele. Könnyűnek és szabadnak érezte magát. Gyönyörködött az út menti fák őszi színpompájában, a munkába tartó járókelők látványában, a cégtáblákban, a reklámokban, de még a koszos újságpapírban is, amit a szél sodort az úton. Más szabadság volt ez, nagyon más, mint az a néhány héttel ezelőtti. A börtönből lelécelő rab érezhet ehhez hasonlót, főleg, ha nem kapják el, s napról napra nagyobb élvezettel ropogtatja szájában a levegőt. De mi van azzal a másik rabbal, akit hiába zártak börtönbe, ott is szabad maradt? Belül, legbelül. Egy ember, aki kilépett a világ végére, ahogy Schőn Ildi olyan szépen mondta a szerelmük első napján, egy ember, akinek a kezén hiába kattan a bilincs. Nemrég még ő, az autógumis szerelőfiú is hogy hitt e belső szabadságban! Most megvonja a vállát, nem tud mit kezdeni vele. Majd épp az alkoholista Schőn Ildi mondja meg, mi a szabadság! És a Gazdag Ilus, ő talán nem volt szabad, amikor otthagyta őket? Azóta se látta. Egy távoli rokonához költözött, Kőbányára, onnan jár naponta a Chinoinba. Ezzel szemben Monokli most visszakerült oda, amit annak idején az élet Gazdag Ilus-féle térfelének nevezett. Ki gondolta volna! És még boldog is, hogy így esett. Odaért anya házához, nem volt otthon senki. Nem lepődött meg, a szokásos helyen megtalálta a kulcsot, a kapu mellett a nagy kő alatt. Bement, kinyitotta a kamrát, előszedte a szerszámokat. Gereblyézett, ásott, talicskázott, kihordta a kerti hulladékot az út mellé.
A levegő tele volt mámorító illatokkal, kis szél, kis nap, egy utolsó, sárga húsú körte az egyik fán, naspolya a kapu melletti bokron. Rajongásig szeretni tudta a földet. A drága, szétomló, porhanyós barnaságot, kis fehér gyökerek benne, giliszták, hangyák, apró kövek. Csak ásott és ásott. A felső sarokban kezdte a kert megmunkálását, s akkurátusan, a kerítés mentén haladt, a tekintete újra és újra végigpásztázott az elvégzett sorokon. Elűztek, és most visszajöttem. Ennél bölcsebbet nem tudott gondolni. Alkonyatkor anya is megérkezett, hosszan, némán ölelték egymást. Nem beszéltek a múltról, csak a tennivalókról. A ház előterében, ami afféle nappali is volt, előszoba is, majdnem a víztartály túlfolyója alatt, állt egy heverő, aznap ott aludt. Remélem, nem romlik el megint az automata, és nem csorog nyakadba a víz, mondta anya. Nevettek, égő tekintettel, gátlástalanul. Kerített neki valahonnan egy pizsamát, ő meg nem kérdezett rá, hogy ez kié volt. Kora reggel kiment a kertbe, folytatta a munkát. Napokig ott élt, amíg el nem végzett minden teendőt a ház körül. Délben szalonnát evett hagymával, este anya mindig főzött. Mint régen, amikor együtt éltek. Vagy mint Gazdag Ilus, amikor vele élt. Erről eszébe jutott a nő, akit ott hagyott a lakásban. El akarta hessenteni a gondolatot, már napok óta elhessentette. De most nem sikerült. Egy rendőr állt a kertkapunál. Nézte, mit akar. Bejön. Bejön! Belehasított a bizonyosság. Csakis azért jöhet, más oka nem lehet. Schőn Ildi tragikus hirtelenséggel. Röhej. Mi az a tragikus hirtelenség? Lezuhant a második emeletről. Újra felment oda, átmászott a korláton, nyilván ivott előtte. Ott lógott, lógott, amíg lógott. Őt várta. Lezuhant.
Egy évvel a temetés után ment ki először a sírjához. Hosszú ideig ki akarta törölni az agyából az egész történetet. Melyikünk volt az áruló? Nem én, nem én! Te árultad el a szerelmünket! Miért ittál, miért nem álltál meg a lábadon?! Miért nem voltál képes leforgatni a filmet? Mit akartál tőlem? Hová csábítottál? A szerelembe vagy az őrületbe? Igaz volt ez az egész? Nem volt igaz! Semmi sem volt igaz. Egy év múltán az íróasztal fiókjában keresgélt, kezébe akadt egy papírlap. Schőn Ildi betűi. Össze akarta gyűrni. Aztán mégse. Erőt vett magán. „Nem, hát igazán nem gondoltam volna, hogy ide jutunk. Hogy létezik ez a túlnan túli ország, ahol most tartózkodunk, mindenféle kötés, gravitáció és bebútorozottság nélkül, a pőre örökkévalóságban, ami maga a nagybetűs JELEN.” És hallotta azt az artikulálatlan, velőtrázó kiáltást, amivel kezdődött. Amikor ledöntötte az ágyra, és akarnok-hívő vággyal megismételte a Jenő-aktust, ami addig szörnyűség volt, s egyszerre megváltás lett. Az ő hitétől és vágyától lett az. A szabadság kezdete. Iszonyat. Most belőle is mélyről, szívet tépően, eget rengetően feltört a kiáltás. Ó, jaj, elhagytalak, elárultalak! Ott állt a sírnál, lehajtott fővel, s az a furcsa benyomása támadt, hogy a karcsú, girbegörbe hant hasonlít a lányra. Lerogyott, sírt, belecsimpaszkodott a keresztbe. Sehol se vagy, nem hallasz, elmúltál, soha többé nem látom azt a mélykék pontot a szemedben, mégis beszélek hozzád, mi mást tehetnék. Fölemeltél magadhoz, megmutattad az üdvösséget, azt a gyönyörű, kibírhatatlan üdvösséget, amibe belehaltál. Megmenthettelek volna, ha van erőm. De nem volt. Kis proli maradtam, Zsiga úr jól megmondta.
Most is kívülről látta magát. Szörnyű szentimentális és romantikus ez a jelenet. De legalább nem hamis. Ha Halmágyinak lenne esze, itt rejtőzne egy kamerával, és felvenné. Még sikere is lehetne, a romantika manapság menő dolog.
Besötétedett, nem tudott felállni. Pedig a könnye is, a szava is rég elapadt. Rázárták a temetőkaput.