Márton László

„AZ BESZÉL”

Mészöly Miklósról

Azzal kezdődik, mármint az ilyesféle, személyről szóló, visszatekintő szöveg, hogy vége, mármint a személynek, akiről szól. Ez az írás Mészöly Miklósról szól, ám kivételesen nem az ő halálával kezdődik, hanem a híres osztrák költőével, H. C. Artmannéval, aki ugyanakkor született, amikor Mészöly, és idén, a tél vége felé halt meg. Ha mondanom kellene, ki volt a két legfontosabb kortárs szerző számomra, ki volt rám legnagyobb hatással ama négy-öt év során, amikor eldöntöttem vagy eldőlt velem kapcsolatban, hogy író leszek, akkor az ő nevüket mondanám.
Artmann nyelvi színpompájában és Mészöly kopár nyelvezetében számomra ugyanaz mutatkozott meg: a megszólalás mágiája, a szellemi szabadság éthosza. Hozzáteszem azonban, hogy a két név egymás mellé állítása utólagos, késői felismerés. Artmann megközelíthetetlennek bizonyult osztrákságán keresztül. Életemben összesen háromszor találkoztam vele; soha egyetlen szót sem értettem abból, amit beszélt, mert nem akart meghitt alsó-ausztriai tájszólásából átváltani „magas-németre”. Másfelől azonban, ha van osztrák költő, akit valaha is megértettem, akkor ő az.
Így utólag megfordult a fejemben: mennyi minden kiderülne, ha egymás mellé állítva szemlélnénk kettejük életét. A gyermek- és kamaszkort: emitt a szekszárdi polgári-dzsentroid miliő, ott a „St. Achatz”-beli cipészműhely cseh és magyar segédekkel.
A háborút: emitt a szökés meg a fogság meg a szökés, ott börtön és büntetőzászlóalj. A háború utáni éveket: emitt a Rákosi-korszak, a marginális lét szürke melletti tarkasága, ott a sebtében nácitlanított közélet szellőzetlensége és egy másfajta kitaszítottság. És így tovább a kilencvenes évekig.
Az elmúlt heteket München közelében töltöttem. Egyik estém H. C. Artmann jegyében telt. Felolvasóestnek induló szellemidézés volt. Az est végeztével arra gondoltam: de legalább Mészöly még él.
Másnap reggel olvastam a Süddeutsche Zeitungban a hírt, hogy Mészöly Miklós meghalt.
Be kell vallanom, felkészületlenül ért a hír, annak ellenére, hogy tudtam, mennyire rossz állapotban van. Azt hiszem, könnyebb lett volna elmondanom, milyennek látom és miért fontos nekem, amíg élt, mint most utólag. Tény, hogy sokat köszönhetek neki. Munkái felszabadító hatással voltak rám a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején, amikor írni kezdtem. Szellemi habitusa, erkölcsi tartása számomra, aki a követendő példáktól és a példák követésétől idegenkedem, imponáló lehetőség és hatékony minta volt. 1981-ben személyesen is megismertem. Sokat beszélgettünk; érdeklődő, nyitott és kedves volt. Biztatott is, bár amit akkoriban írtam, az vajmi kevéssé tetszett neki, és ezt nem is leplezte. Soha nem kerültem igazán közel hozzá, de talán éppen ezért nem is távolodtam el tőle.
Egyszer feljött hozzánk feleségével, Polcz Alaine-nel együtt, percekig hajlítgatta és csavargatta egy cserépbe ültetett juharfa friss hajtásait. Az a fa most is megvan, Mészöly csavarása most is látszik az egyik ágán. Egyszer volt vele egy nyilvános beszélgetésem, és a mítoszokról kérdeztem; én az írás mitikus rétegeire gondoltam, ő a nemzeti mitológiákra. Egyszer Pécsett megmutatta, hol bujkált 1945-ben; most jövök rá, hogy nem emlékszem a helyre pontosan. Egyszer egy írásom miatt heves támadások értek, ő kiállt mellettem. Egyszer, amikor bajba kerültem, segített.
A telefonba, ha keresték és a nevét hallotta, nem azt mondta be, hogy „Én vagyok”, hanem: „Az beszél”.
Ennyit a személyes ügyekről.
Valószínűnek tartom, bár még hiányzik a távlat ennek felméréséhez, hogy a magyar próza legnagyobbjai közé tartozik. Teljesítménye hozzámérhető Kemény Zsigmondéhoz, Krúdyéhoz, Móriczéhoz, amiben az is benne foglaltatik, hogy lényegét tekintve nem rokonítható senkiével. Úgy vetett számot a magyar hagyománnyal (értve ezen mind az írás, mind a polgárosodás hagyományát), hogy a számvetésnek megtalálta világirodalmi értékű elbeszélői formáját; s valószínűleg abban is osztozik a magyar irodalom legnagyobb személyiségeivel, hogy életművének java része nehezen ismertethető meg a nem magyar nyelvű olvasóval, méghozzá éppen kivételes volta miatt.
Ha létezik valamiféle „magyar észjárás”, a „magyar lélek” valamilyen jellegzetes „formája” (ami – ha létezik – nyilván nem genetikailag, hanem történelmileg, nyelvileg és kulturálisan meghatározott tünemény), úgy ennek a formának Mészöly írásművészete egyik fontos variációja, mondhatnám úgy is: egyik késői modern kiteljesedése. Intenzíven foglalkoztatta őt a töredezettség és az epikai teljesség összehangolásának problémája, az a kérdés, hogyan lehet a sűrítéssel, a szilánkos elhallgatásokkal pontosan kifejezni olyan történeteket, amelyeket aprólékos leírások nem jelenítenek meg.
Soha nem beszéltem vele erről, de úgy sejtem, ezeket a kísérleteket, valamint a belőlük adódó művészi értékeket lelke legmélyén szükségből csinált erénynek tartotta. Alkotói pályájának utolsó húsz évét, amikor már enyhült, majd meg is szűnt a ránehezedő kultúrpolitikai nyomás, beárnyékolta a „nagy” regény írásának vágya és e vágy beteljesületlensége. Talán ez az önmagával szembeni titkolt, ám észrevehető kétség és elégedetlenség volt egyik alkotói lendítőereje a Film utáni korszaknak. Talán ez a magyarázata, hogy amikor a hetvenes évek végén az elbeszélő megfigyelői pillantásából át- és visszatekintő pillantás lett, elbeszélői prózájának intenzitása nem lazult fel.
Egyszer egy beszélgetés során, valamikor a nyolcvanas években valaki szóba hozta Mészöly akkor még új esszékötetét, az Érintések-et, és tett rá egy lekicsinylő megjegyzést. Azt mondta, Mészöly butaságokat ír. Nemcsak a szavakra emlékszem pontosan, hanem a megütközésre is, amelyet kiváltottak bennem. Nemcsak azért, mert Mészölyt tiszteltem és szerettem, hanem elsősorban azért, mert Mészöly esszéi (plusz naplójegyzetei, aforizmái, szöveg- és gondolatszilánkjai) a látásmód szabadságát mutatták meg nekem. Ez az élmény olyan erős volt, Mészöly szövegei annyira hitelesen közvetítettek számomra egy bizonyos tartást és lényegi tudást, hogy annak a valakinek a megjegyzését, akinek a nevét nem írom ide, méltánytalannak és kicsinyesnek kellett tartanom. Ma már tudom, hogy a megjegyzés politikailag volt motiválva, tehát rosszhiszemű is volt. Mégis el kellett gondolkodnom rajta: nincs-e a kijelentésben esetleg valamennyi igazság? Vajon okosságuk miatt nyűgöznek-e le Mészöly elmélkedései és szemlélődései?
Már akkor sem az érdekelt, hogy amit Mészöly leírt az esszéiben, az „igaz-e” vagy feltétlenül érvényes-e, hanem, hogy: miként gondolkodik Mészöly, amikor gondolkodik? Mit lát, mit vesz észre, amikor nem elbeszélőként, hanem gondolkodó emberként (és nem mellesleg: a művészeti autonómia, valamint az akkor még alig várható demokratikus átalakulás elkötelezett híveként) figyeli meg a világot maga körül és önmagában?
Tizennyolc éves voltam, amikor Mészöly első esszékötetét, A tágasság iskolájá-t olvastam, és huszonkettő, amikor a másodikat, az Érintések-et. A fent említett szabadságtapasztalaton kívül valami nagyon fontos dologra ezekből jöttem rá. Mégpedig arra, hogy az írói habitus és a tágabb értelemben vett személyiség különválasztása a belső szabadság kiküzdésének vagy kimunkálásának egyik módja lehet. Mészöly regényeit és elbeszéléseit nagyon markáns epikus észjárás működteti: erről már sok szó esett, és talán még több esik majd ezután. (Rám annak idején azok a művei voltak a legnagyobb hatással, amelyekben az észjárás nem közvetlenül mutatkozik meg, hanem a részletgazdag megfigyelést látomássá alakítja: ilyen az Öregek, halottak című elbeszélés, ilyen a Pontos történetek útközben, a Térkép repedésekkel, ilyennek látom a Szárnyas lovak-at és az életmű fordulópontját, a Film-et is.) Viszont az említett két esszékötetben az észjárás nem működtet formát, hanem egyszerűen csak jelen van: behúz a szövegbe tárgyakat, összefüggéseket, gondolatokat, neveket, miközben kifelé mutogat a szövegből.
Mai szemmel olvasva ezeket az írásokat, sok esetlegesség látszik bennük, sok minden kötődik közvetlenül a korhoz, a hatvanas-hetvenes évekhez. Fura módon leginkább az a gondolati réteg, amelyet Mészöly maradandónak hihetett: az egzisztencializmussal és a kortárs nyugati művészettel való találkozás. Ám annál inkább érezhető, amint az egyes elgondolásoktól függetlenné válik a felfedezés szinte érzéki izgalma, s egyre erősebb az erőfeszítés a személyiség írói problémákon keresztül való kiépítésére. Mészöly tudatos alkotónak hitte magát, és bizonyos értelemben az is volt, ám a tudatosság az észjárásnak csak egy részére terjedt ki; nagy íróvá az ösztönei tették. Másrészt nem utolsósorban ez a hajlam állítja őt a magyar művészet legnagyobbjai mellé: a gondolkodás (írhatnám: bölcselet) alkotói áthevítésére, sajáttá tételére tett kísérlet.
Elbeszélői életművét (valamint a méltatlanul elfelejtett, jelentős színpadi műveket) műimmanens elemzésekkel lehet megközelíteni; ám azok számára, akik úgy vélik, hogy az életműhöz a személyiség is hozzátartozik, ideírom: Mészöly írói habitusa leginkább gondolati kísérleteiből, az átfogó széttekintés, a megfontoltság és a spontaneitás meghökkentő keverékéből ismerhető meg. Mint mondtam, feljegyzéseiben vannak esetlegességek, naivitások is; ám írói és közéleti értelemben vett butaság sehol, semmilyen formában nincs bennük. Annál meglepőbb ma is, némely észrevételeinek, megfigyeléseinek milyen megvilágító ereje van. Aki hallotta őt beszélni, tudja, hogy töredezetten, nehezen fogalmazott, sohasem szólalt meg nyomdakészen; viszont amit mondott, gyakran nemcsak megfigyelés, hanem meglátás is volt. Látni és hallani lehetett, amint a nyelvi feszültség fogalmazás közben gondolati feszültséggé alakul.
Azt pedig kifejezetten szerencsés dolognak tartom, hogy amit látott, gondolt és tudott, nem próbálta egységes gondolati konstrukcióvá építeni. Nem tudom, hogy a magyar kultúrában lehetséges-e ilyesmi ideológia nélkül; Mészöly mindenesetre viszolygott mindenfajta ideológiától.
Előrebocsátva a fentieket, talán ismét érdemes elgondolkodni rajta, hogyan is működött Mészöly intellektusa. Aki csak egy keveset is tud arról, hogyan alakult az élete, hajlik arra a vélekedésre, hogy köznapi értelemben nem volt okos. Képtelen volt önmaga adminisztrálására, karrierjének előmozdítására, úgynevezett fontos dolgokról gyakran elfeledkezett. Viszont úgy látom, hogy ez a tulajdonsága összefüggésben áll csendes radikalizmusával, azzal, hogy a rendszerváltás előtti hivatalos kultúrpolitikával nem akart, nem is tudott volna kompromisszumot kötni, 1989 után pedig, tekintélyes állampolgárként, úgy tudott állást foglalni közügyekben, hogy írói habitusa intakt maradt.
Ugyanakkor erősen megvolt benne egyfajta alkati életbölcsesség, amely nem magyarázható kizárólag a szerzett és az átörökített tapasztalatokkal. Tudott valamit az „egy” Közép-Európáról, amely „volt egyszer”, de amelynek nyomai és hagyományai (a szó Kármán József-féle értelmében) ma is meghatározzák életünket. Tudott valami lényegeset az élet stratégiáiról: például azt, hogy az ember természeti lényként való felismerése és megragadása a természeti eredetű kegyetlenségtől való szabadulás egyik feltétele. Ebben határozottan különbözött más, természetbe helyezhető, szubjektumot maguktól messzire tartó, „kemény” kor- és írótársaitól. Talán éppen ezért intenzíven foglalkoztatta gonoszság és igazság paradoxonának misztikája: hogy bizonyos igazságokhoz (és a velük járó megvilágosodáshoz) gonoszságon és bűnökön keresztül lehet eljutni. Azt is tudta azonban, hogy ez mindenekelőtt formátum kérdése, s hogy ezt a fajta formátumot a magyar hagyomány nem tartalmazza, a magyar közeg képtelen kitermelni magából. Más szóval, hogy a magyar kultúrában a tehetség és a jellem szorosabban összefügg, mint egyéb tájakon.
Mészöly intellektuális fogékonysága mögött nem a gyorsan vágó elmeél, hanem a jellem szilárdsága állt. A legintelligensebb emberek egyike volt, akiket valaha ismertem, s nem tudok senki másról, akiben hozzá hasonlíthatóan függetlenül működött volna az intelligencia a központi értelemben vett okosságtól. Amennyiben okos volt, úgy nemcsak a fejével, hanem elsősorban zsigerileg volt az.
Nem tudom, nem is akarom elképzelni, mivé fejlődhetett volna rövidebb ideig tartó, kisebb nyomás alatt, egy vagy két fokkal normálisabb körülmények között. Vagy ha külföldön jobban észre tudta volna vétetni magát. Hogyan egyeztette volna össze a szótlansággal határos töredezettséget a naprakész, kifogástalan megnyilatkozás kívánalmával? Hogyan foglalt volna állást a kétféle pontosság kibékíthetetlen ellentétében? Valószínűleg sehogy, de ezen fölösleges töprengeni.
Nemzedéktársai, de nála valamivel fiatalabb férfiak is feltűnően gyakran hangoztatták, hogy szerepet játszik, pózol. Én ebben semmi egyebet nem látok, mint irigységet. Írói és emberi nagyságát nem lehetett irigyelni, mert a nagyság tudomásulvétele elismerést jelent, sikereit és a velük járó jókat pedig azért nem lehetett irigyelni, mert ezekből az utolsó évekig kevés jutott neki. Azt irigyelték, ami irigylésre méltó volt: hogy nem úgy öregszik, mint a férfiak általában. Az öregedés egy bizonyos életkorig testileg-lelkileg javára vált: kevesebb szóval többet mondóvá, markánsabbá, jelentősebbé, sőt bizonyos értelemben szebbé is tette, miközben a fiatalkor spontaneitása és energiája megmaradt.
Biztos, hogy ezt Mészöly kihasználta, sőt rá is játszott. Ám ezt nem tehette volna, ha a tünemény nem lett volna alapjában véve igaz, és ha a megfelelő életerőt nem kapja hozzá ajándék (vagy kárpótlás) gyanánt a sorstól. És akkor sem, ha ez a merőben külső körülmény nem állt volna szoros összefüggésben írói alkatával. A pátosz teljes mértékben hiányzott belőle. Szerény volt, gyakran az ügyetlenségig menően, ugyanakkor egyfajta derűs fenséget sugárzott egész lénye. Nem szerep és nem póz volt, ami elnyerte annyi sok fiatal író (és nemcsak író) szeretetét, olykor ambivalens érzésekkel vegyülő csodálatát.
Emiatt sokan úgy vélik, egyfajta „apafigura” volt a magyar irodalomban. Én ezt némileg másképpen látom, akkor is, ha az apaságot metaforának tekintjük. Tény, hogy a hetvenes években számos akkor induló vagy fiatalnak számító íróval közeli kapcsolatba került, és egyáltalán, a nyolcvanas évek közepéig odafigyelt a kezdőkre, megszólítható és párbeszédképes volt. A Mészöllyel való találkozás nem egy esetben, például az enyémben is, utólag nézve íróvá avatással ért fel. (Próbálom idegen nyelvekre, németre, angolra fordítani ezt a két szót: íróvá avatás. Nagyon furcsa. Ennek megfelelően nehéz elmagyarázni nyugati pályatársaknak, hogyan is megy ez nálunk, és mit jelent az odafigyelés éthosza.) És ami talán ennél is fontosabb: a találkozások szövegszerűen is kimutathatók, elég utalnom a nyolcvanas évek két nagy művére, az Emlékiratok könyvé-re és a Bevezetés…-re a szépirodalomba, Krasznahorkai korai prózájára vagy a Könnymutatványosok legendájá-ra, amelynek ötlete egy Mészöly-novella körül kristályosodott ki.
Mindez azonban Mészölyt még nem teszi apává. Sem nevelői ambíció nem volt benne, sem a felülről való joviális széttekintésre nem érzett hajlandóságot. A szolidaritást, beleértve a közéleti és a szakmabeli szolidaritást is, komolyan vette (kár, hogy neki viszonylag ritkán volt része benne, amikor támadásoknak volt kitéve), segítőkész volt, ám önfeláldozó nem volt. Idegen volt tőle a dolgokon felülemelkedő, kiegyensúlyozott igazságosság; ő zsigerből volt igazságos, amikor éppen az volt. A párbeszédek elhangzanak, majd elveszítik aktualitásukat, később értelmüket is, végül elfelejtődnek. Az emberi kapcsolatok sérülékenyek és romlékonyak, jobb esetben mulandók, vagy legalábbis együtt öregszenek az emberrel. A szövegek, az irodalmi alkotások pedig a recepciótörténet során járják a maguk útját. Elrugaszkodnak egymástól, rejtett idézőjeleik felszívódnak, mint az emberi testben a varratok. Korábbi erőteljes hatások elhalványodnak, elporlanak, végül kiperegnek a szövegből.
Az életmű lezárult (függetlenül attól, hogy a hagyaték bizonyára tartogat meglepetéseket), és különválik az eleven személyiségtől, aki most már emlékeinkben él; akik pedig nem ismerték, azok számára írásos emlékekből, interjúkból, hang-, video- és filmfelvételekből rekonstruálható.
Nem hinném, hogy Mészöly Miklóst könnyű lesz besorolni a klasszikusok közé, amennyiben klasszikuson a tiszteletre méltó és a tisztelet jeleivel kielégített nagyságot értjük. Ehhez az ő művei nem eléggé látványosak, nem eléggé egyértelműek és programszerűek; pontosabban egyáltalán nem azok. Ezen túlmenően pedig ellenállnak az egyszer s mindenkorra való elintézésnek, még inkább, mint másokéi. Viszont éppen ezért biztos vagyok benne, hogy írásművészete (ha úgy tetszik, költészete) nemzedékek múlva is új meg új értelmezéseket fog provokálni, az eljövendő írók között pedig mindig lesz olyan, akinek számára vagy minta lesz, vagy ellenkép.
Amúgy pedig: a létezés-nem létezés nagyvonalúsága. Három perc alatt elpusztított öt pille, akik ötven év múlva egy pillanatra felélednek az olvasó szemében. Bölények, akik hóviharban, „ha az ügy reménytelen, nem trappolnak tovább ész nélkül, összeesésig; megállnak, megvárják, amíg ellepi őket a hó”.