Laki Mihály

KERÉKGYÁRTÓ ISTVÁN: VAGYONREGÉNY – IPSZILON TÖRTÉNET

Kritrika tárgya
Magvető, 2001. 354 oldal, 1890 Ft

A formálódó magyar nagytőkés osztály túlnyomó részben negyven–ötvenöt éves, felsőfokú képzettséggel rendelkező férfiakból áll, akik az esetek közel felében a szocialista rendszerben állami vállalatok, termelőszövetkezetek közép- és felső vezetői voltak, állítják Kolosi Tamás és Sági Matild (TÁRKI) szociológusok. Az úgynevezett szocialista szektoron kívülről is érkeztek hasonló korú és képzettségű nagyvállalkozók – elsősorban a nyolcvanas években Magyarországon gyorsan terjeszkedő magángazdaságból. A neves társadalomkutatók szerint elsősorban a korábban szerzett mérnöki, jogászi tudásuk, közgazdasági ismereteik, vezetési készségeik, piaci kapcsolataik magyarázzák mindkét csoport üzleti sikereit. Az MSZMP vagy a KISZ apparátusában és vezető testületeiben (viszonylag ritkán) betöltött funkciók, régi politikai kapcsolatok csupán másodlagos szerepet játszottak cégeik, piaci részesedésük gyors növekedésében.
Kolosi és Sági napi sajtóban is közreadott – recenzens kutatási eredményeivel egybecsengő – állításai szemernyit sem módosították a külvárosi kocsmákban és az előkelő szalonokban egyaránt észlelhető közvélekedést, mely szerint az országot tönkretevő nómenklatúra tagjai, a politikai hűség és nem a szakértelem alapján válogatott volt kommunista vezetők szerezték meg a privatizált állami vagyont, ők az újonnan alapított és gyorsan növekvő vállalatok meghatározó tulajdonosai, és ebből a csoportból került ki a nemzetközi nagyvállalatok magyarországi vezérkarának számos kulcsembere is. A polgárok javát és kegyét kereső újkonzervatív politikusok is biztos sikert aratnak, amikor keményen elítélik a közvagyont „lenyúló” nómenklatúra-tőkéseket, a rabló privatizációt. („A privatizált vagyon háromnegyede párttitkárok kezére került.” @Kövér László.)
Az új tulajdonos-igazgatók, a nagy beruházásokhoz szükséges tőkét felhajtó pénzügyi közvetítők, valamint a befektető csendestársak kerülik a nyilvánosságot: „a negatív közvélekedés ismeretében a magyar nagytőkések örülnek, ha a nyilvánosság elől elrejtőzve nyugodtan dolgozhatnak” – írta 1997-ben a közszereplést vállaló kevesek egyike, dr. Nagy Imre, a KISZ KB titkárából a Gyáriparosok Szövetségének alelnökévé lett, akkor sikeres nagyvállalkozó.
A rejtőzködés fokozza a társadalmi átrendeződés nyertesei iránti érdeklődést. A kíváncsiság legfőbb oka mégis az, hogy a nagy vagyonok mostani tömeges és egyidejű keletkezése különös, szinte megismételhetetlen jelenség. Egy sikeres magyar nagyvállalkozótól hallottam a vele készített interjú során, hogy: „Ez történelmi lehetőség, ez egy életben egyszer, sok életben egyszer adatik meg. És évszázadok eltelnek, amíg lesz egy ilyen lehetőség.”
Kerékgyártó István másodszor is kiadott, hónapokig a sikerlisták élcsoportjában elhelyezkedő könyve, a Vagyonregény betekintést ígér a rendszerváltás utáni vagyonszerzés rejtélyeibe. A szerző a legújabb magyar irodalomban kedvelt formát választ: „megtalálja és közreadja” Annának, a rendszerváltáskor a harmincas évei közepén járó (filozófiát is tanult) jogásznak a szocializmus után a formálódó nagyvállalkozói világban szerzett élményeit rejtő naplóját, pontosabban naplóit. A történet egy fontos pontján Anna életútja és ezzel naplója ugyanis kétfelé ágazik. Az elágazás után – a vezetőképzésben bevált esettanulmányokhoz hasonlóan – az egyik szöveg Anna (vagy inkább az egyik Anna) sikeres, a másik a totális kudarccal végződő harcmodorát írja le. A tanfolyamok hallgatóihoz hasonlóan összevethetjük, értékelhetjük a két döntési sorozatot. A szerző közli Katának, a főhősnő volt évfolyamtársának, barátnőjének és üzlettársának a naplóhoz fűzött megjegyzéseit és kiegészítéseit is. A két (három?) szöveget publikáló szerző (ismert közgazdász oktató és kutató) is belép a történetbe, a tudományos közlés szabályait követő lábjegyzetekkel segít az olvasónak eligazodni a privatizáció jogi és közgazdasági szakkérdéseiben.
A szövegek kapcsolódásait és a szereplők szociológiai jellemzőit a szerző gondosan megtervezte. A szokványostól eltérő információkat nyerünk a férfiak uralta vállalkozói világról szóló női tudósításokból. A bejárható társadalmi teret szélesíti, hogy Anna vidéki középosztályi családból, Kata pedig a budapesti zsidó-nagypolgári közegből érkezik a könyv lapjaira. A történet kezdetén Anna egy kisvárosban tanácsi vb-titkár (fiatal olvasóknak: napjainkban jegyző lenne, az önkormányzat adminisztrációjának első embere). Kata egy privatizációs tanácsadó cég tulajdonos-vezetőjeként keresi meg Annát, dolgozzanak együtt. Ő a gyorsabb, korán felismeri, hogy a társadalom gyors változásai közepette addig elképzelhetetlen gazdagodásra van esély.
A privatizációs tanácsadók egy 1989 előtt nem létező, sajátos szabályokkal és szokásokkal jellemezhető piacon gyakorolták foglalkozásukat. Magyarországon nem került sor az állami tulajdon ingyenes osztogatására. Az Állami Vagyonügynökség az esetek túlnyomó részében eladta a tulajdonában levő vállalatokat vagy vállalatrészeket. Az állam nem szokványos piaci szereplő, hiszen jogosult nemcsak az adás-vétel módjának, de a benne részt vevők körének kijelölésére is. A magánosításra szánt javak piaca ezért alkalmanként exkluzív, hiszen a potenciális vevők egy részét kizárják a piacról (például külföldiek nem vásárolhatnak földet). Máskor az eladó kikötheti a vevők egy csoportjának elővásárlási jogát (a munkavállalóknak ajánlják fel először kedvezményes áron a részvényeket).
Az Állami Vagyonügynökség által piacra dobott hatalmas mennyiségű vállalat, vállalatrész (épület, gép, földterület) iránt igen heterogén vásárlói kör érdeklődött. A vevők és az érdeklődők között találunk magántulajdonban levő hazai vagy külföldi vállalatokat, de magánszemélyeket is. Megjelentek ezen a piacon a vállalatok és magánemberek koalíciói is, akik többnyire új vállalatot alapítottak a privatizációra szánt javak megvásárlására. A vevő készpénzzel vagy kárpótlási jeggyel fizetett, de egyes társadalmi csoportok tagjai kedvezményes hitelekből vásároltak a privatizációs javak piacán.
Mivel a vevők és az érdeklődők tulajdonszerzési célja igen különböző volt, a privatizáció során szerzett javaktól is jelentősen eltérő hozamot várnak. Ezért a működtetés tervezett időtartama, a várható hozam alapján számolt tőkeérték és ezzel a vevők számára elfogadható ár is sokféle lehetett. Ráadásul nemcsak az ár, de a vevők alkuereje és áruismerete is jelentősen különbözött. Nem elhanyagolható részük alkalmi látogató volt ezen a piacon, aki egyszer lép vagy léphet be, és már ezért sem rendelkezik kellő áruismerettel. A lakását, autóját tízévenként cserélő ügyefogyott és átejthető értelmiségihez hasonlóan a privatizációs piac számos résztvevője is legfeljebb a kínálat és a kereslet egy szűk sávját ismerte.
Anna és Kata privatizációs tanácsadó vállalata ezen a piacon tevékenykedett. Igyekeztek elnyerni minél több vevő megbízását. Ennek tárgya lehetett a megszerzendő állami vállalat állapotának leírása, a működtetésétől várható haszon alapos becslése, a folyton változó eladási feltételek, a tervezett privatizációs programok bemutatása, de vállalkoztak privatizációs szerződések, tervezetek megírására is. Versenyképességük megtartásának, növelésének elengedhetetlen feltétele volt, hogy megszerezzék a bennfentes állami hivatalnokok tudását. A könyvben izgalmas történeteket olvashatunk arról, hogy a korrupció változatos módjait alkalmazva hogyan ápolták kapcsolataikat az illetékes ügyintézőkkel, magas rangú állami tisztviselőkkel, parlamenti képviselőkkel. A kapcsolatok ápolására, a hivatalnokok, az érdekeltek tarifa szerinti megvásárlására ösztönözte őket, hogy részt vehettek a privatizációs javak eladásában is. A magánosításra szánt hatalmas mennyiségű jószág gyors értékesítésére képtelen Vagyonügynökség ugyanis versenyeztette a tanácsadó cégeket, majd a nyertest bevonta a magánosításba. A tájékozatlan vevő és a túlterheltsége miatt ugyancsak tájékozatlan eladó közé ékelődő tanácsadók – így a Vagyonregény főhősnője és barátnője – arra számítottak, hogy a megbízási díjakból felhalmozott tőkéből állami cégeket vásárolnak majd.
A vállalatokat magánosításra felkészítők piacának telítődését, a multinacionális cégek megjelenését érzékelő Anna később tevékenységet vált. Vállalatának új szolgáltatása a vagyonértékelés. A termelő vagy kereskedelmi vállalatoknak hitelt adó (akkor még állami tulajdonban álló) bankok úgy próbálták csökkenteni a kockázatukat, hogy felbecsültették a hitelt kérő vállalat vagyonát – vagy az abból vett minta értékét. A vagyon úgynevezett könyv szerinti értékének, bármily alapos volt a leltár, semmi köze sem volt a cég piaci értékéhez. A különbséget becslő szakértő vállalat által adott eredmény nagyban befolyásolta nemcsak a vállalat hitelképességét, de a privatizálásakor kérhető árat is. A megbízásokért éles, a megbízó korrumpálását is feltételező verseny folyt a vagyonértékelők között.
Kata és Anna az Antall–Boros-kormány utolsó hónapjaiban újból szövetkezik. Most már maguknak szereznek vagyont bűnügyi regényekből és rendőrségi tudósításokból ismert módszerekkel. Betöréssel megszerzik versenytársaik pályázatait, fenyegetéssel kiszorítják az árverésekről a konkurenciát. Így lesznek többségi tulajdonosai egy üzletláncnak és egy nagyvállalatnak.
A Vagyonregény főhősei súlyos árat fizetnek a sikerért. A történet elején még működő házasságaik tönkremennek, barátságaik megszakadnak, Anna és fia eltávolodnak egymástól. Az embertelen hajszában súlyos testi és lelki betegségek támadják meg a két üzletasszonyt, ám az üzleti siker segíthet, hogy magánéletük veszteségeit eltüntessék. A tulajdonszerzésben jártas páros azonban nem rendelkezik a tulajdon működtetéséhez szükséges készségekkel és tudással. Gondatlanul választják ki, illetve hagyják a helyükön a vállalatok kulcspozícióban levő vezetőit, nem sikerül megnyerniük céljaiknak a dolgozókat, nem ellenőrzik kellő hatékonysággal a társtulajdonosokat. Üzleti tervük hibás, nem számolnak az átszervezés költségeivel, új, tőkeerős versenytársak megjelenésével. Kata eladja részét Annának. Érzi a kockázatot, időben lép ki a vállalkozásból, amely csődbe megy. Anna is rájön, hol és hogyan folyik el a pénz, ám már nem tudja elkerülni az összeomlást. Veszteséges vállalatai sok millió forinttal tartoznak a szállítóknak és a hitelezőknek. A bajban Katára sem számíthat, aki meghal egy autóbalesetben.
Anna naplója párhuzamos történetként folytatódik. A sikertelen Anna nemcsak anyagi, de erkölcsi megújulásra is törekszik. A csődeljárás fejlett piacgazdaságokban ismert és bevált, törvényes módszereit alkalmazza. Gyűlésen szólítja fel a dolgozókat az ideiglenes áldozatvállalásra. Összehívja a fő hitelezőket. Méltányos csődalkut és főként időt kér tőlük, amíg rendezi a vállalat pénzügyeit. Senki sem méltányolja erőfeszítéseit. A bizalmatlan és a pillanatnyi anyagi érdekeiket követő hitelezők nemcsak hangosan követelik a pénzüket, de egyesek közülük életveszélyesen megfenyegetik Annát, majd felbérelt embereik brutális és törvénytelen eszközökkel el is veszik tőle magánvagyonának értékesebb elemeit. Bujkál előlük, vidéken próbál új munkahelyet találni. Megtalálják, de tovább bujkál. Munka nélküli, teljesen lecsúszott, ideiglenes szállásokon meghúzódó, súlyosan beteg hajléktalanként búcsúzik tőlünk a könyv végén.
A másik Anna nem törekszik erkölcsi megújulásra. A törvényes csődeljárás helyett – tanulva a kudarcból – megtalálja a maga Kaya Ibrahimját, egy gyanús múltú és jellemű szerb férfit, akinek eladja a vállalatot adósságaival együtt. Adósait és hitelezőit ő fenyegeti fizikai erőszakkal, őrző-védő emberei segítségével rendezi pénzügyi helyzetét. Új vállalkozásba fog, de tanulva a korábbi kudarcból, most alaposan megnézi, kit állít a vállalat élére. A hasonló piacokon tevékenykedő vállalkozótársaival közösen lép fel a szállítóikkal szemben. Nagy piaci részesedésük lehetővé teszi, hogy olcsóbban szerezzenek be fontos cikkeket. Új lakást vásárol, külföldön nyaral, fiatal szeretője cégének egyik menedzsere. Fiát magához veszi, ő talán egyszer átveszi a vállalatot. Felkeresi egy igen energikus párt fiatal és becsvágyó aktivistája. Pártja támogatásáért cserébe politikai karriert kínál Annának, aki ad pénzt, és komolyan fontolgatja az ajánlatot.
A vázlatos ismertetés is jelzi, hogy a Vagyonregény inkább az új nagytulajdonos rétegről kialakult közvélekedést, mint a kutatók eredményeit erősíti. Az epizódok nem életidegenek, a magánosítás folklórjának szorgos gyűjtői a törvényeket semmibe vevő vagyonszerzés ennél jóval súlyosabb eseteit is ismerik. Azt sem feledhetjük, hogy Kerékgyártó elsők között tesz kísérletet a szocializmus utáni átalakulás (pillanatnyi) győzteseinek a bemutatására.
Mindezt figyelembe véve sem sikeres a vállalkozása. Közgazdász kutatóként aligha vagyunk alkalmasak a mű irodalmi, esztétikai értékeinek elemzésére, de az átlagos olvasó számára sem megnyugtató a mellékszereplők többnyire sematikus ábrázolása, a főszereplők magánéletének felszínes, közhelyes leírása.
Csalódásunk igazi oka azonban az, hogy a szerző nem vállalkozik az „alkotó rombolás” bemutatására. J. Schumpeter, a neves közgazdász ezzel a fogalommal jelezte a régi társadalmi szerkezetek lebomlásának és az újak felépülésének folyamatát. Kerékgyártó és az uralkodó közvélekedés főként a rombolásra, a szocializmustól örökölt nehézkes és pazarló vállalati tulajdoni szerkezet szétesésére, széthordására, szétlopására figyel. (A közvetítők, a privatizációs tanácsadók, vagyonértékelők, pénzügyi közvetítők és a magánosításért felelős hivatalnokok oroszlánrészt vállaltak ebben a korrupciótól, törvényszegéstől és erőszaktól sem mentes folyamatban.)
A magyar magánvállalatok által kínált termékek és szolgáltatások javuló minősége és bővülő választéka, a hiányt néhány év alatt felváltó túlkínálat, a fogyasztók növekvő öntudata és piaci ereje azonban azt jelzi, hogy az új tulajdonosok és vállalatvezetők – hogy helytálljanak a piaci versenyben – korábban felhalmozott tudásukat és kapcsolataikat is mobilizálva, alkotó módon átalakították a (most ne firtassuk, milyen módon) megszerzett vagy újonnan alapított vállalatok működési módját. Leépítették a haszontalan és költséges bürokratikus központokat. Gondosan választották ki munkatársaikat, áttekinthető, a hatékonyságot növelő irányítási és munkaszervezetet építettek fel, a ráfordítás és az eredmény kapcsolatát jól mérő ösztönzési rendszereket vezettek be. Igyekeztek felderíteni a piac bővüléssel kecsegtető réseit. Nemcsak hatalmi játékokkal, de gondosan mérlegelt üzleti terveik sikeres végrehajtásával is növelték vállalataik méretét és piaci részesedését. Az új tőkésosztály tevékenységének erről az oldaláról sajnos alig esik szó a könyvben. Kerékgyártó István következő kísérlete bizonyára mentes lesz az ilyenfajta egyoldalúságtól. Addig is olvassuk újra A Buddenbrook ház-at. Kötelező olvasmány marad A Karamazov testvérek is.

Laki Mihály