Jónás Tamás

SZERELEM

Szerelmes lett a feleségem. Megbeszéltük már százszor is, hogy eltitkoljuk egymás elől, ha ilyesmi történne. Én ugyan hol ezt mondtam, hol azt, volt, hogy majdnem beleőrültem a gondolatba, hogy talán máris titkol előlem valamit, és amikor találkoztunk, lázasan, szégyenlős tekintettel rögtön belekezdtem:
– Én mégis tudni akarom, ha van valami! Van már valaki, akit szeretsz?
Honnan tudhattam volna, hogy igaz, amit válaszol: nem, nincs. Megsimogatta az arcomat.
Mennyiszer öleltem meg csak azért, hogy közvetlen közelről megnézhessem vállán a kabátot, az inget, nincs-e rajta idegen hajszál. Hányszor szagoltam észrevétlenül a nyaka mögé, és hajoltam hozzá egész közel, hogy leheletéből kiérezhessem egy másik száj leheletét. Mert meg lehet érezni, ott marad a másik száj íze egy darabig.
Törékeny feleségem van, tele fájdalommal. Puberáldisztrófiásnak mondja a szaknyelv, pedig éppen nem olyan ijesztő, mint ez a név: örök kislányos teste van. Feszes bőr, lapos mellecske, lapos has, bátortalan kis comb és meleg, szögletes kis öl. Nagy szemű, nagy szájú, bánatos kamasz. Barna, bátortalan haja összevissza áll, mintha nem tudná a dolgát, mintha nem tudná, hogy dísze, koronája kellene legyen a szelíd arcnak.
Boldogtalan.
Összeszorul a szívem, amikor nevet, mert nagyon nevet, igyekszik, jól akarja magát érezni mindenképpen, és ha pincértől rendel, sört vagy bort rendel azért is, hadd kábítsa el magát. És teli szájjal nevet, nagy, húsos ajka megnyílik, a feje hátrahajlik. Rajta felejti mindenki a tekintetét, és nincs férfi, aki ne ugyanarra gondolna ilyenkor. Az alkoholtól kipirosodik az arca, orrcimpája alig észrevehetően elkezd remegni, és figyel, úgy figyel mindenkire, aki férfi és beszél, mintha csak az a férfi volna egyedül a világon, és nevet, érzékenyen, már-már bántóan hangosan és szolgálatra készen – minden apró furcsaságon, viccen, grimaszon.
Mint egy rima.
Bánatosan jött haza. Tett-vett a konyhában, hamar vacsorát készített, és szólt, hogy üljünk asztalhoz. Késtünk, a gyerekek sem tudták abbahagyni még a játékot, én meg – ura a háznak – annyira belefeledkeztem az írásba, hogy bár hallottam, hogy szól, felelni már elfelejtettem. Talán félórát is késhettünk. Már megterített, az asztalon gyengén gőzölgött az étel, ő még mindig az asztal mellett ült, merengve, hátradőlve, lábát keresztbe rakta, s egyik tenyerével ölét takarta. Nyugodt volt.
Rámosolyogtam, de ő csak alig tudott visszamosolyogni.
Már akkor tudtam mindent. Már onnan elkezdődött a játék. A harc. Már jobb lett volna, ha nem kérdezek semmit, mert láttam már mindent, ami megtörtént és aminek még meg kellett történnie – mindent.
Töltött paprika volt a vacsora.
Eltökéltem, hogy nem kérdezek semmit. Amíg nem tudhattam biztosan, van-e titkolnivalója, nyaggattam, faggattam, gyötörtem, hogy tudassam vele, milyen fontos lenne tudnom, ha lenne mit. De amikor már láttam, hogy mondania kellene valamit, elhagyott minden erőm és akaratom: már azt szerettem volna, ha magától nyílik meg vagy záródik be örökre, és hiába borzongtam meg mindkettőtől, nyugodtnak tettettem magam, mert még nyugtalanságommal sem akartam sürgetni.
Az asztal mellett ült még mindig, nem vagyok éhes, mondta, ettem hazafelé egy pizzát, nem voltam valami jól. A tenyere még mindig az ölén, mintha nem akarná, hogy elszökjön az a kevés meleg, ami fáradtságában ott összegyűlhetett.
Basztak.
Nyelnem kellett ettől a gondolattól, aztán rögtön innom, és ahogy a pohárért nyúltam, feldöntöttem, és a sárgás narancslé az asztalra folyt.
Mosolygott. Konyhakendőért nyúlt, felitatta a folyadékot, s mintha rázta volna egy kicsit a fejét, talán, hogy milyen ügyetlen vagyok. Egy rövid időre rám emelte a tekintetét, de nem állta sokáig a pillantásomat. Felállt, a mosdókagyló fölött kitekerte a rongyot, a fürdőszobába ment, kezet mosott. Csak egyetlen kis perccel maradt bent tovább, mint amennyi a kézmosáshoz szükséges. Talán csak belenézett a tükörbe, és vizslatta arcát, izmait, hogyan állnak össze, miről árulkodnak vagy miről titkolóznak. Talán csak megsimogatta ölét, talán csak hosszasan törölte meg a kezét, és végiggondolta az elmúlt két órát, az elmúlt kettő (vagy három? talán négy? öt? nem, öt már nem lehetett!) gyengédségeit és ceremóniáját. Talán csak megszédült egy kicsit, mert hirtelen ugrott fel az asztaltól, talán csak lemosta a tükröt vagy a kád szélét, a gyerekek folyton összemaszatolják, piszkos, vizes kezükkel rajzolgatnak rá, és hangosan nevetgélnek, sikongatnak, amikor együtt fürdenek.
Már álltam volna fel, hogy utánamegyek, átölelem, és megmondom neki, hogy érzem: megtörtént, de ő éppen akkor lépett ki a fürdőszoba ajtaján, és nyílt, gondtalan és gondolattalan tekintettel nézett rám, rögtön elszégyelltem magam, és bizonytalanul, mint aki nem tudja, miért kezdett el egy mozdulatot, a kenyerespolchoz léptem, és vágtam magamnak egy szeletet. Nézett kedvesen, mosolyogva, és nem szólt, hogy még az asztalon is ott a teli kenyereskosár.

Moziba ment egy barátnőjével. A piros nadrágját vette fel, és még délelőtt megmosta a haját. Kitakarított, főzött, elintézte a telefonokat. Nem felejtett el semmit, amikor bevásárolni volt. Indulás előtt hozzám lépett, megkérdezte, min dolgozom mostanában. Hümmögtem. Anélkül, hogy levettem volna tekintetemet a számítógép monitorjáról, megsimogattam a fenekét (szépen domborodott a piros nadrágban), mintha kívánnám. Rám mosolygott, de nem ült az ölembe, nem rakta tenyerét a vállamra, ellépett, és összeszedegette a gyerekek szétszórt kisautóit. Amikor kilépett kis egyszobás lakásunkból, még visszanézett, rendben hagy-e mindent maga után, majd hirtelen, határozottan húzta be maga után az ajtót. Jólesett volna, ha babrál egy kicsit, ha remeg a keze, vagy ha csak köhint egyet, ügyetlenkedik.
Nagy csend maradt utána.

Már másfél órája késett. Könyvet vettem elő, csak egy kis olvasólámpát kapcsoltam fel, hogy gyenge kis fényudvarában olvassak. Színjáték volt. Amikor hazaérkezik, hadd lássa rajtam, hogy nyugodt vagyok, hogy elmerülve, elgondolkodva, szelíden lásson – egy szép, érzékeny novellákkal teli könyvet választottam –, s hadd kínozza az önvád: amíg én itthon, bízva benne, nyugszom, ő legtitkosabb, leggyönyörűbb szenvedélyeit táplálja titkosan, kizárva engem minden öröméből.
Elolvastam már pár novellát, de még mindig nem érkezett meg. Újabb félóra telt el. S akkor valami eszembe jutott, amitől nyugtalanul el kellett dobnom a könyvet, s fel kellett ugranom, izgalmamban fel és alá járkáltam. Hangosan mondtam ki, amire gondoltam:
– Lehet, hogy már tudja, hogy gyanakszom? Tudná, tudná, tudná? És mégis?
Kétségbeesetten álltam a szoba közepén. Mi bánt?, kérdeztem magamtól. Megnyugtattam magam valahogy, legalább annyira, hogy visszaülhessek a lámpa fényudvara alá. Tartottam a könyvet magam elé, mintha olvasnám, de üveges szemmel néztem csak a papír mögötti végtelenbe. Már majdnem gondolkodni tudtam nyugtalanságomon, amikor megzörrent a zár. Felugrottam, visszaültem. Magam alá húztam a lábamat, és a könyv fölé hajoltam.
Tett-vett az előszobában, és óvatosan nézett be az ajtón, miközben a cipőjét vetette le.
– Nem alszol még? Megvártál?
– Jó ez a könyv, igen érzékeny – felmutattam neki, mint egy bizonyítékot, s még a számat is legörbítettem, hogy ez igen, vannak ilyen jó könyvek.
Leült mellém a kanapéra. A térdemre tette a tenyerét. Sose szokta.
– Milyen volt a film? Mit is néztetek?
– Már nem kaptunk jegyet, sétálgattunk, csak beszélgettünk egy kávézóban, azért is késtem…
Felállt, és a fürdőszobába ment. Hallottam, hogy fürdővizet enged, lehúzta a vécét, és sokáig csend volt. Talán már a kádban ült, vagy… Nem is tudom. Attól féltem megint, hogy a tükörben nézegeti magát. Szívesen kilestem volna.
Megágyaztam. A paplan egyik sarkát felhajtottam, kis háromszög mutatja így, hogy hová kell feküdnöd. Egy szállodában láttam ezt, valamikor régen még, így vetette meg az ágyakat a szobalány, és azóta a törődés és a figyelmesség jele volt ez nekem.
Elmosolyodott, amikor meglátta, csak egy törülközőben jött be, szokása szerint vizesen, sosem törölte magát szárazra, az ágyban száradt meg.
– Bent hagytad a vizet?
– Jaj, nem. Te is akartál fürdeni?
– Nem baj, talán maradt még annyi meleg, hogy lezuhanyozhassak.
A fürdőben vadul kutatni kezdtem a ruháit, és hiába szégyelltem magam, szagolgattam a ruhadarabjait, mint egy megvadult kutya. Semmit nem éreztem. Nagyokat sóhajtva néztem a tükörbe:
– Te fasz!
A bugyi! Hol a bugyi? Újra elvesztettem minden józanságomat. Felborogattam minden szennyest, belenéztem a mosógépbe, de nem találtam. Visszavette volna? Nem, ilyet sose csinálna. Ki kellene mennem megnézni. De hát csak törülköző volt rajta! Alatta ott lett volna a bugyi? Egyáltalán milyen bugyi is volt rajta? A fehér. A fehér? Tényleg, dobbant meg a szívem. A fehér, a tanga. Hol van? Újult erővel kezdtem kutatni. Újra szétdobáltam mindent. A szennyesek között találtam meg. Bele volt csavarva egy piszkos pólóba. Az enyémbe. Szinte elsírtam magam, hogy éppen az enyémbe tekerte. A bugyi ugyanis el volt szakítva.
Összecsuklottam.

– És mi van Ancsával? – kérdeztem tőle, amikor mellé feküdtem az ágyba, végeztem a zuhanyozással.
– Volt még meleg víz?
– Langyos.
Hallgattunk.
– Én is találkoztam vele tegnapelőtt, vagy három napja is már? – tényleg így volt.
Gyorsan elmondtam, mielőtt ő mondhatott volna bármit is Ancsáról, hogy én mit beszéltem vele. Nem akartam, hogy lebuktassa magát.
– Ja, nekem is mesélt… – szólt bizonytalanul.
Sokáig gondolkodtam, hogy mondjak-e valami hazugságot is, hogy elfogadja-e vagy sem – lebuktassam vagy hagyjam, hogy ő oldja meg úgy, ahogy akarja.
– Fáradt vagyok, egész nap rosszul voltam. Szerintem holnap már menstruálni fogok… – Megfordult, jelezve, hogy aludni akar.
– Ma még szeretkezhetnénk… – mondtam, de nem érintettem meg, nem simogattam meg a hátát, pedig azt szerette.
Visszafordult, megsimogatta az arcomat, a szemembe nézett, és rám mosolygott.
– Nem megy, ne haragudj, fáj a hasam, görcsöltem egész nap.
A kezét sokáig az arcomon hagyta.
Hazug kurva!

Felsírt éjjel a kisebb fiú. Ő szokta megnyugtatni ilyenkor őket, de most meg se mozdult, aludt, meg se rezzent, úgy aludt, mint aki napok óta semmit, mint aki nagy-nagy munkában fáradt ki – halálosan. Haragudtam rá, hogy egyedül álmodik.
Megnyugtattam a kicsit, tejet hoztam neki, simogattam a hasát, lassan, körbe-körbe, és amikor már megint aludt, szuszogott, mókásan, de mégis kétségbeejtően kiszolgáltatottan, kisszéket hoztam, és leültem a kiságya mellé. Hajnali három-négy óra lehetett. A legsemmibb időszak. A legistenesebb.
Hallgattam a családom csendjét.
Fáradt voltam én is, szédültem. Kimentem a fürdőszobába, újra megnéztem az elszakított fehér bugyit, már higgadtan, még ásítottam is közben. Egészen közel emeltem a szememhez: ez bizony el van szakítva.
– Leszakította róla – mondtam ki magamnak, hogy igen, így van, ezen az úton kell továbbhaladnod.
De hová? Le akartam leplezni talán? Vagy kifürkészni a titkait? Vagy csak azt akartam, hogy legyen miről gondolkodnom? Kínozni akartam csak magam? S ha igen, akkor miért nem engedtem meg magamnak, hogy találgassak: melyik férfi lehet az? Hiszen nem járt ő el annyit sehová, sosem, hogy hosszabb kapcsolatokba kezdhessen ismeretlen férfiakkal. Vagy lehet, hogy alig ismeri? Épp csak egymásra néztek a buszon, az utcán, a boltban? Vagy egy régi ismerős, akivel összefutott valahol, és nagy örömmel üdvözölték egymást, úgy, hogy mindketten meg is lepődtek, és feltették maguknak a kérdést:
– Hát ennyire fontos voltam én ennek a lánynak, ennek a fiúnak, hogy így üdvözöl, így mosolyog, ilyen titkosan, ilyen szépen? Miért nem vettem én ezt észre?
Pedig lehet, hogy nem is voltak olyan fontosak egymásnak, csak egy rossz, szürke napja volt mindkettőnek, és váratlanul meglátva egymást, a legkorábbi fiatalságuk élénk színű örömeit juttatták egymás eszébe, és hálásak voltak egymásnak egymásért.
– Leülhetnénk valamikor beszélgetni! – ezt biztosan a fiú mondta volna.
És valamikor találkoztak, és mindketten szépen felöltöztek, még nem is tudva, miért, még inkább attól félve, hogy amikor meglátják egymást megint, már nem örülnek majd annyira, majd nem lesz miről beszélniük, mindketten megváltoztak, már régen nem lennének még szomszédnak se jók.
De megint ott volt az a mosoly, az a zavar az arcon. Akkor már biztosan, egész biztosan kimondták magukban a szót: szerelem, és hosszasan néztek egymás szemébe, de csak úgy, mintha kellene, mintha a figyeléshez kellene, mert mégiscsak lett volna miről beszélniük, és kíváncsian és nagyon figyelve nézték egymás kezét először, ahogy a hangulatos kis szórakozóhely asztalán nyugszik, vagy babrál a pohárral.
Ittak.
Biztosan ittak valamit, amikor először találkoztak. Lázasan kutatni kezdtem az emlékeimben, volt-e a közelmúltban olyan, hogy zavarodottan jött haza, vagy kissé bolondosan. Mert ha iszik, ez a kettő lehet: vagy sírós lesz a kedve, vagy túl jó, „gyeretáncoljvelem”-kedv, amivel igen nehezen lehet csak bármit is kezdeni, ha a másik rosszkedvű vagy egykedvű vagy egyszerűen csak józan. Mint ez az egész rohadt, szar világ…
Nem, nem volt olyan, nem emlékeztem semmire. Vagy régebben történt már mindez? Ezek már hónapok óta titkolóznak?
Rémülten néztem körbe, nem tudom, miért, olyan lehettem, mint aki eltévedt egy dzsungelben, és lopakodó vadállat hangjait hallja. A gyors, váratlan mozdulatom megijesztett, a fürdőszobai tükör mellett álltam ugyanis, és csak annyit láttam a szemem sarkából, hogy valami mozdul, azt hittem, ő jött utánam.
– Majom! – mondtam magamnak, ahogy a tükör elé hajoltam. Szembeköptem a képemet.
A kisfiam megint felsírt.

Visszafeküdtem mellé, de nem tudtam elaludni. Nézni akartam, de még azt se mertem, féltem, hogy megérzi, és váratlanul, mint egy rossz horrorfilmben a halottnak hitt áldozat, rám nyitja a szemét. Kirázott a gondolattól a hideg. Inkább a plafont néztem, már volt mit látnom, kint lassanként világosodott.
– Mi nem az enyém belőled?
Ezen elgondolkodtam.
– S hát olyan szörnyű lenne, ha az enyém lennél, ha birtokolnálak? Mihez tudsz kezdeni azzal a fene nagy szabadsággal, amit keresel? Szerelmek? Férfiak? Faszok? Mit keresel? Magadat? Hát biztos vagy-e benne, hogy ilyen kalandocskákban találsz magadra? Meg amúgy is: miért vagy te annyira kíváncsi magadra? Mi szükséged neked magadra? Nem vagyok elég neked én? Már nem vagyok?
– Azt mondod: kalandocskák? – helyette is kérdeztem, mindig így gondolkodom, párbeszédekben, ha fontos dolgokról van szó.
– Szerelmek? – kérdeztem ijedten.
– Az! Szeretem azt a férfit!
– Miért nem mondod ki a nevét?
– Gergő! Gergő! Ha tudni akarod.
– Gergő. Hülyeség. Nem is ismersz egy Gergőt sem.
– Hm. Ez jellemző rád.
– Szebb, mint én?
Nem válaszol.
– Nem hallasz?
– Miért érdekel?
– Miért ne érdekelne? A feleségemet baszogatja egy Gergő, akiről nem tudok semmit, csak megkérdezhetem már, hogy szebb-e, mint én!
– Nem szebb.
– A fasza?
– Mit akarsz? – szinte sértődötten kérdezi, mintha bunkónak tartana.
– Jobban baszik? Vagy szebb a fasza? Mondd meg! Ne hazudj, hogy ez nem fontos! Nagy, kicsi, vastagabb, szelídebb, kisfiúsabb, férfiasabb, tolakodóbb, figyelmesebb? Nem a Gergő, nem az ember érdekel – a fasza, a faszáról beszélj nekem!
– Nem beszélek, engem nem érdekel a fasza.
– Akkor mi érdekel, te majom? Miért vele fekszel le, miért nem velem? Miben jobb ő, mint én?
– Csak más.
– Csak más?!!! – kiabálok már. – Csak más? Hát nem is vagy belé szerelmes?
Ezt a beszélgetést már álmodtam, kifáradtam a hosszas gondolkodásban, és sehogy sem emlékszem vissza rá, hogy mit válaszolt akkor.

– Mikor találkozol legközelebb Ancsával? – reggeliztünk, a gyerekeket már óvodába vittük, csak ketten ültünk az asztalnál.
Meglepve nézett rám.
– Nem beszéltük meg, hogy újra találkozunk. Miért gondolod, hogy megint találkoznunk kéne?
Megzavart a válasza megint.
– Csak… Úgy tűnt, hogy jól kibeszéltétek tegnap magatokat, gondoltam, összejártok majd. Mit tudom én!
– Nem. Nem beszéltünk meg semmit.

Negyedik hete nem szeretkeztünk. Hol én értem haza későn, hol ő panaszkodott fejfájásra, gyomorgörcsre – szinte féltem is vele szeretkezni, mert olyan gátlástalan, szenvedélyes és kiszámíthatatlan szoktam lenni közben, hogy tartanom kellett hirtelen előtörő indulataimtól. Talán adok neki egy pofont, miközben a legnagyobbakat sóhajtja, és az égő kéjtől az ágyékomban én is jobban megszédülök, és rákiáltok:
– Kivel csalsz, te kurva? Ki baszogat?
Eljött viszont az este, amikor nem volt semmi kibúvó, neki sem, nekem sem. Korán otthon voltunk mindketten, a gyerekek már kilenc órakor aludtak, mélyen, a hosszas, vidám játszótéri kalandjaikról álmodtak talán, a kisebb néha még fel is nevetett.
Feküdtünk fent, egy szobánk galériáján, kis menedékünkben, pihenten (délután mindketten aludtunk egy kicsit a kiadós ebéd után, csak a gyerekek kacagásaira ébredtünk, mert békásat játszottak, és a nagyobbnak igen jól sikerült az utánzás, mindketten akkorákat nevettek, hogy először rémülten ugrottunk fel, azt hittük, baj történt). Szombat volt, még a hétfő nyomasztó feladatai sem árnyékolták be az estét.
Megkért, hogy nyomogassam a hátát egy helyen, mert fájt neki, talán rossz mozdulattal emelte fel kisfiunkat kint a játszótéren, talán a reggeli bevásárlásnál erőltette meg izmait. Levetette könnyű kis ingét, és hasra feküdt előttem, mutogatta ügyetlenül, hogy hol fáj, és ez tetszett nekem, csak mosolyogtam rajta, nem tudtam ellentmondani. Kedvesen, gyöngéden nyúltam hozzá. Lassú, körkörös mozdulatokkal igyekeztem oldani a görcsbe rándult izmok feszességét, végigszaladtam ujjaimmal a gerincén is, nyakától egész a fenekéig, de nem nyúltam be a nadrágjába, nem akartam, hogy szeretkezzünk, vagy ha szeretkezünk is, még nem akartam ilyen gyorsan. Féltem még mindig, azt reméltem, megúszhatjuk még valahogy: talán beszélgetni fogunk, vagy valami kellemes film kezdődik a tévében, amit mindenképpen végig kell néznünk. Igen, a tévé, jutott eszembe, és egy pillanatra odébb másztam, hogy a távirányítót megkeresve bekapcsoljam az egészen lehalkított készüléket, szerettem, ahogy vibrál a fénye, ahogy ártatlan képek pörögnek előttem, mintha az élet pörgött volna a dobozban. Egy fél perc sem volt az egész, és közben szóltam is:
– Rögtön folytatom, van még egy kis görcs benned, ellazítom, várj, bekapcsolom a tévét…
De mire visszafordultam, már levetette magáról a nadrágot, és bugyiban feküdt előttem, már a hátán, és nyújtotta a kezét, hogy magához húzzon. Mosolygott. Megadtam magam. Eszembe jutottak régi, őrjítő szeretkezéseink, amikor még szabad volt akár kiáltani is, ha úgy esett jól, nem kellett egymást csitítanunk, hogy „pszt, a gyerekek, mozgolódik az egyik, még felébrednek”. Eszembe jutott, ahogy megadóan és hihetetlen ügyességgel fölém kerekedett, és hátát mutatva nekem rám ereszkedett, lassan, miközben kezével combunknál matatva mindent a helyére tett, és lassú, ijesztően lassú mozdulatokkal táncba kezdett rajtam… Sóhajtottam, és adtam én is a kezem, már rá is akartam hajolni, hogy nyakon csókolom, amikor megláttam, milyen bugyi van rajta.
A tanga volt.
Megdermedtem. Nem akartam, hogy észrevegye rajtam a zavart, de már nem is titkolhattam, hogy az ölét figyelem, hát elkezdtem a fehérneművel játszadozni. Egy ujjamat bedugtam alá, s mintha csak izgatni akartam volna, körbefuttattam mindkét oldalon, a szélei mentén, hogy keressem a szakadást.
Megvarrta volna?
Nem, nem találtam a szöveten semmi roncsolódást.
Újat vett helyette. De ugyanolyat! Ez egy új bugyi, újat vett helyette! Újat vett helyette! A másikat biztosan kidobta. Görcsbe rándult a gyomrom, minden erőm elhagyott, nem tudtam én már a szeretkezésre gondolni, csak a bugyit akartam, hogy hadd vizsgálhassam meg alaposabban, ügyetlenül próbáltam róla leszedni, de közben már mellé hanyatlottam én is, mintha a kielégüléstől hanyatlanék hátra, de közben a fájdalom és a kétségbeesés fektetett le, csak a kezem maradt az ölénél, és próbálkozott, egyre ügyetlenebbül, egyre elkeseredettebben. Éreztem, hogy előtörnek szememből a könnyek, ez megijesztett, nem akartam, hogy meglássa, és egy rántással, hogy eltakarhassam az arcomat vele, megragadtam és leszakítottam róla a tangát.
Felsikkantott.
Hát így? Hát így sikíthatott akkor is?
A bugyit az arcomra nyomtam, hadd szívja fel pár megszökött könnycseppemet, és azzal takartam sírásra torzult arcvonásaimat is, miközben ő azt hihette, hogy az illatát szívom őrülten és hirtelenül felizgulva. S hagytam, hadd higgye, s hagytam, hogy közben megoldja rajtam a nadrágot, és lehúzzon rólam minden ruhát, s hagytam, hogy csókolgassa a hasamat, az ágyékomat, és vadul, mert azt hihette, azt kívánom, szájába vegye szerszámomat, és igyekezzen, félelmetes iramban, hogy eljussak az orgazmusig.
Sírtam. Úgyse rám figyelt.
– Ezek a bugyik mindig ugyanott szakadnak el – mondtam elhaló hangon, vagy kérdeztem inkább, nem is tudom.
Csak egy pillanatra hagyta abba a „munkáját”, de megéreztem, hogy megértette, amit nem lett volna szabad neki, és csak sírtam, hangtalanul és erősen a kielégülésig.

– Nem akarod, hogy megkúrjalak? – kérdeztem tőle lihegve, mintha még az izgalom sodra vinne, pedig csak a félelem és a gyanú kényszerítette ki belőlem ezt a kérdést: talán csak nem akarja, hogy szeretkezzünk, mert nem tudja már magát nekem átadni teljesen? Vagy át tudná, csak azt a másikat kívánja, és nem tudna másra gondolni semmiképp, csak rá? Csak az ő mozdulatait kívánja már, ahogy ránehezedik, és mozgatja csípőjét?
Vajon szőrös-e a feneke vagy kisfiúsan sima? A mellkasa? Vajon szakálla, bajsza van-e? Nem, nem lehet! Nekem azt mondta, nem szereti a szőrös férfiakat! Nekem azt mondta!
– Ma nem – válaszolta kedvesen.
A száját törölgette, és felcsúszott az arcomig, hogy csókot leheljen rá.
– Sírtál?
– Iszonyú orgazmusom volt! – hazudtam neki elcsukló hangon.
Elhitte. Elmosolyodott. Elégedetten, fáradtan a mellkasomra tette a fejét. Biztosan ügyes, rafinált nőnek hitte akkor magát.
– Régen nem volt már ennyi spermád – huncutul mondta.
A legszívesebben felpofoztam volna.
Régen? Persze hogy nem volt már régen! Hetek óta mással baszol, kedvesem, én meg nem baszok senkivel, gyűlik, gyűlik bennem a geci, de neked nem kell, mert szerelmes lettél, áruló, rohadt kis kurva, és titkolsz mindent, mint a legnagyobb ribanc? Minek vagy még mellettem?
Kiabáltam magamban, a szívem nagyon hevesen vert, szédültem, és tényleg azt hittem, hogy elájulok.
– Szeretlek – suttogtam neki, és nem tudom, hogy meghallotta-e.

Úgy képzelem, a spanyol nők szépen sírnak. Asszonyosan nagy termetükkel állnak, mozdulatlanul, rezdületlenül, és sírnak. Az olaszokat nem szeretem. Sem a nők, sem a férfiak nem tudnak szépen sírni vagy zokogni. Ordibálnak, mutogatnak, biztos, hogy párszor feltekintenek az égre, esetleg össze is kulcsolják a kezüket, és térdre omolnak, karjukra ejtik fejüket, és rázza őket a fájdalom. A norvég, a francia nők – ők igen. Pedig mindkettő máshogy csinálja. A francia nem bírja eltitkolni fájdalmát, és szól valamit, de csak röviden, érzékien, nem veszekedik, csak szól. A norvég nő viszont elsápad, és észre sem veszi talán, hogy csorognak a könnyei.
Nem láttam még persze se franciát, se olaszt, senkit sírni, de így képzelem őket.
Én nem tudok szépen sírni. Haragszom arra, aki megríkat, és haragszom magamra is, hogy gyenge voltam.
Az éjszakai bugyibőgést sehogy se tudtam megbocsátani senkinek. Elvörösödtem, valahányszor eszembe jutott. Erősebb vagy te ennél! Erősebbnek kell lenned! Nem vagy ócska olasz nyálfickó, aki hátrafésült hajával először még széles vigyorral bering, főmenő, az anyjához, aztán, amikor meglátja, hogy halottan, leesett állal fekszik apró kis ágyában, rögtön összeomlik, mint egy, még a valódinál is groteszkebb, rosszul tervezett Bábel tornya.
Bosszút akartam állni.
De hogyan kezdjek neki? Szerezzek magamnak én is nőt? És akkor mi lesz? Titkolózzak, és baszogassam a szerencsétlen kis fruskát? Ő talán még örülne is neki, hiszen nem zargatnám, nem féltékenykednék, ellennék. Hiszen szerelmes! Azt akarja, hogy teret adjak neki, hogy kibontakozhasson benne minden gyönyör, minden örömgránátot felrobbanthasson, odaadhassa magát annak a pöcsnek.
Akkor ebben akadályozom meg.
Azt akarom, hogy szenvedjen.
De mit tehetnék?
Derítsem ki, hogy ki az a férfi, és szerezzem meg magamnak barátnak? Mit érnék el vele? Szerelmi hármasban élnénk? Összetörne a dolog. Az, hogy az a másik férfi képes lenne erre, hogy van ennyire érett és nagyszerű fickó. Én meg mellette izgulós, féltékeny kis kamaszroncs. De lehet, hogy az a marha nem is szereti viszont! Akkor pedig ő fogja megkínozni, nem én! De ÉN AKAROM MEGKÍNOZNI! Azt akarom, hogy szenvedjen.
Valahogy megakadályozom, hogy szeretkezhessenek. Ettől ő még leszophatná a csávót, de legalább őt nem lehetne dugni. Szeretkezésnél, amikor a legkábultabb, a legkevésbé sem számítana rá, hiszen addig érzéki, kedves, figyelmes és gyengéd lennék, megharaphatnám erősen a csiklóját, hogy vérezzen, hogy mély, nehéz sebe legyen, ami hetekig, hónapokig nem gyógyul.
Ez a gondolat tetszett.
De aztán megint görcsbe rándult a gyomrom: ha szerelmes, mindent megtesz a férfinak. Velem is így volt. Csak velem törődött, mintha egy elitkurva volna, akinek fizettem, hogy kielégítsen, alaposan, borzongató, mély kéjeket csaljon elő a testemből. Hagyni fogja, sőt lehet, hogy ő ajánlja fel, hogy dugja seggbe! És az a rohadt lehet, hogy megteszi!
Öngyilkos lehetnék. Ezen jó ideig elgondolkodtam, de rá kellett jönnöm, hogy nem lenne jó megoldás: nem okoznék vele elég nagy szenvedést.
Megverhetném. Eh, hülye!
Nyomozhatnék utánuk, és… Nem nyomozok! Hadd titkolózzon, hadd legyen áruló, ha áruló! Hiszen megbeszéltük, hiszen tudja, hiszen tudnia kellene…
A bosszún, már csak a bosszún törtem a fejem.
Kedves leszek vele, figyelmes. Virágot hozok neki, nézek rá szerelmesen, majd átölelem, gyengéden, érzékien. De a végén még visszahódítom! Otthagyja a férfit anélkül, hogy megtudnék a szerelmükről bármit is. Lesz egy kis idő, amíg szenvedni fog, hogyan döntsön, de mellettem fog, a gyerekek miatt, ha más miatt nem is. De a szerelmét elfojtja! Egy elásott bomba lenne ez. Bármikor találkozhatnak újra, és ha már rám un vagy én unom meg a kedveskedést, megfeledkezem a figyelmességről – átkozott rutinhétköznapok! –, majd újra kinyit benne a titkos, misztikus virág: újra vágyakozni kezd. És egyszer majd, amikor kilépek lakásunk ajtaján, ő elgondolkodva odalép a telefonhoz. Áll előtte sokáig, talán az ujja a szájában lesz, vagy a szemöldökét simogatja az ujjával (mindig így tesz, ha nyugtatni akarja magát), felidézi magában a telefonszámot, hogy emlékszik-e még rá, és emlékezni fog, ennek is jelentőséget fog tulajdonítani. Hirtelen ellép a telefontól: á, minek hívjam fel, lehet, hogy már el is felejtett. Aztán felkiált magában fájdalmasan: Nem felejthetett el! Kisiet a konyhába, ebédhez felteszi forrni a vizet, és ott áll felette sokáig, révedezve, egykedvű arccal. És akkor hirtelen a telefonhoz lép, lesz, ami lesz, tárcsázza a számot!
– Bosszút akarok állni – sziszegtem magamban, és nagyot csaptam az előttem magasodó szekrényre.
A szekrény előtt álltam, ilyesmiken gondolkodva, már vagy negyedórája.
– Mi a baj? – lépett oda hozzám ijedt tekintettel.
– Sose találok semmit!
– Mit keresel?
– A barna nadrágomat.
– Az el van szakadva, emlékszel…
– Nem varrtad még meg?
– Még nem.
– Hetek óta el van szakadva, és nem varrod meg, mi a szarral törődsz egész nap?
Beszaladtam a fürdőszobába, és ott gondolkodtam tovább. Kegyetlen terveket eszeltem ki – a legapróbb részletekig.

Két dolgot tehetsz: vagy elfogadod, ami van, elfogadod, hogy ezt a játékot úgy kell játszani, azokkal a szabályokkal, amiket ő talál ki. Ha titkolózik, hadd titkolózzon, asszisztálnod ugyan nem kell az egész nyomorult szerelmükhöz, de teret adsz neki: hadd raboljon, öljön, hazudjon, amíg akar.
Vagy leülsz elé, és minden gondolatodat és fájdalmadat, kételyedet, gyanúdat elmondod neki, és megkéred, hogy játsszon ő is teljesen nyíltan.
Az elsőbe belehalsz, a másodikba ő hal bele, mert megölöd. A pillantásaiddal, a csakazértis-gyanúiddal, a részletekkel, a mélységekkel, amikbe mindenáron bele akarsz tekinteni.
Holnapután lesz huszonnyolc éves.