Halasi Zoltán

ISTEN A MALOMBAN

Születésnapok

Három Goethe-születésnapot ünnepelt a Majna-parti város öt év leforgása alatt.
Az elsőről a neves kiadó, Cotta lapja, a Morgenblatt tudósított. A közönség
innen értesült, hogy a frankfurti színház a zsúfolt repertoár ellenére néhány
nap alatt betaníttatta és az ominózus napon műsorra tűzte a Torquato Tassó-t;
telt ház volt, még a csillárokon is lógtak, a szerző személyes jelenlétével
tisztelte meg az estet, mely a darabbal nem ért véget, mert a tapsviharral
egy időben a zenekar Haydn C-dúr szimfóniá-ját kezdte játszani, s mindaddig
szólt a zene, amíg a függöny végleg alá nem ereszkedett. Ezt követően ünnepi
szónokok váltották egymást a proszcéniumon, a közönség mindannyiszor felállva
tapsolt, majd egy köztiszteletben álló polgár két koszorút nyújtott át a város
legjelesebb szülöttének, emezt Ariosto, amazt Vergilius hermájáról származó
hervadhatatlan babérból fonták, végül a szűnni nem akaró örömünnep utcai fáklyás
felvonulásba torkollt. Hát így köszönti fel Németország legnagyobb élő poétáját!,
ujjong fel beszámolója végén az anonim szerző. A frankfurtiak igencsak elcsodálkoztak;
valószínűleg zártkörű előadásról lehetett szó, mert közülük senki sem volt
ott a Tassó-n. A szerkesztőség később közleményben tudatta olvasóival: a születésnapi
tudósítás „mindenfajta valóságalapot nélkülöz”, és „legnagyobb fájdalmára”
kénytelen visszavonni.1
Öt évvel később, 1819-ben a Weidenbusch Szálló nagyterme már valóban zsúfolásig
megtelt a meghívott dignitásokkal, a politika, a művészet és a tudományos
élet illusztrisaival, csupán az ünnepelt hiányzott. Nők sem vehettek részt
az eseményen. Egyre-másra emelkedtek szólásra az ünnepi asztalnál helyet foglaló
orátorok, kurátorok és laudátorok („Theodor Körner2 halála napját kellett
volna tegnapelőtt így megülni!”, hangzott el többek között), majd a „kannibáli
fogyasztással” fűszerezett „teuton légkörben” fölmerült az ötlet: a város
polgárai állítsanak szobrot a költőnek. A jelen lévő Thorvaldsen3 szobrászt
mindjárt fel is kérték volna a mű megalkotására, ám a gyűjtés megszervezésére
vagy az esetleges azonnali adakozások megejtésére irányuló próbálkozások belefulladtak
a zenekar és a tivornya hangzavarába. (A kérdés, hogy ízléses-e élő embernek
szobrot emelni, föl sem merült, hiszen Goethe gipszbüsztje, rézbe metszett
portréja kultikus tárgyként számtalan hódoló asztalán, szekrényén és falán
ott díszelgett már ekkor; a költőfejedelem kultusza épp ez idő tájt a biedermeier
poharakon, csészéken, hamutálakon, tollszárakon, pecsétnyomókon és díszpárnákon
kezd kiterebélyesedni.)
Goethe akkor már két éve nem volt frankfurti polgár. Lemondott polgárságáról,
mert a napóleoni időkben súlyos adókat fizettettek vele, noha nem is lakott
a városban. Enyhítésre, netán mentesítésre vonatkozó kérelmét a hatóságok
elutasították. Goethe kiválása a polgárok sorából sértette a cívis önérzetet.
A frankfurtiak megnehezteltek rá. Milyen anyagias! A Fürstenknecht, a hercegek
szolgája, a fejedelmek cselédje! És hogy fenn hordja az orrát!
Goethe Frankfurtban ült harmadik születésnapja időben a két előbb említett
közé, de ugyanúgy augusztus 28-ra esik.
Ej, mi ez a zenebona?, fortyan föl az éppen hatvanhat éves. Csak az imént
ült le reggelizni. Kikukucskál az ablakon, hát nem a három fiú dala szól a
Varázsfuvolá-ból! Zenészek egy bárkában, csupa fúvós, lehetnek vagy nyolcan.
Mi tagadás, eléggé harsány színekkel keltik életre az éteri dallamot: Bűvös
hangú csehengehettyű, bárcsak mindig szóhoholna, éltünk nahapjaha gyöhönyöhörű,
ember boldog vooolna. Nahát, nem is olyan rossz! A költő megenyhülve kortyolja
kávéját, s leküldet egy aranydukátot a muzsikusoknak szolgájával, Stadelmann-nal.
Lesz is felzúdulás! Szerencse, hogy az ünnepelt kissé nagyothall már. Mert
a tubás durván lehordja az aranypénzt csillogtató Karlt. Nem tarhálni jöttek
ők ide! Hivatásos zenészek valamennyien, a színházi orkesztra tagjai. És Von
Bethmann-Hollweg asszony, a megrendelőjük, nem azért a város egyik leggazdagabb
kereskedőjének a felesége, hogy ne tudná tisztességesen honorálni alkalmi
produkciójukat. Mire Stadelmann dolgavégezetlen visszaér, az ünnepelt már
nincs a szobában. Hátrahívták. A főépülettel szomszédos kis kerti lak ablakait
a mai napon nádkötegek díszítik pálmaoszlopformán jobbról-balról. Hátsó falán
lombkoszorú lóg, azon belül virágfüzér, a goethei színkör szirmokból kirakott
mása (a „hasznos” zöld „közönséges” kékbe, az „szükségtelen” lilába, az „szép”
vörösbe, az „nemes” narancssárgába, az pedig „jó” sárgába megy át); ez elé,
az árnyékba ültetik le Goethét. Mi várja a kerti asztalon? Két fonott kosár:
az egyik mindenféle ritka és nem ritka keleti gyümölccsel, a másik egzotikus
virágkülönlegességekkel teli. Ám ezt az ünnepelt nem láthatja azonnal, mert
elsőül a két kosár tetején trónoló hatalmas turbán4 vonja magára figyelmét.
A legfinomabb indiai muszlinból csavarták, s a tetejébe babérral meg is koszorúzták.
Hölgyajándékokról van szó. S mert a nők már akkor is művészi hajlammal megáldottak
és az ajándékozásban igen leleményesek voltak, a hatvanhat éves két saját
kezűleg készített alkotást kap tőlük: egy ceruzával rajzolt távlati képet,
mely Frankfurtot ábrázolja úgy, ahogy az ünnepelt látja, ha kitekint szobája
nyugatra néző ablakán, s egy szárított mezei virágból papírra ragasztott tarka
füzért saját verssoraival a közepén. A jelen levő fiatal férfiak Jan van Eyck
és Daniele Volterra egy-egy képének másolatával lepik meg. Az ünnepelt szabódik.
Enyhén zavart a meghatottságtól. Pedig a java még hátravan. A házigazda, e
szerény frankfurti kör feje (összesen tízen ülnek az asztal körül), ötvenes
éveit taposó férfi, frappáns pohárköszöntőt mond, ámbár eleinte mintha maga
sem tudná, merre terelgeti a szót: vakolókanalat, kötényt, körzőt meg holmi
testvéreket emleget, jótékonyságról, hallgatagságról elmélkedik (ez utóbbi
Goethe esetére alkalmazva szinte szentségtörésnek tűnik), de aztán rátér az
ünnepelt egészségére, mely hál’ istennek kitűnő, és óbort töltet a poharakba,
1748-as évjáratút. Egy évet téved, hát istenem. Alig hörpintik fel, akarom
mondani, majszolják el a bort (jó zselés állagú), mikor küldönc jő pihegve
a konzisztórium írásos engedélyével: az evangélikus egyházközség hozzájárul,
hogy Willemer úr otthon keresztelje meg a mai napon házasságon kívül született
fiúgyermekét, ki a keresztségben a Wolfgang nevet kapja. (És a Johann?) Kitör
a hahota. Ezután jó frankfurti szokás szerint az ünnepelt jeles tulajdonságai
soroltatnak fel, mégpedig papírról. Mert erről is írás készült. A házigazda
olvas. No de mi ez már megint? Egy magát Christiannak mondó „mesterdalnok”5
zengeménye mutatja be költőnket, nem éppen előnyös színben, múzsáinak erősen
görbített tükrében, úgy, hogy a megénekelt nők neve (már amennyi belőlük nyomtatásban
ismert) mindig rímhelyzetbe kerül.6 Ejnye, nem lesz ez egy kicsit sok? Mármint
a tréfából. A hölgyek aggódva lesik a hatást az excellenciás úr arcán. Goethe
mosolyog, meg-megrázkódik a nevetéstől, szeme egy kisgyermeké, örömkönnyeket
potyogtat. Teljesen el van feledkezve magáról.

A Díván forrásvidéke

Ugyan ki merte volna megjósolni, hogy a weimari protestáns gimnázium dísztermében
mohamedán istentiszteletet fognak tartani, és a Korán szúráit mormolják majd?
Pedig ez történt, baskír ájtatosságon vettünk részt, néztük a mullahot, és
üdvözöltük hercegüket a színházban. Különleges kegy gyanánt íjjal és nyílvesszőkkel
tiszteltek meg, melyeket én, örök emlékezetül, felakasztottam a kandalló fölé,
mihelyt Isten szerencsésen hazavezérelte kedves vendégeinket, meséli Goethe
arra a kérdésre, hogy vajon mi adta az első ösztönzést a keleties versek írásához.
Egyébként, teszi hozzá, a weimari teahölgyek a baskír epizód után kikölcsönözték
a Korán fordítását a hercegi könyvtárból. De ha jól belegondol, látott ő már
tevét is Weimar utcáin. Az átvonuló kozákok hozták magukkal, össze is csődült
mindenki, hogy lássa ezt az igazi ázsiai látványosságot. Az oroszok joggal
lehetnének úttörők az orientalisztikában, nekik nem kell határokat átlépniük
ahhoz, hogy Ázsiában legyenek, ugye, ezért is támogatja ő Uvarov, az ügyes
cári diplomata törekvését, integros adire fontes,7 egy nemzetközi Ázsia Társaság
felállítására. És hát, gombolyítja tovább a beszéd fonalát, járt ő már Kínában,
sőt Japánban is a nagy utazók, Marco Polo és a későbbiek társaságában. Az
útleírások alapján tökéletesen meg lehet rajzolni e vidékek földtani térképét,
az ősalapzatokat és a röghegységeket egészen a Sárga-tenger partjáig. Ezeket
a számára fontos országokat a többitől elkülönítve mintegy meg akarta őrizni
arra az esetre, hogy ha kell, legyen hová menekülnie. Voltak válságos pillanatok,
ugye, az elmúlt esztendőkben, s hányszor fordult a hadiszerencse! Némi önismeret
persze szükséges ahhoz, hogy az ember rájöjjön, a természete időnként azt
diktálja, hogy fusson, ha túl sok a politikából.
No és a József-eposz? Mintha ott is valami ilyesmiről lett volna szó, nem?
Hogy a szétszórt élet, a töredékes tanulmányok közepette miképpen lehet mégis
egyetlen pontra összpontosítani a szellemet, az érzéseket. És mintha valami
nagy békesség vette volna körül azt a fiatalembert, aki olyan tizennégy-tizenöt
éves lehetett, akárhogy tombolt is körülötte a szertelen élet. Nem ezért menekült
akkor is a keleti tájakra, nem ezért mélyedt el örömest Mózes első könyveiben?
Vagy rosszul emlékszik?, de hisz tegnap olvasta a Költészet és valóság-ban,
kotyog közbe egy ifjú hölgy.
Goethe megállapítja magában, hogy Rosine kisasszony még csak az első résznél
tart, mert ha már a harmadikat olvasná, akkor fölemlíthette volna e vonatkozásban
a tervezett Mohamed-drámát és a minden részletében elképzelt epikus költeményt
a bolygó zsidó történetéről.
Rosine szerencséjére csinos, fiatal, így a költő nem neheztel rá a közbeszólásért,
de válaszolni sem válaszol neki, legalábbis nem direkt módon; arról beszél,
hogy az ember élete ugyanúgy ritmusra lüktet, mint a szíve, csak persze jóval
hosszabb a kitágulás-összehúzódás periódusa. Szisztolé-diasztolé, expanzió
és koncentráció: általános elv a világ jelenségeire.
A háborúra is érvényes?, kérdi egy fiatal férfi, akit Goethe úgy szeret, mint
Jézus Jánost, pedig nincsenek egy felekezeten. A fiatal műgyűjtő nem tudja,
hogy a házigazda megígérte a költőnek: háborúról és békéről pedig nem esik
szó.
A háború, mondja a költő, igazában betegség, melyben az egészséget és fenntartást
szolgáló nedvek csak arra használódnak, hogy valami idegent, a természethez
nem valót tápláljanak. Hát szép dolog az, hogy fiaink a hazafit játszva a
harcterekre sietnek elvérezni, s így ránk, hatvan éven felüliekre hárul a
feladat, hogy udvaroljunk a nőknek, hogy tartsuk bennük a lelket? Ami pedig
a Goethe-műveket illeti, kanyarodik vissza az eredeti kérdéshez, egyes szám
harmadik személyben beszélve magáról, a Goethe-művek olyan tehetség munkái,
aki korántsem fokról fokra halad, s nem is csapong szenvedélyesen, hanem egyidejűleg
egy adott középpontból megkísérel többfelé tekinteni, próbálkozása közel s
távol egyként hatásra törekszik, egy-egy útról örökre letér, másokon hosszasan
halad.
Igaz-e, hogy tanult kínai módra festeni?, kérdi az iménti kotnyeles hölgy,
a házigazda legidősebb leánya. Már csak azért is kíváncsi rá, merthogy ő rajzórákat
vesz Radl mestertől, az akvarellezést is tervezi megtanulni, és tudja, hogy
a kínaiak egészen más technikával dolgoznak, mint az európaiak.
Kapott egyszer Koppenhágából egy festőkészletet, feleli a költő, de sajnos
nem akadt mesterére, aki beavatta volna a kínai piktúrába. Festés helyett
csak a dobozban lévő táblácskákat azonosította ásványtanilag. Tudják, ha ő
meglát egy követ, addig nem nyugszik, amíg nem határozta meg. Hanem azt tudja-e,
Rosine kisasszony, hogy a kiegyensúlyozottságukról híres kínai művészek néha
mekkora jelentőséget tulajdonítanak a mámornak?
És elmeséli, hogy Csen Zsung, a sárkányairól híres festő, amikor lerészegedett,
ordítozva fölkapta a sapkáját, tusba mártotta, és azzal rögtönzött egy festményvázlatot,
amelyet aztán kijózanodva ecsettel dolgozott ki. És csakugyan, ezt Klaproth,
a sinológus mondta neki, a felhők gomolygó tusfoltjain jó szemmel kivehetők
a textilnyomok, a szövött textúrától származó rajzolat. De mintha kissé messzire
kalandoztunk volna, jegyzi meg, és jelentőségteljes pillantást vet a hűtővederben
tárolt borra. Rajnai rizling, 1811-es évjárat: „Eilfer”.

Be nem teljesült remény

„A dilettantizmus oka: menekülés a modortól, a módszer ismeretének hiánya,
balga vállalkozókedv, mely mindig a lehetetlenre tör, holott ez utóbbihoz,
már ha egyáltalán, csak a legmagasabb rendű művészettel közelíthetünk.”
De mit tud erről az írónak műkedvelő házigazda? Neve Johann Jakob Willemer,
született Frankfurtban, férfi felmenői zömmel ágostai hitvallású lelkészek,
korán elhalt atyjától egy bankot örököl társtulajdonosként, a befektetett
családi tőkét (főleg porosz államkötvények és a királyi családdal folytatott
hitel- és kölcsönügyletek révén) gyorsan megtöbbszörözi, fiatalon beválasztják
a városi szenátusba, 1792-ben egyike a hét gazdag polgárnak, akit a benyomuló
francia csapatok vezére kétmillió gulden hadisarcot követelvén túszul ejt,
majd elenged (a szenátus a kisujját sem mozdítja értük), harminchat évesen
másodszor jut özvegységre; ekkor olvassa a Wilhelm Meister tanulóévei-t, amely
„lelke mélyéig meghatja”, a szerzővel egyébként ifjúkora óta ismeretségben
van, apró szívességeket tesz neki, például Berlinbe utaztában mandzsettát
visz a mamától Goethe fiatalúrnak Weimarba, jelentősebb összeggel segíti ki
Goethe fiatalúr darmstadti barátját, Mercket,8 továbbá szívélyesen fogadja
tisztes polgári házában Goethe titkos tanácsos urat élettársával, a finnyás
weimariak által lenézett és kiközösített Christiane Vulpiusszal együtt, később
a fölcseperedő Goethe fiút, Augustot is pártfogásába veszi göttingai diák
korában, még később a már feleség Christiane Goethének is kölcsönad, a költővel
pedig tágas időközönként levelet vált, illetve írásműveket küld neki, mely
írásművek a széppróza, a dráma és az értekezés műfajában mozognak. Az első
két műfajról Goethe többnyire hallgat (de például a frenológus Gallt kifigurázó
vígjátékot, A koponyaszakértő-t mint „a közönséges lejáratás iskolapéldáját”
tapintatosan, ám annál határozottabban visszautasítja) a tudományos igényű
művekről (íme egy-két szerény cím találomra: A művészet rokonsága a vallással
és az erénnyel, Ember- és neveléstudományi töredékek, Theofon avagy a halál
utáni állapot) Goethe szíves ajánlása nyomán jóindulatú recenziók látnak napvilágot
a jénai Allgemeine Literarzeitungban, kevésbé jóindulatúak (Goethe ajánlása
híján) a lipcseiben, ilyesformán a fogadtatás elegyes, de a végső mérleg kiegyensúlyozottnak
mondható. Willemer Goethéhez írott leveleit, amennyiben az írásműveiről esik
bennük szó, hiúsági és önmarcangolás-rohamok jellemzik („el kellett volna
égetnem – írja az egyik opusról –, de akkor én is elégtem volna vele együtt,
vagy attól fogva árnyként bolyongtam volna csak a világban”), viszonyát a
címzetthez a tolakodó alázatoskodás: „Ne vegye rossz néven Ön, nagy ember,
a kis embertől, hogy annyira szeretne legalább pár jó órácskát szerezni Önnek;
már a gondolat, hogy ez megtörténhet, akkora jótétemény az Ön iránt érzett
tiszteletemnek és szeretetemnek, hogy Ön, szeretetteljes leereszkedéssel,
kénytelen lesz elviselni, hogy ebben részem legyen, s a jó barát jóindulatától
fölüdüljön a szívem” – így szól a rendszeressé váló borszállítmányok egyikéhez
mellékelt Willemer-levél jellegzetes passzusa, mely egyrészt mintha utasítaná
a költőt, másrészt mintha kétségbe vonná, hogy egy Goethének lehetnek vagy
lehettek volna valaha is víg órái, végül pedig arra hívja fel a nagy ember
figyelmét, hogy az ajándékküldemény végső soron a feladó örömére szolgál.
Willemer a frankfurti színház egyik főrészvényese, s a részvényeseket képviselő
főigazgatóság tagjaként folyamatos harcban áll a hagyományos, lazább kötelmeket
és függőségeket kedvelő színházvezetéssel, reformokat (képzett rendező, kötött
gázsik, helyárak felemelése stb.) követelő cikkek tömegét írja, de a hosszas
huzavonában-torzsalkodásban az ellenpárt kerekedik felül. Mellékesen színdarabot
fordít franciából, támogatja Montaigne esszéinek németre átültetését, pénzt
ad a Hessen-emlékmű állítására, fiát és nevelt fiát Pestalozzi intézetébe
küldi, méltató cikkeket ír a svájci pedagógusról, valóságos Pestalozzi-divatot
indít el Dél-Németországban. Egyesek szerint példának állítható a közvélemény
elé, amiért bankár létére kiáll a művészetek, a tudomány pártfogása mellett,
mások szerint hatalmasokhoz, nagy emberekhez dörgölőző, hiú, önfejű és összeférhetetlen
alak. Mindenesetre forr körülötte a levegő. Névtelen feljelentéseket irkálnak
ellene, röpiratokat tesznek közzé a sajtóban személyéről. Hol azzal vádolják,
hogy a franciák, hol azzal, hogy a poroszok ügynöke, hol azzal, hogy gyanús,
felforgató elemekkel tart kapcsolatot.
Goethe szempontjából érdektelen, hogy Willemer rajong-e Pestalozziért vagy
nem. Ámbár ő maga nem rajong érte, szerinte a svájci pedagógus túlságosan
liberális, s mint ilyen, csupa önző embert nevel, de különösképpen a tiszteletet
öli ki a fiatalokból. Mi lett volna belőle, Goethéből, ha nem lett volna benne
tisztelet, például a weimari herceg iránt?, veti oda egy ízben fiatal műgyűjtő
barátjának, akit mint Jézus Jánost, úgy szeret. (Ugyanakkor Pestalozzi sem
volt nagy véleménnyel az ifjú Goethéről; egyenesen a „Sátán torkába való ínyencfalatnak”
tartotta!) Az sem érdekli a költőt, hogy Willemer dörgölőzik-e a hírességekhez
vagy nem, mint íróembert azonban, mint a kultúra papját mindenképpen érinti
házigazdája neofita buzgalma e téren. Ha nem volna olyan tapintatos, azt mondhatná
róla, ez az ember romjaiban hever.
Hát nem irigylésre méltó, ha valaki negyvennyolc évesen döbben rá, hogy „gondolatainak
szárnya szegve, ereje megbénult, egészsége tönkrement”, hogy „nem kapott rendes
nevelést, szellemi útravalót”, hogy a pénzszerzéssel, amire egész eddigi élete
ráment, „csak látszatmegbecsülést szerzett”, azzal pedig, hogy 1806–07-ben
megbukott a porosz monarchia, vagyona fele is elúszott. S ez hagyján, de tizenöt,
az ő nevét viselő családtagját veszítette el az elmúlt években, köztük a legjobb
gyermeket, Kätte lányát, aki egyedül csak őt szerette, tizennyolc évesen.
Azt a kis zsenialitást, amit a gyermeki oktondiság, az ifjúkori bánat és a
gondok még nem öltek ki belőle, a színházi részvényesek végképp kioltották,
úgymond. S nemcsak a múlt, a jövő is befellegzett már neki, mióta tudja, hogy
nyolc éve dédelgetett reménye sem teljesülhet be soha. Ezért inkább elvonul,
visszahúzódik, magába tekint, hogy alapadottságait erőteljesebben kibontakoztassa,
és „azzá lehessen létezése, amire lehetőségeiből telik”. Ha sikerült véghezvinnie
írói terveit, ha ebben nem gátolja és nem zavarja semmi, akkor boldognak érzi
magát. Itt a Malomban a kiskirállyal sem cserélne.
Goethe erre az 1808-ban írott életcsődjelentésre azzal felel, hogy sajnos
nem áll módjában törleszteni azt az ezer guldent, melyet Willemer Christianénak
kölcsönzött, de mihelyt az örökség körüli dolgok rendeződnek (Goethe anyja
ekkor hal meg), Schlosser jogtanácsos rendelkezésére fog állni, vegyék hát
fel egymással a kapcsolatot. A Malomba szóló későbbi invitálást hosszú-hosszú
hezitálás, kérdezősködés és terepszemle után végül elfogadja.

Fürdők

„Mindenekelőtt ismételten áldassék a neved, drága gyermekem, amiért rávettél,
hogy erre a vidékre jöjjek. Itt más az ég, a föld, mások az emberek, valahogy
derűsebb minden, és ez napról napra jobb hatással van rám. Már mint fürdővendég
is kezdem kiismerni az itteni viszonyokat, tiszta, hűvös szállást kaptam,
fenn étkezem a szobámban, és úgy élek, ahogy nekem tetszik. Nota bene!, a
schwalbachi víznek nincs párja!… Olyan karalábét és kelkáposztát ettem,
amilyet már évek óta nem! Most már csak az articsóka hiányzik…” Ezt a beszámolót
Wiesbadenből küldte Goethe, de Christiane, a feleség kapcsolatuk folyamán
szinte végig ilyen és ehhez hasonló leveleket kapott nyaranta a különböző
fürdőhelyekről. „Reggel ötkor kelek, elmegyek a forráshoz. Nyolc és kilenc
között reggelizem, aztán pihenek kicsit, felöltözöm, diktálok, sétálok megint
egyet, azután étkezem. Ebéd után rajzolgatok a szobámban, estefelé a promenádon
vagy más módon töltöm el az időt.” De megtudhatta Christiane, milyen beosztó
az ő nagy ember férje, mert Goethe a kiadásokat is nemcsak könyvelte, de bele
is szőtte leveleibe, nyilván nem minden pedagógiai célzat nélkül; Christiane
roppant pazarló volt.
Ahogy szüleink, nagyszüleink Gyulára, Hévízre, Szoboszlóra, dédszüleink Bártfára,
Szovátára vagy Gasteinbe, úgy járt a korosodó Goethe is évről évre fürdőre,
ízületi vagy emésztési bántalmait gyógyítandó, vagy egyszerűen csak az idegeit
pihentetni. Eleinte Nyugat-Csehországba, a kor divatos, főleg arisztokraták
és gazdag polgárok által látogatott fürdőhelyeire, Karlsbadba, Teplitzbe és
Franzensbadba. A kúra kezdetben öt-hét hétig tartott, de a napóleoni háborúk
idején három-négy hónap sem érződött soknak ezeken az azilumnak számító békés
helyeken. Rengeteg ismeretség szövődött ilyenkor, egymást érték a vendégségek,
a bálok, a hangversenyek, és a kúra szerves részének volt tekinthető a flört,
az orvosilag is javallott „fürdőszerelem”, mely Goethe esetében nemes vonzalom
formájában nyilatkozott meg (gondolunk itt Ziegesar kisasszonyra, vagy, nagy
titokban, Mária Ludovika császárnéra). Közben a költő kedvére botanizált,
tanulmányozta a helybeliek ásvány-, érme- és egyéb gyűjteményeit, fogadta
a tiszteletére érkező látogatókat (így jött létre például Bettina Brentano
közvetítésével találkozója Beethovennel Teplitzben), és írt: például az 1810-es
évek elején a Költészet és valóság első három könyvét. Mikor a harmadik kötet
is megjelent 1814 májusában, akkor Goethe már rég nem az életregény folytatásával
volt elfoglalva. Azzal ugyanis elakadt: a Werther-epizód után a Lili-szerelem
leírása következett volna, csakhogy Lili von Türckheim báróné (leánynevén
Schönemann) ekkor még élt.9
Bad Berka, amelynek kénes vizű forrását a bányák felügyeletével megbízott
hercegi miniszterként maga a költő táratta fel a XIX. század elején, s ugyanő
terveztetett a forrás fölé klasszicista stílusú fürdőcsarnokot, Berkafürdő
tehát, ahová 1814 májusában kúrára vonult, több előnnyel is bírt: egyrészt
közel volt Weimarhoz, másrészt Schütz fürdőinspektor személyében olyan kiváló
muzsikus felügyelte működését, aki órákon át zongorázott a költőnek Bachot,
Mozartot, Hummelt, ő pedig fekve, hunyt szemmel hallgatta a zenét, és töltekezett.
Itt készült a kor nagy színésze, Iffland felkérésére az Epimenidész ébredése
című ünnepi játék, mely a német nemzet magára találását volt hivatva ábrázolni
(a népek csatája után, immár Napóleon biztos vereségének tudatában, III. Frigyes
Vilmos porosz király nagyobb dicsőségére).10 És itt, Berkafürdőn kereste fel
Goethét művei húszkötetesre tervezett kiadásának ügyében Cotta báró, a stuttgarti
kiadó: Goethe már kitalálta, hogy az elakadásért cserébe másfajta érdekességgel
bíró életrajzi írással kárpótolja Cottát és az olvasót: ilyen szándékkal született
az Utazás Itáliában és a Franciaországi hadjárat. És itt, Berkafürdőn történt,
hogy Cotta egy sereg új könyvet hagyott kedves szerzője asztalán, köztük a
perzsa költő, Háfiz kétkötetes német kiadását Joseph Hammer von Purgstall
fordításában.
Miután a kötelező feladatok teljesítvék, Goethe dióhéjkönnyűségű, remek rugózású,
párnázott hintója egyet fordult még Weimar felé, de csak azért, hogy pár nap
múltán minél messzebbre távolodjék udvartól, napi politikától, családtól,
adminisztrációtól. Barth kocsis mellett Stadelmann (az újonnan fölvett inas)
ül elöl a bakon, irány Wiesbaden!

Vulcanus és Neptunus

A XVIII. század embere meg volt győződve róla, hogy a világ legfeljebb hatezer
éves. Összeszámlálva a pátriárkák családfáit Ádámtól Noéig, s az utánuk következőket,
és hozzáadva a Krisztus születése óta eltelt időt, jött ki e kerek szám eredmény,
amit Goethe is elfogadott. Precíz történészek a Föld teremtését Kr. e. 4004-ben
adták meg. Ez így rendben is lett volna, csakhogy egy vízözön a geológia számos
kérdésére nem adott kielégítő magyarázatot. Két irányzat bontakozott ki: a
„vulkanisták” a tűzben látták az elsődleges ősanyagot, ők „összevont” vízözönben
gondolkodtak, ennélfogva viharos katasztrófák, heves rengések sorozatának
és tűzhányók működésének tulajdonították a földfelszín kialakulását, míg a
„neptunisták” a víz elsőbbségét hirdették: eszerint a nedves káoszból emelkedett
ki a kőzetek anyaga, az egymásra rakódó felszíni rétegek irdatlan nyomása
alakította ki például a kőszéntelepeket.11 A valóság bőségesen szolgáltatott
bizonyítékot mindkét irányzat híveinek, a Jénai Ásványtani Társaság elnöke
azonban a lassú, szerves változás, vagyis a víz mellett tette le voksát. Kérdezhetnénk:
vajon a tudós mineralógus elnökben, kiről halála után a tűvasérc a goethit
nevet kapta, midőn költői alkotást hozott létre, nem ahhoz hasonló jellegű
folyamatok mentek-e végbe, mint aminőket ő a Föld esetében döntő fontosságúnak
tartott? „Én igen különösen fogtam föl a költészetet – írja –, éspedig gyakorlatian,
amennyiben a tárgyat, mely megragadott, a mintát, mely felcsigázott, elődömet,
ki vonzott, oly sokáig hordoztam s nevelgettem magamban, mígnem előállt az,
amit immár a magaménak tekinthettem, s amit sokévi csendes és rejtett formálgatás
után végezetül egyvégtében, mondhatni kapásból s ösztönszerűen vetettem papírra.”
Tudjuk például, hogy Schiller (maga sem éppen csigalassú alkotó) egyik ámulatból
a másikba esett a Hermann és Dorothea című verses eposz kidolgozásának sebességét
és azonnali tökélyét látva.
Kérdésünk a költői vulkanizmust és/vagy neptunizmust illetően azért vetődött
fel, mert a Wiesbadenba induló útibatárban a termékenység különös jeleit lehetett
tapasztalni. 1814 júliusában az utazás első napján Weimartól Eisenachig három,
a második napon Eisenachtól Fuldáig tíz vers születik („Sok verset írtam Háfizhoz,
a legtöbbje jó”, írja haza a feleségének), ír még további hármat az úton,
s kettőt mindjárt a megérkezés után: ebből az egyik az egész Goethe-életmű
egyik kulcsverse, az Üdvözült vágy. Egy évvel később, május végén, amikor
ugyanígy nekivág az útnak, az első napon hét, a negyediken nyolc vers születik,
köztük három („Az út nem volt terméketlen – regisztrálja ismét hitvesének
–, Díván-om tizennyolc darabbal gyarapodott”). Lehet, hogy a vitetés kényelmes
érzése, a táj lassú filmszalagmozgása hat jótékonyan a költői lélekre? Nyilván
ez is felszabadítólag hat, az elszakadás Weimartól nemkülönben.
Anélkül, hogy a mennyiség bűvöletébe esne, Goethe a továbbiakban is rendszeresen
tudósít róla, hogy éppen hol tart: „A Háfizhoz írt versek száma harmincra
gyarapodott” (1814. aug. 28.); „Az első száz már majdnem kész, ha elérem a
kétszázat is, akkor már egészen komoly arcot ölt a gyűjtemény” (1815. máj.
17.). Ez utóbbi jelentés a száz többstrófás verset jelenti, a nyolcsorosokból
vagy még rövidebbekből további száz kitelt már ekkor is. A versek (kockáztassuk
meg: Neptunus és Vulcanus közös ténykedésének eredményeképpen) forrásként
fakadtak föl a két odaút során, ám a kútfő lassabban ugyan, de egyenletesen
csobogtatta az áldást az első visszatérést követő hónapok folyamán Weimarban
is. Mintegy kilencven vers született így a Kelet igézetében ősszel, télen
és tavasszal, köztük olyan remekművek, mint a Hagyatkozás a régi perzsa hitről
és (mindössze egy nap szünet után) az Ezer alakba rejtőzhetsz: „Célom, hogy
derűs módon egybefogjam a Keletet a Nyugattal, a múltat a jelennel, a perzsa
elemet a némettel, és hogy elősegítsem mindkét oldalról a szokások és gondolkodásmódok
egymásra hatását”, írja ekkortájt Cottának a költő.
Összehasonlítva a két odaút során írt darabokat, azt mondhatjuk, hogy 1814-ben
Goethe a Háfizzal folytatandó költői versengésre („produktívan kellett viselkednem,
különben nem álltam volna meg a hatalmas jelenség előtt”), 1815-ben a Hátem–Szulejka
nevekkel fémjelzett álarcos szerelmi „duódrámára” készülődött. Holott Wiesbaden
mint helyszín eredetileg nem a szerelmi szálat szolgálta volna, sőt: szerelemről
szó sem volt! A Willemerénél régebbi keletű és egészen más természetű meghívásnak
igyekezett eleget tenni a délnémet kúra keretében a költő.

Boisserée

Történt ugyanis, hogy 1803-ban a Napóleonnal szövetséges rajnai területeken
is életbe lépett az egyházi vagyon világi kézbe adását elrendelő törvény,
minek folytán épületek, telkek, földterületek kerültek jutányos áron magánosok
kezébe vagy éppen állami tulajdonba. A szekularizáció nem kerülte el a templomok,
kolostorok, apátságok műtárgyait, s a műbarát kereskedők és polgárok komoly
gyűjteményekre tettek szert ezekben az években, vagy jelentős mértékben bővíthették
már meglévő „Kunstkabinett”-jüket.
Sulpiz Boisserée, e furcsa nevű, félig belga, félig német származású kölni
kereskedő és művészettörténész fivérével, Melchiorral és ügyvéd barátjával,
Johann Bertrammal együtt a lelkét (és persze a pénzét) is kitette azért, hogy
a Rajna-vidék felbecsülhetetlen értékű egyházi kincsei ne menjenek veszendőbe,
sőt az ekkortájt kibontakozó romantika bűvöletében (Friedrich Schlegel tanítványaként)
fejébe vette, hogy rábírja a politika és az egyház hatalmasait: a német összefogás
jelképeként építtessék fel és fejezzék be a XVI. században félbemaradt kölni
dómot. Két ügyben is apostolkodott tehát: egyrészt a Boisserée-gyűjteménynek
keresett megfelelő helyet, másrészt a kölni dóm befejezését próbálta nagynevű
potentátok közbenjárásával tető alá hozni.12
Sulpiz Boisserée kvalitásait dicséri, hogy Goethét is sikerült megnyernie.
Nem volt könnyű dolga. Amikor 1811-ben beállított hozzá Weimarba, Goethe olyan
mereven fogadta, mint aki karót nyelt, s eleinte úgy nézett rá, mint aki fel
akarja falni. Sem a konvertita Friedrich Schlegel neve nem keltett benne rokonszenvet,
sem a gótika felélesztéséért nem rajongott. A dómról készült alapos tervrajzokat
némán nézte végig, a hozzájuk fűzött lakonikus, hozzáértő szavakat legfeljebb
egy-egy „hm, hm, jó, jó”-val kommentálta. De ahogy az „ónémet” festőkre, Van
Eyckre, Memlingre és a többire kanyarodott a szó, a vendég szakszerű előadása
fölcsigázta az érdeklődését. Ahogy Boisserée fogalmazott: „az első napon csak
egy ujjat kaptam, másnap már enyém volt az egész kar”. Runge arabeszkjeinek
csodálatában aztán végképp egymásra találtak. Boisserée a diadal első mámorában
azt hitte, sikerült megtérítenie az „öregurat”, vagyis visszatéríteni „a pogány
eltévelyedésből”, a görög-római művészetet normának tekintő klasszicista ízlésvilágból
a keresztényi érzülettel áthatott művészetszemléletre, illetőleg ennek a romantika
által kultivált formájára. Hadd jegyezzem meg: Goethét nem kellett megtéríteni,
megvolt neki a maga kereszténysége, ízlésvilágát illetően pedig korához képest
rendkívüli hajlékonyságot árult el, amikor elfogadta Boisserée meghívását,
hogy jöjjön el Heidelbergbe, és nézze meg műgyűjteményüket.13 Erre az első
wiesbadeni kúra után került sor.
Idézzük Boisserée-t: „Két teljes hétig lakott nálunk… Hogy jól megértsd,
milyen hatalmas benyomást tettek képeink öreg, jó erőben lévő barátomra, tudnod
kell, hogy sohasem látott Van Eyck-képet, s általában Cranachon és néhány
Düreren kívül nem látott ónémet képeket. Mindennap, kivéve néhányat, amikor
az építészettel foglalkoztunk, reggel nyolckor már a képek termében volt,
s nem mozdult el onnan ebédidőig…” „Nem úgy nézte a képeket, ahogy egymás
mellett a falon függtek, mindig csak egyet állíttatott a festőállványra, elkülönítve
a többitől, s úgy tanulmányozta. Csendben tette ezt, sok beszéd nélkül, míg
úgy érezte, hogy ura lett a megtörténtnek, tartalmának és mélyebb vonatkozásainak,
s ha olyankor alkalma volt olyan személyek előtt, akiket szeretett és becsült,
érzéseinek kifejezést adni, ez olyan módon történt, mely minden hallgatóját
lenyűgözte” – emlékezik Boisserée barátja, Bertram, aki Goethe szavait is
feljegyezte azon frissiben: „Az ember öreg napjaira nagy nehezen fölvértezi
magát, hogy ne ronthasson rá a fiatalság, különben hogy állná meg a helyét;
fölvértezi magát rendíthetetlen nyugalommal, óvakodik minden újfajta és zavaró
élménytől; és akkor egyszerre csak elém áll egy ilyen teljesen új és ismeretlen
világ a maga színeivel és alakjaival, és arra kényszerít, hogy kizökkenjek
nézeteim és érzelmeim megszokott régi kerékvágásából, elém lép egy ilyen új,
örök fiatalság, és ha én most egy szót is szólnék, kinyúlna egy kéz erről
a képről, és lekeverne nekem egy pofont, és azt minden bizonnyal meg is érdemelném.”
Goethe e kizökkenése rendíthetetlen nyugalmából az északi festők bensőséges
áhítatot, igaz emberséget és művészi frissességet árasztó képeitől nem tartott
sokáig. Már az év őszén azt írja weimari fedezékéből, hogy lakomázott ő már
Homérosz asztalánál és a Nibelungokénál is, és úgy találta, az ő személyének
semmi sem felel meg jobban, mint a tágas és mély, örökké eleven természet,
a görög költők és művészek világa.
Megírja ugyan érzékletes beszámolóját a Boisserée-gyűjteményről, és jó barátságban
marad annak gazdájával, de a romantikus katolicizmus nem lel benne szövetségesére
(ő, aki a jelenben cselekvés, a jövőbe hatás elvét vallja, rossz szemmel nézi
a „múltba révedő” romantikát) a katolikus vallás mint esztétikai tárgy, mint
kiaknázható formavilág érdekli csupán a továbbiakban.
Goethe, mondhatni, „alkotó módon” viszonyult a vallásokhoz: alapítóik életét,
legendás személyiségeiket, tanításuk alaptételeit, szervezetük történetét
forrásként használta, ám kinyilatkoztatást egyiktől sem várt. A költői sugallatot
belülről kapta. Viszonya Istenhez, a transzcendenciához úgyszólván „tapasztalati
jellegű” volt. Erről a viszonyról jellemző módon éppúgy nem beszél, ahogy
például élete fő műve, a Faust keletkezéstörténetéről is alig-alig ejt egy-egy
szót a Költészet és valóság-ban.

Találós kérdés

Mit gondolnak, hogyan tettem szert erre a sebhelyre?, mutatja a forradást
a jobb mutatóujján az asztal körül ülőknek.
Mikor excellenciád Strassburgban diákoskodott, párbajt vívott a német nyelv
védelmében, akkor szerezte, mondja Fritz Schlosser, aki ügyvédként Goethe
frankfurti tanácsadója vagyon- és polgárjogi ügyekben.
Nem.
Mikor színidirektorként a Figaro házasságá-t tetszett rendezni, és egy instrukció
során a címszereplőnek meg tetszett mutatni, miként húzza le a borbély egy
ujjvonással a habot a borotváról, akkor történt a baleset. Ezt olvastam is
valahol, mondja Meline, Willemer másik leánya.
Nem.
Én tudom, jelentkezik Meline férje, a fiatal Scharff kereskedő. Goethe úr
még boldogult úrfikorában át akart mászni a nagyapja kertjéből a szomszédba,
mert odaát érett a legfinomabb germersdorfi cseresznye, csakhogy a szomszéd
a kőkerítés tetejére színes üvegcserepeket rakatott alattomos módon, úgy,
hogy alulról ne látsszon. Abba markolt bele Goethe úr kiskorában.
Nem.
Jénában tükrök segítségével színtani vizsgálatok folytak, s az egyik tükör,
melyet igen jelentékeny summáért metszettek s políroztak, foglalatából kicsusszanván
a földre esett, és legott ripityára tört volna, ha önben nincs annyi lélekjelenlét,
hogy odakap, és estében felfogja a drága kísérleti eszközt. Nem a tükör, az
ön ujja bánta ezt a kis balesetet, magyarázza Seebeck fizikus, kivel Goethe
itt a Malomban is nap mint nap empirikusan ellenőrzi Színelmélet-e állításait.
Nem.
Ó, hiszen ezt még annak idején Offenbachban mutatta nekem, drága barátom!,
veszi át a szót Willemer. Alpinistáskodás eredménye, nem? Ön visszacsúszott
egy sziklafalon, amelyből valami kemény ásvány állt ki tű gyanánt. Később,
második svájci útján sikerült is azonosítani a kőzetet, nem?
Nem.
Az egyik hercegi vadászaton ön egy kimúltnak látszó vadkan szájába készült
helyezni a tölgyfalevelet, ám a kan az ön ujjához kapott, és agyarával fölhasította,
mondja Boisserée.
Nem.
A társaság két további hölgy tagja eléggé el nem ítélhető módon családi perpatvarra
gondolt, ám föltevésüknek nem mernek hangot adni, pedig mindenki rájuk néz.
Christianéról sok mindent lehet hallani, de ugye pletykáknak nem adunk hitelt.

Majd én megmondom, szólal meg Goethe öreg barátja, a nem éppen bőbeszédű,
de annál jólelkűbb Riese. E sebet abból az alkalomból volt szerencsém adhatni,
hogy a Zöldfa fogadóban üldögélvén, anno 1774, az én ifjú barátom, Goethe
felemelt kézzel rámutatott egy közeledő fehérnépre, aki mindkettőnknek fölöttébb
tetszett. Épp egy jókora adag vesztfáliai sódart készültünk elfogyasztani
tormás mustárral, minek folytán én fölemelve tartottam kezemben a kést, mely
a kelleténél kissé sietősebben ereszkedett alá, helyesebben szólva úgy csapott
le, mint a villám, elhárítván a mutogató ujjat, s ezzel életre szóló emléket
szerzett a Werther írójának.
Igen.

Goethe grimaszol

A gyalult homlokú, egyenes tekintetű öreg barát, a szegények ügyének fáradhatatlan
intézője a városházán, ha lehet, tovább fokozza az általános megrökönyödést,
midőn kijelenti: Hasonlít Goethe a kuzár királyhoz. A kuzárok bálványimádó
nép voltak, és Nagy Károly idejében a Fekete- és a Kaszpi-tenger között éltek.
Volt egy legendás királyuk, József. Nos, mondja Riese, ahogy az kisiklott
a szomszédok eszmei öleléséből, s a bizánci keresztség és az iszlám helyett
a Mózes-hitet vette föl, úgy tett Goethe is, protestantizmus és katolicizmus,
Napóleon és Németország, kereszténység és pogányság helyett az iszlámnál kötött
ki.
Érdekes párhuzam, talán van is benne valami, feleli Goethe kissé meglepetten,
s elmondja, hogy miután Japánt, Kínát alaposan bejárta, most Timur hódításainak
határvonalán belül kíván maradni,14 így esetleg megint tehet egy utat a fiatalkora
óta kedves Palesztinába. Sírázt választotta költői tartózkodása központjául,
onnan indít kisebb zsákmányszerző hadjáratokat számos régi dinasztiához hasonlóan,
csak persze ártatlanabbakat, mint azok, a szélrózsa minden irányába. Nem sok
híja, hogy arabul is megtanuljon. Tán nincs még egy nyelv, amelyben szellem,
szó és írás ennyire egy testté vált volna a kezdet kezdetétől. Erről a kuzár
ügyről hol olvasott Riese?
Egy öreg rabbitól hallotta nemrégiben, mondja a városi szegényügyek pénztárnoka.
Állítólag a granadai zsidók, akik akkor még minisztereket adtak a kordovai
kalifátusnak, levelet írtak a kuzár királynak, melyben lényegében arról faggatták,
hogy „megfelelő-e” a hite.
Ő erről nem tud, de könnyen lehet, hogy legendáról van szó, feleli Goethe.
Ő annyit tud csak Paulus professzortól, aki írni is tanította arabul, hogy
a zsidók a keresztényekkel, a zoroasztriánus párszikkal, a manicheusokkal,
a mandeusokkal és a buddhistákkal együtt eleinte megtűrt, később védett státusban
voltak az iszlám világon belül. Bizonyos foglalkozásokat, amilyen például
a kádi, nem tölthettek be. Időnként a közhivatalok viselésétől is eltiltották
őket, sőt az egyik kalifa rendelete előírta, hogy fából készült ördögfigurákat
függesszenek az ajtajukra. Ezenfelül sárga csillag viselésére kötelezték őket,
külön negyedekben kellett lakniuk, és nem ülhettek lóra. Egyszer, mivel a
keresztények merészelték megszegni ezt a tilalmat, Bagdad lakói megtorlásul
lerombolták a Kelil-Yszu- (Jézus koronája-) kolostort.
Willemer megjegyzi, hogy tudomása szerint a frankfurti szenátus felülvizsgálni
készül a napóleoni törvényeket, köztük a zsidók polgárjogáról, katonai szolgálatáról
és a vegyes házasságokról szóló fejezeteket. Megszorítások várhatók, de újból
gettóba kényszeríteni nem lehet az izraelita honfitársakat. Rengetegen vásároltak
telket a Halászmezőn, jó széles utcákat jelöltek ki, elég nagyok a házhelyek,
új zsinagógát is fognak építeni, mert a régit abban a szűk utcában kinőtték
már.
Goethe helyesli ezt az „erjedést”, a fafajták együttélésével, vegyes lomboserdőkkel
példálózik. Hajdan Keleten nagyszámú más felekezetű népesség élt együtt. Hogy
a kuzárok Khuzisztánból jöttek-e – nevük erre enged következtetni –, nem tudja,
ellenben hirtelen fölrémlett benne annak a jiddis prédikációnak a szövege,
amit egy jó fülű diáktársa költött Lipcsében a zsidó Messiásról, egy tanulatlan
falusi templomszolga szájába adva a „szentbeszédet”. Ha megengedik, fölidézné.
Aszongyák a gójok, nincsen nékönk se császáronk, se kirájonk, se jogaronk,
se koronánk. Tévednek. Van nekönk császáronk is, kirájonk is, jogaronk is,
koronánk is. Megmongyam, hun a mi császáronk? Túl a Verestengeren, és mikó
háromezer esztendő eetelik, gyün majd egy nagy hatalmas szálfa termetű embör,
sarkantyúját a lova vékonyába nyomva, kezibe szarv, kosszarv, no ugyan minek?
Kürtőni. Há mikó megfújja azt a kürtöt, amit különbe sófárnak hínak, mind
az esszes sidó, ki százezer éve széthagyigáltatott a góleszbe, mind odagyüleközik
a szélös szeles Verestenger partjára. No mit szóttok ehhö? Lesz ám nagy öröm,
eehiszitek? Eemondom azt is, hogyan: Eegyün az a nagy hatalmas szálfa termetű
embör, egy almásderess hozza, s mind a háromszázkilencvenkilencezer sidó felül
a deressre, és hiába gebbeckedik a gój, nem kap sehun hejet. Nincs egy tenyérnyi
hej annak a lónak a hátán. No mit szóttok ehhö? De lesz még nagyobb öröm is,
eehiszitek? Mer asztán kinyúttya farkát a deress, akkó minden gój asziszi,
hogy hát van ám hej, hát ott a farkán. És a gójok mind-mind ráűnek a kinyúttott
farkára a deressnek. No akkó szélsebes vágtába vágtat a deress átal a Verestengerön,
aszt ahogy átmén rajta, jó megrázza a farkát, beleszórja az összes gójt a
szélös szeles Verestengerbe. No mit szóttok ehhö?
Goethe, aki szokásához híven frakkot visel, úgy adja elő a szöveget, mintha
ott helyben találná ki. Időnként gesztikulál, grimaszokat vág, persze az illendőség
határain belül. A jelenlevők pedig (hiszen ez az egész inkább beillene amolyan
vaskos népi trufának, mintsem jiddis nyelvű prédikációnak) gurulnak a nevetéstől.

Vásár

Offenbach előtt egy S kanyar, Hoechstnél egy kevésbé éles U, közben lomhán
kígyózik a Majna szalagja. Ezt a lassú kanyarulatot ezer éve még holtágak
kísérték, s a folyó halmozta hordalékkúpokra épült Frankfurt, az emberarcú
város. Legalábbis a frankfurtiak ezt állítják: emberi arca van. Hogy összesimul
a folyóval! S mivel délre néz, estig éri a nap. Vele átellenben, a Mühlbergnek
nevezett hegyecske tövében terül el Sachsenhausen, amely a hatvanezer lakosú
Frankfurttal szemben mindössze hatezer lelket számlál. Sachsenhausen sohasem
lábalt ki alárendelt szerepéből egyrészt fekvése miatt, másrészt a finom frankfurtiakhoz
képest nyersebb s nemegyszer durvább lakossága miatt. A rossz nyelvek szerint
a sachsenhauseniek azoknak a nehézfejű alsószászoknak a leszármazottai, akiket
még Nagy Károly telepített le ide mint hadifoglyokat, de ezt a sachsenhauseniek
kikérik maguknak. Különben is honnan kerül a frankfurti pincékbe a nemes rizling,
azután a messze földön híres almabor, ha nem az ő szőlőskertjeikből, présházaikból?
Hogyan szerepelhetne az Englischer Hof, a Weidenbusch és a Schwan étlapján
négyféle, vörös, fehér, zöld és hollandi spárga a kínálatban, ha ők nem ültetnének
négyfélét a tőkesorok közé? Miből híznának degeszre a frankfurti szállodások,
ha nem tudnának tiszta hószín ágyneműt adni a vendégnek? Minden arra járó
láthatja, hogy fehérített vásznak ezrei száradnak a gyöpön Sachsenhausen napsütötte
kertjeiben! És honnan vennék a hasukat féltő frankfurtiak a borjúpacalhoz
a savanyú káposztát, ha odaát, Sachsenhausenben nem savanyodna a káposzta
a hordókban kő alatt? És reggel a halpiacon mitől lenne teli a sok vizesdézsa
és medence angolnával, márnával, csukával, potykával, ha a sachsenhauseni
halászok nem vetnék ki a hálójukat este? És miben sétafikálnának a nagymellényű
frankfurtiak a Zeilen vagy a Szép kilátásnak nevezett új Majna-parti sétányon,
ahonnan mellesleg Sachsenhausen szépségét csodálják, ha az itt élő cserzővargák
nem készítenék ki a cipőnek, csizmának való bőröket? És ha már ott tartunk,
hogy ki kit néz le, nem furcsa, hogy a császárválasztók kényes ízlését csöppet
sem zavarja, hogy kétszáz mészárosuk a nyílt utcán taglózza, döfi és nyúzza
le az ökrök, ürük, bárányok, disznók ezreit, s hogy szegény jószágok vére
a csatornákban egyenesen a Majnába folyik? Igen, a Majnába, ahol újabban úszóiskolákat
nyitnak az unatkozó polgároknak! No és ugyan hogy érezhetik magukat a frankfurtiak
abban az „emberarcú” metropolisban, ha közülük mind többen és többen vásárolnak
házat s telket ideát, a folyó túlpartján, s ha csak tehetik, idejönnek a zöldbe,
ahol van szabad tér, van fény, van levegő?
Régi frankfurti polgár, noha tudna mit mondani erre, rendszerint szóra se
méltatja az önérzetében ingatag sachsenhauseni atyafit. Mi a magunk részéről
az elnyomottal érzünk együtt, s tudjuk, hogy végső soron kicsit-nagyot testvérré
tesz a köztük folyó Majna. Ha rajtunk múlna, mi is a sachsenhauseni oldalról
gyönyörködnénk a városban, amennyiben Goethéhez hasonlóan a látvány egészére
lennénk kíváncsiak, nem akarván túl közel kerülni hozzá. Látnánk a bölcs belátás
és a polgári szorgalom csodáját, a lerombolt városfal és a sáncárok helyén
zöldellő sávot. Amikor ugyanis a frankfurtiak rájöttek, hogy a középkori védművek
mit sem érnek a francia ostromgépekkel szemben, elhatározták, hogy az ormótlan
falakat, melyek acélfűzőként szorulnak a város testére, a földdel teszik egyenlővé,
a vizesárkot betemetik, s a helyén széles allét létesítenek. Bravó! Aztán
elnéznénk a tizenhárom ívre rakott kőhidat. E hídra lépve a mégoly nagyszájú
sachsenhauseni sem kötne bele egy frankfurtiba azzal, hogy virslit csinál
belőle, mert az Alte Brücke a béke hídja. Mindenki tudja: aki rajta viszálykodott,
annak a hóhér levágta a karját. Ott a közepetájt sejtenénk az aranykakast,
a Brickegiggelt, mely egyrészt a hajósoknak jelzi, hol a legmélyebb a Majna,
másrészt rossz érzést kelt mind az idevalósiban, mind a tájékozott utazóban.
Innen dobták valamikor a folyóba azokat, akiket fulladásos halálra ítéltek.
Aztán, ha úgy hozná kedvünk, Goethéhez hasonlóan a városba hajtatnánk, egyenesen
a Kornmarkton nemrég nyílt impozáns Brönner-féle könyvesbolthoz, ott értetlenkednénk
egy sort, hogy az angol botanikai szakkönyvek mitől olyan drágák („Tíz guinea!
Egy csak fenyőkkel foglalkozó könyvért. Uramisten!”), de lecsapnánk az orientalisztikai
újdonságokra, elsősorban az Ázsia nevezetességei-re Dieztől, aztán Tavernier
Hat utazás-ára, némi habozás után Rehbinder Mohamed-életrajzát is megvennénk,
bár Oelsneré megvan már otthon a weimari könyvtárban. Aztán elvegyülnénk a
tömegben Boisserée vagy Fritz Schlosser vagy Guaita báróné született Meline
Brentano társaságában, utóbbi nyilván segítene ruhaanyagot választani a feleségünknek,
mellényt és selyemharisnyát a fiunknak, és Goethéhez hasonlóan mi is a bőség
zavarával küzdenénk, hiszen vásár van, a flamand szövetárusok elárasztották
a rakpartot, a Römer előtti nagy téren egymást érik a délnémet ötvösök és
ékszerészek bódéi, és hát szó, ami szó, könyv- és papírárusok is akadnak szép
számmal. De lehet, hogy nem vágyunk sem bumlizni, sem csalinkázni, főleg a
mészárszékek felé nem, és a marhavásárt is örömest kihagynánk. Elképzelhető,
hogy minket nem nyomasztanának úgy a szűk, sötét középkori utcák a múltat
konzerváló gerendavázas házakkal, mint annak idején a tettvágytól majd’ szétrobbanó
fiatal Goethét, elképzelhető, hogy a mi szemünket üdítené a kapuk fölötti
színes növényvilág, s a majolikából készült vagy kőből faragott sárga rózsa,
vörös rózsa, fehér liliom, kék szőlőfürt, aranyalma, hársfa, bodza- és diófa
nem a házszámozás és a valóságos vegetáció hiányára figyelmeztetne, hanem
a változatosság képzetét keltené bennünk, de akkor is elbizonytalanodnánk.
A „Vörös ember” nevet viselő ház előtt, mely egy ideje Willemer tulajdona
(valaha fogadó volt, innen indult a flótás-szék a Römerhez),15 elméláznánk
a Brazíliából való zsugorított aligátorbőrök láttán; talán a vedlés is eszünkbe
jutna róla, és arról kicsit absztraktabb formában az átváltozás, de nem valószínű,
hogy Goethéhez hasonlóan, aki egész életében a természeti erők és folyamatok
közös kulcsát kereste, arról kezdenénk értekezni, hogy a növényekben, az állatokban
és az emberben egyazon elv érvényesül, méghozzá a magasabb rendű létforma
felé haladva csökkenő mértékben: az átalakulás. Akármeddig álldogálnánk a
brazíliai kereskedő standja előtt, és aztán akármerre folytatnánk az utat,
egy biztos: a Braunfelsben16 berendezett francia kozmetikai és illatszeráruházba
nem mennénk be, mert ott a legnagyobb a tömeg. De a vándorszíntársulatok előadásaira
mindenképpen vetünk egy pillantást, mert amilyen bárdolatlan a beszédük, olyan
zamatos, és a bohócok tréfáin is jól szórakozunk Goethével együtt, ha másért
nem, hát azért, mert zavartalanul nézhetjük a közönség arcát. Majomketrecek,
állatseregletek vonulnak el mellettünk, aranygolyóbison állva Fortuna csalogat
a játéktermekbe fáraózni, rulettezni, tódulnak is befelé a könnyelműek, sóvár
szemükben lidércként lobog az átkozott pénzéhség, az auri sacra fames.
Van valami vasárnapias ebben a városban, jegyzi meg Boisserée, akinek már
föl sem tűnik a pincékből felszálló savanykás borszag.

Dúr és moll

Jó lenne, ha Christiane gondolkodna, mivel töltik majd napjaikat, ha beköszönt
a tél. Valami zene nagyon kellene, hiszen a zene az a szer, amely a legártatlanabb
és egyben a legkellemesebb módon össze tudja tartani a társaságot, írja haza
feleségének Goethe mintegy két héttel a születésnapja után.
Igen, többek között a zene miatt jött ide, csak hát a párbeszédhez két fél
kell, és Christian Schlosser, akivel igen termékenynek látszó zeneelméleti
fejtegetésekbe bonyolódott, most éppen az alkotmányozó nemzetgyűlés egybehívásával
foglalkozik Stein báró megbízásából. Az utóbbi időben legalább annyit töpreng
a zenén, pontosabban egy bizonyos zenei problémán, mint hajdan a recehártyán
megjelenő képeken és a színes árnyékokon. Akkoriban csak az foglalkoztatta,
hogy a fényből keletkeznek-e a színek, mint Newton állítja, felbontás útján,
vagy sötét és világos együttes hatásaként jönnek létre, ahogy ő tapasztalta
kísérletei során. Színelmélete, mely a fizikát a fiziológiával társítja, s
elválasztja tőle a matematikát, hite szerint előbb-utóbb diadalmaskodni fog,
bár alighanem egy emberöltőbe is beletelik, mire tudnak majd kezdeni vele
valamit. Mindegy, fő, hogy elfogulatlan fiatalemberek kezébe kerüljön. A fiatalok
a természet új ötletei, s mint ilyenek, fogékonyak az új, forradalmi elgondolásokra.
Most ugyanígy izgatja a moll hangnem és a kis terc genezise. Kipróbált barátja,
dalai megzenésítője, Zelter ugyan elmagyarázta neki, hogy a zenei hangközök
a görögök óta bizonyos egyezményes arányoknak engedelmeskednek, s ezekből
az arányokból épül fel a hétfokú skála: egységnyinek fölvett húrhosszból felezéssel
oktávot, harmadolással kvintet, ötödöléssel nagy tercet nyerünk, de a kis
terchez nem juthatunk el matematikai úton, a kis terc nem donum naturae;17
újabb keletű képződmény, a nagy terc szűkítéséből adódik.
Goethének azonban megvan a véleménye a magukat a zenébe is beleártó matematikusokról:
„beszélj csak nekik, ők majd lefordítják a maguk nyelvére, és mindjárt valami
egész más lesz a dologból”. Goethe szent meggyőződése szerint a természet
és az ember füle közé nem tolakodhat a matematika, a hétfokú skála mesterséges
képződmény, merő püthagoraszi önkény. Nagy terc és kis terc egyenértékűek
a természet előtt, kell, hogy legyen valamilyen megnyugtató magyarázat ennek
bizonyítására. Végül az emlegetett Christian Schlosser (a jelen levő Fritz
öccse) adja az ötletet: legyen a kvint hangköz az alapegység, s ezen belül
fölfelé halad a nagy terc, lefelé a kicsi. Már irányukból következőleg is
világos, hogy a dúr miért a kemény, férfias, katonás, a moll pedig miért a
szívbe markoló bánat kifejezője. Goethe szemében ez elfogadható magyarázatnak
tűnik. Nyomban beépíti az ötletet a saját rendszerébe: a kvint a hangok monádja,
ezen belül a nagy terc a kitágulásnak, a kis terc az összehúzódásnak felel
meg: expanzió-koncentráció, szisztolé-diasztolé, megérkeztünk! Részletezőbben
fogalmazva: a dúr a monád tágítása, ilyképp is hat az emberi természetre:
az objektum, a tevékenység, a messzeség, a láthatár felé terel. A moll a monád
összehúzódásából keletkezik, ezért aztán összevon, koncentrál, a szubjektum
felé terel. Vagyis: a vágyódás, mely kifelé, a távolba törekszik, de melodikusan
önmagát korlátozza, szüli a mollt. S hogy végleg jogaiba iktassa a kisebbik
hangnemet, a minort, a zeneteoretikus Goethe kijelenti: a moll hangnem az
északi népek sajátossága (halászdalokban, táncokban); a derű, a jókedv, a
vidámság utáni vágyakozást fejezi ki. Délen, Itáliában is megvan az opera
buffában,18 ott a komikus hatáskeltés eszköze. Tehát a moll hangnem iránti
hajlam lényegében a klíma következménye.
Amíg a születésnapi torta érkezik, valaki megemlíti, hogy Düring fagottos,
aki a délelőtti vízizenében is közreműködött, csinos dalkart alapított a helvét
hitvallásúak között, s ezen felbuzdulva a másik két felekezet is szervezkedésbe
kezdett. Alkalmasint Szent Cecíliáról fogják elnevezni a megalakítandó dalegyesületet,
s szándékukban áll mind az élő egyházi, mind a világi igényeknek eleget tenni,
jótékonysági koncerteket adni, új műveket bemutatni.
Goethe elmondja, hogy Zelter barátja, a berlini Singakademie vezetője egy
ideje foglalkozik az öreg Bach kórusműveivel, például a h-moll misé-vel, és
úgy tapasztalja, nagyon nehéz betanítani, a mai zenét, a mai énekeseket egy
világ választja el attól a zenei köznyelvtől, amit utoljára Bach korában,
de akkor még teljesen természetesen beszéltek a muzsikusok és értett a közönség
is.
Apropó, énekesek: Marianne, nem adnál elő valamit?, biztatja Willemer az ő
kicsi feleségét.
Csak ha a tisztelt ünnepelt előbb felolvas a Díván-ból.
Halljuk! Halljuk!

A kuglóf

Goethe kicsit kéreti magát, aztán rááll. Ő tulajdonképpen csak a Díván-nal
szeretne foglalkozni, de hát a feladatok, megbízások elől nem térhet ki: hetek
óta fogalmazzák Boisserée-vel a kölni dóm és általában a rajnai műkincsek
ügyében az emlékiratot Hardenberg kancellárnak. Továbbá feltett szándéka részletes
beszámolót írni a bingeni Szent Rókus-kápolna újjászenteléséről, a környéken
látott összes műgyűjteményről, köztük a frankfurtiakról. Mindezt avégből teszi,
hogy a tehetősek felkarolják a művészetet és a tudományokat, mert a tetthez
tehetség kell, a jótetthez tehetősség.
Eleinte csak úgy hívtam ezeket a verseket, mondja visszajövet kis dossziéval
a hóna alatt, hogy Háfizhoz, azután Német díván-nak kereszteltem el őket,
majd következett a kacifántos Német versek gyűjteménye, melyek állandó vonatkozásban
állnak Háfiz dívánjával és végül a Nyugat-keleti díván elnevezés. Mivel sohasem
jártam Keleten, csak képzeletben, itt természetszerűleg imaginárius utazásról
van szó. Díván (annak mondom, aki esetleg nem tudja) a perzsa irodalomban
versgyűjteményt jelent, a politikában ülést, gyűlést, összejövetelt, mondjuk
a miniszterekét, átvitt értelemben akár magát a kabinetet is. A címbeli jelző
pedig, kicsit precizírozva a dolgot, nyugatiasan keletinek értendő: a hangsúly
végig a nyugati szubjektumra (és nem a keleti objektumra) esik, általában
még olyankor is, amikor keleti mezbe bújva beszélek. Még annyit: Háfiznál,
amennyire én tudom, minden második sor ugyanazt a rímszót ismétli, csak más-más
értelmében. Ez a megkötés részint nagy hajlékonyságot, részint szeszélyes
megoldásokat eredményezett. A rímkényszer miatt szójátékokra, nyelvi sziporkákra
hajlamosodik a költő, merész képek, képzettársítások laza füzérévé változik
a perzsa dal: nemhiába hívják gyöngysornak arrafelé Keleten. Én mind a szerkezetben,
mind a belső formát illetően végig nyugati talajon állok: érzést vagy gondolatot,
vagy egyiket a másikkal, vagy mind a kettőt együtt, fejtek ki, lehetőleg következetesen.
A Kelettel való találkozás olyan élmény, mint amikor valaki arra eszmél, hogy
a már untig ismert csillagképek helyén sose látott alakzatok ragyognak föl
az égen, hogy szinte káprázik belé a szem! Eleinte kissé idegen az embernek,
de minden föltekintés: fölfedezés.
Ebben a pillanatban érkezik az ünnepi torta, Prehm cukrászmester személyesen
hozza, ha nem is futva, mert az ekkora hordópocakkal úgyszólván lehetetlen,
de szaporán fújtatva, vízilótrappban. Az ember nem is hinné, hogy e szétfolyó
toka, e hamiskás malacszem a képzőművészet egyik legkiválóbb helyi értőjének
és gyűjtőjének tartozéka.19
Amint a díszdoboz tartalma föltárul, Willemer arcán pír suhan át, a tar koponya
áfonyaszínűvé változik, egészen a nyakszirtig követhető a pírba borulás, szerencséjére
senki sem őt figyeli. Nem is torta ez, hanem csokoládémázzal bevont, mézzel
megfolyatott, tört mandulával-mogyoróval-dióval telehintett, kandírozott gyümölcsökkel
ékített turbán alakú kuglóf vagy micsoda. Két marcipánfigura áll egymás felé
fordulva a tetején: egy kaftános-turbános férfi és egy nő, könnyű fehér lepelbe
burkolva. Tüzetesebb megtekintésük arról győzi meg a körülülőket, hogy arcuk
egyáltalán nem mutat keleti jelleget. A férfié hosszúkás-szabályos: dús szemöldöke,
nagy barna szeme, latin szabású orra mintha emlékeztetne is valakire, csak
annak a szája nem ilyen keskeny, s az álla nem ilyen csapott. De homlokán
s tekintetében ugyanaz a mély tragikum borong. Mint akinek terhére van e század,
melyben a burleszk az úr. Idősebb a nőnél, magasabb is nála, keze hátul összefogva.
A szemlélőnek határozottan az az érzése, mintha mondana valamit, mintha diktálna.
Uralkodói jelenség. A nő filigrán, kecses, szeme szürkéskék, mosolyog, amennyire
ez egy marcipánfigurától kitelik. A két figura lábánál, a kuglóf oldalán érthetetlen
arab felirat díszeleg.
Hátem és Szulejka. Remélem, nem hibáztuk el, mentegetőzik Prehm Boisserée
felé pislogva.
Bízom benne, hangzik az udvarias válasz, melyből az is érződik, hogy Prehm
cukrászmester további jelenlétére a társaság nem tart igényt.
Excellenciás uram, ugye engem is méltóztatik megemlíteni majd az útleírásában,
dadogja Prehm, hátrafelé araszolva az asztaltól.
Feltétlenül, válaszolja az ünnepelt, mindazonáltal a jelenlevők mérget mernének
venni rá, hogy ki fogja hagyni Prehmet.
Nekik lesz igazuk.

Isten és bajadér

Bíbelődjünk-e mi is (mint az ünnepelt a kuglóf szabdalásával) annak taglalásával,
hogy Goethe milyen elbűvölően olvasott föl, mily tökéletesen tudta modulálni
a hangját a naivtól az ironikusig minden árnyalatot kihasználva, lágy tónusban,
mégis inkább beszélve, mint skandálva; osszuk-e meg az olvasókkal azt a megfigyelésünket,
hogy a kétértelmű megnyilvánulások jogát Goethe magának tartotta fönn, ilyesformán,
ha szándékában állt volna is szerelmi lírájának valamelyik gyöngyszemével
előhozakodni (kételkedünk benne), ez a kuglóf-intermezzo azonnal elvette volna
tőle a kedvét; valószínűbb azonban, hogy eleve a jámbor-bölcs mozlim álruhájában
óhajtott fellépni, ez, úgy érezhette, korához és az alkalomhoz is egyaránt
illő, így elsőként a példázatok közül olvasta föl a két könyvelőset (Volt
egy császár s két könyvelője), aztán az evangéliumost (A mennyből szállt le
Jézus), majd a Hétalvók-legenda iszlám változata következett (Willemer ekkor
kezd el bóbiskolni), s végül a szőlőérlelő Nap sajátságos dicsérete (Megbecsüljük
mind a földet); utóbbi vers vége a motyogó részegről és a vígan felzengő mértékletesről
osztatlan lelkesedést keltett, s immár semmi sem tartóztathatta tovább azt
a pillanatot, amikor végre énekszó tölti be a jegenyék, rezgőnyárfák, füzek
takarásában meghúzódó Malmot, melynek köve egykor gabonát is őrölt, ugyanakkor
a cserzővargák is itt áztatták a csávából kivett bőröket, innen a neve is,
Gerbermühle, vagyis Cserzőmalom, s már harminc éve (és még hosszú ideig) Willemer
bankár bérleménye, családi nyaraló, átutazó jó barátok, híresek és nem híresek
találkozó- és enyhelye, mely éppen most éli fénykorát, ezekben a napokban,
ma pedig különösen, de eljön az idő, mikor gazdája egészségével és szellemi
épségével együtt ez a hely is hanyatlásnak indul, és ha nincs egy élelmes
vállalkozó, aki fogadót nyit benne, Willemer halála után talán romba is dől,
és sohasem válik azzá a patinás szórakozóhellyé, ahová szívesen eljárnak például
a környéken állomásozó amerikai katonák, dzsippel vagy hajóval, s mivel telik
a zsoldjukból, akár egy éjszakát is eltöltenek itt alkalmi barátnőikkel, miért
is ne, a folyó felől lágy szellő fújdogál, a tűző napsütés ellen árnyat ad
a hatalmas gesztenyefák lombsátra, igaz, a sok gyerek nagy lármát csap a játszótéren,
de az almaspriccer jólesik, főleg a tárkonyos ürücombra, s mielőtt vidám kulcscsörgetés
közepette felvonulnának a kilenc luxusszoba valamelyikébe, ahol márványburkolatú
fürdő, franciaágy és tévé várja őket, tekintetük megakad egy öregember profilján;
jé, valami helyi híresség, a seriff, ott van a plecsni rajta!, mondja az egyik,
szerintem a tűzoltóparancsnok!, mondja a másik, hülye vagy, nincs sisakja!,
ez az az olasz filmrendező, hogyishívják, Fellini, na az!, mondja a harmadik,
a lányok pedig kényszeredetten bólogatnak, rá se néznek Jagemann krétarajzára,
annyiszor látták, s amint az ajtó becsukódik, gyorsan megkeresik a távkapcsolóval
az MTV-t.
Marianne még egészen más természetű számokat tart a repertoárján, mint az
MTV, bár a maguk idején azok is slágernek számítottak bizonyos körökben. Hangja
bámulatosan tiszta és kifejező szoprán, a nyolchúros gitárt, amellyel énekét
kíséri, s amelyen virtuóz módon játszik, Nápolyból hozta. Marianne bezzeg
nem kíméli a gondosan féltett érzelmeket: Az Isten és a bajadér-ral adja meg
az alaphangot, amitől azonnal meg kell rendülnie a férfiszívnek, és fel kell
forrnia a férfivérnek, aztán (közben leszáll az est) A halottak tánca jön
borzongatónak, majd egy közismert osztrák népdalra vált (Die Tiroler sind
lustig, die Tiroler sind froh), föl-alá lejtve az asztal s
még inkább az ünnepelt előtt, de most visszaül a kotta mögé, elnézést kér,
hogy egyedül adja elő, amit igazából ketten kellene, és rákezd Don Giovanni
és Zerlina duettinójára (Lá ci darem la mano), olyan bűvöletes, olyan megejtően
csábító hangon, hogy a jelenlevők egy emberként képednek el (Willemert kivéve,
ő ez idő tájt már szunyókál), maga Marianne is elpirul a végén a társaság
kacagásától, de még inkább a saját merészségétől.
Kis Don Juan, csóválja a fejét Goethe, ő pedig a kottákba rejti az arcát szégyenletében.

A duódráma

Amiről Hátem lemondani készül, abban Szulejka soha nem részesülhet már. Hiába
a város egyik közismert személyiségének felesége (egy esztendeje), születését
igazoló okmányok hiányában a szenátus nem adhatja meg neki a frankfurti polgárjogot.20
Ellenőrizhető adatok híján el kell fogadnunk, hogy 1784-ben született az ausztriai
Linzben, házasságon kívül, és Maria Anna Theresa Katharina Jung néven nevelődött.
Apja fiatalon elhalt szerszámkészítő, de az is lehet, hogy egy Jung nevű színigazgató.
Csak az anya biztos, született Pirngruber, foglalkozását tekintve színésznő.
Anyai ágon kimutatható egy jogász nagybácsi, városi tanácsos, színházrajongó,
darabokat is ír. Pirngruber művésznő pályafutásáról hézagosak az ismereteink:
fellép a bécsi Landstrasser Theaterben, 1795-től a pozsonyi színház tagja,
melyet egy Csáky gróf épített, s amely a Piactéren állt, 1798-tól pedig már
Jung kisasszonyt is a színpadon találjuk, Sopronban, majd a Bécs melletti
Badenben vendégszerepel, s amikor a társulat balettmestere meghívást kap Frankfurtba,
anyjával együtt ők is követik Traubot. Marianne ez év karácsonyán debütál
a frankfurti színpadon A félbeszakadt áldozati ünnep című operában, ettől
fogva rendszeresen fellép kisebb prózai és énekes szerepekben. Átütő sikert
A harlekin ébredése című egyfelvonásos táncos pantomimban arat, ahol is egy
tojásból mászik elő, és „igen bájosan szökdel” a színpadon. Így pillantja
meg őt Clemens Brentano, akit állítólag Goethe anyja cipelt el a színházba,
mert éppen szerelmi búskomorságba esett. Az énekesnek, gitárosnak is kiváló
költő első látásra beleszeret az elragadó kis táncosnőbe. Willemer, másodszor
is megözvegyülvén, ez idő tájt Clemens nővérének udvarol, eredménytelenül.
Ezután fordul érdeklődése demoiselle Jung felé. A tizenhat éves leány nevelt
gyerekként a bankár házába kerül, a mama visszaköltözik Linzbe kétezer gulden
végkielégítéssel. Mindketten búcsút intenek a színpadnak. Az eset közfeltűnést
kelt. Willemer mindent elkövet, csak hogy Marianne kedvében járjon. Nagylelkűen
megengedi, hogy a lány Clemens Brentanótól gitárórákat vegyen, de ezt is csak
azért, hogy a hála érzésével magához láncolja. Marianne, mint a kelepcébe
esett vad, vergődik, ő Clemenst szereti, Clemens megunja a csalétek szerepét,
szemébe mondja Willemernek az igazat, a bankár féltékenyebb, mint valaha,
és elkergeti Clemenst a háztól. Brentano dalba önti fájdalmát, mint mindannyiszor,
ha szerelmi bánata van. (Életművek épülnek így.) Aztán belerohan egy boldog-boldogtalan
házasságba. Marianne státusa nem változik, csak a gitártanár személye. A nevelt
lány (kiből Willemer oldalán már huszonévesen is többszörös mostohanagymama
lesz) mesterien bánik hangszerével, fellép Josephine császárnő előtt, kis
koncertet ad Pestalozzi svájci intézetében. 1810–11-ben beutazza Willemerrel
és Rosinével Itáliát, Rómában zongoraleckéket vesz Confidatinál.
Amíg Willemer, a mindig éber nevelőatya (és immár férj) alszik, elmondjuk,
hogy Marianne addig-addig kamatoztatja megszerzett zenei műveltségét, hogy
Goethe átmenetileg visszaköltözik a városba, s ekkor veszi kezdetét az a verses
szerelmi „duódráma”, amelynek (ezen a színvonalon) nincs párja az egész német
irodalomban. Goethében zeng fel először a szerelmi líra hangja, amiben nincs
semmi rendkívüli. Annál rendkívülibb azonban, hogy Marianne, aki eddig alkalmi
felköszöntőkön, tréfás rigmusokon, emlékkönyv-klapanciákon kívül semmi egyebet
nem írt, és nem is ambicionálta a versírást, ugyanazon a hőfokon és főleg
ugyanazzal a formai biztonsággal és könnyedséggel felel a megütött hangra,
sőt – a megénekelt bajadér sajátos aleseteként – még évődik is az ősz halántékú
Jupiterrel (lásd a Tolvajt szült az alkalom – Én, kit üdvözít szerelmed kettőst).
Marianne találmánya továbbá (arra az esetre, ha Willemer mégis fölébredne)
a titkosírás. A szerelmesek Háfiz-verssorokkal üzennek egymásnak, de a cédulákon
csupán számokat lehet látni. Mindkettejüknek megvan a kétkötetes német Háfiz,
abból szinte bármiféle érzésre lehet meríteni idézetet, csak azt kell kiírni,
hogy melyik kötet hányadik oldalán hányadik sorra gondol éppen az epekedő.
A titkos idézetek és Marianne talpraesett versválasza (valamint az énekes-zenés,
felolvasós esték a folyóparti Malomban) arra indítják Goethét, hogy amikor
csak kedve van, akár maga is tovább szője a Hátem–Szulejka dialógusokat (Az
Eufráteszen hajózva – Megmagyarázom, ha jós-e!).
Willemer még mindig alszik, tőle bármi is történhetne, s ha nem üt be a weimari
herceg levele, Goethe ki tudja, meddig vendégeskedik Frankfurtban. Lehet,
hogy megvárja október 18-át, és újból együtt gyönyörködnek Mariannéval a lipcsei
csata évfordulóján rendezett tűzijátékban, mint tavaly. Ám a herceg szeptember
eleji levele lelkifurdalást kelt benne. Karl August összevissza utazgat, ingázik
Weimar és Délnyugat-Németország között, államügyekben jár el, nyaraltatja
Jagemann színművésznőt és tőle született gyermekeit, mialatt ő, Goethe: mióta
is van távol? Családja és az udvar május vége óta nélkülözik személyét. Közben
a Német Szövetség megalakulásával véget ér a Bécsi Kongresszus, Waterloonál
legyőzik és Szent Ilona szigetére száműzik Napóleont, s a liberalizmus visszaszorítása
érdekében életre hívják a Szent Szövetséget. Amíg a győztes európai hatalmak
egy újabb ancien régime bölcsőjét ringatják, délen Madridban az öreg Goya
a gyermekeit felfaló Saturnust festi, Bécsben Schubert az Erlkönig-et zenésíti
meg, és E. T. A. Hoffmann Berlinben Az ördög bájitala második részét írja.
Csak a derű óráit számlálják.
Marianne egy ízben megjegyzi, s ezt Goethe is megerősíti: a zene nagyon lelassítja
az időt.

Huzatos várkert

„A tekintet tisztasága, a befogadás derűje, a közlés könnyedsége, íme, ez
bűvöl el bennünket.” Hogy az általa készített festményekre is áll-e, amit
az eszményített Raffaellóról mond, azt döntse el Goethe képeinek nézője. Rubens
is nyilván a könnyű kezével nyerte el költőnk tetszését, szemben Leonardóval,
aki eszméken és technikai kérdéseken „nyűtte el magát”, és Michelangelóval,
aki élete „legjava” éveit „kőbányákban tölti”, márványtömböket s rétegeket
kutatva. Ne merüljünk most el a goethei vakfoltok lelki rejtelmeiben, csupán
szögezzük le: a költő szeretett akvarellezni. S minthogy a Sickingen-palotától
(itt lakik jelenleg Goethe és a Boisserée-féle képgyűjtemény is) nincs túl
messze a heidelbergi vár, délelőttönként följár a pittoreszk romokhoz. Karl
cipeli az állványt, a festőkészletet, a tábori széket. És ő az a kiváltságos,
aki elsőként hallhatja a szentenciát: „Ha egy tárgyat minden részletében áttekinthetünk
és gondolatban ismét létrehozhatunk, elmondhatjuk, hogy tulajdonképpen és
magasabb értelemben a szemlélői vagyunk, hogy a miénk, hogy bizonyos hatalmunk
van fölötte.” Stadelmann nem nagyon érti, miről van szó, különben sincs érzéke
a festészethez, érmékről gipsznegatívot készíteni, azt megtanult Jénában,
meg az ásványokat is szereti határozgatni, de a hatalom a hatalmasok dolga,
és ott is érvényesülnek a rangkülönbségek. Például a nagyherceg fölött az
ő gazdájának sincs hatalma, a herceget nem tekintheti át minden részletében,
és nem hozhatja létre gondolatban. De még ide se hozhatja, Heidelbergbe. Így
aztán várhatják ítéletnapig, mert, mint hírlik, a Serenissimo „vadászgatva
közeledik” Baden-Badenből.
Hozzon egy kis tiszta vizet neki, mondja Goethe, mert most az előteret csinálja,
és ki akarja mosni az ecsetet. Kékre festi a füvet, magyarázza később, aztán
barnával lazúrozza könnyedén: olyannak kell lennie, mint az improvizáció.
Aztán figyelje csak Karl, hogyan lélegeznek a fák, hogyan bontja fel a lomb
színeit a beeső fény, figyelje az önárnyékokat és a vetett árnyékokat, mindez
jelenség csupán, de a jelenségben ott a tan! A természet olyan tökéletes,
hogy a szentháromság se csinálhatná jobban. A természet az orgona, az Úristen
nyomogatja a billentyűket, az ördög meg tapossa a fújtatót.
Fújni a szél fúj, dünnyögi Karl, mert tényleg festői hely a heidelbergi várkert,
viszont eléggé huzatos. Úgy látszik, vonja le a következtetést, a szél is
ama tárgyak közé tartozik, amelyek járását akármeddig szemlélheti az ember,
úrrá akkor sem lesz fölöttük. A gazdája is, lám, szipog. Csak meg ne hűljön!
Úgy fest a dolog, mintha Goethe kényszerűségből űzné, csak hogy az időt agyonüsse
valamivel, a festészetet, amely őszerinte minden művészetek közül a legbocsánatosabb
és legkényelmesebb. Valójában az akvarellezés a költői termékenység újabb
lázrohamának józanító ellensúlyául szolgál, akárcsak az arab nyelvórák Paulus
professzornál. Az elmúlt két napban is öt vers született, a Titkosírás, A
szépen írt… kezdetű, s tovább fűzte Hátem és Szulejka románcának történetét
(Mondd, te száz dalt is faragtál, Nézd, ott a nap).
Alighogy leérnek a szállásra, és Goethe Boisserée társaságában hozzálát az
ebédhez, váratlanul betoppan Willemer (félébren), és jelenti, hogy a hölgyek,
nevezetesen Rosine és Marianne ugyancsak a városban vannak. Goethe nem tudhatta,
hogy Marianne is olyan, mint ő: a búcsú, az elválás pillanatában aktivizálódnak
igazán érzései. Amit ők odafönn a várban kellemetlen huzatként határoztak
meg, arról a keleti szélről Marianne útban Heidelberg felé a német irodalom
egyik gyöngyszemét költötte (Mit jelent e szél zúgása?).
Ami ezután következett szombat déltől kedd reggelig (séták, rejtjeles levelek,
csók a várkertben), arról jelenti Goethe Knebel barátjának elégedetten, hogy
a Díván számára „gazdag új források tárultak fel”, úgyhogy „briliáns módon”
ki is bővült. Megszületik a kozmikus teremtésbe szövődő szerelem elsöprő lendületű
himnusza (Újra együtt), a várkert potyogó gesztenyéire írt dal (E dús bozontú
fára) és a holdtölték későbbi kultuszát Szulejka nevében megalapozó, ráolvasásszerű
Teliholdas éj. Marianne az elválás napján megírja a másik szélhez szóló csodálatos
dalt (Oh, nyugatról jött vizes szél), Goethe pedig ugyanaznap a valóban „briliáns”
Vágyra vágy-at és a sokat idézett Üldöző-e, üldözött-e kezdetű újabb Szulejka–Hátem-verset.
Erre a frankfurti–heidelbergi időszakra esik a furcsa levelű, furcsa természetű
fa, a ginkgo bevonulása az irodalomba (Gingo biloba). Goethe úgy tudja, hogy
az idősebb ginkgolevelek közepén támad olyan mély bevágás, hogy az ember kettőnek
nézné, ami valójában egy. Pedig a természetben a fiatal hajtásokon nőtt ginkgolevél
mondhatná el magáról, amit Hátem-Goethe hirdet: „egy s mégis kettős vagyok”.
De hát, mint a maximák nagyiparosától tudjuk, az embert végső fokon a tévedései
teszik szeretetre méltóvá.

Ciklusok, maszkok, Mozart

A frankfurtiak, a heidelbergiek, a mannheimiek (itt is írt két verset) és
később a weimariak is láthatták, az ünnepelt megállt a „hatalmas jelenség”
előtt, ahogyan ő Háfizt nevezte, csakugyan „produktívan” viselkedett. Hovatovább
egybegyűlt az, amit most már rendezni lehetett. Háfiz (és más dívánok) esetében
a szerkesztés egyszerű alfabetikus elvet követett: nem a versek kezdőbetűje
volt a sorrend alapja, végtére is keleten vagyunk, hanem a kezdősor utolsó
hangja. Így kaptak a ghazalok alif, ba, ta stb. jelzetet, s a betű után még
egy sorszámot is. A Hammer-féle Háfiz-fordítás végén szerepel két, külön címmel
ellátott hosszú vers is: egyik a Szákináme (A pohárnok könyve), a másik a
Mogannináme (A költő könyve). Goethe ebből indult ki, csakhogy ami ott egyetlen
hosszú verssel volt egyenlő, az nála ciklussá változott. Ahol tehette, négysorosokból
mottót is keresett a ciklus elé. De nem volt merev a szerkesztésben, nem próbált
egy sémát ráerőltetni az anyagra. Van, ahol erős verssel indít (A dalnok könyve
– Hegire), van, ahol erős verssel zár (Háfiz könyve – Háfizhoz). Ahol túl
sötétre sikerült egy vers, ott amolyan játékos arabeszket kanyarít utána (Üdvözült
vágy – Nád a cukrot termi, nem?), de ez az „elkomolytalanítás” (igazi nóvum
a Goethe-lírában) akár egyetlen versen belül is megtörténhet (Jogosult férfiak).
Megint máshol átköt a ciklusvégen a következőhöz (Timur könyve – Szulejkához).
Nem volt ugyan cél, hogy az egyes ciklusok terjedelme egyforma legyen, de
egy közülük (épp a születésnapot követő mámorban) annyira földuzzadt, hogy
a többihez képest túl súlyos lett (Szulejka könyve). Ennél a ciklusnál, mai
műszóval élve, a „hullámvasútelvet” alkalmazta a szerkesztésben Goethe, vagyis
a „közeledem-távolodom”, „vágyódom-kínlódom”, „találkozom-elválok” ellentétek
ismétlődnek többször is, mindazonáltal nem mechanikusan, hanem a ciklus vége
felé egyre feljebb emelve, egyfajta spirál mentén fölpörgetve a szerelem vallásos
apoteózisáig (Ezer alakba rejtőzhetsz). Sajátosan epés egységet képez az egyébként
derűsnek szánt egészen belül a Rosszkedv könyve, amelyben a szerző kimondja,
ami „a bögyében van” (e ciklus kiemelkedő darabja mégis a Vándor lelki nyugalma),
de jut a maró gúnyból az inkább rezignált hangvételű Bölcs mondások könyvébe
is. Részint Háfiz borversei, részint Szádi történetei nyomán születtek a Pohárnok
könyve dramatizált kocsmai darabjai: a csaposfiú, ez a nyugat-keleti Ganümédész
mozarti könnyedséggel és játékossággal hódol a Mesternek (Azt mondják rád,
lám, a költő). További bővülést remélt Goethe a Példázatok könyvé-től, kifejezetten
soványnak, mi több, töredékesnek látszott a Timur könyve és a Párszi könyve
két-két verssel (az előbbibe politikatörténeti, az utóbbiba a keleti vallásokat
számba vevő verseket képzelt), de végül ezek sem gyarapodtak. Csupán az üdv
irányába mutató kötetzáró ciklus,
A Paradicsom könyve gazdagodott váratlan módon, 1820-ban a Bebocsáttatás-sal
és a három Költő–Huri dialógussal.
A kötet szinte mind a tizenkét könyvét átlengi a titok, a rejtett utalások,
bújtatott célzások hálózata. Goethe nyíltan hadat üzen az „anekdotavadászoknak”
(Titkok titka), a misztikus szenteskedőknek (Átlátszó rejtély), máskor maga
inti azokat, akik a rejtjelekből mindenféléket olvasni vélnének, hogy nála
nem fikcióról van szó, ez itt kérem „az élet velejébe záporzó nyílsereg”,
s idővel „mindahány rejtjel megfejti majd magát” (Titkosírás). További áttételt
kínált a keleti költő álarca, maga a szereplíra. De Goethe ezt a maszkot sem
szorította az arcára, inkább csak meg-meglengette az arca előtt, csak játszott
vele. Másként aligha lett volna bátorsága az egyik legteltebb zengésű szerelmes
versben (Kevés csupán, amit kívánok) olyasmit leírni az imádott nőnek, hogy
„az egész kereskedelmi élet teérted működik”. Rendkívüli ez a vers: az embernek
az a benyomása, mintha egy angolszász nevelést kapott velencei gondoliere
eresztené ki zengő tenorját, hogy gazdaságföldrajz-órát adjon a Közép-Keletről.
Végül a dal (sok tekintetben a panteista indíttatású Ezer alakba rejtőzhetsz
ellentéte) túljutva a praktikumon, banális szívközhelybe torkoll, a gondoliere
oly mértékben iskolamesteri hangot üt meg, mintha jót kacagna a saját áriáján.
Ez a dürrögésszerű zöngéket sem nélkülöző álemelkedettség egyenesen az opera
buffa világába vagy még inkább annak mozarti változata felé visz bennünket.
Mozartot helyénvaló itt emlegetni. Az a ki tudja, honnan merítő formáló géniusz,
amely csakugyan erőlködés nélkül teremt, magabiztosan jár-kel bármely régióban,
és végső soron tárgyától függetlenül önnön gyönyörűségére alkot, Goethének
szintén ismertetőjegye. Háfiz, akit ő roppant nagyra tartott, tulajdonképpen
kiszabadította a Szonettek óta vagy tétlenül senyvedő, vagy leláncolt lírai
géniuszt. Új dimenziók nyíltak meg a költői képzelet előtt, itt nem kellett
nagyobb egységet, cselekményt szem előtt tartani, mint például a Faust esetében,
kifejezetten serkentette az alkotókedvet az, hogy a keleti lírától cseppet
sem idegen a potpourri jelleg, s ebben a határtalanná tágítható térben Erósz
volt a vezető kezdettől fogva. Goethe „időleges megifjodásnak” élte meg ezt
a periódust, az istenek ajándékának; az is volt.
Tágasabb szemhatárú olvasók, kik úgy hajolnak Európa szellemtörténete fölé,
ahogy meteorológusok műholdas felvételeket vizsgálnak, bizonyára át tudják
tekinteni, mennyiben része a Nyugat-keleti díván annak az áramnak, amely szeret
megmártózni az egzotikumban, akár azért, hogy a romlott nyugati civilizációval
szembeállítson valami romlatlant, akár azért, hogy a kereszténység rövidnek
tetsző gyökereit más vallások szívósabbnak-hosszabbnak látszó gyökereivel
toldva meg merüljön mélyebbre a kozmikusba; mi itt a különös egyénire korlátozva
figyelmünket, eltekintünk mind az áramlástani, mind az indítékok boncolására
irányuló vizsgálattól. Nem merülnénk el annak részletezésében sem, hogy az
1819-ben megjelent Díván miként viszonyul formai tekintetben egyrészt az orientális
előképhez, másrészt az egy-két évvel később kirobbanó ún. Gaselenwuthoz, vagyis
Rückert és Platen (akkoriban Háfiz-követő) költők ghazalgyártó szenvedélyéhez.
Csupán annyit jegyeznénk meg, hogy Goethe – észlelvén, hogy még legműveltebb
hallgatói sem tudnak mire gondolni olyan nevek hallatán, mint Rúmi, Szádi
– írt a nagyközönségnek egy terjedelmes utószót Jegyzetek és értekezések a
Díván jobb megértéséhez címmel, mely utószó terjedelme kétszerese a versekének,
s amely utószóban egy (népekre bontott) keleti irodalomtörténet, egy (főleg
a klasszikus perzsákat tartalmazó) költői arcképcsarnok, valamint az Izráel
a pusztában című régebbi keletű tanulmány kapott helyet, továbbá ama források
szerzőinek bemutatása, akiktől a dívánköltő bőségesen merített nyersanyagot
vagy ismeretet. Fél évig írta ezt az utószót Goethe, s előtte három évig olvasott
hozzá! Maga tervezte a díszes kétnyelvű borítót.21

Epilógus

Nagyjából az idő tájt, mikor Merseburgba érkezett az „ázsiai szörnyetegnek”
nevezett kolerajárvány, az aggastyánkorában is gondos háziúr, a kiadásokat
és bevételeket lelkiismeretesen könyvelő családfő, a levelezését rendszeresen
szelektáló s így az utókor számára a saját képét előre alakító Goethe – pár
héttel azután, hogy felbontotta a Faust második részének lepecsételt kéziratát,
és felolvasott belőle Ottilia menyének (majd ismét lepecsételte a szöveget)
– néhány soros ajánló vers kíséretében kis levélköteget küldött Frankfurtba.

Az ilyen levelek, mondta Eckermann-nak, azzal a boldogító érzéssel töltenek
el bennünket, hogy éltünk.
Mintegy hatvan levelet számlált a csomag, valamennyit Marianne Willemer írta
a költőnek.
Egy hónap múlva, 1832. március 22-én Goethe örökre lehunyta szemét.
Meghagyta azonban a Frankfurtba menő küldemény címzettjének, hogy a csomagot
bizonytalan ideig őrizze meg fölbontatlan állapotban. Miről volt szó ezekben
a levelekben? Családi ügyekről: betegségekről, felépülésekről és leépülésekről,
unokák születéséről és házasságáról, nyaralásokról és utazásokról, jó barátok
érkezéséről és távozásáról, szőrmentén politikáról (a frankfurti zavargásokról,
a polgármester-választásról, a lengyel felkelés leveréséről) és mellékesen
olvasmányélményekről. Többnyire csupa hétköznapi eseményről. Ajándékok útnak
indításáról, érkezéséről is értesülünk a levelekből: Frankfurtból (a karácsonyi
apostolokon, vagyis a tizenkét üveg Eilfer-boron, valamint egy házilagosan
kötött török papucson kívül) a „Bretel”-nek nevezett mandulás sütemény, valamint
törött bors, gyömbér, házi borosmustár, articsóka és kis hordónyi itáliai
méz utazik Weimarba, onnan díszpárna, Goethe-érem, Goethe-könyvek, időnként
növénykülönlegességek érkeznek. Ez a felszín: van azután egy kevésbé érthető
rétege mind a szövegeknek, mind az ajándékoknak: sok szó esik bizonyos Hudhudról,22
az ilyen nevű lény valamiképpen hermészi feladatokat lát el: hol egy bambusz
sétapálca fogantyúján, hol egy kerek kartondoboz tetején ülve száll föl a
postakocsira. A leveleket író nő mélységes tisztelettel, mégis közvetlen hangon
szól a költőóriáshoz, különösen az első időben játékos évődéssel, s mondandójának
visszatérő refrénje a reménykedés, hogy a nagy ember ismét ellátogat a Malomba.
Alkalmi versek ugyancsak elő-előfordulnak a levelekben, de azon a költeményen,
amelyet 1824-ben ír a nő A heidelbergi vár címmel, elámulhatott még „a weimari
láma” is, nemhogy az avatatlan későbbi olvasó. Netán ezért tétette el a leveleket,
hogy ki ne derüljön: írójuk több holmi amatőr költőnőnél? És miért tett eleget
egészen 1856-ig a diszkrécióra vonatkozó kívánalomnak a levélíró nő, holott
már réges-rég ott volt a zongoráján Schubert kottája, Felix Mendelssohn pedig
személyesen játszotta el neki azt a dalt, amelyet a nyugati szélhez írt „Goethe-versre”
komponált? És ha nem árulta volna el halála előtt néhány évvel Herman Grimmnek,
a meseíró Wilhelm Grimm fiának, hogy ő a Díván Szulejkája, sőt egynémely dal
a Díván-ból az ő „lelkén szárad”, akkor az utókor vajon örökre abban a hiszemben
marad, hogy Goethe csak afféle hurit „varázsolt le” a földre „imaginárius”
keleti utazása során?
Nem könnyű olvasni a Goethe-sorok között, ismerte be Marianne alkonyi sétájuk
során a Grimm fiúnak, a későbbi berlini irodalomprofesszornak. Ott van például
a Díván két utolsó sora: „s ott lehetnek hű kutyuskák gazdájuk kíséretében”
– mármint a Paradicsomban. Maga érti ezt? Miért egy kutya üdvössége olyan
fontos neki, hogy ezzel tesz pontot az egész mű végére?
A majdani Faust-kommentátor, ez idő szerint huszonnyolc éves fiatalember széttárja
a karját. Hát, ő éppenséggel úgy tudja, hogy Goethe nem nagyon szívelte a
kutyákat. Például az intendánsi tisztről is egy kutya miatt mondott le 1817-ben.
Egyszerűen nem tudta elviselni, hogy abban a színházban, ahol Iffland vendégszerepelt,
ahol Schiller Wallenstein-jét bemutatták, s ahol egy korszakot fémjelzett
az ő, Goethe neve, egy idomított fekete pudli játssza a főszerepet valami
közönségcsalogató fércműben.
Maga szerint a fércmű volt a baj vagy a kutya?, kérdezi Marianne.
Goethe ízlése mind a kettő ellen tiltakozhatott. Úgy érezte, ennél mélyebbre
süllyedni már nem lehet.
Nem a kutya volt a baj. Másfél évvel előbb Goethe egy úgyszintén fekete uszkárt
ajnározott nap mint nap a Malomban. A kutya pedig, ha hiszi, ha nem, a tenyerét
nyalta a költőfejedelemnek. Pazzarellónak hívták, Olaszországból hoztuk, Willemer
jobban szerette, mint az összes gyerekét együttvéve. Maga nyilván nem emlékszik
rá, hiszen még hátulgombolós volt, amikor Pazzarello elpusztult. Goethe azt
mondta a búcsúzásnál, nemcsak versekkel megrakodva tér meg Weimarba, jobb
emberként is, hiszen most már a kutyákat is szereti.
Lehet, tamáskodik Herman Grimm, de az állatvilág akkor sem volt Goethe erőssége.
Eckermann írja, hogy nem tudta megkülönböztetni a verebet a pacsirtától.
Ha már Eckermann-nál tartunk, tudja, mit álmodott egyszer Eckermann? Eckermann
nagy álmodó volt. Ezt csak azért mondom el magának… Marianne szeme az alkonyég
rozsdavörösébe merül.
1836-ban, nem sokkal azután, hogy megjelent a Beszélgetések Goethével, elküldte
nekem a könyvét, és mellékelt hozzá egy hosszú levelet, abban szerepelt ez
az álom.
Szóval azt álmodta Eckermann, hogy Frankfurtban járt, és ha már itt van, gondolta,
benéz a Malomba. Legnagyobb döbbenetére, ahogy belép, a kerti asztalnál Goethét
pillantja meg August fia társaságában. Mindketten derűsen mosolyognak, egészségesek,
energikusak, arcbőrük napbarnított, pirospozsgás, kissé cserzett, mint akik
már hosszú ideje szabad levegőn tartózkodnak. Miután kitörő örömmel üdvözlik
és leültetik maguk mellé az érkezőt (Willemer érdekes módon az asztalra borulva
alszik), Eckermann kicsit feszeng, kicsit szégyenkezik, mégsem állhatja meg,
hogy szóba ne hozza a Goethe haláláról szóló híreszteléseket.
Mindenki azt hiszi, hogy excellenciád halott. De én mindig mondtam, hogy nem,
és hál’ istennek nekem volt igazam. Ugye, hogy nem halt meg excellenciád?
Badarság. Már hogy haltam volna meg? Nézzen rám, Eckermann, és emlékezzen.
Hát összementem én?
Nem.
Na ugye. És ha azt is tudja, hiszen elmondtam elégszer, hogy valamely sötét
tárgy mindig kisebbnek tűnik fel, mint a vele azonos méretű világos, akkor
beláthatja, hogy nem vagyok árny.
Eckermann megkönnyebbülten felsóhajt.
Csak utazgattam, folytatja Goethe. Tavaly például Amerikában jártam. Mindig
itt a Malomban szoktam megpihenni, egyrészt, mert ez a hely életem legszebb
időszakára emlékeztet, másrészt, mert a Díván ittlétem alatt mindig újabb
versekkel gyarapszik. Vigyázzon, maga fogja sajtó alá rendezni!
Köszönöm a bizalmat, hálálkodik Eckermann. De mielőtt utazásairól és a Díván
gyarapodásának minéműségéről faggatnám, hadd kérdezzem meg gyorsan, olvasta
excellenciád a könyvemet?
Hogyne, feleli Goethe. Nem rossz. Sőt. Útközben is csak jó véleményeket hallottam
róla. Valaki azt a megállapítást tette, hogy kedvezőbb színben tűnök fel benne,
mint a saját írásaimban. Fejtsem meg neki ezt a rejtélyt, kérte az illető.
Mitől van ez?
És excellenciád mit felelt neki?, kérdi álmában izgatottan Eckermann.
Azt feleltem: a délies megvilágítástól.

 


Jegyzetek

1. Állítólag Rahel Varnhagen öccse, Ludwig Robert követte el a csínyt.
Nagy Goethe-rajongók voltak mindketten.
2. Theodor Körner (1790–1813) – költő, katonaként a harctéren esett el.
3. Bertel Thorvaldsen (1770–1844) – dán származású szobrász, a kor egyik ünnepelt
művésze.
4. Célzás a korábban írt Jöjj, kedves, jöjj! Tekerd sapkámra lágyan kezdetű
Díván-versre.
5. Johann Christian Ehrmann (1749–1827) orvosról van szó. Ehrmann Willemerék
baráti köréhez tartozott, még Strassburgból ismer-
te Goethét, s alapítója volt a „Bolond Tanácsosok Rendje” nevet viselő egyesületnek,
amely Goethét is fölvette tagjai közé „orientalismus occidentalis” (nyugatkeletiség)
miatt.
6. Az alkalmi rigmus magyar fordítása így szól:
„Őt is csak elhagyta, költőleg szerette,
talán túl kiváncsi múzsa volt A n e t t e.
»Üdvözlés és búcsú«, nem t’om, figyelik-e,
kurta jelen, hosszú múlt lett F r i d e r i k e.
Közel van, ha távol; távolból közeli;
féltékennyé, sassá s nyúllá teszi L i l i.
Huszonnégy éneket szült egy Péleida,
őbelőle huszat kínban csal ki L i d a.
Tud kivel szítani s lángot oltani ő,
elégiás társa hús-vér r ó m a i n ő!
Tőle kap vérszemet, vonzza csupa »figlia«:
bomolás, Lottéért cserébe O t t i l i a.
Most keleten ődöng, cserepes az ajka,
nem ad neki inni, hogy hívják?, S z u l e j k a!”
7. Integros adire fontes – hogy fölkeressék a tiszta forrásokat.
8. Részben Merckről mintázta Goethe Mephisztó alakját.
9. Lili 1817-ben meghalt, ám Goethe csak 1830-ban vette elő újból a Dichtung
und Wahrheit-et.
10. Abban, hogy Goethe vállalta a megbízatást, nemcsak a nemzeti szolidaritás
érzése, hanem az anyagi ösztönzők is szerepet játszottak. Ezzel egy időben
a hallei színház ünnepi megnyitására is írt egy előjátékot.
11. A két irányzat vitáját Goethe megörökítette a Faust második részében.
12. A kölni dóm építkezése végül is 1842-ben indult meg, és 1880-ra be is
fejeződött.
13. Az „ónémetnek” nevezett festők sorába a Rajna-vidék késő középkori mesterei,
valamint németalföldi festők egyaránt beletartoztak. „Van Eyck” Goethe által
is magasztalt hármasoltáráról kiderült, hogy Roger van der Weyden alkotása,
egyik-másik Memlingnek tulajdonított képet valójában Dirc Bouts festette.
A Boisserée-gyűjteményt, amely mintegy százötven festményt foglalt magában,
1827-ben a művészetpártoló I. Lajos bajor király vásárolta meg. A képek zöme
ma a müncheni Alte Pinakothek ékessége, kisebb részük Nürnbergbe vándorolt.
14. Ez lényegében a Közép- és Közel-Keletet jelenti.
15. Goethe részletesen leírja ezt a középkori eredetű szokást a Költészet
és valóság elején. A császár minden évben megújította a városnak adott vámszabadságot.
Ezt a frankfurti-
ak jelképes ajándékokkal váltották meg: fakehelyben borsot, a kelyhen rojtos-sallangos
pár kesztyűt, valamint fehér pálcikát vittek a Römernek nevezett városházára,
a soltész elébe. Az ünnepélyes menetet három flótás (pásztorsíp, fagott, oboa)
kísérte.
16. Előkelő régi patríciusház a belvárosban.
17. Donum naturae – a természet adománya (latin).
18. Opera buffa – vígopera.
19. Prehm (vagy Prehn) jelentős műgyűjteménnyel rendelkezett, és galériát
tartott fönn a Zeilen.
20. Az anyától várták, hogy elküldi a keresztlevelet vagy az apa halotti bizonyítványát,
de egyik sem volt meg.
21. Goethe 1827-ben még egyszer sajtó alá rendezte a Díván-t, amely itt-ott
néhány verssel bővülve ekkor nyerte el végleges formáját.
22. Hudhud – a búbosbanka arab neve. A Korán szerint ő közvetített Salamon
és Sába királynője között.