Ágh István

ALSÓÖRSÖN TAVALY, MOST MEG ALMÁDIBÓL

Alsóörsön tavaly, most már Almádiban
vesztegel ez a különös vonat,
csúful elévült három kocsiját,
mintha korábban láttam volna más
vakvágányon, és mindig ugyanígy
lepett meg, s most is ugyanúgy sugall
talányt, vagy csak nekem talányos
szándék szerint vár valami miatt,

utasra? így? teherfuvarra? lom
látszik belülről, fölforgatott vaságy
kiakadt ferde sodronyán szitál
a tó visszfénye, s rögtön elnyeli
a sápadt csajkaszáj az asztalon,
visszatetsző közönybe tűnik át
minden valaha meglódult magány,
s mit hanyagul maga után hagyott,

csukott ajtó alól semmibe lógó lépcső,
magasba tartó deszkák örök vízszintese
fél világot bejárván aggott el, foghíjas,
fokonként meglazult, nem illeszkedne
lábhoz, még az amúgy épen maradt
vagontól is eláll, mint roggyant reterát
a faluvégi háztól, s hogy tündököl a hegy!
a víz! a kikötő vitorláin a nyár!

hát mért nem azt viszem túl az állásidőn?
miért e másikat őrzöm a holt időben?
mint egy mögém csatolt, expresszel vontatott
fekete vonatot, emberöltőnyi létem
terhével megrakott múltam kísértetét,
csukott ajtó alól semmibe csuklott lépcsőt,
hágdosni való deszkák szakadt vízszintesét
Alsóörsről tavaly, most meg Almádiból.