Tóth Krisztina

LÉGHAJÓ

H. J.-nak

Elhagy végre minden ballasztot,
túlrepülni a léthatáron –
mit már annyiszor elszalasztott,
csukott szemmel teszi az álom.

Csergetakaró: hogy utálta
szedegetni a sok merev szöszt,
mintha egy ősz hajú banya járna
láthatatlan a bútorok közt,

mint egy eljövendő öregkor
ezer cetlije, dobozkája,
amit félt felejteni akkor,
azt most leejti, kidobálja,

óriáskagylót hajít ki, nem kell,
kiürült parfümös üvegcsét,
egyikből halkan szólt a tenger,
másikból halkan szállt a nemlét,

szerelem kis relikviáit,
sőt, a szülői lámpaernyőt,
mely a szerelemhez világít
álmatlanul, hiába felnőtt,

vigyék inkább idegen párák,
könnyű szívvel, merülőpróba,
vakon beszáll, valahol várják,
az irányíthatatlan léghajóba.