Rakovszky Zsuzsa

A KÍGYÓ ÁRNYÉKA

Részlet a regényből

Keresztanyámmal mindennapos beszédtárgyunk volt Miklós öccsének közelgő látogatása.
Az elmúlt évek során keresztanyám fivére leveleiből időről időre értesült
hajdani kis kedvence sorsának alakulásáról: milyen előmenetelt tanúsított
tutorának keze alatt, milyet a jezsuiták gymnasiumában, milyen büszke volt,
amikor egy őszi vadászaton elejtette élete első rókáját, bár egyébiránt nem
kedvelte túlságosan az efféle férfias időtöltéseket, s inkább a táncban tüntette
ki magát, s szívesebben húzódott a könyvtárszobába vagy anyja szoknyája mellé,
ki csak nagy nehezen, vérző szívvel eresztette el maga mellől évekre, hogy
külhonban folytassa tanulmányait, de apja, hogy nagyobb bátorságra és önállóságra
kapassa, ragaszkodott hozzá, hogy legkisebb fia is megtanulja, miként forgolódjék
a nagyvilágban…
Énnekem pedig, ahogy keresztanyámat hallgattam, az ifjú Miklós képe kezdett
lassanként kiformálódni elmémben, s fokonként felöltötte az én Árgirus királyfim
vonásait. Ha majd megismerjük egymást, gondoltam, e szelíd és ábrándos szívben,
mert ilyennek hittem, helyzetünk és származásunk különbözősége ellenére, olyan
mély rokonszenv vagy más, még annál is erősebb indulat ébred majd irántam,
hogy az győzedelmeskedik a külső körülményeken. Ezeket az ábrándokat bizonyosan
korábbi olvasmányaim is táplálták bennem, s ahogy telt az idő, olyannyira
elhatalmasodtak rajtam, hogy már-már úgy éreztem, boldogságom útjában mindössze
egyetlen akadály áll, nevezetesen, hogy szerény és kevéssé tetszetős öltözékemben
– mert jobb híján még mindig a keresztanyámtól kapott, inkább öregasszonyoknak,
semmint fiatal leányoknak való ruhákat viseltem – föl tudom-e kelteni a gazdagabb
és rangosabb, tehát bizonyára fényűzőbben öltözködő asszonyi társasághoz szokott
ifjú úr érdeklődését, mert ha nem, ugyan miképpen érhetném el, hogy egyéb
jó tulajdonságaimra fölfigyeljen? Ezt az akadályt azonban olyan súlyosnak
éreztem, hogy fél éjszakákat töltöttem ébren, töprengve, miként háríthatnám
el utamból, s mivel semmi okosat nem bírtam kigondolni, kétségbeesésemben
már-már úgy határoztam, hogy öccse ott-tartózkodásának ideje alatt messzire
elkerülöm keresztanyám házát, nehogy az ifjú úrnak a szép külhoni leányok
fényűző viseletéhez szokott szeméből azt legyek majd kénytelen kiolvasni,
hogy érdemtelennek ítél a figyelmére. Így a féltés, a dolgok szokásos sorrendjét
fölborítva, előbb vert gyökeret a szívemben, mint a szerelem, s valahányszor
egy-egy prémmel szegett bársonyszoknyát vagy díszes süveget láttam az utcán,
lett légyen viselőjük mégoly élemedett vagy rút személy is, elöntött a keserű
irigység.
Egyik éjjel, amikor hosszas tépelődés és hánykolódás után végül mégiscsak
elnyomott az álom, álmomban ismét viszontláttam anyámat. Valami csigalépcsőn
haladtam fölfelé egy toronyban, talán éppen annak a kastélynak a tornyában,
amelyet a szép, karmazsin ruhás fiatal nemesasszony képén láttam, s a lépcsők
sora sehogyan sem akart véget érni. Időről időre hatalmas, üvegezett ablakok
mellett kellett elhaladnom: ilyenkor behallottam kintről a szél zúgását, s
láttam, ahogy a fák meghajolnak a szélben. Már-már azt hittem, soha nem érek
föl a toronyba, örök életemben itt fogok kerengeni ezen a fényesre koptatott
falépcsőn, a nagy ablakok közt, s nem látok többé egyebet, csak az ég és a
fák, napszakok s évszakok váltakozását, amikor a lépcső megint fordult egyet,
s én hirtelen egy szűk deszkaajtó előtt találtam magam. Belöktem az ajtót,
s beléptem a hatalmas, homályos helyiségbe, ahol mindent vastagon borított
a por. Valami padlásféle lehetett, túlsó vége beléveszett a sötétségbe, s
én sehogyan sem értettem, hogyan fér el ekkora helyiség egy torony szűk belsejében.
Poros gerendákon kellett átlépegetnem, pókhálós dúcok közt bujkáltam, s fejem
fölött a magasban tisztán láttam a tetőgerendákról fejjel lefelé csüggeszkedő
denevérek hegyes fülű kutyafejét, összezárt szárnyukat, amely palástként fedte
apró testüket, s ahogy karmos lábukkal álmukban is szorosan markolták a gerendát,
amelyben megkapaszkodtak. Néha fölrebbent közülük egy-kettő, s puha, fekete
rongydarabokként kavarogtak a tompa, vöröses derengésben. Tán még bagoly is
bujkál itt valahol, gondoltam rémülten, s éppen azon töprengtem, ne borítsam-e
felső szoknyámat a fejemre, mert hallottam valahol, hogy a denevérek vak röptükben
olykor beléragadnak az asszonyok hajába, amikor váratlanul két oszlop közt
kifeszített kötelet pillantottam meg, s a kötélen száradni kiteregetett ruhák
sorát: a fehér alsóruhák valósággal világítottak a félhomályban. A ruhák dolga,
úgy látszik, még álmomban sem hagyott nyugodni, mert a kötélen függő holmik
láttán örömömben megdobbant a szívem. Közelebb mentem egy lépéssel, hogy jobban
szemügyre vegyem őket, abban a reményben, tán sikerül észrevétlenül magammal
vinnem innét valami csinosabb szoknyát vagy ingvállat…
Amikor azonban már csak egy lépésnyire voltam a kötéltől, csalódottan láttam,
hogy a száradni kiterített ruhafélék mindegyike hitvány, viseltes ócskaság,
alig több holmi rongynál. Az alsóneműn lyukak tátonganak, az egyetlen jobb
állapotban lévő ingen kimoshatatlan veres pecsét éktelenkedik, bor- vagy talán
vérfolt, s amikor egy szép, ezüstös fényű, látszatra hibátlan tafotaszoknya
szegélyét morzsolgatni kezdtem, mint a pókháló mállott el ujjaim közt. Ugyan
ki bajoskodhatik és mi végre efféle eldobni való holmik mosásával és kiaggatásával,
gondoltam, s bosszúsan eltaszítottam magamtól a tafotaszoknyát. E hirtelen
mozdulatommal azonban véletlenül lesodortam a kötélről az egyik szakadozott
fehér rongyot, amelyről már nemigen lehetett megállapítani, ing volt-e valaha
vagy valami egyéb. Amikor utálkozva lehajoltam érte, egy pillanatra elállt
a szívem verése, mert a padlásdeszkát borító vastag porban lábnyomokat pillantottam
meg: keskeny, női cipellők nyomát, amelyek a lépcső irányából közeledve ott
haladtak el mellettem, majd eltűntek valahol a padlás távolabbi végének homályában.
Valami ellenállhatatlan vonzásnak engedelmeskedve követni kezdtem a keskeny
cipellők nyomát. A padlásnak azon a részén, ahol most jártam, öreg, festetlen
ládák álltak egymásra tornyozva. Fűrészpor, korhadó fa, málló posztó és penészes
selyem szaga keveredett egymással, szakadozott pókháló érintette arcomat lágy
szellemujjával, s egy ízben kis híján a földbe gyökerezett a lábam a rémülettől,
mert az egyik törött láda résén, úgy tetszett, sáros, szakadozott ruhába bújtatott
női kar nyomakodik kifelé, mintha csak egy elevenen eltemetett személy koporsója
lett volna az a láda, s az törekedne most onnan kifelé… Közelebb érve láttam,
hogy csak valami ócska, fekete ruha foszladozó ujja türemkedett elő a láda
megrepedt oldalán keresztül, s az moccant meg kissé a léghuzatban. Ekkor a
padlás túlsó végéből, a ládákon túlról valami világosságot láttam derengeni,
s mindjárt utána könnyű léptek neszét hallottam. Álltam, mintha sóbálvánnyá
váltam volna, s a következő szempillantásban az egyik, emberderék vastagságú
dúc mögül anyámat láttam előlépni. Mindjárt tudtam, hogy ő az, pedig a keresztanyámnál
látott kép nemesasszonyának aranyhímes ruháját és gyöngyös fejékét viselte,
éppen csak hogy a rózsa hiányzott a kezéből s a lobogó fülű, apró eb a szoknyája
mellől. Sem őrajta, sem öltözékén nem hagyott nyomot a padlás pora, mindazonáltal
szép arca kissé bosszúsnak tűnt, s bosszúságot éreztem ki a hangjából is,
amikor odaszólt nekem, mintha csak az imént váltunk volna el egymástól:
– Nem tudod, hová rakhatták ezek a ládámat? – kérdezte, miközben nehéz gyűrűvel
ékes keskeny kezét, amelyen még az ismerős halovány, barna szeplőt is jól
láttam a hüvelykujja tövénél, halántékához emelte, s türelmetlenül visszaigazgatta
a helyére egyik elszabadult, sötét hajtincsét. – Nem is tudom, mióta keresem
már, de sehogy se bírok ráakadni ennyi ócskaság között.
Azzal piros bársonycipellős lábával türelmetlenül odébb tolt egy kisebbfajta
ládát, mely félig elzárta kettőnk között az utat. A szinte teljesen elkorhadt
láda azonban anyám lábának érintésétől összeroskadt, s egy szempillantás alatt
porrá omlott. A rozsdás vaspántok, úgy tetszett, egy pillanatig még ott állnak
egymagukban, a levegőben, majd azok is szétporlottak, s a láda maradványai
közül foszladozó szövetek omlottak elő, egy hajdanvolt díszes főkötő bársonyának
penészes foszlányai közül pedig nagy, vérszín ékkő, talán rubin hullott koppanva
a deszkára. Vörösen megvillant, mint valami ördögszem, majd elgurult valahová
a pókhálós sötétségbe…
Sötét éjszaka volt körülöttem, amikor e különös álomból tulajdon szívdobogásomra
fölriadtam. S ahogy lassan eszmélkedtem a való világra, egyszerre csak eszembe
villant, hogy hiszen anyám ládája csakugyan megvan még valahol, odakinn, a
régi istállóban, amelyet jó ideje afféle lomtárnak használtunk, s ahová mostohám
sok egyéb fölöslegesnek ítélt holmival együtt e ládát is száműzte, amely így
megmenekedett a fosztogató katonák mohóságától. Most hirtelen az is az eszembe
ötlött, hogy hiszen láttam én valamikor az előző tavaszon, még a mostohám
előtti időkben, amint Helena asszony, elrakosgatva a téli holmit s a tavaszit
elővéve, kinyitotta ezt a ládát is, hogy a benne lévő ruhákat kissé megszellőztesse,
s friss levendulaágat rakjon bele a molypillék ellen. Emlékeztem ugyan rá,
hogy anyám ebben a ládában tartotta a régi, leánykori ruháit, s tán láttam
is a szemem sarkából, amikor Helena a láda tetejét fölcsapta, valami meggyszín
bársonyszoknyának a csücskét, de akkoriban nem sokat törődtem e régi holmikkal,
most azonban alig bírtam türtőztetni magam, hogy ki ne keljek rögvest az ágyból,
s mindjárt az éjszaka közepén meg ne bizonyosodjak róla: megvannak-e még csakugyan?
S ha igen, nem fognak-e vajon elmállani azok is az ujjam között, mint az álombeli
szoknya? S ha épségben meglelném is őket, illenek-e vajon az én termetemre
(mert azt tudtam, hiábavaló vállalkozás lenne, hogy én magam próbáljam őket
a termetemre igazítani).
Ki-kilestem az ágy függönye mögül, világosodik-e már, de még huszadszorra
is ugyanazt a sűrű sötétséget láttam terjengeni odakinn, mint valami fekete
kását, amelyhez majd csak nagy sokára kezdik vékony sugárban hozzácsorgatni
a napvilág tejét. Végül nem bírtam tovább: kikeltem az ágyból, lassan résnyire
nyitottam a nyikorgó ajtót, s papucsomat a kezembe fogva, nehogy lépteimmel
zajt üssek, mezítláb átóvakodtam a külső szobán, hol az ágy függönye mögül
tisztán hallottam apám reszelős, elnyújtott horkolását s mostohám halkabb,
sípoló lélegzetét, s megnyugodhattam felőle: mindketten mélyen alszanak, nem
vertem fel őket az ajtónyitással. Kinn a konyhán magamhoz vettem a mécsest
és a tűzszerszámot, majd leakasztottam a szögről rövid, prémes subámat, s
csak úgy a hálóköntösöm fölé magamra kaptam.
Odakinn az udvaron az ég sötétje már ritkulni kezdett, a közeledő hajnalról
árulkodva. A szomszédos szabóműhely ablaka mögött halvány világosságot láttam:
valami sürgős munkához kelhetett föl hajnalok hajnalán a mester, vagy talán
egész éjszaka le sem feküdt… A tető fölött egyetlen nagy csillag hunyorgott,
azt hiszem, az Esthajnalcsillag: mintha közelebb lett volna a földhöz, mint
más évszakokban, s reszketeg ezüstsugaraival törékeny, nyakba való ékszernek
vagy parányi, ezüst tűpárnának tetszett. Csupasz lábam majd’ lefagyott a kivágott
papucsban, arcomba pedig a szél mintha maréknyi fagyos tűhegyet hajított volna,
mert éppen eleredt a hó. Még csak egyetlen fátyol vékonyságú, ritkásan fehérlő
rétegben borította be az udvar földjét, de azért amikor az istálló ajtaját
néhány futólépéssel elérve visszanéztem, láttam, hogy papucsos lábam nyoma
jól láthatóan feketéllik benne, s csak azt reméltem, reggelig el sem áll a
hóesés, s idővel betemeti hajnali utam árulkodó nyomait. Benn az istállóban
letettem a mécsest az öreg, kecskelábú asztalra, és világot gyújtottam. Azután
magasra emeltem s lassan mozgatni kezdtem a mécsest, hogy ide-oda vándorló
világánál rábukkanjak arra, amit keresek. A lassan mozgó fényfoltban először
egy falnak támasztott, kicsorbult ásót pillantottam meg, majd egy öreg, foghíjas
gereblyét, egy régi, elrozsdásodott kútláncot összetekerve, majd meg egy lyukas
fenekű kosarat, amelynek fölfeslett fonatai rabságukból szabadulva mereven,
szúrósan döftek a levegőbe, mint a kisleányok varkocsa, ha túlságosan szorosra
fonják. Egyszerre csak egy halom foltozásra váró lábas szomszédságában nagy
rémületemre apró, csupasz emberi alakot pillantottam meg, kisebbet, mint a
ma született csecsemő. Furcsán kifordult tagokkal, félretekert nyakkal hevert
egy kifakult kendőn vagy rongydarabon, amelyet valami ládafélén vetettek keresztbe,
és hullámos, sötét haja, amely inkább felnőtt asszonyéra, semmint csecsemőére
emlékeztetett, leomlott kisgyermek öklénél nem nagyobb koponyájáról, s leért
csaknem a földig. Reszkető lábbal közelebb léptem hozzá, s rávilágítottam
a mécsessel, hogy lássam, a lények miféle rendjébe tartozik e parányi alak,
amely egyszerre emlékeztetett felnőtt asszonyra és csecsemőre, s hogy kiderítsem,
miféle szörnyű, természet elleni bűntett nyomára vezetett a véletlen. Ahogy
közelebb hajoltam, láttam, s e látványtól könnybe lábadt a szemem, hogy hajdani
kedves bábum hever ott megfosztva együgyű ruhácskájától, amely azóta, portörlő
ruhaként új életre támadva, alighanem maga is elváshatott már… A bábu fából
faragott fején a ragasztott hajból már csak néhány hosszú tincs maradt meg,
egyébként tar volt, mint az öregemberek koponyája, s orcájáról is javarészt
lekopott a festék, olyannyira, hogy ajka nem is volt már, de nagy, kék szeme,
amelyet feketével írtak körül, most is olyan ámulva pillantott rám a festett
pillák alól, mint hajdanában. Amikor a kendő csücskét fölhajtottam, láttam,
hogy az a dolog, aminek a tetején hever, valójában nem is láda, hanem egy
régi, fonott madárkalicka. Ugyanaz lehetett, amelyben réges-régen egy fészkéből
kihullott gerlicét nevelgettem. A gerlefit apám találta s hozta haza nekem,
s ő készítette neki a kalickát is. Még a kendő is ugyanaz volt, anyám régi,
virágos vállkendője, amellyel a kalickát annak idején leborítottam éjszakára,
nehogy kedvencem kora hajnalban burukkolásával fölverjen. S mindjárt ezután,
közvetlenül a kalicka mögött, megpillantottam azt is, amit kerestem: anyám
ládáját. Ott állt éppen, ahová a bábu mutatott félbetörött bal kezével.
A mécsest leraktam az egyik fali polcra, majd leguggoltam a láda mellé abban
a reményben, hogy nyitva találom, de a rozsdás kampót szorosan markolta odabenn
a lakat fémtestében a sasszem horga, s minden rángatásom és feszegetésem hiábavalónak
bizonyult. Fölhagytam hát a próbálkozással, és fölegyenesedtem, hogy a kulcs
keresésére induljak, bár e vállalkozást eleve reménytelennek ítéltem. A mécsesért
nyúltam, melynek apró cseréptálkáján túlcsordult az olvadt viasz egy égető
csöppje, s legördülvén a kezem fejére hullott, s ott lassan megdermedt. Álltam
kezemben a mécsessel, s lábam szinte földbe gyökerezett a meglepetéstől, mert
a kulcs, mintha csak az imént csempészte volna valaki a kezem ügyébe, ott
feküdt a polcon, nem messze onnét, ahonnét a mécsest elvettem, s alighanem
jó régen ott heverhetett már, mert amikor reszkető kézzel fölemeltem, sötét,
kulcsforma folt maradt utána a porban.
Ismét letérdeltem, most már a kulccsal a kezemben, a láda mellé, s némi forgatás
és erőlködés után a kampó vége kiugrott a horog szorításából, én pedig, mielőtt
a láda fedelét fölcsaptam volna, igyekeztem jó előre fölkészülni a csalódásra,
s azt bizonygattam magamnak, hogy néhány megsárgult ingnél s molyrágta, penészes
szövetmaradéknál egyebet úgysem fogok találni benne, s bolondság volna ennél
többet remélni. Amikor végül fölnyitottam, a ládából nehéz, áporodott szag
csapott ki: a Helena levendulaága alighanem már régen összeszáradt és szétomlott
(az apró, fehérre és szúrósra száradt virágocskák csillagaiból később meg
is találtam egynéhányat a szoknya redői között). A léghuzatban imbolygó mécsláng
fénye meggyszín bársony pelyhecskéiben tükröződött, és amaz apró, fehér gyöngyszemek
gömbjeinek sokaságában, amelyekkel a meggyszín köntös derekát kivarrták. Szívemben
éledező reménységgel emeltem ki a ládából a köntöst, s ahogyan a halovány
világosságnál szemügyre vettem, semmi hibát nem leltem rajta, amikor pedig
fölegyenesedve magam elé próbáltam, úgy láttam, a hossza is éppen megfelelő.
Találtam még a ládában egy öreg, gyöngyökkel kivarrt, meggyszín pártát, két
pár alsóinget s egy pár meggyszín bársonycipellőt is. Kincseimet bal karommal
magamhoz szorítva, jobb kezemben a mécsest tartva szaladtam kifelé a régi
istállóból. Odakinn elfújtam a mécsest, mert az udvaron már a napkelte előtti
óra galambkék világossága derengett, s a frissen hullott hó ujjnyi vastagon
borította a földet s a szomszédos háztetőket.
Alighogy a belső szobába visszaértem, ágyam kárpitja mögé rejtőzve magamra
próbáltam a ládában lelt holmikat. A köntöst mintha rám öntötték volna, de
a cipellőbe sehogyan sem bírtam beléerőltetni a lábam. El is süllyesztettem
sietősen az egyik láda mélyére, abba, amelyikben a foltozáshoz való rongyokat
tartottuk, a köntöst pedig összehajtogatva a párnám alá rejtettem. Másnap
hajnalban azután ismét kiszöktem a régi istállóba, és óvatosan visszarakosgattam
a ládába mindazt, amit előző éjszaka találtam benne. Ezúttal már bokáig kellett
gázolnom papucsos lábammal a hóban, s csak Isten kegyelme, ha ugyan az volt,
óvott meg a csúf meghűléstől s attól, hogy az ifjú Miklós látogatásának nehezen
várt idejét a betegágyban magas lázzal küszködve töltsem. S régebben, ha belegondoltam,
mennyire másként fordul egész életem, ha így történik csakugyan, olykor csaknem
eszemet vesztettem a gondolattól. Ma már azonban mindegy ez is, mint annyi
minden egyéb… De akárhogyan is, annyi bizonyos, hogy semmi bajom sem lett,
még csak meg sem hűltem sem akkor, sem pedig néhány nappal későbben, amikor
szokott öltözékemet megint csak a régi istálló hidegében, alattomban cseréltem
föl a meggyszín köntösre, majd elindultam keresztanyámhoz abban a reményben,
hogy végre eljött a régen várt találkozás napja.
Keresztanyámnál a kis szolgálóleány nyitott ajtót. Alighanem valamilyen konyhai
teendőjében zavarhattam meg, mert amikor hosszas kopogtatásomra előszaladt
a konyhából, karja könyékig lisztes volt, s könyökével nyomta le a nehéz kilincset.
Fejével a belső szoba felé intve csak annyit mondott: „Odabe vannak!”, és
már szaladt is vissza félbehagyott foglalatosságához. Én kaptam a lehetőségen,
hogy kis időre magamban lehetek, mielőtt a szobába lépnék, s amennyire tükör
s egyéb eszköz híján bírtam, megigazgattam kissé a hajamat és az öltözékemet.
Azt hiszem, a kelleténél több időt tölthettem odakinn, mert amikor végül halkan
lenyomtam a belső szoba kilincsét és beléptem, keresztanyámat, ki időközben
alighanem úgy határozott, becsapta a füle, amikor kopogtatást vélt hallani,
valami olvasmányába merülve találtam. Amikor halkan, félénken üdvözöltem,
meglepetten kapta föl a fejét, s egy pillanatig olyan döbbenten meredt rám,
hogy bennem, akinek minden gondolatom az öltözékem körül járt, meghűlt a vér,
mert attól tartottam, azon ütődött meg annyira, hogy nevetni való maskarának
talál a meggyszín köntösben. Legszívesebben sarkon fordultam és kiszaladtam
volna, de azután láttam, hogy keresztanyám tekintete megenyhül. Fölállt a
karszékből, és két kezét felém nyújtva hozzám sietett.
– Úristen, Orsolya! – mondta elmosolyodva s a fejét rázogatva, kissé elfulladt
hangon, mintha valami nagy ijedelmet állt volna ki az imént. – Ahogy ott álltál
az ajtóban, az első szempillantásban azt hittem, szegény édesanyádat látom…
Ha a te hajad nem volna néhány árnyalattal világosabb, egészen olyan lennél,
mint ő volt fiatalasszony korában…
– Sajnálom, hogy nem ismerhettem az édesanyját… Ha csakugyan annyira hasonlítanak,
gyönyörű asszony lehetett! – szólalt meg egy lágy, hízelgő hang a szoba legtávolabbi,
homályos sarkából. Az ifjú úrnak, aki ráérõsen föltápászkodott az egyik karszékből,
hogy üdvözlésemre siessen, külseje ugyan nem egyezett minden ízében azzal
a képpel, amelyet képzeletemben kiformáltam róla, de nem is különbözött tőle
olyan nagyon, hogy idővel, ha a sors úgy akarta volna, össze ne olvadhatott
volna lelkemben a kettő egyetlen, számomra mindennél kedvesebb képpé. Annyi
bizonyos azonban, hogy jócskán alacsonyabb volt a képzeletem által megrajzolt
alaknál, s vékonyabb testalkatú. Szép orcájának vonásai kissé lágyak és leányosak
voltak, de hatalmas, hosszú, sötét pillákkal szegett kék szeme, amely gyöngéden,
simogatóan nézett az enyémbe, szebb volt minden más szempárnál, amelyet eladdig
vagy akár azóta láttam.
– Mulatságba készül? – kérdezte mosolyogva azután, hogy keresztanyám összeismertetett
bennünket egymással. Én e föltételezést először eléggé hízelgőnek találtam,
de tüstént ráeszméltem, hogy alighanem azért kérdi, mert farsangi öltözéknek
nézhette a meggyszín köntöst, amelyen nyilván első szempillantásra fölismerte,
hogy a húsz év előtti vagy még annál is régebbi divat szerint készült. Mélyen
elvörösödve ráztam meg a fejemet, de az ifjú úr alighanem maga is rádöbbenhetett
baklövésére, s hogy jóvátegye, gyorsan beszélni kezdett.
– Tudod-e, néném, kire emlékeztet engem Orsolya? – kérdezte élénken, amikor
mindhárman letelepedtünk az asztal köré, s keresztanyám kikiáltott a kis szolgálónak,
hogy behozhatja a frissítőt. – A karmazsin ruhás asszonyra! – mondta diadalmasan,
s fejével a sötét hajú asszony képe felé intett, amely előtt olyan gyakran
álldogáltam. – Micsoda rokonom is volt ő nekem? Ükanyám? Szépanyám? – faggatta
keresztanyámat gyöngéd csúfondárossággal, mintha tudná, hogy e kérdéssel alaposan
fölmérgesíti.
– A dédanyád húga volt… Mintha nem tudnád! – legyintette képen keresztanyám
tettetett fölháborodással, ő pedig elkapta s engesztelően az arcához simította
az öregasszony kezét, miközben cinkosan rám hunyorított, mint valami elkényeztetett
gyermek, aki bizonyos benne, hogy kivételezett helye van mások szívében, s
többet szabad neki, mint másnak.
– Jó, legyen… Csakugyan, már emlékszem, egyszer már megkérdeztem tőled,
hogy kicsoda. Talán még akkor, amikor először jártam nálad. Tízesztendős,
ha lehettem akkoriban – folytatta, ezúttal énhozzám intézve szavait –, és
annyira megtetszett nekem a karmazsin ruhás asszony képmása, hogy elhatároztam:
vagy ő lesz a feleségem, vagy senki más! Valósággal összetörted a szívemet
– fordult ismét a nénje felé mosolyogva –, amikor azzal akartál lebeszélni a dologról, hogy közölted velem: a szépasszony
már réges-régen a föld alatt porlad, tetejében akkor sem vehetném el, ha történetesen
még élne, mert vérrokonok vagyunk, s vérrokonok között a házasság tilalmas
dolog…
– Különös – szóltam közbe félénken, s nagy zavaromban ujjam begyével mindenféle
furcsa idomot rajzolgattam az asztalterítőre –, engem ez a képmás mindig is
édesanyámra emlékeztetett…
Keresztanyám meglepődve pillantott reám, az ifjú úr pedig élénken faggatni
kezdett, hogy hívták az édesanyámat, s hová valósi volt…
– De hiszen azokkal mi szegről-végről rokonságban vagyunk! – kiáltott föl
lelkesen anyám leánykori nevének hallatán. – Vagy legalábbis a liptói ággal…
Tudja mit, Orsicska! – nézett reám gyöngéden bűvös kék szemével. – Ezentúl
Orsicska húgomnak fogom szólítani!… Mindig is szerettem volna, ha van egy
kishúgom, aki kissé gondomat viseli, s szép gyöngéden terelget a jó útra…
A két bátyám, afféle bumfordi fickók, ha tehetik, örökké fára másztak meg
lovagoltak volna, s nem győztek gúnyolódni rajtam, hogy én inkább a táncban
meg a muzsikában lelem örömömet… Egy kisleány bizonyosan áhítatosan végighallgatta
volna a magam szerezte dalokat és költeményeket is, mert mi tagadás, efféle
dolgokkal szeretem múlatni az időt… Maga, Orsicska, ugye egészen biztosan
meghallgatta volna? – kérdezte, és megint jelentősen nézett a szemem közé,
én pedig szólni sem bírtam, mintha a torkom bedagadt volna, csak némán, lángvörösen
igent bólintottam.
– És mi lett a sorsa a karmazsin ruhás asszonynak? – kérdeztem akadozva, hogy
másra tereljem a szót.
– Rágyújtották a parasztok a kastélyt… azokban a zűrzavaros időkben – felelte
kurtán keresztanyám, s én összerezzentem szavai hallatára, mintha arcul ütöttek
volna, de léha kedvencünket, úgy látszik, nem hozta ki a sodrából hajdani
imádottjának rettenetes sorsa.
– Szörnyű idők lehettek csakugyan! – mondta lustán nyújtózkodva, s egy ásítást
nyomott el. – Ámbár az idők mindig eléggé szörnyűek, vagy majdnem mindig…
Az ember nem tehet mást: ha látja, hogy valahol igen megsűrűsödnek a bajok,
igyekszik odébbállni, s valami nyugalmasabb helyet keresni – tette hozzá elgondolkodva,
keresztanyám pedig ismét gyöngéden arcon legyintette.
– No, azt te nagyon érted, ahogy hallom… Kihúzni magadat a bajból – mondta
nevetős, de jelentős hangon, mintha valami közös titkukra emlékeztetné. –
Remélem, a jövőben megpróbálod megemberelni magadat egy kissé…
– Próbálni örökké próbálom… – mosolygott vissza rá cinkosan az öccse, aztán
ismét énhozzám fordult. – Egyébiránt ne gondolja, Orsicska, hogy csak azért,
mert nem kegyeskedett a húgocskámnak születni, egyszer és mindenkorra megkímélte
tőle a sorsa, hogy hálás és értő közönsége legyen szerzeményeimnek! – nézett
rám játékos szigorúsággal összevont szemöldökkel. – Sűrűn fel kell majd keresnie
bennünket, míg itt vagyok, hogy legyen alkalma sorra meghallgatni mind a tizenkét
tucatot, és elbírálni, melyik a legalkalmasabb a kőkemény leányszívek meglágyítására.
– Aztán lássuk mielőbb. Remélem, csakugyan kitartóbb hallgatósága lesz majd
a szerzeményeimnek, mint a néném – mosolygott még rám búcsúzóul, amikor induláshoz
készülődtem. – Neki, szegénynek, többnyire már az elsőnél megfájdul a feje…
Útban hazafelé s a rá következő néhány napban valósággal szédelegtem az örömtől,
és bizonyos voltam benne, hogy sorsom rövidesen jobbra fordul. Az ezután következő
néhány hétben azután részem volt mindabban a reménységben és kétségbeesésben,
amelyről a szerelmes énekek beszélnek, s ezek az állapotok olyan szédítő gyorsasággal
váltogatták egymást, hogy úgy éreztem, lábam alól kicsúszik a szilárd talaj,
s engem valamely viharos tenger hullámai dobálnak erre-arra. Azt gondoltam
azonban, hogy e változékonyság, ez az örökös hányódás reménység és kétségbeesés
között az igaz szerelem velejárója, s nem is gyanítottam, hogy egy állhatatlan,
gyermeki kedély szeszélyeinek játékszerévé lettem.
Amikor három nappal későbben (mert nagy önuralommal ennyi ideig bírtam távol
maradni tőle, holott szívem szerint már másnap újra meglátogattam volna) beállítottam
keresztanyámhoz, az ajtón belépve csaknem beléütköztem a kifelé igyekvő ifjú
Miklósba, ki éppen távozóban volt otthonról.
– Nicsak, Orsicska! – torpant meg a láttomra, de csak egy szempillantásnyi
időre. – Ejnye, de sajnálom! Ha ezt előbb tudom… Elígérkeztem valahová,
de remélem, hamar szabadulok… El ne menjen, amíg vissza nem jövök! – nézett
rám szemöldökét játékos szigorúsággal összevonva, s a következő pillanatban
már messze járt.
Ezúttal keresztanyám is mintha kissé kelletlenebbül fogadott volna, mint szokása
volt, s mintha szántszándékkal kerülte volna azt is, hogy öccse hollétét vagy
egyéb dolgait szóba hozza. Ehelyett a mi házi dolgainkra terelte a szót: legkivált
mostohám állapotáról faggatott, s arra kért, mielőtt elmegyek, emlékeztessem
rá, hogy el ne feledje elküldeni velem azt a fejfájás elleni rózsavizet, amit
egyszer, még korábban, megígért neki. S bár gyanítottam, a rózsavizet is csak
azért hozta szóba, hogy ezzel is a mielőbbi távozásra ösztökéljen, csak ültem
szokott helyemen, a támlás széken az ablak mellett, és lázasan kutattam agyamban
valami beszédtárgy után, amellyel az időt múlathatnám, mígnem keresztanyám
belátta, hogy az én bajom kikúrálásához erősebb orvosszerre lesz szükség a
rózsavíznél, és mégiscsak a távollévőre fordította a szót.
– Az én Miklós öcsémet sem igen látjuk ma már idehaza – kezdte, de nem nézett
rám, hanem hímzését vizsgálgatta bíráló szemmel. – Még örülhetek, ha ma legalább
éjféltájban megjön, s nem hajnaltájban keveredik haza, mint tegnap s az azelőtt
való este… Az anyja valami rokona a mi polgármesterünknek, azért hívogatják
annyifelé… Ezen a farsangon még kimulatja magát, azután úgyis kezdődik a
komoly élet – fejezte be jelentős hangsúllyal, amelyre bizonyosan föl kellett
volna figyelnem, csakhogy ez az eljövendő komoly élet csöppet sem érdekelt,
annál jobban fölzaklatott a hír, hogy reménybeli szerelmesem az estéket az
enyémnél jóval előkelőbb és bizonyára szórakoztatóbb társaságban tölti. Elgondoltam,
hány szép és gazdag leánnyal találkozhatik akár egyetlen ilyen mulatságban
is, hát még a mulatságok egész sorában, s milyen kevés reményem lehet énnekem
arra, hogy ezekkel fölvegyem a versenyt. Sietősen elbúcsúztam keresztanyámtól,
s annyira erőt vett rajtam a keserűség és a reménytelenség, hogy a következő
napokban jóformán ki sem tettem a lábam a házból, nehogy véletlenül összetalálkozzam
az ifjú Miklóssal, s ő e számomra oly kedvezőtlen összehasonlítást megtehesse.
De azután megint csak éledezni kezdett lelkemben, ha talán nem is a reménység,
de valamiféle dacos harag, és azt gondoltam: ugyan, mit veszíthetek?
S mivel az eszünk mindenkor hűséges szolgája a szívünknek, egyszerre csak
az is eszembe villant: hiszen én voltaképpen megígértem az ifjú Miklósnak,
hogy meghallgatom azokat a maga szerzette énekeket, s már csak az illedelem
is megkívánja, hogy mielőbb felkeressem és ígéretemnek eleget tegyek. És csakugyan,
amikor végül összeszedtem a bátorságomat, s egyik délután ismét beállítottam
keresztanyámhoz, az ifjú úr látható örömmel fogadott, s még szemrehányást
is tett, amiért előző alkalommal nem vártam meg a visszatértét.
– Nem volt szép magától, Orsicska, hogy megszökött a múltkor – szólt rám gyöngéd
szigorúsággal, s én röstelltem volna azzal védekezni, hogy hiszen majd’ két
órát töltöttem ott a keresztanyámmal való kényszeredett társalkodással múlatva
az időt, őreá várakozva. – No de most már igazán nincsen kegyelem: meg kell
hallgatnia azt az éneket, amit az elmúlt éjszaka szereztem! Igen szép, bánatos,
szerelmes ének egy szép hűtelenről, és nekem föltétlenül tudnom kell, ki bírok-e
sajtolni vele egynéhány részvevő könnyet Orsicska gyönyörű szeméből…
– Ugyan, Miklós, csak nem akarsz efféle énekekkel traktálni egy fiatal leányt?
– szólt rá bosszúsan keresztanyám, de az ifjú urat, úgy tetszett, ez egyszer
nem lehet eltántorítani a szándékától.
– Te is tudod, néném, hogy Orsicska nem olyan, mint ezek a vidéki virágszálak,
akiket a te kívánságodra hosszú órákon keresztül kell táncoltatnom minden
este, mint valami szegény gályarabnak! – nézett keresztanyámra lusta, magát
sajnáltató mosollyal, engem pedig a féltékenység kínjai után elöntött a boldog
megkönnyebbülés, és oda se hallgattam, amikor keresztanyám, szokásánál némileg
bosszúsabb hangon tiltakozott az ellen a föltevés ellen, miszerint öccse inkább
az ő kedvét keresné, mint a maga mulatságát, amikor minden estéjét a háztól
távol, tánccal és egyéb bohóságokkal tölti.
– Hanem – szólalt meg nevetős hangon az ifjú úr, miután néhány kezdeti, próbálkozó
pengetés után mégiscsak félretette a lantot, amelyet kis idővel korábban féltő
gonddal vett elő a tokjából, s aggodalmas, szerető pillantással vizsgált végig
–, tudja, Orsika, sose hittem volna, hogy egy efféle vidéki városban ilyen
mozgalmas társas élet folyik! Némelyik leány pedig – folytatta, s nekem az
iménti megkönnyebbülés után megint csak megsajdult a szívem, s leszegtem a
fejemet, hogy ne lássa rajtam, mekkora gyötrelmet okoz ezzel a beszédtárggyal
–, no, korántsem mindegyik, de némelyik… bizony, akár az udvarnál is megállná
a helyét! Ott van mindjárt a városbíró leánya, valami Regina vagy talán Rozina?
– találgatta csúfondáros mosollyal, s én abban a szempillantásban bizonyos
voltam benne, hogy nagyon is jól tudja, mi a neve annak a leányzónak, s még
azt is, hogy már nem is egyszer szólította ezen a néven ama gyöngéd, becéző
hangon, amelyen engem szokott „Orsicska húgomnak” hívni –, no, hát az akármelyik
udvari dámával fölvehetné a versenyt! Csak az a baj, hogy szemlátomást a polgármester
fiát, azt a fakó képű, nyiszlett németet tünteti ki érdeklődésével… Hiába,
no, az mégiscsak komoly ember, nem afféle megbízhatatlan versfaragó, mint
én! Mit gondol, Orsicska – nézett rám komoly, aggodalmas arccal, de a szeme
azért vidáman, csúfondárosan nevetett –, ki tudnám én vetni a nyeregből azt
a nyársatnyelt, érdemdús fajankót, ha nagyon akarnám?
És ettől fogva így ment mindvégig. Amikor megérkeztem, mindig nagy lelkesedéssel
üdvözölte az ő „Orsicska húgát” – s én, mint akit valami gonosz varázslat
tart fogva, nem is igen tudtam két-három napnál tovább távol maradni a háztól,
pedig keresztanyám mind hidegebb tekintettel fogadott, s kezdett mindinkább
foghegyről, bosszús megvetéssel szólni hozzám –, s minekutána röviden elbeszélte,
mivel töltötte a legutóbbi találkozásunk óta eltelt időt (s már ez is többnyire
alkalmas volt rá, hogy a körmöm alá verje a tüskét, mert úgy láttam, nemigen
telt el egyetlen napja sem tánc, szánkázás vagy jelmezes mulatság nélkül),
reátért, hogy hogyan is áll éppen az ügye a városbíró leányánál, s közben
újra meg újra azt bizonygatta, milyen nagy szüksége van ebben a dologban „kishúga”
elfogulatlan tanácsaira. Hogy vajon szigorúan nézett-e reá a kegyetlen szépség,
vagy kedvesen, kitüntette-e kissé a polgármester fiának rovására, vagy kénytelen
volt beérni a másodhegedűs szerepével a „nyiszlott német” mellett – vége-hossza
nem volt az efféle beszédeknek. Ráadásul, panaszolta, újabban valami marcona
kapitány is ott forgolódik a kedves leány körül, és zord, fenyegető pillantásokkal
igyekszik mindenki mást távol tartani a szép Rozina közeléből… Végül azután
mégiscsak meg kellett hallgatnom néhány maga szerzette éneket is, melyek,
úgy emlékszem, eléggé csinos versezetek voltak, teli epekedő galambokkal és
kegyetlen, tövises rózsaszálakkal… Azt hiszem, egy idő után még ebben az
eszeveszett, szerelmes állapotomban is ráuntam volna a dologra, s kiszakítom
magam a bűvös körből, amelyet a gonosz varázslat vont körém, ám valahányszor
az ifjú úr észrevette, hogy fogytán a türelmem, vagy ha annyira megharagított,
hogy egy időre sikerült úrrá lennem az iránta való vágyakozáson, s néhány
napig elkerültem keresztanyám házát, mindjárt megemberelte magát, s olyan
komoly, bizalmas hangon kezdett szólni hozzám, hogy beleszédültem az örömbe.
Hát mégiscsak kedvesebb és fontosabb vagyok neki, gondoltam, mint azok a leányok,
akikkel mindenféle léha mulatságokban az estéit tölti, s úgy tetszik, mégiscsak
igen bánná, ha állhatatos figyelmemet és vonzalmam egyéb jeleit ettől fogva
megtagadnám tőle.
Egy alkalommal pedig egészen a bizalmába avatott, legalábbis akkor úgy hittem.
Ha nem így történik, talán többé be sem teszem a lábam keresztanyám házába
addig, amíg ő ott időzik. Ez alkalommal ugyanis, amikor megérkeztem, hallottam,
amint keresztanyám a félig nyitott ajtón keresztül kissé emelt, az én fülemnek
szánt hangon beszól a belső szobába: „Orsolya van itt!”, s véletlenül meghallottam
az ifjú úr válaszát is, aki, bizonyára abban a hiszemben, hogy még odakinn
vagyok az előszobában, bosszúsan ezt dörmögte: „Már megint? Na mindegy, ma
úgyis csak…” – ennél többet azonban már nem hallottam, mert keresztanyám
belépett a belső szobába, s erélyesen behúzta maga mögött az ajtót. Amikor
azután előkerült a belső szobából, az ifjú úr a szokásosnál is kedvesebben,
bájos gyermeki szertelenséggel sietett üdvözlésemre, s unszolt maradásra,
amikor én a megaláztatástól lángvörösen szabadkoztam, amiért rosszkor találtam
érkezni, és erősködtem, hogy éppen csak benéztem, s azonnal indulok is tovább.
Az ifjú úr alighanem gyaníthatta, hogy meghallhattam valamit, ami nem az én
fülemnek volt szánva, mert ahelyett, hogy szokás szerint saját viselt dolgaival
s a városbíró leányának szeszélyeivel mulattatott volna, meleg hangon az én
foglalatosságaim iránt kezdett érdeklődni. Hová sietek annyira, és egyáltalában
hogyan, mivel töltöm napjaimat, faggatott, s még akkor sem hagyott föl vele,
amikor én fáradozásait mindössze kurta, egy-két szavas válaszokkal jutalmaztam.
Hát a bíró leánya hogy van, kérdeztem harapósan, mire ő vállat rándítva mindössze
annyit felelt, hogy tudomása szerint a leányzó tovább űzi szokásos praktikáit.
Az elszenvedett keserűségtől bátorságra kapva remegő hangon megkérdeztem tőle,
van-e értelme őszerinte olyan személy hajlandóságának elnyerésére törekednünk,
aki szemlátomást semmiféle komolyabb érzést nem táplál irántunk? Egyébiránt
pedig a leányzó, annak alapján, amit eddig elmondott róla, szívtelen, szeszélyes
teremtésnek tűnik, s így, gondolom, abban sem lenne sok köszönet, ha történetesen
sikerülne elnyernie a szívét. Ezt hallva igen elkomolyodott: kezét az enyémre
simította (s ettől énnekem, ostobának minden iránta érzett haragom elpárolgott,
s a váratlan boldogságtól hevesebben kezdett verni a szívem), s csöndes, megható
hangon arról kezdett beszélni, hogy maga igen jól tudja mindazt, amire az
imént figyelmeztettem, de mindhiába, könnyelmű hajlamai újra meg újra tévútra
sodorják.
– Azt hiszi, húgocskám, én nem tudom, hogy mindez csak hiábavalóság, s ráadásul
szégyenletes és nevetséges is? – kérdezte, és komolyan, melegen nézett a szemembe.
– Azt hiszi, nem tudom, mennyivel szebb s értelmesebb dolog volna idehaza
valami értékes olvasmánnyal vagy akár a magával való csöndes társalgással
múlatnom az időt? Ahelyett, hogy egyik mulatságból a másikba támolygok, míg
meg nem virrad, Isten szép délelőttjét pedig ágyban töltöm szédelgő fejjel,
a számban a tegnapi bor savanyú ízével? Csakhogy, lássa – folytatta, miközben
szórakozottan elvonta a kezét az enyémről, s a hímzett terítő rojtos szegélyével
kezdett játszadozni –, olyan vagyok, mint a macskakölyök: annak is, ha elgurítanak
az orra előtt valami gombolyagot, muszáj rárontania és esze nélkül rohannia
utána körbe-körbe, minden egyébről megfeledkezve, pedig hát mire menne vele,
ha el is kapná? Legfeljebb holmi foszlányok maradnának a karmai között…
Hát így vagyok vele én is: ezerszer megfogadtam már, hogy ma nem megyek semmiféle
mulatságba, s ha mégis, ügyet sem vetek sem a városbíró leányára, sem más
üresfejű fehérszemélyre – folytatta, és énnekem megint csak elszorult a szívem:
úgy, hát nem elég a bíró leánya, még más üresfejű fehérszemélyek is vannak?
–, csakhogy, lássa, amikor eljön az ideje, újra meg újra azon kapom magam,
hogy mégiscsak öltözködni kezdek, s ha valamelyik Regina vagy Sófika, aki
tegnap még énrám kegyeskedett mosolyogni, most egyik vagy másik helybeli fajankót
tünteti ki tánc vagy szánkázás közben, addig nem nyughatok, míg nem énrám
néz újra olyan áhítatos, ködben úszó tekintettel, mint annak előtte… Valahányszor
azután a hajnali csöndességben hazafelé igyekezem, megfogadom, hogy ez volt
a legutolsó alkalom, aztán másnap mégis ugyanott folytatom, ahol előző nap
abbahagytam…
Keresztanyám énnekem mindig azt szokta mondani, feleltem pillantásomat a padlóra
szegezve, nehogy esdeklő, gyermeki pillantásával ismét levegyen a lábamról,
hogy ha igazán elszánjuk magunkat a jóra, először, igaz, keserves a lemondás,
de ha elkezdtük, idővel szokásunkká, valósággal második természetünkké válik.
S hogy nem próbálkozhatnék-e meg esetleg ő is vele, kérdeztem, hogy gyöngeségeinek
ily módon fölébe kerekedjék?
– S ezt éppen maga kérdi jóravaló, lutheránus leány létére? – kérdezte félig
komolyan, félig játékos szörnyülködéssel. – Hát nem tanították meg magának,
hogy nincsen hatalmunkban jót cselekedni saját erőnkből, csak ha Isten kegyelme
hozzásegít bennünket? Igaz, a mi katholika religiónk azt tanítja, megvan bennünk
az ahhoz szükséges szabad akarat, hogy a jót válasszuk s azt véghez is vigyük,
de én, megvallom, soha magamban azt az akaratot nem tapasztaltam… hacsak
olyankor nem, amikor a szobámban egymagamban, minden kísértéstől biztos távolban,
szép nyugodtan végiggondolom, mit is kellene tennem, hogy azután, amikor megint
csak ott vagyok a kísértés sűrűjében, belássam, hogy minden elhatározásom
füst és pára. Ha pedig visszatekintek valamely bűnös cselekedetemre, mindig
arra jutok, hogy hajlamaimat, neveltetésemet s mindazt tekintve, ami addig
történt velem, nem is cselekedhettem volna másképpen, mint ahogyan cselekedtem,
s hogy ez olyan háló, amelyet legfeljebb Isten szaggathatna széjjel, ha úgy
akarná… Meglehet, a maguk vallásának van igaza, s egyesek csakugyan ki vannak
szemelve az üdvösségre, mások pedig a kárhozatra, s így minden erőfeszítésem
amúgy is eleve kudarcra van ítélve…
– Ha tudná – folytatta sokkal hevesebben, mint ahogyan általában beszélni
szokott –, hogy gyűlölöm azt a zűrzavart, amelybe a tulajdon gyöngeségem taszít,
az az átkozott tulajdonságom, hogy egyetlen nekem állított csapda mellett
sem tudok erős lélekkel, szilárd léptekkel elhaladni, hanem valamennyibe kivétel
nélkül belé kell, hogy essek… Hogy szeretnék pedig reggelente nyugodt szívvel,
tiszta lelkiismerettel ébredni és tisztes foglalatosságok között múlatni a
napot, mintha valami világos, jól belátható síkságon haladnék, nem pedig ebben
az átláthatatlan bozótban, ahol sosem tudhatom, melyik lépésemnél ront elő
valamelyik bokorból vagy veti magát a nyakam közé egy faágról valamely régi
könnyelműségem következménye… Ha tudná, hogyan keresek örökké valami állandót
és szilárdat tulajdon lelkemben, valami erős fundamentumot, amelyen megvethetném
a lábam, s amelyre támaszkodva ízenként újra fölépíthetném magamat, hogy hasonlatos
legyek azokhoz az erős, nyugodt, magabízó férfiakhoz, akiket magam körül látok…
vagy az Isten tudja, lehet, hogy ők sem különbek, mint én, csakhogy legalább
a szemfényvesztésben, a világ szemébe való porhintésben ügyesebbek nálam…
Néha, úgy tetszik, sikerül ráakadnom magamban valami effélére, valami erős
vágyra vagy indulatra, valamire, ami nemcsak futó szeszély, s nem múlik el
magától máról holnapra, hanem komoly, erős, tartós érzés, érdeklődés vagy
vonzalom, amely irányjelzőként szolgálhatna számomra az életben… Igen, gondolom
ilyenkor, ezzel már lehet kezdeni valamit, ezt bizonyosan nemcsak ma fogom
akarni, hanem holnap meg holnapután, talán még tíz esztendő múltán is, és
ha megkaptam, nem csömörlök majd meg tőle rögvest, nem fordul át a vágyakozás
másnapra unalomba és gyűlöletbe… Ezt a tudományt, ha első kíváncsiságom
kielégült, akkor sem unom meg máról holnapra, mint az előzőt, meg az azt megelőzőt,
hanem fáradhatatlanul munkálkodom majd, hogy elmélyedjek benne… Csakhogy
mindez újra meg újra hiú reménynek bizonyul: mintha hiányoznék a lelkemből
valami szilárd mag, s ha magamba nézek, mintha szúnyograjt látnék röpdösni
odabenn, vagy valami felhőt, amely örökké változtatja az alakját, hol szalamandrát,
hol hétfejű sárkányt formáz, majd meg valamiféle földön kúszó, indázó gyomot,
melynek rettenetesen nagy, de bévül pudvás, pöfeteg termése van. Tudja, Orsicska
– folytatta eltöprengve, és kezét, amely keskeny volt, ernyedt és finom vonalú,
akár egy asszonyé, egy pillanatra ismét az enyémre simította, de el is húzta
mindjárt –, néha arra gondolok, azért vagyok én ilyen szerencsétlen, mert
soha senki engem önnönmagamért nem szeretett. Jó, jó, tudom – vágott közbe
türelmetlenül, mert valami önkéntelen mozdulatom elárulhatta, hogy kis híján
hangosan is kimondtam a nyelvemre toluló tiltakozó szavakat –, az emberek
többnyire örömüket lelik a társaságomban, akár azt is mondhatná, kapva kapnak
rajtam, de miért? Azért, mert ezzel a minden szilárdság és állandóság nélkül
való, örökké változó felhőtermészetemmel mindig olyanná idomítom magamat,
amilyennek látni kívánnak, azt hallják tőlem, amit hallani szeretnének…
De soha senki olyannak el nem fogadott, amilyen igazában vagyok, soha egy
szerető szempárban nem láthattam még híven tükröződni tulajdon képmásomat,
hogy annak láttán én magam is megkedvelhettem volna önnönmagamat…
Nagy zavarodottságomban nem mertem arcára emelni a tekintetemet, hanem földre
szögezett szemmel, égő arccal valami olyasmit suttogtam, hogy ha más talán
nem is, az édesanyja bizonyára…
– Az én édesanyám – vágott közbe keserűen – egy icipici, törékeny, örökké
nyájasan mosolygó kicsi dáma, akiben annyi akarat és elszántság van, mint
egy hajdúkapitányban, és körülbelül ugyanannyi könyörület is. Azt hiszem,
már karonülő koromban rájöhetett, hogy az én megnyerő lényem olyan hatékony
eszköz lehet, amely felettébb jól szolgálja a család fölemelkedését, s azóta
is vaskézzel terelget ebbe az irányba. Különben igaza is van… Tőlem magamtól
legfeljebb valami ostobaság telne ki, amivel csak szégyenbe keverném őt is,
magamat is – fejezte be keserűen, s még egyszer, utoljára, végigsimított a
karszék támláját görcsösen markoló kezemen. – Őrizkedjen tőlem, Orsicska,
hiszen látja: elveszett ember vagyok…
E beszélgetés után, azt hiszem, változás állott be iránta való érzéseim természetében.
Gondolataim mindaddig a láng körül repdeső molypille öngyilkos makacsságával
kerengtek az egyetlen, számomra fontos kérdés körül: ő vajon milyen érzéseket
táplál énirántam, s minden szavából, szemének és arcának egymást váltó kifejezéseiből,
mint valami titkosírás betűiből e talány megfejtését igyekeztem kiolvasni.
S miközben folytonosan remény és kétségbeesés között hányódtam, aszerint,
hogy aznap éppen mit véltem kiolvasni e jelekből, mind e remények s kétségek
voltaképpeni tárgyát káprázó szemem mintha nem is látta volna. Ettől fogva
azonban ebbe a vak, hívságos szenvedélybe forró együttérzés és gyöngédség
vegyült, s ha eddig tulajdon sorsom jobbra fordultát reméltem vonzalmam viszonzásától,
s bizonyos voltam benne: az ő e világi boldogsága s túlvilági üdvössége is
attól függ, elfogadja-e a sorsnak azt az ajándékát, amelyet az én szeretetem
s ragaszkodásom kínál neki. Igen, efféléket gondoltam elbizakodottságomban
és ostobaságomban, s tetejében úgy véltem: minden, amit annak érdekében teszek,
hogy vonzalmam tárgyát érzéseim viszonzására és színvallásra ösztökéljem,
csak helyénvaló és Istennek tetsző dolog lehet…
Annyi hasznát mindenesetre láttam ennek a beszélgetésnek, hogy ettől fogva
nem esett annyira rosszul, ha arra gondoltam, hogy estéit táncmulatságokban,
s napjainak java részét is vidám és gondtalan ifjak és leányok, az enyémnél
jóval gazdagabb és tekintélyesebb családok sarjainak társaságában tölti. Ennek
köszönhettem, hogy nem keserített el különösképpen, amikor egyszer, az egyik
szép, derült, téli napon szembetalálkoztam vele az utcán, amint éppen szánkázni
indult valahová azoknak a jómódú ifjaknak és leányoknak vidám társaságában,
akikre korábban olyan féltékeny érzéssel gondoltam… Én magam gyalogszerrel
igyekeztem hazafelé a boltból, ahová mostohám egy darab mosószappanért szalasztott
el, mert otthon főzött szappanunk éppen kifogyott. Óvatosan rakosgattam a
lábamat az éjszaka hullott friss hóban, mely olyan vastagon lepte el az utcát,
hogy ha nem vigyáztam, befolyt rövid csizmám szárán, s jeges lucsokkal áztatta
el a harisnyámat. Igyekeztem hát tőlem telhetőleg a lábam elé nézni, a nagy
lódobogásra és csengettyűszóra azonban mégiscsak fölkaptam a fejemet, s láttam,
amint egy lovas szán fordul ki az útra a keresztutcából, és siklik sebesen
velem szemközt, de mégsem annyira gyorsan, hogy ne lett volna időm szemügyre
venni a rajta ülők arcát. A szán négy utasa közül ketten, az ifjú Miklós és
társnéja, kiben a városbíró leányát gyanítottam, elöl ültek, ketten pedig,
egy vézna, gazdagon öltözött leányka s egy merev tartású, vizes kék szemű,
fakó képű ifjú ember, bizonyára a polgármester fia, a hátulsó ülésen. Mi tagadás,
az alatt a rövid idő alatt, amíg a szán elhaladt mellettem, alaposan szemügyre
vettem ama sokat emlegetett bíróleányt, s némi elégtétellel állapítottam meg,
hogy bár szép, rózsás és tejfehér bőrű, ragyogó fekete szemű teremtés, orcája
s amennyire hosszú, téli palástja látnom engedte, termete is teltebb a kelleténél.
Szép, sötét szeméből fölényes önelégültség sugárzott, s apró, csigás ajkát
is megvetőleg biggyesztette valamire, amit kísérője, szemlátomást erősen igyekezve
túlkiáltani a lódobogást és száncsengést, buzgón magyarázott neki. Láttam,
ahogyan a mellette ülő ifjútól elfordulva gömbölyű állát beléfúrja a palást
szőrmegallérjába, amelynek prémjébe a szembefúvó szél apró tölcséreket borzolt,
s közben kényeskedve rendezgeti térdén a takarót, s megállapítottam magamban,
hogy elkényeztetett, hidegszívű leány lehet, s hogy ha engem a sors jobb körülmények
közé helyez, minden bizonnyal túlszárnyalom őt szépségben és kedvességben.
Elhaladtukban az ifjú Miklós tekintete egy pillanatra találkozott az enyémmel,
s keze tétován elindult fölfelé, hogy süvegét megemelje, de útitársnője éppen
ekkor adhatta tudtára valami kívánságát, mert tüstént elfordította rólam a
tekintetét, s szolgálatkészen előrehajolva a két első ülés közt elhelyezett
iszákban vagy útiládában kezdett kotorászni. S bár e gondtalan, drága szőrmékbe
öltözött, újabb mulatságok felé siető társaság látványa keserű irigységgel
töltött el, mégiscsak örültem e találkozásnak, mert mindaddig, ha a városbíró
leányára gondoltam, képzeletem maga alkotta, tündökletes délibábbal viaskodott,
s most a délibáb helyét elfoglalta a korántsem tökéletes, hús-vér leány képe,
s bár továbbra is gyötört a féltékenység, ettől fogva, talán nem is ok nélkül,
úgy vélekedtem, ha a gazdagság nyújtotta előnyöket leszámítjuk, kettőnk közül
én vagyok méltóbb a szívemnek kedves ifjú szerelmére.
Csakhogy sok vigasztalást e gondolatból sem igen meríthettem, mert fogytán-fogytak
a farsang napjai, s a farsanggal végéhez közeledett az az idő is, amelyet
az ifjú Miklós nénje házában szándékozott tölteni. Mind ez idáig egyetlen
olyan szó sem hangzott el közöttünk, amely tápot adhatott volna azon reménységemnek,
hogy ha most eltávozik is a városból, mi ketten azért nem válunk el egymástól
örökre, hogy látom még valaha ebben az életben… Növekvő kétségbeesésemben,
azt hiszem, már nemigen riadtam volna vissza semmitől, csak hogy valami efféle
ígéretet kicsikarjak belőle, de mindhiába: ezekben az utolsó napokban mintha
minden összeesküdött volna ellenem. Hol a ház körüli teendők szaporodtak föl
annyira, hogy valahányszor megpróbáltam akár csak egy félórára is elkéredzkedni,
apám mindannyiszor igen éles hangon utasított rendre, s amikor végül nagy
nehezen mégiscsak elszabadultam otthonról, keresztanyám, ki ezekben a hetekben
egyre hűvösebben bánt velem, azzal fogadott, hogy öccse egész napos szánkirándulásra
ment valamelyik közeli birtokra, ahol, lévén farsang utolja, a vendégek tiszteletére
alighanem táncmulatságot is rendeznek, s így másnap délelőttnél korábban aligha
kerül haza. Mit volt mit tennem, rövid üldögélés után leforrázva hazaoldalogtam.

(Folytatása következik.)