Bán Zoltán András

HÖLGYSZONÁTA (I)

1. Előjáték Párizsban – Lob der Frauen

Ha jól tudom, úgy kezdődött, hogy Jean-Paul, Marina férje pár napos bretagne-i tartózkodása után belépett a párizsi Marais negyedben található háromszobás lakásukba. Langyos, késő tavaszi nap. Kedd. Jean-Paul éhes volt és fáradt. De mindenekelőtt szomjas, gondolom. Valószínűleg fél kettőre járt. Szerintem kedden. Mindamellett lehetséges, hogy mégis hétfő volt. A nagy, négyszobás lakás üres volt, ennyi látszik bizonyosnak. És talán ez is: levelet talált a konyhaasztalon, mellette videokazetta hevert. A levél, bár én magam sosem láttam, valahogy így szólt: „Ezt nézd meg! Csókok és ölelés: M.” Ha jól sejtem, az M. ezúttal nem azt jelentette, hogy „Marina”, hanem azt, hogy „Mouchette”. Legyecske. Ez kedves, gondolom. Úgy képzelem, szerették becézgetni egymást ez a Marina meg ez a Jean-Paul. És szerettek még sok minden mást is csinálni együtt. Ha jól sejtem, nyolc éve voltak házasok. Ám ez a legkevésbé sem törte le pajkoskodó kedvüket. A legkevésbé sem. Mert igaza van a Filozófusnak, aki szerint a házasságban is létezik esztétikai mozzanat, és a házasság maga egy esztétikai hangábra. (Einheits-Klänge.)
Jean-Paul nyilván nem sietett (már máskor is üzent így Marina), mindamellett, feltételezem, meglepődött kissé, mindenekelőtt azon, hogy a felesége nincs otthon; kivett egy doboz sört a hűtőből, magához vette a kazettát, elindult a hálószobába, még útközben felszakította a doboz fémzárját, az ajtóban megállt, nagyot húzott a sörből, aztán feltehetően odaült az ágyra, meglazította nyakkendőjét, lerúgta cipőjét, és a távirányítóval bekapcsolta a gépet. (Lehetséges, hogy előbb behúzta a függönyt? És ha most azt írom, hogy behúzta, akkor be is húzta, valóban? Nem tudom; a Filozófus szerint az Ész önhibáján kívül kerül ebbe a zavarba. Egyébként is: ezt a szöveget mondhatni diktálják, így aztán nem tehetek ellene semmit. Erőt vett rajtam az íráskényszerrel együtt járó gondolkodáskényszer.)
A képernyőn hamarosan megjelent Marina. A hálószoba széles ágyán ült, azon, amelyen most Jean-Paul. Fekete selyemköpenyt viselt, megvillant vörösesszőke csikófrizurája. Úgy képzelem, hogy kikandikált a melle. Franciául beszélt, persze némi orosz mellékzöngével, hisz orosz származék volt, mégpedig pétervári, ha jól hallom a fejemben. Valami ilyesmit mondott: „Édes, sürgősen el kell utaznom Bécsbe, talán emlékszel, hogy szó volt egy koncertről a lányokkal, na most váratlanul kiderült, hogy mégis megtartják. A Minoritenkirchében, azt hiszem, van egy ilyen templom. De hát te jól ismered Bécset. Három napig maradok. Talán négyig. Még ne kapcsold ki!” Azzal elmosolyodott, és egy hirtelen vállmozdulattal a földre engedte köpenyét. Meztelen volt. Rámosolygott Jean-Paulra. Vagy arra, aki a képernyő előtt ült. Vagy arra, aki a kamerát kezelte. Vagy mindkettőjükre. De – feltehetően – senki nem volt a kamera mögött; gondolom, Jean-Paul úgy gondolta, hogy Marina maga készíthette a felvételt.
Meztelen volt.
Még ne kapcsold ki!
Hátradőlt az ágyon, széttárta a combját. Gondolom, Jean-Paul a jól ismert dús, vörösesszőke szőrzet között meglátta Marina ugyancsak jól ismert és imádott, lilásan fénylő szeméremajkát. Vagyis a pináját. A pináját. Marina, így képzelem magam elé, benyúlt a lába közé, végigsimította csiklóját. Fölegyenesedett, keble szinte belelógott a mereven álló kamerába. Meglibbentette csikófrizuráját. Most négykézlábra állt – ezt diktálja a képzelet. „Még ne kapcsold ki…” Lihegett, csakis így tudom elképzelni. Ujjai táncoltak a lába között. (Vergnügungszug.) Végigsimította a keblét. Mert miként egyik esettanulmányában a Filozófus írja: a nő egész létezését, a házastársi együttélést költői varázs szőtte át. Most elképzelem, hogy előbukkan a nyelve, a segge az égnek mered, látom magam előtt, ahogy hörög, teste hullámzik, vadul rázza a fenekét, fejét hátraveti. Aztán görcsbe ránduló hasfallal elélvez. Hanyatt dől, megpihen kissé, belemosolyog a kamerába, feláll, és kimegy a képből. Néhány másodpercig még látszott az üres ágyon teste lenyomata.
A képernyő mákosan zúgott. Úgy képzelem, Jean-Paul kissé dermedten ült ekkor, talán kiszáradt a torka. Tetszett neki Marina játéka, bámulatosnak találta ezt az ötletet. Úgy képzelem, már sok mindent átéltek együtt, de ez most valami új volt, hihetetlenül izgató. (Man lebt nur einmal!) Jean-Paul valószínűleg nem ismerte a Filozófus meghatározását a Vágyról, amelynek az a sajátossága, hogy akaratunk, amellyel valami jót akarunk elérni, az agy szellemeit hirtelen a test olyan részei felé küldi, amelyek az e hatás eléréséhez szükséges cselekedetek szolgálatára lehetnek; különösen a szív és ama részek felé, amelyek a szívnek a legtöbb vért szállítják, annak érdekében, hogy ez a szokásosnál nagyobb mennyiségben jutva vérhez, nagyobb mennyiségű szellemet küldjön az agyba, azért, hogy a szellemek innen eljussanak valamennyi olyan érzékszervbe és izomba, amelyek felhasználhatók annak elérésére, amire vágyunk. Ha Jean-Paul nem tudott is a Filozófus e nézeteiről, akkor is tapasztalhatta, hogy hirtelen különösen sok vér áramlik, bár nem a szívébe, hanem egy másik testrészébe. Csodálatos feleségem. Valószínűleg hátradőlt az ágyon. Egyik kezében a sör, a másikban a füstölgő cigaretta.
Beszűrődött az utcazaj. Veréblefety.
Kifújta a füstöt.
Eltelt néhány perc, gondolom. Aztán elnyomta a cigarettát, és vetkőzni kezdett. Meztelenül surrant a takaró alá. A lepedőn még érezni vélte imádott felesége bőrének illatát. Szimatolt. Ott volt az illat, úgy képzelte. Édes illat, Marina-pára. A távkapcsolóval visszacsévélte a kazettát. Párnát gyűrt a feje alá – ezt a képet így gondolom el. Ismét ott táncoltak előtte Marina keblei. Zilált hajzata. Ismét négykézlábra állt. Nem lehetett betelni a képpel. Jean-Paul figyelt, ám ezúttal jobban, mint először. Volt rá oka, ha jól sejtem. Már elsőre úgy tűnt neki, hogy a kamera néha elmozdult, persze csak enyhén, alig észrevehetően – gondolom, így gondolta Jean-Paul. Márpedig, ha a felvétel ideje alatt állványon állt, azon, amelyik most is ott terpeszkedett az előszoba sarkában, és Marina maga készítette a felvételt, akkor semmiképpen sem mozdulhatott el – úgy sejtem, ilyesmire gondolhatott most Jean-Paul. Valaki tehát tartotta a kamerát, amíg Marina maszturbált előtte. Jean-Paul most nem gondolhatott másra, mint hogy Marina voltaképpen kettőjüknek maszturbált. Ha egyáltalán igaz, hogy valaki tartotta azt a kamerát. Én úgy képzelem, hogy esetleg bizonyosan tartotta. Annak a valakinek megremeghetett a keze. Mint most Jean-Paulnak, máshogy nem is képzelhetem el. Vágyat érzett, de ez a vágy némileg tisztátalan lehetett. A másik, a kamerát tartó kézhez kapcsolódó személy vágyát is érezte Jean-Paul. Marina tökéletes munkát végzett, gondolta. És talán féltékeny volt Jean-Paul. Mert a Féltékenység nem más, mint ha valaki azt képzeli, hogy az általa szeretett dolog ugyanolyan vagy még szorosabb kötelékkel fűz magához másvalakit, mint amilyennel ő bírt eddig. És akkor gyűlölni fogja ezt a szeretett dolgot és irigyelni amazt a másikat. Így a Filozófus. Meg hát aztán a Féltékenység egyfajta Félelem, amely arra a Vágyra vonatkozik, hogy megőrizzük valamely jó dolognak a birtoklását. E dolgot igen nagy becsben tartjuk, ezért aztán a legapróbb gyanús részletig megvizsgáljuk az esetleges elveszítésével járó körülményeket. A kamerát tartó kézhez erősebb kötelékek fűzték Marinát, mint Jean-Paulhoz, gondolom, így képzelhette most az ágyban fekve Jean-Paul. És ekkor Jean-Paul, úgy vélem most, irigyelni kezdte e kéz gazdáját. De azt képzelte, éppen ez lehetett Marina rejtett szándéka. Nem is olyan rejtett, mosolygott magában. Tökéletes munkát végzett, nyilván ezt gondolta Jean-Paul. Mindamellett rendkívül valószínűnek tartom, hogy a legapróbb részletekig átvizsgálta a gyanús körülményeket. A kamera szögét. Azt a bizonyos remegést.
Felugrott az ágyról. Ha jól tudom, ötven felé közeledett, de ez alig látszott meg a testén. Izmos volt, sovány. Szőrzete erős. Barnára napozott feszes bőr. Jól tartott, okcidentális test. Mindenféle kenőcs. Számomra ellenszenves. Mi több, viszolyogtató. De a valóság – azaz a diktálás – ellen nem tehetek semmit; meghagyom ellenszenvesnek. Tehát Jean-Paul valószínűleg kiment a konyhába, és elővett még egy sört. De még valószínűbb, hogy hirtelen mást gondolt. Nem vett elő egy sört. Magához húzta a telefont. Talán a konyhában, de lehet, hogy mégis a hálószobában. Maga elé vette a telefont a hálószobában. A repülőteret hívta. Vagy egy utazási irodában dolgozó ismerősét, ha ugyan volt efféle ismerőse. Végül is nem tudhatok mindent. És nem is törekszem ilyesmire. És a diktálás is véges. Mert a Filozófus ifjúkori feltételezése szerint nem bizonyos, hogy a képzelet és az emlékezet tökéletesen különbözik egymástól. Annyit azonban biztosan feltételezek, hogy Jean-Paul rendelt egy repülőjegyet aznap estére Bécsbe. Igen, aznap estére. Minél később, annál jobb. Maradt jó pár órája, gondolom. Valószínűleg lesz még ideje elintézni valamit. Esetleg bizonyosan lesz. Még nem volt kész terve. Terve még csak körvonalazódott. A költői varázzsal bíró Marina föladta a leckét.
Belekortyolt a sörébe. – Nem kortyolt bele a sörébe. Még mindig meztelen volt, gondolom. Lenézett a lába között, vizsgálgatta a padlót. Vagy a konyha kövét. De akárhol volt is, most már felállt, és elindult a fürdőszobába. A sört, úgy képzelem, magával vitte a zuhany alá. Ha a keze ügyében volt, bizonyosan magával vitte. Fogat mosott, borotválkozott. Jean-Pault nem úgy képzelem, mint olyasvalakit, aki szakállt viselt volna. Bár, ha jól tudom, fiatalabb korában, mint oly sok más egyetemi társa Párizsban, ő is szakállas volt. De azok az idők már elmúltak. Noha Jean-Paul a neve, manapság már nem olvassa Sartre műveit, legfeljebb Kunderát, ha egyáltalán. Jean-Paul most egy komoly számítógépes cégnél matematikus, ha nem csal az emlékezetem. Aztán felöltözött, és lement az utcára. Mindenfelé „hevenyészve odacsinált embereket” látott, ahogy az őrült Tanácselnök írja. De hát ő maga is pusztán futólag odacsinált férfi („flüchtig hingemachter Mann”) volt, ha nem tévedek. Peckesen sétáló halott. Ein promenierender Leichnam. Végighaladt a Rue de Rivolin, aztán jött a Saint-Antoine, fel egészen a Sully-palotáig. Egyre nőtt az odacsinált vagy odacsodázott emberek száma. Sokan sétáltak errefelé, úgy képzelem. Jean-Paul egyet sem ismert közülük. Most kedve lett volna átmenni a Place des Vosges-ra, de most úgy gondolom, hogy mégsem ment át. (Pedig magam is szívesen mentem volna vele. De a diktálókedvű Elbeszélés Szelleme most mást követel.) Az egyik boulangerie előtt orrát feltehetően megcsapta a friss péksütemények illata. Akadt ott egy fromagerie is – jártam arra eleget. De úgy képzelem, most nem akart enni. Nem enni akart. Hamarosan elképzelem majd, hogy mit akart. Betért az egyik Cave Nicolas-ba; feltehetően törzsvevő volt ebben a borkereskedésben. Legalábbis úgy üdvözölte a bajszos-zömök tulajdonos. Egy palack Château Fronplégad-t ajánlott, természetesen Grand Cru Classé. Természetesen. Naturellement – gondolom, ennyit diktálás nélkül is elmondhatok franciául. Jean-Paul hóna alá vágta a palackot. Hazafelé tartva rágyújtott egy cigarettára.
Most úgy képzelem, hogy otthon azonnal a telefon után nyúlt. Immár kész tervvel. A számot feltehetően újsághirdetésből vette. Röviden beszélt, a végén bemondta a címét. Kiment az előszobába; a videokamerát az állvánnyal együtt fölállította a hálószoba sarkában. Új kazettát lökött a gépbe. Gondolom, kész terve volt, és ezek az előkészületek hozzátartoztak e tervhez. Aztán kiment a konyhába, kinyitotta a palackot, gondolom. De még nem ivott belőle, átfejtette egy nagyon széles fenekű karaffába, hagyta levegőzni a bort – chambrieren. Jean-Paul mint született francia, úgy képzelem, ért a borokhoz, és általában is szakértő a kulinária terén. Vagy legalábbis szakértőnek képzeli magát. Mint minden francia. Escoffier nagy szakácskönyve bizonyára megtalálható a konyhapolcon. Bement a hálószobába, a videokazettát visszacsévélte a megfelelő helyre. Most már csak várakoznia és vágyakoznia kellett, gondolom. De előbb még gondosan ellenőrizte az állványra helyezett videokamerát a hálószoba sarkában. Lövésre készen állt a sarokban.
Vágyakozott. De a Vágy, amint a Filozófus mondja, erkölcsileg csak akkor jó, ha igaz ismeretből származik, és feltétlenül rossz, ha Tévedésen alapul. De ki dönthetett abban a kérdésben, hogy tévedett-e Jean-Paul? Úgy képzelem, hogy én semmiképpen sem tudok dönteni. Úgy hiszem, Jean-Paulnak kell döntenie. És ha jól sejtem, ő már döntött is, hiszen – ha nem tévedek – ebben a pillanatban felberregett a kaputelefon csengője. Jól tudta vagy sejtette, ki az, azonnal megnyomta az ajtónyitó gombot. Ott állt az előszobában, úgy képzelem, izgatottan fülelt, noha nem először csinált ilyesmit életében. Kisvártatva meghallotta a lift csattanását, és már nyitotta is a lakásajtót. Fiatal lány állt a folyosón; e pillanatban úgy képzelem magam elé, hogy rövid szoknyát viselt, magas sarkú cipőbe bújtatott, barnára napozott lábát nem fedte harisnya. (Die Bajadere.) Kissé poros volt a térde. Ahogy Jean-Paul felé lépett, dús keble megremegett a szűk trikóban. Éppen az ilyen mellet szerette Marina. Hogy hívnak, feltehetően ezt kérdezte Jean-Paul, és a lány válaszát („Cécile”) valószínűleg nem hitte el. Talán azért nem, mert úgy képzelem, Cécile bár folyékonyan, de igen erős akcentussal beszélt franciául. Kelet-európai lehetett, esetleg magyar. Orosz – Jean-Paul szerint, aki jól ismerte orosz felesége kiejtését – semmiképpen nem volt. Bár orosz lenne, gondolhatta Jean-Paul, miközben Marinára gondolt. (Russischer Marsch-Fantasie.) De hát nem orosz volt ez a kurva.
A konyhában nyilván borral kínálta a lányt, aki éppen csak belenyalt, ellenben Jean-Paul mohón, a legkevésbé sem franciásan hörpintette fel a pohár tartalmát. Jó bor volt, ha jól sejtem, rendkívül jó. De ezt – feltételezem – Cécile nem tudta megítélni. Jean-Paul egy ezerfrankost nyújtott a lány felé, gondolom, ennyi elég lehetett. Ha garatra lövöd, egy kicsit több, talán ezt mondta most Cécile, akinek – azt hiszem – én sem tudom a nevét. Jean-Paul először megdöbbent, aztán akaratlanul is felnevetett ezen a nagyon is betanultnak látszó szövegen; ne izgulj, a lukadba lövöm, mondta – úgy gondolom – kissé talán durván, azzal kézen fogta a lányt, és bekormányozta a fürdőszobába. Marinának tetszene, gondolta Jean-Paul. Láthatja majd eleget. Ettől ismét elborította a vágy. Most azonban új ötlete támadt, benyúlt az éjjeliszekrénybe, kivett egy apró, csak a szemet takaró selyemálarcot. (Maskenzug-Polka.) Egy fekete maszkot, ha jól képzelem. Bekopogott a fürdőszobába.
A hálószobában, az ágyon hanyatt dőlve várakozott, meztelenül, teljes készenlétben, ha helyesen hallom a fejemben. Vágyakozott. De előtte még ügyelt arra, hogy bekapcsolja a kamerát. Kész terve volt. Az előremeredő objektív az ágyat bámulta mereven. Jean-Paul belemosolygott a kamerába. Azt remélte, ez felizgatja majd Marinát. Megfricskázta a makkját. Hetykén, ahogy kell. A feleségének pöckölte meg. Az ajtókeretben most megjelent Nicolette. Meztelen volt, most így látom magam előtt, válltáskáját gyámoltalanul („hilflos”) tette le az ágy mellé a padlóra. Kissé bizonytalanul mozgott a fekete álarcban. Most úgy képzelem, hogy Jean-Paul intett neki, vegye vissza a fekete bugyiját, amin a lány kissé elcsodálkozhatott, de természetesen engedelmeskedett. (Alul selyem, felül selyem, mindkettő fekete – ez tetszik majd Marinának, gondolta a férje. Kiszáradt a torka.) Ekkor Jean-Paul a hálószobaszekrényből óvszert vett elő, Annette-nek nyújtotta, aki, gondolom, engedékenyen segédkezett a beöltöztetésnél. Szép, mondta valószínűleg a lány, és végigsimította Jean-Paul felmeredő részét. Egymásra nevettek, nem is gondolhatok most másra. Jean-Paul igyekezett a kamera felé fordítani a lány arcát, gondolom. Aztán vadul magához ölelte az eléje táruló testet, vállgödrébe rejtette arcát, és karóba húzta, ha jól mondom. Átölelték egymást, alig mozogtak, mintegy hangoltak, gondolom. Kisvártatva, így képzelem ebben a pillanatban, Jean-Paul visszahúzódott, és négykézlábra parancsolta a felhevült, megzavarodott Gilberte-et. Keze a távkapcsoló gombján, a lány fejét a képernyőre irányítva Jean-Paul ismét behatolt Odette-be, most arra gondolok, hogy a lány fekete kisnadrágja mélyen belevágódott szétnyíló combja közt feltáruló feneke vájatába. (In’s Centrum!) Ismét ott táncolt a képernyőn Marina keble, nézd, nézd, unszolta Jean-Paul a Cécile-nek hazudott lányt, és a lány nézett, nemcsak a képernyőt nézte, hanem a falra kitűzött plakátot is, rajta három nő hosszú, leomló ruhában, három fiatal nő, akik közül az egyik a csikófrizurás hajával most rémisztően ismerősnek tetszett, nézd, üvöltötte a hátára tornyosuló férfi, nézd, Jean-Paul nyögött, lihegett, egyszerre, kiabálta – (Lust’ger Rath) –, egyszerre, üvöltötte, aztán közös felkiáltással véget ért a jelenet a kamerában. És véget ért a valóságban is. Marinának tetszeni fog, úgy képzelem, ezt gondolta Jean-Paul. Minden a terv szerint. Az álarcra különösen büszke volt.
Gyönyörűségteljes örömöt érzett, vagyis – amint a Filozófus írja – a kisebb tökéletességből átlépett a nagyobb tökéletességbe. De vajon átlépett-e Albertine is? Gondolom, ez volt most Jean-Paul legfőbb aggálya, ezért, ha jól képzelem, kíváncsisággal elegy érdeklődéssel vizslatta a lány arcát. Mivel a Filozófus szerint az öröm az arc színét élénkebbé és pirosabbá teszi, mert a szív összes zsilipjét kinyitva odahat, hogy a vér gyorsabban áramoljon az összes vénába, ez pedig az arc valamennyi részét közepes mértékben megduzzasztja, s így aztán mosolygósabbá és derűsebbé válik annak kifejezése. Ám – ha nem tévedek – Natalie arcán semmiféle közepes mértékű megduzzadást nem lehetett felfedezni. Mosolyt még kevésbé. Üres szemmel feküdt az álarcban, a plakátot nézte mereven, felállt, vállat vont, aztán eltűnt a fürdőszobaajtó mögött. A képernyő mákosan zúgott.
Amikor egyedül maradt, Jean-Paul kikapcsolta a felvevőt, a kazettát kivette a gépből. Gondolom, még maradt egy kis ideje, hogy végignézze. Marinának tetszeni fog, gondolta.
Néhány órával később Jean-Paul ott ült a Bécsbe induló repülőgép fedélzetén. (‘S giebt nur a Kaiserstadt, ‘s giebt nur a Wien!) Kész terve volt. (Persze még meggondolhatom magam.) Táskájában, azt hiszem, ott lapult a videokazetta.

2. Előjáték Bécsben – Künstlerleben

Egyszóval, ha jól képzelem, így kezdődött, pontosabban egyidejűleg így is kezdődött, de az is lehet, hogy egészen másként kezdődött. Hiszen a Filozófus azt írja, hogy a képzelőerő tetszése szerint átrendezheti és megváltoztathatja a maga ideáit. (A képzelőerő pedig még nem hagyott el. Itt lapul odacsodázva a mellényzsebemben; néha kikukucskál, és a fülembe diktálja gondolatait. Mondhatni: egész másolóirodát tart a fejemben, ahol folyamatosan folyik a munka. Die Zeitgeister.) Tehát ha másként is jól képzelem, akkor úgy kezdődött, hogy Editha kedd délelőtt leszállt Bécsben a New Yorkból érkező repülőgépről. Charlotte két napja felhívta Bécsből, és elmondta, hogy mégis megtartják a koncertet a Minoritenkirchében. Délután próba Döblingben.
A város fölé kéklő harangot borított az ifjú nyár. Álmokból és vágyakozásból szőtték e szakadékony hártyát, képzelgésekből, tévhitekből és meseálmokból, mindabból a sok iromba színből, illatból és vonzó bohémiából, amely e városból immár két évszázada folyamatosan párállott fel az égbe. Léha menüettek piruetteztek a légben; a felhők, ezek a forró hógolyók lomha galuskaként terpeszkedtek el valamiféle kékes-villanyos öntetben; néha gigue-be fogott a szél, de aztán elbotlott egy mellékutcában. Bukfencezett ott néhány szemtelen polka is. (O schöner Mai!) Az eső már két napja lustálkodott valahol északabbra. A városra macskapuhán szitált az Idő konfettije. Röviden: derűs nap volt; noha tisztában vagyok vele, hogy bizonyos értelemben az időjárás az én gondolkodásomtól függ („das Wetter in gewissem Masse von meinem Thun und Denken abhängig ist”).
Editha gépe pontosan érkezett, gondolom. De hogy mikor pontosan, azt már nem tudom. Mindenesetre kedd délelőtt volt, így képzeltem el. Editha taxival hajtatott a szállására. Kissé türelmetlen volt. Magas borravalót adott a sofőrnek, ennek a roppant fölületesen odacsinált férfinak, aki segített behordani a csomagokat. A ház melletti fán plakátot zörgetett a szél, a Tritonus kvartett felléptét hirdette. Edithának, ha jól képzelem, nem sok csomagja volt. A lakásban, ebben a kicsinyke, de igen szép fekvésű belvárosi otthonban minden a rendelkezésére állt, ami – teszem azt – a ruházkodáshoz szükséges. Editha, és ez nem kétséges, félig olasz, félig osztrák származású nő volt; egészen pontosan dél-tiroli, aki erőteljesen ruházkodott. Évekkel korábban elhalt osztrák férje hagyta rá ezt a remek bécsi lakást. A férj, ha jól emlékszem, agysebész volt. Autóbalesetben halt meg, úgy hallottam. De ebben tévedhetek. Biológus volt. Építészmérnök volt. Annyi bizonyos, hogy Editha a lakás mellé jelentős összegű életbiztosítást örökölt. A lakás valahol a Girardigasse táján feküdt. Nem messze a piac. Itt ragyogott a Sperl kávéház a sarkon. Editha a férjével, ha jól gondolom, gyakran borozgatott a kávéházban. A szép özvegy néha egyedül is felhajtott itt egy-egy konyakot. Ismerték a kellnerek. Jól ismerték a pincérek. „Az izgalmas özvegy” („die reizende Witwe”), ha jól képzelem, így nevezték titokban. Rózsaszín márvány falikút a biliárdteremben. Szeretett szemben ülni e márványkúttal. Mi tagadás, én ugyancsak szeretek szemben ülni vele. Meginni itt egy calvadost. Ismernek engem is a pincérek. Azt nem képzelem el, engem hogyan neveznek a hátam mögött.
Tehát az emlékezetem szerint kigondolt másik kezdet most úgy folytatódott, hogy Editha fölliftezett az ötödik emeletre. Talán fél éve nem járt a lakásban, első teendője az volt, hogy kiszellőztetett. (De azt is elképzelhetem, hogy Bécsben tanuló lánya már korábban kiszellőztetett. Vajon mit változtatna ez a valóságon?! Hisz bizonyos értelemben diktálás után írok, jól működik a másolóiroda.) Némi süteményillatot hozott az ablakon mohón belendülő szellő. Volt abban vanília- és, úgy képzelem, mazsolaszag is. Nyilván püspökkenyeret sütöttek a kedves szomszédban. Aztán gyors mozdulatokkal ledobálta ruháit, és máris ott ficánkolt a zuhany alatt. Rosszul gondolom, Editha már nem ficánkolt; egyszerűen csak lustán odakínálta a vízsugárnak a testét. Ha jól emlékszem, harminchét éves volt ekkoriban. Talán harmincnyolc. Legfeljebb negyven. Nem tudom, hány éves volt ekkoriban Editha. Gömbölykés („üppig”), harapni való teste most ott tisztul a vízfüggöny alatt. Olaszfekete haján fehér hab tajtékzik. Látom magam előtt. Így képzelem, pedig csak egyszer láttam meztelenül, mikor odacsodázták elém a fürdőszobában. Döblingben történt. Valamikor.
Ledörzsöli ezt a kívánatos testet, a sajátját, aztán kever egy italt a repülőtéren vásárolt palackokból. Selyempongyolát visel, így képzelem legalábbis. A pongyola feltehetően hínárzöld. Miért is ne – a hínár lehúz. Alatta csábos fekete alsónemű. Általában, úgy képzelem, harisnyakötőt visel, de az most felajzatlan nyílként pihen az egyik széken. Ül a fotelban, billegeti a poharát. Valamit dúdolgat, talán ezt: Brumas est mort. Brumas ist tot. (Délután próba Charlotténál Döblingben.) Lóbálja a lábát. Nem tudom, mit csinál. Aztán vizsgálgatni kezdi magát a szoba nagy állótükrében. Talán bele is dúdolt valami hangsort a foncsorba. Ha most leírnám a dudorászó tükörképet, nem tennék mást, csupán egy bevett írói szokást követnék, amelyben lehetőség nyílik, hogy mintegy a szereplő saját szemszögéből ábrázolják egy szereplő küllemét. Olyan bensőséges az ilyesmi; intim, mondhatni. Nem vagyok író, úgyszólván diktálás alapján dolgozom, így nem látom okát, hogy eltérjek ettől. Tehát: Editha kedvtelve, ám némi szorongással nézegette érett, a szülés ellenére még mindig vonzó és tagadhatatlanul buja testét. Szerette a testét. Különösen most, hogy voltaképpen egy mögötte álló férfi szemével látta. Ám aggodalmát is ez okozta. A hasa kissé előreugrott. Göndör szőrű, meggyszín hasítékú ágyékát izgalmasnak tartotta, de vajon Georg izgalmasnak tartja-e majd? Kibillentette a selyemhálóból körtés keblét: beleégtek a tükörfénybe a padlizsánsötét bimbók. Vajon leszopogatja-e őket Georg? Fehér fogaival megharapdálja-e hamarosan? Végignyalogatja-e combja belső oldalát? Ha jól képzelem, Editha reménykedett. Mert a Remény, ahogy a Filozófus mondja, állhatatlan Öröm, és olyan eljövendő vagy múltbéli dolog képzetéből ered, amelynek kimenetelét illetően vannak némi kétségeink. És neki kétségkívül erős kétségei voltak, amikor most leengedte a redőnyt, hiszen, gondolom, úgy vélte, Georg hamarosan megunja lassan öregedésnek induló testét, és átlátogat-ellátogat egy másik kertbe. Ezt aligha viselte volna el. Aggódott és szorongott. Georg, utolsó szerelmem, gondolta Editha – képzeltetik velem. Résfények jöttek az ablak felől. Editha a félhomályban jobban érezte magát, mint a verőfényben. Kicsit álmos lehetett, gondolom, fárasztó volt a hosszú repülőút. Tudata peremén ott fénylett szerelmese homloka. (Taubenpost.)
Talán elbóbiskolt, hiszen könnyű habbal a száján riadt föl a csengőre. Talán nem is csengő volt, hanem kopogás. Megrettent. Egy pillanatra, azt hiszem, fogalma sem volt róla, hol rettent meg. Nem New Yorkban. Úgy képzelem, hogy Bécsben állt az ajtó előtt, miközben ijedten húzta össze mellén pongyoláját. Letörülte a szájáról az álomi tajtékot, és kissé zavaros tekintettel, rogyadozó lábbal botorkált oda a bécsi bejárathoz.
Editha minden találkozáskor megdöbbent Georg szépségétől. Ott állt a magas, karcsú fiú az ajtóban, bő fehér inge villogott, nyakában kalózosan megkötött fekete selyemsál. Erős járomcsontú, mongolosan megépített, kissé oldalra bicsakló arcán mélabú. E félrefordított fejen kései melankólia ült; úgy képzelem, hellenisztikus. Edithát elkábította a kamasz fiú mustsárga bőre, kissé kancsalító, meleg konyakban úszó dióbarna szeme és a hollófürt, amely a homlokába hullt. Ady-tincs, nyögte ki magában Editha. Ennyit tudott magyarul, és ezt nyilván Georgtól tanulhatta, aki apja révén a német mellett magyar anyanyelvű is volt. Ady-tincs, selypegte Editha fejében a vágy. Georg apja rajongott ezért a híres magyar költőért. A fiú már kevésbé. Úgy tudom, őt inkább Celan vagy Kavafisz, a magyarok közül pedig Szabó lelkesítette; ám Ady – amint ezt többször emlegette Robertnek – elavult, pöffeszkedő. A műcigány („Der Kunstzigeuner”). De az Ady-tincset minden reggel homlokába hullatta iskolába menet. Georg tudta, hogy szép, és mint kamasz és költő álmatagon követte saját szépsége útját. Ez az út most Editha ágya felé vezetett. De csak lassan a testtel.
„Te! Eszmény! Tündöklés, látomás! Zsákmányolt csillag! Te! Editha, végre itt!”, ilyesmiket kiáltozott Georg. És nem fogyott ki a rajongásból: „Menyéthölgy, holdasszony! Lunadonna! Ó, ez a kéj! Carissima! Hogy itt, megint…” Forró tenyerébe emelte az asszony forró arcát: „Hogy vártalak! Fél éve… O ciel!” A szemét kitöltő konyak felforrósodott, oldalra siklott az ott megülő dió. Editha szeme ugyancsak könnybe lábadt, mi mást is képzelhetnék. A szerelmesek e könnyei fokozott Örömérzésből, nem pedig Bánatból eredtek. A Magyarázat egyszerű. Mert miként a Filozófus írja, noha testünk valamennyi tájából folyvást nagy mennyiségű Gőz árad kifelé, még sincs köztük egy sem, amelyből annyi áradna, mint éppen a szemünkből – tudniillik a látóidegek nagysága, valamint a kis verőerek sokasága miatt, amelyeken át érkezik; s miként az Izzadság olyan Gőzből áll, mely a többi testrészből kilépve vízzé alakul át a testtájak felszínén, akként a Könnyek is a szemből kilépő Gőzből keletkeznek.
Lassan elpárállott a gőz, Editha a szoba résfényei közt állva Georg vállára hajtotta fejét. Magába szívta a fiú könnyű szivarillatát, akaratos nyelvével megnyalintotta a gyümölcsként szájába hulló húsos fülcimpát. (Lebenswecker.) Úgy vélem, régi játék volt ez köztük; vieux jeu, mondanám, ha lenne még kedvem gúnyolódni. Ráadásul az Irigység nem más, mint a Természet elvetemültsége, és oda vezet, hogy egyesek megharagszanak azért a Jóért, ami más emberekkel esik meg. Hogy elkerüljem ezt, amíg Editha és Georg fölnyitják a fiú által hozott pezsgőt és összeborulnak, kénytelen vagyok végiggondolni, hogyan kezdődött ez a szerelem.
Nagyjából két éve ismerték egymást. Ebben egészen bizonyos vagyok. Nem tévedhetek. Körülbelül két éve ismerkedtek meg. Ugyanis Charlotte és férje, Robert ekkor rendezték azt a kis ünnepséget döblingi házukban, ahol Editha és Georg tekintete először kapcsolódott össze végzetesen. Az estélyt abból az alkalomból adták, hogy mensura címen megjelent a hölgyek első CD-je. Tricínium nevű a capella énekegyüttesük már három éve dolgozott együtt, a lemez e hosszú közös munkának volt nagyszerű sűrítménye. Charlotte, Editha, Marina – ez volt a Tricínium. Egy bécsi német, egy New York-i olasz és egy párizsi orosz nő. Közös nyelvük a középkori és reneszánsz többszólamúság. Tricínium.
Azt hiszem, csodálatosan énekeltek. Mert miként a Teológus írja: a Musicában legelsőbb rendben az a csodálatos és fölöttébb különös, hogy egyvalaki egy egyszerű szólamot énekel, és mellette három, négy vagy öt hang is dalol, ujjongva veszi és öleli körül az elsőt, játszanak és ugrándoznak és különb-különbféle módon és különbféle hangokkal csodálatosan díszítik, ékesítik, szinte égi füzértáncot („himmlische Rondeau”) lejtenek körüle. Nincs különösebb valami a világban, mint az efféle sok szólammal ékesített ének. Nem lehetett menekvés. Három nő a parányi színpadon vagy egy templom főhajójában az üvegablakok alatt – földet söprő, mélyen kivágott bíborszín ruhában. És zenéjük, ezek a többnyire elfeledett és főként Charlotte által kéziratokból kikutatott, vérpiros szerelmes madrigálok, hajmeresztően bonyolult szólamvezetésű dalok csak emelték a nőiség eme hármasoltárának fényét. Mindhármuknak abszolút hallása volt; kristálytisztán („glasklar”), mennyeien zengtek. Átszellemültek, megittasultak önnön hangjuktól, különféle fényes nedvekben úszott a szem, tüzelt a homlok; testük nádasként ringott a maguk keltette hangorkánban – még a vallásos énekek is a forró húsért epekedtek, hisz e nők forró húsából kerengett föl és föl az égbe; zenétől ittas bőrük kémiájának nem állhatott ellen senki halandó. (Electro-magnetische-Polka.) Georg sem. Kamasz volt, induló költő – „művészinas” („Künstlerlehrling”), mondtam akkoriban –, és most találkozott először a művészet köntösében fellépő élő hússal. A szellem hússá lett, a hús átszellemült. Nocsak. Nem lehetett menekvés. (Geheime Anziehungskräfte.) Mert talán igaza van a Filozófusnak, aki szerint az első szerelem abszolút ébredés, az első szerelem abszolút nézés. És Georg abszolút nézte Edithát, miközben úgy érezte, álomból ébred.
És hát ott volt az énekesek közt az anyja is, ez még különösebbé tette az egyébként is túlfűtött helyzetet. Mindamellett Georg anyja, Charlotte volt a legkevésbé húselvű a három hölgy közül. Finom, légies jelenség, hamuszőke, német. Lotte, de sötét szemű, ezért tehát Charlotte. Georg vad, keleti színei felizzottak pasztelles anyja társaságában. Fia jelenlétében Charlotte bőrét több vér feszítette. Izgalmas párt alkottak, ha megjelentek egy koncerten vagy az Operában. Robert, a férj és az apa gyakran várta őket ilyenkor a sötét utcán. Győztesként, diadalittasan lépdelt felé e különös gonddal öltözött pár – élete értelme. Robert ilyenkor mélyen bókolt előttük, inasként tárta ki a kocsi ajtaját, hogy aztán hazaszállítsa a feleséget és a fiút. Egy ízben Georg magas borravalóval jutalmazta a fuvar végén a komornyikszerepet kiválóan adó Robertet. Játszottak. De – azt hiszem – nem teljesen ártatlanul. Az ilyen esték után Robert – a lakáj – kétszeres kéjjel gyűrte maga alá Charlotte úrnője testét. Ilyenkor hölgye arcába lövellte nedvét. Tudta, hogy fölöttük, az emeleten Georg költi verseit az ágyban. Tudták ezt mindketten.
Charlotte mindent jelentett a fiúnak – anya volt, szerető, nővér, barátnő. Múzsája volt. És most a döblingi házban ez a mézszőke anya ott hajladozott egy összenőtt szemöldökű olasz és egy életvirgonc („lebenshurtig”) orosz nő társaságában. Az egyik számot – Marina javaslatára – úgy adták elő, hogy ő és Editha hátat fordított a közönségnek, csak Charlotte énekelt szemben a hallgatósággal. Azt képzelem, Georg félig csukott szárnyas oltárként fogadta magába e képet. Anyja most salve reginaként jelent meg, és a dal szövege – „O Maria maris stella plena gracie” – kétségtelenül egy szent nő iránti áhítatról beszélt. De Georg most nem csupán a menny királynőjét látta, hanem a háttal álló olasz nő vérforralóan imbolygó csípőjét is. Félig meztelen vállát. Átderengő alsóneműjét. Ebben a feketén parázna tükörben látta előlebegni az anyját, és anyja északibb-szőkébb tükre által itta magába az énektársnő látványát. Égi és földi szerelem, mondhatni. Nem gondolom, hogy Georg képes lett volna elkülöníteni a kettőt. Ha egyáltalán kettő. A hús spiritualizálódott, a szellem hússá alakult. (Erhöhte Pulse.) Azt gondolom, e kettős tükörképtől számára vaskosabb lett minden, szagosabbá, harsogóbbá vált az ünnepség, testiesebbekké a társaság tagjai, ezek az egyébként felületesen odacsinált emberek. Merő hús lett a világ. Úgy képzelem, hogy rettentő szomorúság szállta meg Georg szívét. Levert lett ez a fiú. Mert miként a Filozófus írja: noha a Vágy mozgékonyabbá teszi a testet. Ez csak akkor igaz, ha úgy véljük, rögvest tehetünk valamit, ami a Vágy tárgyának megszerzésére szolgál. Ha azt képzeljük, hogy e tekintetben nem tehető semmi, akkor a Vágy minden nyugtalansága benn marad az Agyban, anélkül, hogy bármi módon átmenne az Idegekbe; és mivel teljes egészében a kívánt Tárgy képzetének a megerősítésére használjuk fel, a test többi részét levertségben hagyja. És Georg számára mi sem látszott képtelenebbnek, mint Editha megszerzése. De a Vágy ott nyugtalankodott vadul az agyban.
Szilajon vetette bele magát az ünnepi forgatagba. Persze forgatagról, gondolom, nemigen lehetett beszélni. Mert a Tricíniumon kívül kevesen voltak a meghívottak. Jean-Paul, Marina férje egy konferencia miatt nem utazhatott Bécsbe. Ott volt a lemez hangmérnöke, továbbá a zenei rendező a feleségével. Ott volt Georg barátja, Friedrich. És ott volt persze Editha lánya, Hilaria. Csendes kerti ünnepség volt; némi tűz, némi húsevés, némi borivás, némi gyertyafény. Drága, kényelmes ruhák. Finom, okcidentális mozdulatok. Pezsgő, persze elsőrendű: Krug. Kávé a nappaliban. Konyak. Égtek a gyertyák.
Hilaria arcának legjelentősebb mozzanata a homloka volt. E homlok okos, higgadt fénnyel fordult a világ felé, és ebből arra lehetett volna következtetni, hogy a világ ugyancsak okos fénnyel fordul hozzá vissza, hogy ezúttal a Filozófus egyik vitatható mondását parodizáljam. A következtetés – ezúttal – helytállónak bizonyult: a szép Hilaria a világban, vagyis az összejövetelen általános tetszést aratott. Kellem hatotta át a fiatal lány mozdulatait. Földig leomló gyöngyházszürke ruhát viselt. Szandálos, harisnyátlan lábfeje végén görögös márványhengerként, mintegy C-dúr alaphelyzetben sorakoztak ujjai. Hajpánt fogta össze hamuszőke („strohblond”) fürtjeit. Keccsel nyúlt poharához, kellemmel. Minden belőle kiinduló mozgás könnyed volt, szelíd, ám korántsem élettelen. Szívének szelídsége gráciával mosolygott száján. És a kellemdús („anmutigreich”) nő rostozata vékony nádszálként hajladozott az indulat legenyhébb fuvallatára, miként a Költő-Filozófus írja. És hozzáteszi: könnyed és kedves hullámokban fut át a lélek a beszédes orcán, mely kisvártatva ismét nyugodt tükörré simul. Ekként, ha jól fűzöm tovább a szálat, a kellem („die Anmut”) ritkán kelt érzékiséget a férfiban, inkább erkölcsi kielégülést támaszt. Mert az erkölcsiség szüli a kellemet; és nem éjszaka, de napvilágnál érzi magát magánál. Georg éjszakai homloka nem szerelmes-érzéki fénnyel fordult a szép lelkű lány felé. Nem, okos fénnyel ragyogott ez is, és ez a higgadt tűz kioltotta a helyzet erotikus fényeit. Robert azt gondolta, Hilaria és Georg homloki fényei lángra lobbantják egymást, és akkor aztán lángra gyúlnak majd a szemek és a húsok is. Úgy képzelem, Editha hasonlót remélt. De csalatkozott. Csalatkoztak a szülők.
Csalatkozott Editha, írom most, és a legkevésbé sem kívánok gúnyolódni. Mert az nyilván meg sem fordult a fejében, hogy elcsábítsa barátnője és szárnyasoltár-társnője fiát, Georgot. Az ellenben annál inkább, hogy a lánya, Hilaria csábítsa el Charlotte fiát. Nem, azt hiszem, ezt pontatlanul képzelem. Hilaria mint csábító („als Verfürhrerin”) – ez nehezen elképzelhető. Túlzás, amit gondolok. Mindamellett kétségkívül voltak Edithának bizonyos szándékai. Szerette volna, ha lánya sikeres a társaságban. Ha felnéz tanulmányaiból, e fölöttébb nehéz matematikai stúdiumokból. Ha kilép kissé a gyerekkorból, ha áttekinget egy másik kertbe. E másikban most két fiú ült, Georg és Friedrich. Editha bizonyára inkább Georgot kívánta volna lánya partnereként. De Hilaria és a lányos arcú, okos Friedrich gyorsan egymásra talált. Higgadtan sétálgattak a lassan kihűlő gyepű kertben. Kellemes látvány lehetett.
Robert az asztalnál ülve egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy Editha legalább félórája issza mohón Georg szavait. A tágas nappali egyik sötét sarkába telepedtek le. Az olasz nő egy fotelban, a fiú egy zsámolyon. Georg feje Editha térdmagasságában. (Tête à tête-quadrille.) Égtek a gyertyák. Úgy képzelem, a fiú most elmondott mindent. Beszélt a muzsika „maró, szent hatalmáról”, beszélt költői terveiről, beszélt imádott anyjáról, beszélt vad zenei performance-ötleteiről – utóbbiakról sokat beszélt apjának is –, beszélt arról, hogy neki sosem volt Ödipusz-komplexusa. „A Végtelenből dől a hársfaillat”, idézte egyik kedves verssorát. Ilyesfélékről beszélt a kamasz, úgy képzelem. Továbbá arról, hogy a legszívesebben élőképeket rendezne most a kertben, hiszen, ha nem tévedek, nemrég olvasta a Walhverwandschaftent. Editha hallgatott. Nem hiszem, hogy olvasta volna a Wahlverwandschaftent. Nem hiszem, hogy jól ismerte volna Goethét. Most Robert fia mégis Goethe szavaival vette birtokba a talján nő arcát. Venus és az orgonáló férfi; Tizian – élőképben, ilyesmikről áradozhatott Goethe ihletésére Georg. Hogy Venus szerepében ki dőlne hátra a kereveten, azt ekkor már mondania sem kellett. Azt hiszem, Editha ismerte ezt a képet. Fölpezsdült a vére, ebben nem tévedhetek. Hiszen, miként a Filozófus írta, jogom van ezt mondani, akkor is, ha netán tévedésben vagyok. Ugyanakkor, és ezt szintén a Filozófus mondja, abban már nem tévedhetek, ha azt mondom, hogy most az asztalnál ülök, és írok, noha bizonyos értelemben odacsodázott diktálás nyomán írok. Tehát: az asztalnál ülve azt írom, hogy Edithának fölpezsdült a vére.
Megrémült, gondolom. Hátradobta haját. Égtek a gyertyák. Lábát keresztbe vetette, sziszegett a fekete harisnya. Georg remegett. Editha ugyancsak. Két külön remegés, mely attól és azért remegett, hogy egybeolvad. A remegésnek, miként a Filozófus mondja, két egymástól különböző oka van: az egyik az, hogy időnként túl kevés Szellem érkezik az agyból az idegekbe, a másik pedig az, hogy túl sok. A másik ok azoknál jelentkezik, akik hevesen kívánnak valamit, továbbá azoknál, akiket erősen fölizgatott a harag, szintúgy, mint a részegeknél, mert e két szenvedély, miként a bor, néha annyi Szellemet juttat az agyba, hogy innen szabályszerűen nem vezethetők az Izmokba. Georg szavaitól Editha agyába most sok szellem jutott, de azt kívánta, bárcsak túl sok bor lett volna. Megkérte a fiút, hozzon egy pohárral. Georg elrohant, Editha pedig körbejártatta bizonytalan tekintetét az ünnepségen.
A nagy, kihajtott, szépen rakott asztalnál ülve Charlotte és Robert vigyázták mozdulatait. Elkerülte a tekintetüket. A tágas karosszékben összekuporodva belátott a másik szobába, ott a zenei rendező és a felesége játszott négykezest, a Johann Strauss-muzsikára Marina valcerezett a hangmérnökkel. Az orosz nő fekete selyem álarcot borított arcára játékosan. (Wein, Weib und Gesang, Künstlerleben: So ängstlich sind wir nicht.) Fiatal volt ez a hangmérnök gyerek, nem sokkal idősebb Georgnál. Fiatal, de azért tapasztalt csábító („Schürzenjäger”), Editha feltehetően ezt gondolta. Égtek a gyertyák. Hilaria és Friedrich bizonyára hűvösen andalgott a már elsötétült kertben.
Georg egész palackkal érkezett vissza; Chablis volt, mégpedig Jean Dauvissat pincészetéből. A legjobb bor a házban, ebben egészen biztos vagyok. Megfelelően temperálva. Georg fiatalsága ellenére, ha jól sejtem, fölöttébb értett a borokhoz. „Mon petit sommelier”, gondolhatta Editha. És az ártatlan kis pincész már töltött is a nagy gonddal kiválasztott poharakba. Ittak valami nem sejtettre. Ittak valamire, amit Editha sejtett. Georg most beletekintett valami végtelenbe, és ettől megzavarodott. A tapasztalt Editha persze már tudhatta, hogy nagyon is véges e végtelen. A szőke húsú bor megtette a hatását, Georg ereiben lángot vetettek a szőlőskertek („die Weingarten schlugen in Flammen auf”). De, ha jól sejtem, Editha is izzott; a szeme parázslott mindenesetre.
Most úgy érzem, az a legegyszerűbb, ha átadom a szót Georgnak. Volt alkalmam betekinteni naplójába. Emlékszem a részletekre. Most úgy írom, mintha maga Georg diktálná a sorokat:
„Chablis. Tűz mindenütt. Charlotte és Robert az asztalnál. Marina álarcban. Gyertyák. Anyám szeme. Nem, a tekintete. Akkor sincs menekvés.
Aztán a taxiban. Elöl ülök, hátul Hilaria, Friedrich és E. (Nem merem leírni a nevét, holott egész nap csak idemásolnám.) Félek megfordulni, de tudom, hogy Ő ül mögöttem. Érzem leheletét a tarkómon.
Hirtelen megállunk. Valahol a Grabennél. F. és H. kiszáll. Azt mondják, elcsípik még az éjjeli ingyen strudlit (»gratis Strudl«) a Hawelkában. E. riadtan vagy talán szorongva néz utánuk. Becsusszanok mellé az ülésre. A kocsi nekilendül. Talán remegek. Hirtelen forró kígyók töltik ki a számat, nyelve beleduzzad a torkomba. Látom a sofőr vigyori szemét a tükörben. Riadtan nyelem E. chablis-ízű nyálát. Lassan ébredek rá a nedvekben úszó kéjre.
A kapu előtt kétségbeesetten öleljük egymást. Már én is szabadon engedem a nyelvemet. Editha a fülcimpámat harapdálja. Aztán egy forró mondat a fülemben: Holnap délelőtt várlak. »Domani!« Eltűnik a lépcsőházban. Megcsókolom a kilincset. De mégsem, a taxis figyel. Visszaszállok, a kocsiban belefészkelődöm tompora ottragadt melegébe.
Két utcát haladtunk, amikor a fényszóró egy fiatal párt hámozott ki a sötétből. Hilaria és Friedrich. Kellemesen andalogtak kézen fogva.”
Mégis jobb, ha visszaveszem a szót. A diktált valóság ugyanis színesebb ennél. Másnap a reggelinél Georg homlokára mélabús szépséggel hullott alá az Ady-tincs. Charlotte hallgatott. Hallgatott előző éjjel is, amikor Robert fölé hajolt az ágyban. Úgy képzelem, szeme előtt most Georg mélabús arca lebegett, míg Robert Edithára gondolt, miközben becézte felesége testét. Képzeletemben most négy arc vergődött, négy arc izzadt a szülői lepedőn. Észre sem vették, amikor Georg hazasurrant. Csak Marina vette észre, aki, azt hiszem, hajnalban került elő a bozótból. Fekete álarca mögül kissé csapzottan intett oda a kertbe lépő fiúnak.
A taxit valószínűleg már korábban elküldte, gyalog sétált hazafelé a már madárzajjal rakott hajnali ég alatt. Odafent néhány rózsaszín felhővázlat lebegett, készülődő gőzfestmény. „A rózsaujjú hajnal”, úgy képzelem, ez jutott a fiú eszébe. Maga elé suttogta. Mégis más verssorok zúgtak most a fejében, talán azok, melyeket hamarosan feljegyzett naplójába:
Gong.

Az utcasarkon
téboly-hajjal
két vodkalány
dalol.

A kopoltyúvörös ég alatt
nekiiramodnak a vérebsejtek,
szőlőt,
mondatragacsot cuppog a száj

ami volt: áttör a rettenetsávba
ami lesz: semmi fogható

Üresre lihegett tüdődben
néhány csókemlék
zihál.

Gondolom, azt tervezte, másnap elmondja Edithának. (Noha még át kellett írnia. Különösen a cuppogó szájat. Fordítási problémák; a vodkalányok: Vodkamädchen? Vodkagören? Inkább az utóbbi. „Vodkagirl” lenne a legjobb. A „Bluthundezellen” viszont jobb, mint a magyar, gondolhatta Georg.) De erre szinte bizonyosan nem került sor. Editha nem felolvasásra, másra várta Georgot.
Hogy mi történt reggeli után, azt hiszem, könnyű elképzelnem. Mert miként a Filozófus írja, noha testünk egyetlen bolygó foglya, kínok és keservek közepette vonszolódik rajta, a gondolat egyetlen szemvillanás alatt képes a világegyetem legtávolabbi sarkába is elszáguldani; amit nem láttunk, sosem hallottunk, azt ugyancsak el tudjuk képzelni, mert a gondolat képességeit meg nem haladhatja semmi. És dolgomat megkönnyíti, hogy másnap délelőtt Robert ott ült lesben a Sperl kávéházban; a márvány falikúttal szembeni bőrülésről rendelte meg első konyakját, ahonnan jól látszott Editha kapuja, így aztán az ő szemszögéből látom az eseményeket. És azt látom Robert szemével, hogy Hilaria kilép a kovácsoltvas kapun, és kellemes léptekkel elindul a könyvtár felé. Hogy találkozik-e Friedrichhel, azt Robert most nem gondolja és nem is képzeli el. Felhajtja második konyakját. Zakója zsebében cigaretta után kutat.
Már jött is a fiú, kezében hatalmas virágcsokor. A fia kezében roppant rózsacsokor. (Pompás rózsacsokor virított a fia kezében.) Robert szeme könnybe lábadt, azt hiszem. Ehhez Bánatra volt szükség, mely lehűtve a Vért, összeszűkítette a szem pórusait. Legalábbis a Filozófus szerint. Robert aggódott Georgért, és visszagondolt arra, hogy egy döngölt padlójú dohos szobában ő hogyan veszítette el úgynevezett ártatlanságát. Balatonfüreden történt, nem is vitás, gondolja Robert, ha nem tévedek, 1954-ben. Georg rafináltabb párnákon vérzik el, csakis erre gondolhatott a szorongó apa („der ängstliche Vater”). Fölállt, hogy kezet mosson a márványkút hűs vizében. A pult mellől a nagy bajszos kellner vigyázta mozdulatait.
A lakásajtóban a harisnyatartós Editha bizonyára elsodorta a szorongó fiút. Magával rántotta a szobába. A virág valahogy a padlóra hullott, aztán valószínűleg utánazuhantak ők is. Hogy vitt-e magával Georg egy üveg Chablis-t, arról az apa nem tudott nyilatkozni, erről – úgy tűnik – elfeledkeztek a diktáló korszellemek. Robert fizetett, és elrohant a Volksgarten felé, az aranyozott Johann Strauss-szobor irányába. Ott, az aranyszobor hegedűjének sötét árnyékában képzelte el fiát, amint néhány óra múlva kilép az összenőtt szemöldökű olasz nő ajtaján. Georg most Homunculus – így képzeli szerintem Robert –, aki nekicsapódott Galathea kagylójának, hogy végre megvalósuljon, megszülessen. „Was flammt um die Muschel, um Edithas Füsse?”, módosítja Georg az utcán haladva a Klasszikus Walpurgis-éj sorait. Muschel az Muschi, vagyis pina, gondolja kétségbeesetten Robert. Editha pinája, mondja a Johann Strauss-szobornak. Ám az aranyszobor – ezúttal – nem válaszol. Most még az odacsodázott madarak („hingewunderte Vögeln”) sem beszélnek. Mindezekre a csodákra később kerül sor – esetleg. Aligha elképzelhető, hogy nem kerül sor.
Most két közönyös veréb lépdel el Robert mellett. Ignorálják Georg apját. Ez sértő lehet némileg.
Barátunk nem szól.
Gesztikulál.
Valahogy így kezdődött a szerelmesek története két évvel ezelőtt. Most ismét az összenőtt szemöldökű olasz asszony szobájában nyögnek és sóhajtoznak. Ha belegondolok, néha lihegnek is. Mert időnként a tüdők felfúvódnak a hirtelen beáramló Vér bőségétől, amely kiűzi belőlük a bennük lévő Levegőt, amely a légcsövön át távozva létrehozza a Nyögéseket és a Kiáltásokat. S ezek a Kiáltások általában élesebbek, mint azok, amelyek a Nevetést kísérik – mondja a Filozófus. De nevetésről ezúttal nem lehet szó, gondolom; és e kiáltások egyre élesebbek lesznek, míg végre hörgésbe csapnak át. És aztán elfogy a pezsgő is. Akár az Idő. (Délután próba.) Redőnyfény rácsozza az ágyon elnyúló testeket. Ott pihennek ők, a szerelmesek, miként a Költő írta. Hadd pihenjenek, hisz mily boldogok lesznek, ha majd együtt fölébrednek ismét („wenn sie dereinst wieder zusammen erwachen”). És ezzel most másodszor hagyom magukra őket.
Tehát valahogy így is kezdődhetett volna ez a Hölgyszonáta („Damensonate”), habár, azt hiszem, Robert inkább úgy nevezte volna: A Könyörtelenek Bálja, sőt, egyenesen olaszul: Il Ballo delle Ingrate. A valóságban természetesen így kezdődött, de ezzel egyidejűleg másként is diktálták az események. Mert minél több realitása van valamely dolognak, annál több attribútum illeti meg. Várjuk ki a végét.

(Folytatása következik.)