Lackfi János

AZ AZELŐTTI CSÖND

Győrffy Ákos: A Csóványos északi oldala
Accordia, 2000. 84 oldal, 640 Ft

Győrffy Ákos erdei ember és geográfiai költő. Egy szénégető, egy cseppkőbarlang vagy egy tölgyfamagonc türelme lakik benne. Nem akar gyorsan végezni, idő előtt terpeszkedni, mert tudja, hogy szép lassan úgyis megnövekszik; szervesen, módszeresen, maradéktalanul tölti ki, hódítja meg a neki járó, egyelőre első kötetnyi terjedelmű helyet. Neki térkép e táj, és táj minden, így a könyv is. „Van egy könyv, lapjai kicsorognak az ujjaim között” (Könyv) – a víz vagy a fák végtelenül lapozódó kódexe tehát a minta. A táj „valami, ami névtelen” (Kapu-hegy, március). Meghökkentő paradoxon, hiszen a kötet címe, akárcsak a versek jelentős részéé, helyrajzi név. Valószínű tehát, hogy a vadont hiába nevezzük meg, lepereg róla a név. Hiába lakjuk be, lepereg róla a civilizáció is, ahogy például „a tűzrakóhelyet visszaveszi az erdő” (Fű). A táj verbális, értelemmel bíró valami, hiszen van kérdés, amelyre valódi válasz csak úgy adható, ha a kérdezőt elvezetjük egy bizonyos erdőrészlethez, és rámutatunk. A tájra, ha nem is a halhatatlanság reményében, de írni, nyomtatni lehet, hisz „a vastag / mohapárnán egy ideig megmarad a tenyerem lenyomata” (Egy ideig megmarad). A táj érzelem, hisz lehetséges „egy lányarc völgyében túrázni” (Arc), s ugyanakkor érzékelés: „Ország, az nekem nincs, domborzat van és városok, / szagok és árnyékok, pohár falán száradó borhab, / olvashatatlan menetrend egy éjszakai műút mellett” (Spitzkopf, október). A menetrend olvashatatlan, a rajzolatok kibogozhatatlanok, inkább csak követhetők.
A világ eligazító jelei ebben a természeti esetlegességben ugranak elénk, álomszerűen, ahogy erre Várady Szabolcs is utal a kötet fülén, ám ezen ne holmi kuszaságot vagy látomásos nagyotmondást értsünk. Itt minden létezőnek pontos körvonalai vannak, csak összefűzésük módja álomszerű, ugyanúgy, ahogy az egyenként jól körülhatárolt, pontosan fogazott levelek együttese áll össze kísérteties lombremegéssé, vagy ahogy „a vízesés páracsíkjain lógnak a / csillagok” (Tarpataki kemping).
Minden eszmélő, „fiatal” költészet fontos eleme a tudatra, öntudatra, éntudatra ébredés. Győrffy Ákosnál ez leginkább a testérzékelésben érhető tetten. Versalanya éppoly aprólékossággal rögzíti a testnyerés és testvesztés, a fizikai nehézkedés és metafizikai lebegés mozzanatait, mintha – megint csak – térképet rajzolna „a test rácsain nézve át” (Kisinóc, útközben, november). Ilyen és ehhez hasonlóan finom rajzú ábrákat kapunk: „Erős zúgás a fülemben, hallom, ahogy szörcsög- / nek a beleim, a halántékomban, mint egy lábdob, a szív- / dobogás, combomban remegni kezd egy izom” (Kisinóc, útközben, november), vagy: „ahogy megtöltődik, kiürül a test / és a többi” (Méz, tajték, lenni csak), vagy: „Etetem magam, vérző / gép vagyok, valami idegent növesztek magamban” (Köd). Győrffy nem nyergel nemzedéki paripát, nem tör gyorsan porosodó babérokra: a testét befogadó közegben, a vadonná tágult magzatburokban kívánja felismerni önmaga lényegi karakterét. Átjártatja magán a világot, a lombzenét és a patakkíséretet, a kannás borokat és az irodalmi vendég szövegeket, s magára ismer csírában, pusztulásban: „A tegnapi tűz nyoma, mintha tükörbe / néznék” (Szemben). Nem is maszkokat próbálgat tehát, hanem alkatán keresztülnézve, önmagán túllátva próbálja meglelni azt a valamit, ami az én: „az érzés, hogy igazából akkor vagyok […] csak az / az egyszeri, meg nem ismételhető valami, amikor / nem vagyok” (Csóványos, január). A „bőröndnyi hús”, melyet utazóként cipel magával, nem üt el környezetétől, hiszen én és nem én világa szervesen összefügg, archaikus egységet alkot. „Lehet-e, hogy valaki inkább már táj?” (Táj.)
Éppennyire egymásba játszik, egymást lakja az „innen” és a „túl”, a valóság és a misztikum tere. Győrffy érzékeny nomád, van tudása a hegytetőről, ahonnét nincs tovább, ismeri, eléri, újra és újra kísérti önmaga korlátait. A kötet egyik csúcspontja, a Méz, tajték, lenni csak „parázsló szentségtartója” a víz alatti úszás sustorgó-bugyborgó, derengő élményét adja vissza, s annál végtelenül többet: a teljesség vakító, süketítő, befogadhatatlanul összetett érzetét. A bőség valódi zavarát: „Mit kezdjek vele, mit / Csináljak ezzel a mérhetetlen sok képpel?” (Kemence, Csarna-völgy, december.) Ez az ember sejt, mi több, birtokol valamit az ősiségből, az „azelőtti csöndből” (Addig), „mikor még fű, fa, hegy, folyó volt az isten” (A Nagy-Inóc felé). Hű papja is ennek az istenségnek, megmártózik a telített pillanatokban, tekintetében megújítja a tájat, a táj frissességében önmagát – ez a fajta szakadatlan újjászületés az azelőtt teokráciájának platonikus-idealista kultusza, újraálmodása.
Az eredendő nyerseség keresése ez esetben korántsem a hályogkovács vagy az őstehetség önmítoszát rejti. Győrffy Ákos érezhetően nagyon sokat tud a költői nyelvről, mégsem csihol talmi szikrát, nem próbálja elkápráztatni olvasóját. Takarékos, de nem fukar, gonddal ad, nem úgy, mint ki gyerekek vagy bennszülöttek közé szórja a csilingelő rézgarast. Kötete egységes, naplóként is olvasható, jól megfér benne egymás mellett a lírai helyzetkép és mondjuk az ukrán természetgyógyászt megörökítő groteszk anekdota (Beszéd) vagy a nyilvános telefonfülke motívumára épülő, a nagyvárosi szorongást megragadó fikció (Vajon ki az). Arányérzéke kitűnő, pontosan érzi, hol kell véget érnie egy sornak, hol kell kimondani valamit, s hol több, ha elharapjuk, elhallgatjuk a szó végét: „a kockás papíron / egy félbehagyott mon” (Szülői ház). Sosem véletlen, ha a megszokottnál látványosabb költői eszközt választ: az imént idézett vers a családi körbe visz vissza, oda, ahol egy még a világ, vagyis a tagolatlan, monolitikus időbe…

Lackfi János